HUSZADIK FEJEZET

Akik részt vettek az istentiszteleten, visszavonultak pihenni egy kicsit a tűz nyújtotta melegbe, és harapni néhány falatot, mielőtt de Harcourt újból összehívta vendégeit a szent napnak szentelt ünneplésre. Blackstone arra gondolt, hogy felesleges a nagy felhajtás, kevés is elég lenne ahhoz, hogy mindenki jobban érezze magát a mise celebrálására meghívott pap lelket zsibbasztó kántálása után. Nem vett tudomást az esőről, miközben várta, hogy Christiana kilépjen a templomból Blanche de Harcourt-ral, aki ragaszkodott hozzá, hogy a saját erszényéből kivett ezüstpénzzel köszönje meg a papnak a szolgálatait. Nyugodt türelemmel nyugtázta magában, hogy a terve bevált, mert a nemesek és a feleségeik, ha vonakodva is, elfogadták a jelenlétét. Csak amikor Guy de Ruymont kivezette a feleségét a kápolnából, akkor tűnt úgy, hogy kis fortélya nem maradt észrevétlen.

– Egy kemény pad és egy hideg padló ugyanúgy összpontosításra készteti az embert, mint a hóhér kötele, Thomas úr – mondta de Ruymont. – Tudom, melyiket részesítem előnyben, de egy olyan ember, akinek rangja van, képes kell legyen arra, hogy megfizessen egy papot, hadd könyörögjön ő helyette a bűnbocsánatért. – Blackstone-ra mosolygott, még mielőtt a felesége hátranézett volna, hogy lássa, mi tartja vissza a hideg időben, és rosszalló pillantása morcossá nem változtatta az arckifejezését. – Nálunk bűnnek számít, ha valaki rámosolyog egy ellenségre, de remélem, eljön az a nap, amikor már nem számít annak. Boldog karácsonyt, ifjú angol! – A felesége után ment, de mielőtt utolérte, még visszafordult. – Jó ötlet volt együtt imádkozni az ellenséggel – közölte gyorsan, majd karon fogta az asszonyt, és bementek a kastélyba.

Ennyire nyilvánvaló lett volna? – tette fel magának a kérdést Blackstone. Guy de Ruymont okos volt, nem olyan ellenséges vele szemben, mint a többiek, és Blackstone nagyon szerette volna, ha rajta kívül senki sem gondolja úgy, hogy jelenléte – szerény meghúzódása a kápolna sarkában – nem pontosan az volt, aminek látszott. Azt is lehetségesnek tartotta ugyanakkor, hogy Guy de Ruymont gesztusa az elfogadást és a megbocsátást jelentette a Crécynél lezajlott mészárlás után. Nem volt teljesen ismeretlen dolog, hogy egymással szemben álló lovagok összefogtak egy közös ügy érdekében. Milyen ügyért? És mikor? – morfondírozott. Pár pillanattal később Christiana is kijött a kápolnából, karját a grófné karjába öltve. Rövid, gyors léptekkel, mint eső elől menekülő falusi lányok, elfutottak Blackstone mellett. Blanche jószerivel felé se nézett, Christiana pedig jól nevelten lesütötte a szemét. Ezúttal Blackstone nem vette rossz néven tőle az elutasítást. Hozzá hasonlóan ő is szerepet játszott. Az járt az eszében, hogy ha a franciák követik az angol szokásokat, akkor de Harcourt ruhaszövetet és új libériát fog gyűjteni a vendégeitől, hogy a karácsonyi ünneplés és imádkozás után megüljék Szent István napját.

Úgy döntött, hagyja, hogy a normannok kipihenjék az előző este fáradalmait, és megvárja, hogy hívassák. A lelkiismeretnek egy szilánkja szúrt belé – olyan hegyes, mint egy szálka Krisztus keresztjéről –, és arra ösztökélte, hogy kérjen bocsánatot de Harcourt-tól azért, amit de Fossat-nak mondott. Kellemetlen érzés volt, és rosszul is fogadta. Hamar eldöntötte, hogy nem enged neki. Fuldokoljon csak saját gyűlöletében a francia. Azt tervezte, hogy mihelyt William Harness képessé válik az utazásra, elindul vele Calais felé. Megszerette a férfit, és kötelességének érezte, hogy a király futárát biztonságban visszajuttassa az övéikhez. Minden tisztának, érthetőnek tűnt számára. Biztosra vette, hogy Eduárd király elfoglalja a francia trónt, és ő hazaviszi Christianát Angliába. Az eső alábbhagyott, és kis időre a nap is megmutatta magát, halványsárga sugarai előtörtek a szürke felhők közül: mintha Isten angyalai jelölték volna ki neki az utat.

Christiana segített Blanche-nak átöltözni, levetni az átnedvesedett, szerény gyapjúruhát, amelyet a misén viselt. Egy színesebb és elegánsabb öltözéket vett fel helyette. Miközben Christiana ráadta az ékköves nyakláncot, kinézett az ablakon, a várfalon sétálgató Blackstone-ra.

– Fel akarják használni – mondta, felébresztve Christiana kíváncsiságát.

– Kik? – kérdezte a lány, megérezve, hogy a gondolatai messzire kalandoztak.

– Akik itt – uram és férjem hívására – összegyűltek.

Blanche de Harcourt addig igazgatta a láncot, amíg az tökéletesen nem állt. A legnagyobb köve smaragd volt, pontosan félúton a torka és a ruhakivágásának alsó csücske között.

