3

Mint minden állami esemény, úgy ez a szerény kis szertartás sem kezdődött el időben. Az árapály persze nem várt egy király kedvéért sem, így hát az előzetesen kitűzött déli időpontban a Wracu fölevezett a torkolaton. Mikor közeledett a mólóhoz, werodja kürtszót hallott a mező irányából – valószínűleg így jelezték, hogy mindenki siessen a búcsúzkodással.

Haragos szél kavarta föl a szomorkásán szitáló esőt. Ólomszínűen hömpölygött a folyó és gomolyogtak a felhők. A fák hasonlóan szintéiül, levelek nélkül álltak a parton. Az udvaroncok bizonyára szemkápráztató, színes ruhákba öltöztek, ám a baelek a szertartás helyett csak a partot látták – mely bizony ragyogó zöld volt –, és a mólóról fölvezető lépcsőket, melyek a frissen szabott deszkák színében pompáztak.

Úgy tucatnyi, a Királyi Testőrség egyenruhájába öltözött Penge jelent meg, és állt sorfalat a partvonal tetején. Ha így akarták figyelmeztetni a látogatókat, hát nem félemlítettek meg senkit. Habár valószínűleg még többen is lehettek, és még egy lovasezred is várakozhatott valahol, ahová nem láttak el.

Az evezősök bőrköpenyükbe burkolózva ültek néma, türelmes csöndben, és egy pillanatra sem vették le a tekintetüket vezérükről. A hosszú háború megannyi færingjének veteránjai voltak ők, és mindannyiuknak eszébe juthatott egy-egy hasonló eset, amikor a jel, melyre vártak, csatába szólította őket. Ez elvileg egy békés, ünnepi alkalom volt, ám az éberségük ilyenkor sem hagyott alább. Menyegző vagy mészárlás – a mosolyok ugyanolyan buzgó tettrekészségről árulkodtak.

A hajóúr várt még pár percet, hogy megérkezzen az esküvői menet, vagy legalább egy bocsánatkérést és magyarázatot hozó fullajtár. Miután egyikre sem került sor, intett, mire a werod ledobta magáról a köpenyét, és mozgásba lendült. Pillanatok alatt a mólón termett. A parton álló Pengéken izgalom lett úrrá. Kiabálás és futkosás támadt, ismét felharsantak a kürtök. Tucatnyi Penge érkezett erősítés gyanánt.

Az ezüst kardszíjas Bandita parancsnok személyesen jelent meg, hogy ellenőrizze, mi történik. Nem történt semmi. Semmi ok nem volt az aggodalomra. A másik két hosszúhajó messzire horgonyzott, majdnem a ködös eső leplén túl. Hetvenkét félmeztelen kalóz sorakozott föl a mólónál – harminchatan az egyik oldalon elővont karddal, a másik oldalon ugyanennyien előhúzott fejszével. Keskeny folyosót hagytak középen. A chivialiak minden bizonnyal meztelen vadakat, kegyetlen ragadozókat láttak bennük, holott bael mércével nézve ők bizony hivatalos öltözéket viselő díszőrség voltak. Na és akkor mi van, ha megegyeztek, hogy egy bael sem fog partra lépni? Na és akkor mi van, ha hivatalos öltözékük az illetlenségig fukarra sikeredett? Csizmájától acélsisakjáig minden férfit harci zsákmány borított – aranyláncok, gyűrűk, karperecek, díszes, ékkővel kivert és zománcozott övek, csatok, és kardszíjak. Napbarnította bőrük csillogott az esőben, de egyikükön sem látszott, hogy fázna. Sőt, legtöbbjük vigyorgott, mikor látták, milyen hatást értek el.

Az egyetlen bael, aki chiviali szemmel is tisztességes öltözéket viselt, s az egyetlen, aki nem hordott magán villogó aranyat és ékköveket, a fedélzeten ácsorgó hajóúr volt. Őrá senki se nézett. Ám ő figyelte a Pengéket. Várakoztak odafent olyan Pengék, akik tizenkét esztendeje ismertek egy bizonyos Rabló jelöltet – például maga Bandita is, igaz, ő még igencsak új szoprán volt, mikor Radgarnak nyoma veszett. Magukban talán sosem tettek egyenlőségjelet az eltűnt Rabló és a szörnyeteg Radgar közé, de egy arcot csak fölismertek. Tölgy, Huntley, Öszvér, Denvers... Ám végül Csúfidő kiáltott föl meglepetten, és mutatott a hajóúrra.

