9

Radgarnak később se nagyon jutott eszébe, mi történt ezután, bár mások beszámolóiból ésszerűnek tűnő eseménysor állt össze. Megmenekülésének részleteit elhomályosította az elképesztő fájdalom, és a halott apja látványától elszenvedett megrázkódtatás. Talán keresztülzuhant a padlón, mikor az összeomlott, ám nem tört csontja, még nagyobb zúzódást se szenvedett, úgyhogy valószínűbbnek tűnt, hogy egyszerűen rátalált a lépcsőre, és lefutott, vagy lecsúszott rajta. Erről nem maradt emléke, ahogy arról se, hogyan, és mikor hagyta el a tüzes poklot. Bármilyen hosszúnak is érződött megpróbáltatása, vélhetően alig pár perc telt el az első vészkiáltások, s a tető és a padló összeomlása közt. Az emberek még mindig dőltek kifelé Stanhofból.

Szűk utcáinak köszönhetően Twigeport jobban ki volt téve a tűzvészeknek, mint bármelyik másik város Baelmarkban. Bár léteztek eljárások ilyen esetekre, ritkán bizonyultak hasznosnak. Az éjjeli őrség megkongatta a vészharangot, magához szólítva minden alkalmas férfit, hogy segédkezzenek fejszékkel, kötelekkel, vödrökkel. Egy már lángoló épületet szinte soha nem lehetett megmenteni, így a legfontosabb feladat mindig a lakosok megóvása és a tűz terjedésének megelőzése volt. Ha a katasztrófa helyszíne valamelyik kikötőhöz közel feküdt, vödörláncot állítottak, és igyekeztek vízzel locsolni a környező tetőket, ám ez ritkán használt.

Azon az estén élénk szél söpört végig a fjordon. A ház már azelőtt lángtengerré vált, hogy a vészharang megkondult volna – padlórészek omlottak be, s a tűz utat tört magának a – tetőn át. Mire Wulfwer és barátai megérkeztek a helyszínre – majdhogynem ki is józanította őket a pusztítás mértéke –, a tömeg figyelmét teljes egészében a két szomszédos épület kötötte le, ahol lélegzetelállító életmentés zajlott. A három thegn a szobában hagyta földi ingóságait, úgyhogy inkább másfelé néztek.

Így ők voltak az elsők, akik megpillantották a kemencéből előtántorgó fiút – ruhái elhamvadtak, de nem esett komoly baja. A ház pillanatok múlva összeomlott. Wulfwer előreugrott, és a köpenyébe bugyolálta Radgart.

* * *

Radgar arra ébredt, hogy valaki sötét utcákon viszi őt végig, méghozzá gyorsan.

– Apa! – rikoltotta. – Meghalt az apám! – Először nem is jutott hely más gondolatnak a fejében, aztán még kinyögte: – Anya! Az anyámat akarom!

– Nem tudom, hol van – lihegte Wulfwer. Bármilyen nagyra is nőtt, nem épp apró-cseprő terhet cipelt, ráadásul futott vele. – Azt se tudom, hol az én apám. Nem tudom, ki vadászik ránk. Haza kell jutnunk.

Emberek siettek el mellettük, mind a másik irányba tartottak, kezükben fejszével, bontóvassal vagy üres vödrökkel. Ügyet se vetettek a tenger felé siető férfira és fiúra. A léptek furcsán visszhangoztak az éjszakában.

Radgar megint az anyjáért nyüszített.

– Hová megyünk? – kérdezte. Hol volt Frecful és Hengest, akiket máskor le se lehetett vakarni Wulfwerről? Homályos gondolata támadt, hogy talán előreküldte őket... valahová... de hová? Apa meghalt. Anya eltűnt. Ő is meghalt?

– Haza. Catterstow-ba – zihálta a nagydarab harcos. – El kell tűnnünk innen, kölyök! Swetmann mindünket megöl.

– Kicsoda? Mi? – Apát meggyilkolták!

– Swetmann. Felgyújtotta a házat. Meg akarja akadályozni a békét.

Nehezére esett a gondolkodás. Anyát is...? A Véresek így álltak bosszút? Wulfwer tudta; nagyon magabiztosan beszélt. Ebben a pillanatban átfutott a kikötőkapu kőboltozata alatt, mire Radgar fölordított.

– Ez az északi kikötő! Nem erre kell hazafelé menni! Hová viszel?

– Dulakodni kezdett. Apa meghalt. Valaki segítsen! – Segítség!

– Pofa be, kölyök! – Wulfwer úgy rázta meg, mint egy szőnyeget, és még csak nem is lassított. Már a rakparton rohant végig, ahol a fényesedé keleti égbolt megvilágította az árbocok erdejét: apró, mólókhoz kötött csónakokét, s nagyobb hajókét, melyek messzebb horgonyoztak. Mind nyugodt ritmusban emelkedtek-süllyedtek: úrnőjük, a tenger ringatta őket. A kikötőben mindenfelé vitorlák bomlottak ki, kötelek hullottak a vízbe, horgonyok emelkedtek föl, ahogy a matrózok sietősen felkészültek az indulásra. Egy durvább tűzben kényszeríthették őket, hogy segítsenek a megfékezésében, vagy a fedélzetet akár el is áraszthatták a kétségbeesett menekültek – ideje volt távozni, és magára hagyni Twigeportot a gondjaival.

– Tegyél le!