– Hasznukra lehet, és van benne valami gátlástalanság, ami kell nekik.

Christiana ujjai elbizonytalanodtak, miközben megpróbálta bekapcsolni a nyakéket. Nem tudta, mennyit áruljon el a grófnénak abból, hogy érdekli Thomas, és törődik vele.

– Senki se képes rávenni olyasmire, amit nem akar – mondta.

Blanche leült az ablak előtt egy székre, és Blackstone-t figyelte, aki a szobája kényelménél továbbra is többre tartotta a szabad levegőt. A hímzőállványáért nyúlt, és közelebb húzta magához – volt még egy szabad, nyugodt órája az aznapi ünneplés kezdetéig.

– Fegyver a kezükben – mondta némi szünet után, átszúrva a tűt az anyagon.

– És most már bármelyiküket képes legyőzni – mondta védekezőn Christiana, de közben érezte, hogy meleg kúszik fel a nyakán az indulattól.

Blanche de Harcourt észrevette, hogy védence lesüti a szemét, miközben kiteríti a nedves ruhát egy állványra, hogy össze ne gyűrődjön, és közben remeg a keze. A két fiatal egymásra talált, és ebben neki is része volt. Ha Christiana tényleg szerelmes Thomas Blackstone-ba – gondolta –, akkor egy szegény lovag lánya olyan emberre talált, aki egyszer még híres lesz. Feltéve, hogy megéri azt a napot, amikor ez bekövetkezik.

– Igen, Thomas remekül bánik a karddal – mondta. – Figyeltem, amikor gyakorolt, de nekünk, nőknek meg kell kérdeznünk magunktól, hogy a férfi, akit szeretünk és tisztelünk, több tud-e lenni, mint egy egyszerű, gondolkodásra képtelen szerszám, amit csak mások megölésére használnak.

Christiana kezdett idegessé válni, és Blanche ezt szokatlannak tartotta. Tudta, hogy amikor Sir Godfrey emberei hónapokkal korábban elfogták a kastélyt elfoglaló latrokat, a lány megtagadta tőlük a kegyelmet. Erős nőként viselkedett, semmi kétség. Odaadóan ápolta Blackstone-t, zenével és költészettel igyekezett szelídíteni, ám ennek ellenére még mindig nehezen tudott uralkodni az indulatain.

– Annál sokkal több! – jelentette ki Christiana, és határozottan Blanche szemébe nézett. – Sokat tud… A szépségről és a természetről. Az apja sok mindenre megtanította, és nagyon szerette, vigyázott a testvérére, aki süketnéma volt. Sokkal több annál, mint amennyit gondol róla, úrnőm.

Így már sokkal jobb! – állapította meg magában Blanche. Határozott, de fegyelmezetten merész választ kapott.

– Azt hiszed, hogy tudod, mit gondolok, gyermekem? – kérdezte jéghideg hangon, mert tudni akarta, hogyan válaszol rá a lány.

– Nem, de jobban ismerem őt önnél – felelte óvatosan Christiana, tudva, hogy könnyen elárulhatja az angol iránti valódi érzéseit. – Láttam, milyen bátor – megmentett, amikor már csak egy hajszálon múlt, hogy az ellenség kezére kerüljek. Parancsokat tagadott meg azért, hogy visszajöjjön értem. Azt kockáztatta, hogy megkorbácsolják.

– Akkor lehet, hogy gyenge ember, csak a pillanatnyi érzelmeire hallgat. Az esztelen vakmerőség nem ér semmit, Christiana. Egy férfit több kell hogy vezessen, mint a pillanatnyi indulata.

– Rosszul ítéli meg – válaszolta a lány, elkeseredetten küzdve kirobbanni készülő dühe ellen. – Ott voltam, amikor az angol trónörökös mindenki előtt elmondta, hogy Thomas betartotta a szavát, átment a folyón, csak hogy engem megmentsen.

– Nem gondolkodó fegyver, ahogy mondtam – felelte lekezelően Blanche, továbbra is a hímzésen tartva a tekintetét. – Durva és faragatlan.

– Becsületes és szelíd! Olyan kedvesség van benne, amit ön nem látott, és ami szokatlan egy férfinál. Lágyan beszél és szépen, amikor… – Christiana az ajkába harapott. A szája kiszáradt, és érezte, ahogy a verejték a homlokáról bekúszott a szemöldökébe. Lassan kellett lélegeznie, hogy uralkodni tudjon a szenvedélyén, ami mindent veszélybe sodort.

Blanche kedvesen nézett a védencére.

– Amikor… beszélgettek? – kérdezte.

Christiana csak bólintani tudott, és lerítt róla a bűntudat.

Blanche de Harcourt nem tett több megjegyzést. Ujjával lefogta a feszes hímzőszálat, és egy utolsó öltéssel befejezte a mintát: egy vérvörös szívet a karmában tartó sárkányt, amely a minden nőre leselkedő veszélyt jelképezte.