Radgar visszaintett.

* * *

Természetesen csak pár percnek kellett eltelnie, hogy Ambrose is értesüljön a történtekről, és Pengéi élő sövényfala mögé préselve felbukkanjon a parton.

Radgar újra intett.

Úgy látszott, Chivial királya nem örül. Sőt, egészen úgy tűnt, hogy őfelségét szélhűdéses roham kerülgeti. Ott lent... régi ellensége, a gyilkos kalózkirály, akinek kénytelen föláldozni egyetlen lánygyermekét... és nem tehetett semmit! Nem viszonozta Radgar integetését. Azonban nyilvánvalóan véget vetett mindenféle további időhúzásnak. Az ara pillanatokon belül megjelent Leofric karján, és megindult lefelé a lépcsőn.

Radgar különös belső vívódással figyelte az útját. Élete során mindig gyorsan el tudta szánni magát, ha kellett. Néha, mikor elragadta a hév, olykor még túl gyorsan is szánta el magát. Ezzel szemben mikor nem szükségeltetett gyors döntés, mindig könnyedén félresöpörte a problémákat. Ám második házassága olyan bonyodalmakkal járt, melyeket még nem dolgozott föl. Több mint fél év telt el azóta, hogy Darázs meghozta az ajánlatot Waroðburhbe, s úgy vigyorgott hozzá, mint a vadalma. A witák egy örökkévalóságig tárgyaltak róla. Baelmarknak elege volt a háborúból – gyermekek várták haza apjukat, feleségek hiányolták férjüket, férjek aggódtak, hogy feleségük talán az igézettek karjában keres vigaszt. Ámde a király vérbosszút esküdött! Hogyan hátrálhatott ki a világ legborzalmasabb esküjéből? Radgar napokig járta a mocsarakat, végiglovagolta a dombokat, birkózott a dolog horderejével. Mégis, még most sem tudta biztosan, mit kellene tennie, pedig arája már ott közelített a lépcsőn.

Ettől pedig nagyban különbözhet az, amit legszívesebben tenne.

Malinda igen egyszerű, bokáig érő, kék ruhát viselt, melynek hasított alsórésze mögül aranybrokátból szőtt szoknya látszott ki. Bármi ennél díszesebb képtelenül fölösleges lett volna egy tengeri útra. Csúcsos csuklyája majd megvédi az arcát az időjárás viszontagságaitól. Magas volt – erre úgy figyelmeztették Radgart, mintha ez valamiféle hiba lett volna –, ám sok minden mást nem lehetett róla innen megállapítani. Neki azt mondták, sötétbarna a haja, és olyan hosszú, hogy rá is tud ülni, de ott és akkor azt se vette volna észre, ha olyan kopasz, mint egy teknős. Az ékszerek hiányára viszont fölfigyelt, és eltöprengett, hogy vajon ismét szándékosan engedi-e a csöndet beszélni maga helyett. Magas arccsontot látott. Érzéki ajkat! Talán még buját is?

Még fiatalabbnak és sebezhetőbbnek látszott annál, mint amire számított.

Valószínűtlennek tűnt, hogy Malinda hercegnő valaha is látott szőrös mellkast, hacsak nem egy juhászét vagy szántóvetőét a távolban. Ugyanilyen valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is járt ilyen közel kivont kardok seregéhez, de nem látszott rajta tétovázás, mikor szemügyre vette a váratlan díszőrséget. Leofric lemaradt, s hagyta, hogy egyedül menjen előre. A hercegnő végigsétált a mólón, és mindegyik arcra vetett egy pillantást – jobbra, balra, jobbra, balra... Miután elhaladt a thegnek mellett, leolvadt arcukról a szenvtelenség: az öregebbek helyeslően biccentettek, az ifjabbak kéjsóváran vigyorogtak. Tetszett nekik új, belevaló királynéjuk.

Elérte a sorfal végét, a móló végét, a hajó tatját. Sápadt volt, de uralkodott magán – nem adta jelét a lelkét felkavaró háborgásnak, melyet élete e fontos, sorsfordító pillanatában érezhetett. A deszkák körülbelül egy vonalban lehettek a hajókorláttal. Radgarnak szerencsére eszébe jutott állólétrát hozni. A lány Radgar kinyújtott kezére támaszkodott, míg lemászott, ám utána szinte rá sem nézett, mikor köszönetét mondott neki.