– Te ostoba! Ostoba taknyos! Vérviszály van. Ha Swetmann és a bandája ránk teszi a kezét, nekünk bealkonyult, nem érted? Vagy azt hiszed, az a tűz baleset volt? – A nagydarab férfi fölfutott a mólóra egy rámpán. Csizmája durván dobogott a deszkákon.

Apa is elmondta, hogy Wulfwer nem hülye. Radgar még nem fejtette meg, mi történt – hogyan ölték meg Apát, mi okozta a tüzet, vajon Anya is meghalt-e... A legkevésbé se volt tiszta a feje, de azt tudta, hogy Apa nem vághatta el a saját torkát, nem zárhatta be a szobájába, és nem gyújthatta rá a házat. Ha egy Catteringet meggyilkoltak, a bosszú a többi Cattering férfit illette. A vérbosszú miatt Cynewulf és Wulfwer is veszélybe kerültek, ahogy Radgar is, mert a fiúk előbb-utóbb felnőnek, és férfi lesz belőlük.

Swetmann Nyrping volt, királyi születésű.

Még valaki csatlakozott hozzájuk futva, mutatva az irányt. Hengest. A többi embert túlságosan lekötötte a távozásra való felkészülés, hogy fölfigyeljenek rájuk.

– Hazamegyünk?

– Haza, vissza Waroðburhbe – lihegte unokafivére. – Ott biztonságos. Ha apám még él... mostanra gróf, tanistté tehet.

Majd ha piros hó esik! A thegnek csak azért viselték el Cynewulfot, mert Apa úgy akarta. Sose fogadnák el grófként, és ki akarná, hogy a mogorva Wulfwer legyen a tanist? Különben is, talán Cynewulf is meghalt, akárcsak Anya, Leofric és az apja házi thegnjei, akik fő támogatói voltak. Rengeteg kihívás fog jönni, rengetegen akarják majd a címet, de bárki is lesz végül a gróf, nem Radgar Æleding barátja lesz. Az is lehet, hogy utolsó élő rokonaként Wulfwer a legjobb reménysége. Az utolsó Catteringeknek össze kellett tartaniuk.

Megérkeztek. Frecful már a fedélzeten készítette föl a hajót az indulásra. De valami nem stimmelt! Ha a kikötői őröket el is csalta a tűz, egy hajótulajdonos se bízná csak a városi őrségre a hajóját. Valakinek kellett volna még lennie a fedélzeten – talán volt is korábban. Ekkora zűrzavarban szinte bármit meg lehetett úszni. Wulfwer a fedélzetre ugrott, amitől az kis jármű lesüllyedt, és megingott, majd a három létrafokon leszaladva a járórácson termett, ahol durván megszabadult terhétől.

– Ne légy láb alatt, kölyök!

Sekélyvízi hajó volt, hat-hét öl széles, egyetlen árboccal, kicsi fedélzettel, orral és tattal. Radgar tucatnyi ilyet látott, mikor végigjárta a kikötőt. A fedélzet közepén fölhalmoztak pár hordót, de ahhoz nem eleget, hogy megfékezze a hajó imbolygását. Minden haltól bűzlött. A kis tatfedélzet alatt valószínűleg egy még kisebb kabin volt – egy viskó, ahová be lehetett húzódni az eső elől, és aludni – a hajó orrában lévő rakteret pedig a romlandó áruknak tarthatták fönt. A háromszögvitorlával felszerelt döntött árboc elég egyszerű volt ahhoz, hogy egy kisebb legénység is jól boldoguljon vele – talán csak maga a korábbi tulajdonos, és pár erősebb fia használta. Twigeportba nagy óceánjáró hajók szállították az árut a világ minden végéből, s ehhez hasonló kis vízijárművek vitték aztán tovább Baelmark más kikötőibe, és cserébe gyapjút, irhákat, sózott halat hoztak. Télen egy ilyen hajó csakis a Swiþæfen nyugodt vizein közlekedett, míg nyáron a nyílt tengerre is kimerészkedhetett.

Hengest eloldozta a kötelet, és követte Wulfwert a fedélzetre. Lerobogott az apró létrán a hajó közepére. Amikor Radgar észrevette, hogy a thegn őrizetlenül hagyta a visszafelé vezető utat, szorosan maga köré csavarta a köpenyt, és megindult fölfelé, ám beverte a lábujját, a hajó újra meglódult, és teljesen elvesztette az egyensúlyát. Akkora erővel csapódott a fedélzetnek, hogy kiszaladt belőle a szusz. Hengest és Frecful hosszú rudakkal tolták el a hajót a mólótól, s ezekkel tartották távol egy másik, nagyobb hajótól. A fiú elkésett, már akkor se tudott volna kimászni a mólóra, ha ez segítség nélkül sikerülhetett volna. Mély víz húzódott a tat és a gazzal benőtt cölöpök között. Se csizmája, se ruhái nem voltak. Se barátai. Se apja. Talán még anyja se. Ha Wulfwer zárta rá az ajtót, most pontot tehet az ügy végére, és biztosra mehet, hogy unokaöccse soha többé ne tegye partra a lábát.

A hajó kötélzetét ugyan nem ismerte egyikük sem, de Wulfwer és fogdmegjei ugyanolyan jól boldogultak a hajókkal, mint Radgar. Olyan természetességgel húzták föl a vitorlarudat, és bontottak vitorlát, mintha századszorra tették volna. Belekapott a szél, mire a hajó megdőlt. Hengest hátraindult a kormánylapáthoz – majd tátott szájjal megdermedt.

– Szép este a hajókázásra – jegyezte meg valaki elismerően.