* * *

A nap jól telt, mulatságokkal és annyi tánccal, hogy Blackstone-nak egy hónapra is elég lett volna. Amennyire csak tudott, meghúzódott az árnyékban, és nem táncolt, nem elegyedett beszélgetésbe egyik báróval sem, mert gyanította, hogy azok megpróbálnák belerángatni valamilyen konfrontációba. Időnként Christiana közel került hozzá, miközben arra várt, hogy valamelyik feleség vagy férj újból bevonja a mulatságba. Alig szóltak egymáshoz, bár mindkettőjükben volt bizonyos várakozás. Blackstone ugyanakkor tudta, hogy az ünnepségek miatt a lány a következő napokban biztos elkerüli az ágyát. Jean de Harcourt és a vendégei társasjátékokkal szórakoztak, az idősebbek, de Graville és Mainemares a sakktábla fölött görnyedt; mindez elég lehetőséget adott neki arra, hogy feltűnés nélkül otthagyja őket, és visszamenjen William Harness szobájába, ahol leült a tűz elé, és Angliáról beszélgettek. A sebesült még mindig gyenge volt; időnként nehezen lélegzett és gyakran elaludt, néha egy mondat kellős közepén. Blackstone gondoskodott róla, hogy a tűz sose aludjon ki, és jóleső érzéssel vigyázott rá. Egyik alkalommal, amikor Harness felébredt, a hímzett kendőt morzsolgatta, amit Christiana adott neki. A futár érte nyúlt.

– Ajándék, ugye? – kérdezte. – Hadd nézzem!

Blackstone odaadta neki, és Harness ide-oda forgatta a kendőt.

– Nagyon ügyes! Akárhonnan nézed, a madár mindig épp leszáll. A hölgyed varrta?

Blackstone bólintott, és mivel a futár kitartóan kérte, elmesélte neki, hogyan ismerte meg Christianát, aztán hogyan vitte át a folyón Blanchetaque-nál.

Harness mozdulatlanul ült, mint egy mesét hallgató gyerek. Csak azután szólalt meg, hogy Blackstone befejezte.

– A királlyal voltam éppen – mondta. – Ragyogott a büszkeségtől miattatok, íjászok és a veletek harcoló teljes fegyverzetűek miatt. Remek munkát végeztetek, de nem láttalak, amikor átjöttél a lánnyal a folyón. Bár láttalak volna. Büszkén mesélhetsz róla a gyerekeidnek. Nem sejtettem, hogy ki vagy, Blackstone uram.

– Nem volt rá semmilyen okod.

Harness mérgesen felhorkant.

– Még hogy nem? Nekem, a király üzenetvivőjének? Hallottunk a fiatal íjászról. Hogyne hallottunk volna. Tudtuk, mi történt. A katonák semmit se szeretnek jobban annál, mint ha zsinórt sodorhatnak, hogy fogjanak vele néhány halat. A híred – és ezt magától Cobhamtől hallottam – úgy nőtt, mint a babszár. Száz embert is megölhettél, ha még mindig beszélnek róla. És miért is ne? Sir Thomas Blackstone! De most már ismerlek, és ha visszamegyek, elmondom, hogy élsz, meg minden mást is rólad.

A háborúról beszélgettek, és arról, hogy a király futára milyen keveset látott belőle, mivel az utóvédnél kellett várnia – vagy húsz társával együtt, akiket szintén a király fizetett –, hogy rábízzanak egy sebesen továbbítandó üzenetet. Túl alacsony rangú volt ahhoz, hogy ismerje a harcoló, neves earlöket, és a csaták rejtélyt jelentettek számára. A csatazajt hallotta csak belőlük, a düh és a félelem kiáltásait, amelyek hullámokban érkeztek el hozzá. A beszélgetések rövidek voltak, mert nem sok kellett ahhoz, hogy Harness elálmosodjon és álomba szenderüljön, de mindig csak azután, hogy felidézte, mit tettek a falusiak azzal a szegény fiúval, aki vele együtt érkezett hozzájuk.

A karácsonyt a Szent István-nap követte, és a személyzet tagjai is megkapták az ajándékaikat. A falusiak szerény ajándékot hoztak uruknak, aki a többi nemessel együtt alamizsnát osztott a szegényeknek, vakoknak és nyomorékoknak. De Harcourt Blanche-sal együtt sétált közöttük, Blackstone pedig kissé távolabbról figyelte, mi történik körülötte. A nemesek egy része átadta a szétosztásra szánt pénzt a fegyverhordozójának, hogy az tegye a felé nyújtott kezekbe, mert nem akart jobbágyokkal testi érintkezésbe kerülni. Blackstone számára az ünnep egyben az emlékezés napja is volt. Az apja mindig szólt neki, mielőtt elindultak volna Lord Marldonhoz az ajándékukért, hogy imádkozzon. A mártír Szent István a kőfaragók védőszentje volt, és mint mondta, minden mesterembernek tisztelnie kell a szentjét. Blackstone ezt leszámítva semmit se tudott a szentről, de ezen a napon mindig elmondott egy imát az apjáért, és most már a testvéréért is. Szent István sose jelent meg neki, hogy megáldja, vagy megköszönje az imáját, úgyhogy rövidre fogta az imát, és igyekezett élénken megőrizni emlékezetében az apja és a testvére képét.