Két udvarhölgyét is megtalálták, s most jöttek le a parton egy Penge kíséretében. A part teteje tömve volt a nyakukat nyújtogató udvaroncokkal: bárókkal, vikomtokkal, grófokkal, márkikkal, hercegekkel, kormányzati hivatalnokokkal és úri feleségeikkel. Mind úgy reszkettek, akár a nyárfalevél – életükben először láttak sárkányhajót és valódi kalózokat.

Leofricen már meglátszott a kora. Gyötörték a régi sebek. Ahelyett, hogy leugrott volna a fedélzetre, inkább lemászott a létrán, habár tudta, hogy az embereitől sokáig fogja még ezt visszahallani. Lehúzta az ujjáról a királyi pecsétgyűrűt, és visszaadta jogos tulajdonosának egy összetekert pergamennel együtt, mely a házassági szerződést tartalmazta. Jelentőségteljesen bólintott. Ez lehetett minden idők legrövidebb jelentése egy wita részéről, de Radgar megértette. A hajóúrnak tetszett a hercegnő, s úgy vélte, szabad akaratából ment a hajóra.

Lehetett-e Ambrose-t leszámítva bárkinek szabad akarata a chiviali udvarban?

Mielőtt a Penge és a két nő elérhették volna a mólót, Leofric megragadta a kormánylapátot, és elkiáltotta magát:

– Hajóra!

A gyors meglépés bael specialitásnak számított. Sokszor az életük múlt ezen – minden werod legelső gyakorlatai közé tartozott. Két, tökéletesen időzített hullámban hetvenkét bael ugrott a fedélzetre. Csizmáik nagyokat csattantak a járórácsokon. A Wracu megingott, s Malinda is megtántorodott.

Radgar megfogta a könyökét, hogy el ne essen, és halkan azt mondta:

– Hölgyem, a nevem Radgar Æleding.

– Üdvözöllek! – felelte a lány szórakozottan. – Leofric thegn, nem szükséges megvárni azt a két nőt. Mehetünk nélkülük. Induljunk el, kérem!

Tudta, hogyan kell parancsolni.

– Gea, hlæfdige! – Leofric nem várt Radgar beleegyezésére. – Köteleket eloldani! – Eloldották a két kötelet, és két evező eltolta őket a mólótól. A Wracu eltávolodott, s lomhán fordulni kezdett, ahogy a szél belekapott a vitorlába. Hetvenkét nyílás tárult föl, és hetvenkét evező siklott a helyére.

Ekkor értek célba a szavak. Malinda megpördült.

– Hogy mit mondtál?!

Küldtek róla egy rajzot a lánynak. Radgar fél tucat közül a legkevésbé hízelgőt választotta ki, mert nem akart hamis ábrándokat ébreszteni benne. Remélte, hogy nem okozott csalódást – büszke volt rá, hogy jobban tartja magát, mint Malinda valószínűleg várta volna. Egy ifjonc testével bírt, és ősz szálak sem látszottak rövid, rézszín szakállában. Ezzel szemben a gevíliai Dierda hercegnő meglehetősen rosszul járt.

Radgar elmosolyodott, és megismételte az iménti kijelentését.

– Felség! – Megpróbált letérdelni, mire Radgar keze gyorsan elkapta a karját.

– Neked nem kell letérdelned! – szólt rá erélyesen. Az érintésből, melyet egyszeriben elhibázottnak vélt, mindketten megtudtak valamit. A nő megérezte az erejét. A király pedig rájött, hogy Malinda karja nem petyhüdt, hanem kemény, mint egy férfié. Mikor a lány elpirult, Radgar elengedte a karját. Megérezte a vágyódás első moccanását, ám elnyomta. Elhatározta, nem engedi, hogy a beallucasai döntsenek helyette.

Nem mintha nem akartak volna! Ismert korábban egy lányt hasonló ajakkal, márpedig ő hurrikán volt az ágyban...

– Elnézést, ha megijesztettelek. Nem árulta el atyád, hogy itt vagyok?

Malinda megrázta a fejét. Végigvizslatta a férfi arcát, mintha a szarvakat és az agyarakat keresné. A Ranulf-ház aranyszín szemével nézett rá.

– Azt legalább elmondta, hogy régebben ismertük egymást?

– Miért... nem, felség. – Körbepillantott. A Wracu lassan elsodródott a mólótól. Udvarhölgyei s az őket kísérő Penge megtorpantak, és láthatólag nem tudták, továbbmenjenek-e. Fönt a parton az apja testőrsége sorfala mögül lesett ki rájuk, és kövér arcán jól látszott a düh.

– Biztosított, felség, hogy jó oka van feltételezni rólad, hogy jóindulatú vagy, és gyöngéd.

– Milyen kedves tőle! – felelte dühösen Radgar. – Egészen más véleménnyel volt rólam, mikor tizenkét éve találkoztunk. Úgy látszik, majdhogynem hazudott neked, mikor ismeretségünkről beszélt. Szerinted is megpróbált félrevezetni?

Leofric türelmesen várt a parancsra. A matrózok széles vigyorral követték királyuk udvarlását. Malinda érthető okokból nem jutott szóhoz. Radgar felvonta a szemöldökét.

– Őszintén, úrnőm! Atyád szándékosan eltitkolta előled, hogy ő és én személyesen ismerjük egymást?

A lány nem szívesen nevezte volna hazugnak egyik királyt se.

– Talán csak kiment a fejéből egy rövid...

– Biztos, hogy nem. Milyen más cselt használt veled szemben? Mivel fenyegetett meg, hogy belekényszerítsen ebbe a házasságba?

– Felség, írtam neked! Megesküdtem a...

– Igen, megtetted, mert én nem írtam alá az egyezményt, míg meg nem győződtem róla, hogy nem kényszerítenek bele egy olyan házasságba, amitől viszolyogsz. Ám tőled is szeretném hallani.

– Felség... – A parton lebzselő tömeg elnémult, és a hajót bámulta. A Wracu már szinte teljesen megfordult. Egy örvény folyásiránnyal szemben terelte. Evezői széttárt szárnyként nyúltak ki az oldalából, legénysége türelmesen ült a helyén.

– Miért nem vártad meg a két udvarhölgyedet?

Malinda nyilvánvalóan zavarba jött.

– Nagyuram, miért nem hajózunk el?

– Később! Mert tudtad, hogy nem akarnak jönni? Mert kényszerítették őket, hogy veled tartsanak? Mi a helyzet hát veled? Boldoggá tesz a gondolat, hogy életed hátralévő részét Baelmarkban fogod tölteni az én gyermekeim kihordásával?

– Megtiszteltetés, hogy ilyen kiváló királyhoz mehetek feleségül!

– Ah, zöldség! – Haragudott magára, amiért bántania kellett a gyermeket, ám nem az ő ötlete volt ez a házasság. Ő megesküdött, hogy megbosszulja apja megölését. – Talán félsz, vagy undorodsz, vagy remegsz az izgalomtól. Kizárt, hogy megtisztelve érzed magad. Rabszolgahajcsár vagyok, ezrek vére szárad a kezemen. Anyámat belekényszerítették a házasságba, ám én nem vagyok hajlandó nőül venni téged, amíg meg nem győződtem róla, hogy tényleg boldoggá tesz téged a gondolat. Szerintem belehajszoltak. Beszélj! Győzz meg a tévedésemről!

– Ez igazságtalanság, nagyuram! – nyögte a lány. – Már megmondtam, de nem hiszel nekem. Hazugnak nevezel?

– Az apádat még sokkal rosszabb dolgoknak is nevezem! Talán te nem vádoltad meg őt rabszolgatartással?

A lány arca föllángolt, tekintete a földre siklott.

– Lehetséges, hogy helytelen szavakat használtam, mikor... Úgy értem... Hirtelen jött a hír... Őszintén megígérem felségednek, hogy soha nem fogok így beszélni veled.

Ez volt a legrosszabb, amit mondhatott. Radgar magányos elmélkedései közepette rájött, mindennél jobban vágyik arra, hogy valaki visszaszóljon neki. Senki nem mert ellentmondani egy királynak, senki nem merte bolondnak nevezni, senki nem mert rászólni, mikor hibát követ el. Mindenki csak dörmögött és köntörfalazott. Manapság már Darázs és Aylwin is – ha gazdaggá teszel valakit, egyszeriben túl sok vesztenivalója lesz. Culfre egy gerle volt, csupa kedvesség és puha tollak. Egy királynak vita kellett, ellenkezés olyasvalakitől, akinek az érdekei egybeestek az övével, akit nem hajtottak titkos célok, és nem rendelkezett szövetségesekkel. Igaz, egy buja hálótárs mindig jól jött, de olyanokat pénzért is vehetett.