De Harcourt és a többiek meg se próbáltak vadászni, vagy akár csak ki is lovagolni a szent héten, mert egyik szent napja követte a másikat, és így előbb a hús tűnt el az asztalról, és adta át a helyét a különböző halaknak, majd a halak zöme is, hogy maradjon csupán a pisztráng. Közben úgy tűnt, hogy bármi, aminek szárnya van és magasan repül, az előbb-utóbb egy tálcán végzi. Erdei szalonka, galamb, vagy közönséges házi szárnyas, hattyú, vagy liba – mindegyik jól felfűtött kemencébe, vagy parázs közé került, miután mézben és sáfrányban pácolták, hogy nemesekhez méltó csemegévé váljon. Blackstone mindegyik ételből vett egy morzsányit, hogy táplálja William Harnesst, de magának kevésbé kifinomult ételeket rendelt a konyháról. A hét végén úgy tűnt, hogy a rengeteg étel és imádság de Harcourt legerősebb vendégeit is kimerítette, és egyik sem akar belékötni, vitába keveredni vele. Remélte, hogy Fortuna, a szerencse istenasszonya végre fölötte billenti meg a kelyhét, hogy hulljon rá valami a tartalmából.

* * *

A falakon sétált éppen, időnként váltva néhány szót az őrségben lévő katonákkal – csupa jelentéktelen apróságról: az időjárásról, egy közelgő vihar esélyéről, a környező táj csöndjéről, nyugalmáról –, amikor egy pillanatig mozgást látott. Nem volt szokatlan, hogy az alacsonyan megülő, sűrű pára hozzátapadt a földhöz, makacsul kitartott, és délig szét sem oszlott. Most is sárgás takaró terült szét a kastély körül, el egészen az erdőig, amelynek a szélén az ezüstös dér borította talaj egy pillanattal korábban még sértetlen volt, nem bolygatták meg se arra járó falusiak, se lovasok. Most viszont árnyak mozogtak arra. Egy zászló is megvillant, de túl messze volt ahhoz, hogy meg tudja állapítani, kié. Gyorsan a közte és a legközelebbi oldaltorony közötti őrökre nézett; volt még egy odalent, a várárkon átívelő csapóhíd túlsó végén, és épp azzal volt elfoglalva, hogy a befelé igyekvő, dolgukra érkező falusiakat ellenőrizte.

– Lovasok! – mondta hangosan, mire az őrök rögtön a látóhatárt kezdték vizslatni.

Meulon bukkant elő a torony őrszobájából, futás közben nyomva fejébe a sisakját.

– Fegyverbe! – kiáltotta, majd kihajolt a mellvéden. – Te ott lent! – szólt a csapóhídon álló fegyveresnek. – Befelé!

A férfi elkergette az útjában álló falusiakat, és berohant a kapun. Úgy gondolta, hogy ha támadás következik, akkor inkább azok kerüljenek előbb kardél alá, és ne ő.

– Nem látom őket – mondta az egyik őr a láthatárt fürkészve.

Blackstone is erősen meresztette a szemét, és mivel a látása élesebb volt, megpillantotta a dimbes-dombos tájból egy pillanatra kiemelkedő zászlót.

– Az uratok zászlaja! Északkeletre! – kiáltotta, oda mutatva, ahol hamarosan meg kellett jelennie a közeledő lovas oszlopnak. A de Harcourt-ok vörös- és aranysávokra osztott harci zászlaja bukkant elő, és alatta fél tucat lovas, akik egyenesen a várkastély felé vették az irányt. Mielőtt az arcuk kivehetővé vált volna, Blackstone már tudta, hogy az öles termetű alak, aki vezeti őket, Sir Godfrey. Megnyerték volna a háborút?

Leszaladt az udvarra, közben elégedetten nyugtázta magában, hogy a lábsebétől még feszül ugyan egy kicsit a lába, de ez minden. A kaputoronyhoz érve látta, hogy Jean de Harcourt is úton van oda, nyomában a többi nemessel.

Miközben a szél patadobogást sodort feléjük, de Harcourt kinézett a kémlelőnyíláson, és a katonák felkészültek rá, hogy kinyissák a kaput, mihelyt parancsot ad rá. Blackstone hátrahúzódott, s úgy figyelte a gróf vívódását. Lerítt róla, hogy nem számított a nagybátyja érkezésére.

– Godfrey úr az, uram! Ötszáz lépésről is felismerném – mondta Blackstone.

– Íjászhoz illő szemed van, Thomas, de előfordul, hogy gazemberek köpennyel és sisakkal valaki másnak álcázzák magukat, és úgy támadnak.

– Ő az. Megesküszöm rá – jelentette ki határozottan Blackstone.

De Harcourt tovább nézett az erdő felé, mindaddig, amíg a közeledők már csak kétszáz méterre voltak.

– Nyissátok ki a kaput! – adta ki a parancsot, és a két nagy kapuszárny akkor tárult ki, amikor a lovak patája már a csapóhídon csattogott. Nemesek és szolgák egyaránt hátrébb húzódtak, ahogy az angol hadsereg marsallja bevágtatott a külső udvarba. A lovak teste gőzölgött, és mind gyorsan lélegzett. Erős vágta volt mögöttük.

Sir Godfrey egy feleolyan idős ember könnyedségével pattant le a nyeregből. Sietve megölelte az unokaöccsét, és végignézett a köréjük gyűlteken. Blackstone látta, hogy mindenkiben ellentétes érzelmek csatáznak. Sir Godfrey az ellenségük volt, ugyanakkor a házigazdájuk rokona. Mindannyian harcoltak az angolok ellen, most viszont egy tettét nyíltan vállaló árulóval álltak szemközt. Igaz, hogy egyikük sem volt elégedett a királyukkal, de most olyan emberrel találkoztak, akinek komoly szerepe volt abban, hogy elveszítették a birtokaik egy részét.

– Hagyjátok, hogy lehűljenek, aztán etessétek és itassátok meg őket! – parancsolt rá Sir Godfrey az elősiető, a lovak kantárját átvevő istállószolgáknak. – Csomagoljatok élelmet és innivalót az embereimnek! Egy órán belül indulunk.

Gyorsan megfordult, elkapta Jean de Harcourt könyökét, és bicegve a nagyterem felé indult vele. A fél tucat, sáros ruhájú fegyveres, akivel érkezett, követte, úgy helyezkedve el a háta mögött, hogy ne érhesse támadás. Blackstone-ra rá se nézett, amitől neki megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt.

– Itt biztonságban vagy – hallotta Jean de Harcourt-t, aki idegesen nézett a mögöttük menőkre. Mindegyik a kardja gombján tartotta a kezét.

– Nem vagyok biztonságban sehol, Jean. Már nem – válaszolta Sir Godfrey anélkül, hogy lassított volna bicegő léptein.

– Sir Godfrey! – szólt utána de Fossat. – Azért jött, hogy közölje az angolok megadási feltételeit?

A bárók arcán ádáz kifejezés jelent meg, amikor az öreg harcos feléjük fordult.

– Azért jöttem, hogy lássam az unokaöcsémet – felelte. – Ha tudom, hogy itt vagytok, de Fossat, több embert hoztam volna, hogy védjék a hátamat.

– Az ő meghívására vagyunk itt, Godfrey, és ezt te is tudod! – vágta oda de Fossat, nem félve az öreg státusától.

– Akkor várjátok ki, hogy értetek küldjek! – mondta Godfrey.

– Győztetek? – kérdezte Henri Livay. – Eduárd megszerezte a koronát Fülöptől?

– Amíg ti itt vadásztatok és pletykáltatok, a háború leállt. A nagy Fülöp király visszavonult Párizsba, zárt kapuk mögé – válaszolta Godfrey, leplezetlen gúnnyal ejtve ki a „nagy” szót. – Eduárd a feleségével van, és épp most éhezteti ki Calais-t. Majd hívatlak benneteket, ha befejeztem a dolgom! – közölte gőgösen, és a belső udvarba lépve továbbsietett a nagyterem felé.

Guillaume de Fossat már mozdult, hogy utánamenjen és szembeszálljon vele, Mainemares azonban megfogta a karját és visszatartotta.

– Gond van. Hagyd békén! Ha itt lesz az ideje, majd elmondja. Össze vagyunk kötve. Tetszik, vagy sem, várnunk kell rá – mondta.

A Sir Godfrey által rendreutasított bárók pávakakasokként felszegték a fejüket, és csöndben fuldokoltak a méregtől. Csak de Mainemares és de Graville maradt nyugodt, rajtuk látszott, hogy tudják, türelmesnek kell lenniük.

Blackstone hallotta, mit mondott de Mainemares de Fossat-nak, de nem törődött tovább a háborgó nemes urakkal, inkább óvatosan követte Sir Godfrey-t és az unokaöccsét. Mit keres itt az öreg harcos? – kérdezte magában. Fontos dologban járhatott, és csak minimális tiszteletet tanúsított a nemesek iránt, ha tanúsított egyáltalán. Lehet, hogy ellenségek, de egyértelmű, hogy valami összeköti őket – fűzte tovább a gondolatot.

Sir Godfrey emberei ébernek tűntek, és remekül tették a dolgukat annak ellenére, hogy minden jel szerint hosszú, fárasztó lovaglás volt mögöttük. Blackstone minden erejével azon volt, hogy elérje a de Harcourt lakosztályának egyik szobájához csatlakozó, a nagyteremre néző kis erkélyt, még mielőtt a lenti ajtók elé őrök állnak. Sietve bekanyarodott a folyosóra, amelyről egy kis tölgyfa ajtón át a napos szobához vezető lépcsőre lehetett jutni. Azért imádkozott, hogy Blanche de Harcourt ne legyen ott a feleségekkel, és szolgák se tüsténkedjenek a magánlakosztályokban. Megállt, és a lélegzetét visszatartva hallgatózott. A napos szoba üres volt. Gyorsan átosont rajta, majd feljebb ment néhány lépcsőfokot. A hátát a falhoz szorítva óvatosan felemelte a fareteszt, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy padlódeszka megreccsent a talpa alatt, mire megmerevedett, nem mert továbblépni. Előrehajolva, óvatosan nézett le a galéria párkánya fölött a nagyteremre. A két úr már megérkezett, az ajtót hangos döndüléssel becsukták mögöttük.

– Te jóságos ég, Jean! Ezt a szörnyű kavarodást! Muszáj volt eljönnöm, hogy figyelmeztesselek.

Üvegcsördülés hallatszott, egy palackból halk csobogással folyadék ömlött ki, és egy fémtárgy – nyilván Sir Godfrey sisakja, gondolta Blackstone – koppant az asztalhoz.

– Mire? A királyom nem kételkedhet bennem, és a többiekben sem. A vérünket ontottuk Fülöpért!

– Persze! Az egy időre elaltatja a gyanakvását. Halálra ítéltek, Jean – mondta Sir Godfrey, miután felhörpintette az italát. – Még! Szükségem van rá! – Blackstone újból italtöltésre utaló hangot hallott.