Mielőtt újra eszébe jutott volna valami, amit mondhat, Malinda megszólalt, s ezúttal próbált dölyfösen beszélni.

– Királyok véréből való vagyok, ezért ahhoz megyek hozzá, akihez mondják. Mindig is tudtam, hogy ez a sorsom, és ki merem jelenteni, nagyuram, hogy első ránézésre sokkal kevésbé tűnsz durvának, mint más kérők, akiknek a nevét hallgatnom kellett korábban. A cárevics egy született idióta. Favon herceg állítólag kövérebb, mint az apám. Ami pedig...

– Hízelgő – felelte szárazon Radgar –, csakhogy én nem Radgar Æledingre, a kétlábú hímállatra gondoltam. A férfiak igen hasonlóak a sötétben. A legtöbb nő különben is becsukja közben a szemét. A királyok is úgy házasodnak, hogy nem látják előtte a kiszemeltet, hölgyem, ám engem nem a külsőd tesz bizonytalanná – távolról sem! Nem, én Baelmark királyára gondolok. Chivialban nem örvend nagy népszerűségnek a nevem.

Malinda fölszegte az arcát.

– Azt akarod, könyörögjek? A királyi frigy sokszor lesz híd a korábbi harcoló felek közt. Mi lesz az egyezménnyel? Ha elutasítasz, úgy nem kell folytatódnia a háborúnak?

A dagály lassan lefelé kezdte sodorni a hajót az eső pettyezte vízen. A parton összegyűlt tömeg tovább diskurált tanácstalanul. Mostanra mindenki rájöhetett, hogy az eseményeknek gátat szabó ember csakis maga a Szörny lehetett.

Radgar szomorúan megrázta a fejét.

– Az elmúlt tíz évben bármikor véget vethettem volna neki, hölgyem. Ostoba büszkeségből nem akartam visszavonni ifjonti hetvenkedésem. Ami azt illeti, hallottam már legendákat hősökről, kik vérbosszút esküdnek, majd belegabalyodnak a szerelem hálójába, s végül kénytelenek visszavonni esküjüket – a többi részét te magad is kitalálhatod. A veled való házassággal megmenthetném a hírnevemet. Különös, hogy nem nekem, hanem atyádnak jutott eszébe, hogy beleírjon téged az egyezménybe.

A lánynak kinyílt a szája. Gyorsan becsukta.

– Ahá! Azt hitted, az én ötletem volt ez az esküvő?

– Nekem ezt mondták, de azt hittem, Lord Rolandé volt.

– Durendalé? – kérdezte maró hangon Radgar. – Nem. Ő túl becsületes ahhoz, hogy eladjon egy hölgyet, de ha a gazdája eldob valamit, azt visszahozza. Atyád ötlete volt. Kétségbeesetten véget akart vetni a háborúnak, s nyilvánvaló, hogy ismét hazudott neked. Nos, megígérem, hogy nélküled vetek véget neki.

– Ó! – Malinda kemény pillantást vetett rá, mintha bárki is leolvashatta volna egy gyilkos gondolatait az arcáról. – Megesküszöl rá? – Rémálmai közepette soha nem tudott volna elképzelni egy ilyen beszélgetést.

– Megesküszöm rá. Szabadon távozhatsz.

– Szégyent hozol rám!

– Megbecsüllek, úrnőm. Apám erőszakkal vitte el az anyámat, én viszont nem vagyok hajlandó így bánni egy nővel.

Tűz villant az arany szempárban.

– Valóban? Na és mi van a több ezer emberrel, akiket szolgaságba hurcolsz?

– Azt leszámítva. Ilyen a háború, de gyűlölöm. Komolyan szándékomban áll most véget vetni neki, hercegnő, és neked sem kell szolgasorba kerülnöd. Visszaadom neked a szabadságodat.

– Szégyent hozol rám! – ismételte meg bizonytalanul a hercegnő.

– Atyádra hozok szégyent. Megelégszem azzal, hogy megmutattam a világnak, milyen mélyre képes süllyedni. Menj békével! Nem kell egy egész életen át gyerekeket szülnöd egy kalóznak.

A lány föladta az egyenlőtlen küzdelmet. Meghajolt.

– Engedelmeskedem őfelsége parancsának – suttogta.

Radgar az ajkához emelte Malinda kezét.

– Engem ért a veszteség, hercegnő. Ez nem volt sem könnyű, sem kellemes. Vigyél vissza minket, kormányos!

– Igenis, nagyúr! – felelte dühösen Leofric.