„Akarod hallani egy nyúl futását? Vagy azt, ahogy egy szarvas nesztelenül, finom hölgy módjára lépked az erdőben? Nyisd ki a szád, kölyök, és hagyd, hogy a hang beléd áradjon! Minden vadorzó tudja ezt.” Apja tanítását felidézve magában Blackstone kitátotta a száját, és bár a lentről érkező hangok halkak maradtak, azonnal megérezte bennük a feszültséget.

– Eduárd nem megy Fülöp után Párizsba.

– Feladta?

– Nem. Megtelepedett az elfoglalt területen. Képzeld el a harcot azokon a szűk, egymásba fonódó utcákon! Jézusom! Rosszabb volna, mint Caen! Akármelyik fazekas vagy szajha csapdába ejthetne és legyilkolhatna sok embert.

– Szóval békét kötöttek? – kérdezte Jean.

– Még nem, és egyelőre úgy tűnik, hogy nem is fognak. Úgyhogy ez a nagy, hódító háború egyszerű rablótámadássá vált! – Egy összetört pohár csörgése hallatszott.

– Eduárd tehát hátat fordított neked? – kérdezte elképedve Jean. – Azok után, hogy nekiadtad Cotentint, Saint-Lô-t, Caent? És hány embert mészároltál még le Crécynél? Rosszul választottunk, de nem tudtam rábeszélni apámat, hogy vonja vissza a királynak tett hűségesküjét. Itt most többre van szükség némi civódásnál, bátyám! Ezek az emberek egyezségre, szerződésre vártak. Arra, hogy csatlakozhassanak hozzátok. Nem tudsz mondani valamit Eduárdnak?

– Előbb vagy utóbb, de elfoglalja Calais-t, és meg fog elégedni vele. Nyitva lesz előtte a Franciaországba vezető kapu. Nem, nem fordított hátat nekem, de nem tudok mást tenni, mint hogy úszom együtt a szaros árral, ami el fog borítani. A caeni fellegvárban lévők kitörtek, és lemészárolták a város őrzésére hátrahagyott embereinket. Az enyéimmel is végeznek odahaza. A maradék földjeimet elfoglalták. A franciák a nagy részét visszaszerezték annak, amit elfoglaltunk. Eduárdnak nincs elég pénze ahhoz, hogy folytassa ezt a háborút, és Fülöpnek se. Jézusom! Muszáj Párizsba mennem, és kegyelmet kérnem, különben mindent elveszítünk.

– A király sose bocsát meg neked. Sosem! – jelentette ki határozottan Jean de Harcourt. – Bosszúálló. Nyársra akarja tűzetni a fejedet, hogy mindannyian lássuk.

Rövid csönd következett, majd egy tompa hang, mint amikor egy fáradt ember hátradől a székén.

– Meg kell tenni. Többről van szó, mint az életemről. Eduárd vissza fog jönni. Normandia nem tehet mást, kénytelen lesz hűséget fogadni az angol koronának. Ha úgy lesz, kezünkbe vehetjük a sorsunk irányítását.

– Engedelmeskedtem apámnak, és láttam, ahogy meghalt. A családunk továbbra is megosztott Fülöp és a gyengesége miatt, de akkor se fogom odaadni magam az angoloknak, és a többiek sem. Most nem!

Sir Godfrey felsóhajtott.

– Tudom. Édes istenem, azt hittem, hogy Eduárd mindent elsöpör, ami az útjában áll. Hallgass ide, Jean! Ellenőriznünk kell a többieket! Ha engem háttérbe szorítanak, az azt jelenti, hogy hosszabb idő alatt tudjuk legyűrni a királyt. Elveszítette ezt a háborút, és ha Eduárd most nem is képes befejezni a dolgát, eljön az az idő, amikor megteszi. Egy szép napon magához szólít bennünket, és nekünk készen kell állnunk.

Kényelmetlenül hosszúra nyúlt szünet következett, majd Jean de Harcourt hangja hallatszott:

– Hívom a többieket. Mondd el nekik magad!

Blackstone hallotta, ahogy fölállt, és kifelé indult.

– Jean! Várj! Oka volt annak, hogy először veled akartam beszélni. Blackstone életben van?

Alig tudta megállni, hogy előrelépjen, és lekiáltson. Itt vagyok, Sir Godfrey! – akarta teli tüdőből harsogni. Kusza gondolatok, és főleg kérdések kergették egymást az agyában. Ki maradt életben és ki halt meg Crécynél? Melyik íjászom élte túl a csatát? A szíve mintha a torkában vert volna a nevét hallva, és a gondolattól, hogy mi hangzik még el róla.

– Thomas? Igen.

– Meggyógyult? Rendbe jött?

– Harcos. Faragatlan, indulatos és átkozottul tiszteletlen. De megmentette az életemet, és cserébe a barátommá fogadtam. Megmondhatod a hercegednek és a királyodnak, hogy akit rám bíztak, biztonságban van. Mi betartjuk a fogadalmainkat, Godfrey, még ha az ellenségeinknek tesszük is őket. Eduárd jobban teszi, ha ezt megjegyzi, és nem felejt el bennünket. Csak a jövő kedvéért.

– Azért, mert itt van, elfoghatnak benneteket! – mondta hevesen Sir Godfrey. – Fülöp zsoldosokkal igyekszik kiirtatni az angolokat és francia városokat uralmuk alatt tartó gascogne-iakat. Idejönnek, és követelni fogják, hogy add át nekik. Az az ember, aki Crécynél megmentette az angol trónörököst, értékes zsákmány. Váltságdíjat nem lehet ugyan kapni érte, de annak, hogy megölik, gyorsan híre megy.

Blackstone agya lázasan dolgozott. Ezért jött fegyveres kísérettel Sir Godfrey? Hogy elfogja? Fel akarja ajánlani a francia királynak, hogy mentse a saját életét? Egy hang a fejében azt mondta, hogy nyugodjon meg, és fékezze elhatalmasodni készülő dühét. Úgy érezte, egyetlen lehetősége maradt, az, hogy elmeneküljön a várkastélyból, és visszatérjen az angolokhoz.

– Nem tudják, hogy itt van – felelte Jean de Harcourt. – Honnan is tudhatnák?

– Onnan, hogy megölte a zsoldosokat, akik elfoglalták Chauliont, de egyet életben hagyott, és megüzente vele a többieknek, hogy maradjanak távol a birtokaidtól.

– Na és? Utolsó gazemberek, nem érdemelnek kegyelmet.

– Jean, akik elfoglalták Chauliont, Fülöp parancsára tették.

Kis időre mindkét férfi elhallgatott.

– Velük akadályoztatja meg, hogy az angolok városokat foglaljanak el – szólalt meg ismét Sir Godfrey. – Fizetni nem tud nekik, ezért elvesznek maguknak mindent, amit csak akarnak, anélkül, hogy félniük kellene bárkitől. Aki kéri, annak védelmet nyújtanak. Kétszeresen is hasznot hajtanak a királynak. Mit gondolsz, miért jöttem? Azért, hogy figyelmeztesselek. Blackstone az egyiket életben hagyta, és az felismerte az embereid köpenyét.

– Honnan tudod?

– Elfogtuk az egyik küldöncüket. Ő mondta el, mielőtt megöltük, de a társa elmenekült. Párizsba küldték őket azzal az üzenettel, hogy menedéket adsz egy angolnak, aki Eduárd kegyeltje. A király elfogatóparancsot ad ki, és útonálló zsoldosokat küld érte. Ide fognak jönni, Jean. Hidd el! Itt lesznek.

– Nem adom át a zsoldosoknak még királyi parancsra sem – jelentette ki de Harcourt.

Blackstone óriási hálát és megkönnyebbülést érzett.

– Azt csinálsz, amit akarsz, de tudd, hogy csak néhány napod maradt a döntésre! Megmondtad Blackstone-nak, milyen szerepet szántunk neki a terveinkben?

Hát ez az! – döbbent rá Blackstone az igazságra. A hurkot, amely fogva tartotta, személyesen a nagy orvvadász húzta feszesre.

– Még nem.

– Ne is mondj neki semmit! Ha elfogják, mindannyiótokat akasztófára juttathat. Na jó! Hívd ide a többieket. Beszámolok nekik Eduárdról és Calais-ról, és igyekszem pórázon tartani őket addig, amíg újból ránk mosolyog a szerencse. A helyedben azonban nem számítanék arra, hogy segítenek megvédeni Blackstone-t.

Blackstone otthagyta a galériát, és amilyen halkan csak tudott, lement az alsó folyosóra. Eleget hallott. Valamilyen összeesküvés készült, és meg kellett tudnia, hogy mit terveznek vele. Még nem tudta, hogyan fogja kideríteni, de azt igen, hogy miután megtette, elviszi Christianát Calais-ba, és újból Eduárd királyt fogja szolgálni.

* * *

Sir Godfrey érkezése lázas tevékenységet váltott ki, felizgatta a szolgákat és a falakat őrző katonákat. Az, hogy szabadon beléphetett a várba, számukra azt jelentette, hogy Jean de Harcourt kész magához engedni az ellenséget, az angol király szövetségesét.

Amikor észrevette Blackstone-t a földszinti oszlopos folyosón, Meulon felemelte a kezét, hogy magára vonja a figyelmét, és miután megállt, odaszaladt hozzá.

– Sir Thomas, meg tudná mondani, mi folyik itt? Megtámadnak bennünket az angolok?

– Nem lesz támadás, Meulon. – Blackstone egy pillanatra elbizonytalanodott. – Családi ügyről van szó – tette hozzá aztán.

– Az a hír járja, hogy a király fenyegeti de Harcourt urat. A szolgák közül néhányan azt pletykálják, hogy valamilyen összeesküvést forral Sir Godfrey-val és a többi báróval.

Blackstone karon ragadta a férfit, és úgy fordította, hogy háttal legyen a fal tetejéről őket figyelő katonáknak.

– A kapitányuk vagy! – mondta neki. – Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a híresztelések teljesen össze tudják zavarni az embereket. Tarts szigorú fegyelmet! Az urad rád fog támaszkodni, ahogy ezelőtt is tette.

Meulon bólintott. Nem örült, de elfogadta az angol magyarázatát.

– És ha meghallod, hogy valaki pletykál, lásd el jól a baját! Védd az uradat és a családját az ilyen szóbeszédtől, és gondoskodj róla, hogy a szolgák tudják, hol a helyük! – Miközben ezeket az utasításokat adta, egy hang szólalt meg Blackstone fejében: Te, a szolga arra biztatsz egy katonát, hogy verjen meg egy másik szolgát! Elhessegette magától az önvádat, és sarkon fordult. Christianát sehol se látta; nyilván a nőkkel volt, sőt ami a legvalószínűbb, a grófnéval, úgyhogy nem lett volna értelme keresni. A bárók a nagyterembe gyűltek, és mire Sir Godfrey egy órával később kilépett kastélyból, kis csapatának lovait megitatták, és az élelem is össze volt készítve a további útra. Jean de Harcourt – Sir Gilbert fegyvereseinek fedezete alatt – a kapuhoz kísérte a nagybátyját. Blackstone látta, amint Blanche és Christiana kilép egy oldalajtón, és azt is, hogy a grófné szavát hallva Sir Godfrey egy pillanatra megáll.

– Bocsáss meg, Blanche, de sietnem kell! – mondta.

Christiana hátramaradt, Blanche de Harcourt azonban előrelépett.

– Sir Godfrey, úgy tűnik, hogy valahányszor megjelenik, nyugtalanságot okoz. Veszélyben van a családom? – kérdezte.

– Blanche! – emelte fel a hangját a felesége közbeavatkozásán bosszankodva de Harcourt. – A nagybátyám indulni akar. Ne tartsd fel!

A harcias grófné azonban nem hátrált meg.

– Kicsi gyerekeim vannak, és családtagok is vendégeskednek nálam. Úgyhogy ha veszély jár a nyomában, ugyanúgy tudni akarom, mint az én uram és férjem. – Enyhén felszegte az állát, mintha a rangját kívánta volna jelezni. – Jogom van hozzá.

Blackstone közelebb lépett az öreg harcoshoz, szerette volna, ha az észreveszi.

– Nincs veszélyben a családod – felelte Sir Godfrey. – Erre a szavamat adom. Én vagyok veszélyben, és azért jöttem, hogy segítsek Jeannak. Hidd el nekem!

A grófné kis ideig némán nézett rá, végül kecsesen bólintott.

– Köszönöm.

Sir Godfrey pillantása távolabb vándorolt, észrevette Christianát, és akár csak korábban – Blackstone ezt jól látta –, megszelídült a tekintete.

– Gyermekem! Gyere ide!

Christiana engedelmeskedett, és udvariasan térdet hajtott előtte.

– Még szebb vagy, mint amikor utoljára láttalak, és csak azt tudom mondani, amit az oltalmazóidnak mondtam: itt biztonságban érezheted magad.

– Köszönöm, Sir Godfrey, a kedvességét és a jókívánságát – felelte a lány.

– Jól ismertem apádat, és bár más-más oldalon harcoltunk, én mondtam neki, hogy küldjön a grófnéhoz, ha azt akarja, hogy biztonságban légy. Örülök hát, hogy legalább egy döntésem jónak bizonyult. – Christiana ezt a kijelentést nem értette, mivel fogalma sem volt róla, hogy milyen nehézségekkel találta szemben magát Sir Godfrey.

– Találkozott apámmal? – kérdezte reménykedve a lány.

Blackstone látta, hogy Jean de Harcourt elfordítja a fejét, és Sir Godfrey is elbizonytalanodott pár pillanatra, mert váratlanul érte a kérdés.

– Nem mondtátok meg neki? – kérdezte aztán halkan.

Az elkeseredés, amit a gróf arcán látott, nem igényelt bővebb magyarázatot.

– Meghalt, ugye? – suttogta előrébb lépve Christiana.

Sir Godfrey bólintott.

– Az első napokban, még a partraszálláskor. Robert Bertrand-ért küzdött, akinek felesküdött. Azt gondoltam, hogy talán Caenbe menekült, de nem hallottam semmilyen hírt sem felőle. Sajnálom, gyermekem.

A marsall nyeregbe szállt. Blackstone nézte, ahogy Blanche kézen fogta és vigasztalni kezdte Christianát. Tudta, hogy bár a szeme könnyes, a lány nem fog összeomlani a szolgák előtt. A lehetőség, hogy megkérdezze, életben van-e Sir Gilbert, elmúlt. Ennek ellenére odalépett Sir Godfrey-hoz, és megfogta a lova kantárát.

– Thomas Blackstone. – A marsall az arcát eltorzító seb ellenére felismerte.

– Uram!

– Eljön még a te napod, de hogy megérem-e, azt nem tudom. Tartozol a hercegednek és a királyodnak, és követned kell az unokaöcsém parancsait. Nincs szükségünk egy önfejű angolra, aki csak magára gondol. Hagyd azt olyanokra, akik jobban értenek hozzá! – mondta Sir Godfrey, és kurta biccentés után a lovát megsarkantyúzva kiragadta a kantárt Blackstone kezéből. A katonái rögtön követték, és a kapu becsukódott mögöttük.

Blackstone megfordult, de Christiana addigra már elindult. Nagyon szerette volna magához szorítani, vigasztalni, de annyi ember előtt nem mehetett oda hozzá. Miközben Blanche bevezette az épületbe, a lány észrevette. Blackstone látta rajta, hogy szívesen odamenne hozzá, de a vágyba, hogy újból együtt legyen vele, jó adag félelem is vegyült.

Egy rajtaütés, egy íjász tudása és egy, a lány apja köpenyét viselő halott lovag olyan emléket hagyott benne, amelytől többé nem volt képes szabadulni.