5

Akkor tért vissza a palotába, mikor a nap lebukott a kanyon nyugati fala mögött. Csak akkor engedték be, mikor a kapuőrök közt szolgáló catterstow-iak kezességet vállaltak érte. Elmondták neki, hogyan juthat el a királyi szálláshelyre. A fiúnak melege volt, kimerült, és a gyomra is kavargott. Egy órával korábban fölfedezett egy nőt, aki csodálatos, epres sodóval töltött mézes süteményekkel házalt. Radgar egy ezüst sceattot ajánlott fel, hogy cserébe annyit ehessen, amennyi beléfér. Végül nyolc fért bele. Miközben azon gondolkozott, mivel vághatná ki magát a lakomáról, sikerült eltévednie a magas épületek útvesztőjében. Akkor tudta, hogy célba ért, mikor magát Leofricet pillantotta meg egy ajtó előtt, amint Ordlaffal, a házi thegnnel beszélget, aki úgy nézett ki, mint egy óriási, láncingbe és sisakba öltözött homár. Azzal a különbséggel, hogy a homárok nem izzadtak.

Az udvarmester biccentéssel és mesterkélt homlokráncolással üdvözölte az athelinget.

– Jól vagy, fiú? – Előfordult, méghozzá igen sokszor, hogy Aylwin apja élesebben látott az egyetlen kék szemével, mint mások két zölddel. Mikor a fiúk még kicsik voltak, hittek a férfinak, mikor az azt állította, az ezüst szemkötőjébe foglalt smaragddal olvasni tud a gondolataikban. Radgar néha még mostanában is eltöprengett ezen.

– Túl sok süteményt ettem, ealdor. – A kisebb bűnöket jobb volt rögvest bevallani, különösen, ha azok maguk szolgáltatták a büntetést.

A thegn kevésbé tűnt vidámnak, mint azt várta volna.

– Wulfwer keresett téged.

– Wulfwer még a saját arcát se találná meg egy tükörben. Mondjuk, nem tudom, minek akarná megtalálni.

Ezt most erősebb homlokráncolás fogadta.

– Láttam már a thegnt vérben ázva, halott chivialiakkal körülvéve, akiket ő ölt meg. Láttam, hogyan fordít meg egymaga egy csatát. Te milyen hőstettet tudsz felmutatni? Van tán sebed, amivel büszkélkedhetsz, zsákmányod, amivel kérkedhetsz? Tán annyival nemesebb születésű vagy Wulfwer athelingnél, hogy jogodban áll gúnyolni őt?

Igen! Wulfwer igézett-poronty volt. Ráadásul, mivel a vaskos Cynewulfnak nem sikerült több gyermeket nemzenie, elég sokan gondolták, hogy a behemót Wulfwer nem is lehetett az ő fia. Ám Leofric Apa legjobb barátja volt – az egyetlen ember a királyságban, aki alaposan eltángálhatta a király fiát, és biztos lehetett az uralkodó áldásában. Megtette már, és újra képes megtenni, akár erővel is.

– Ne haragudj, Leofric bácsi!

A szemkötő megcsillant.

– Hát gyerek vagy még, hogy így szólítasz, és ostoba trükkökkel szórakozol?

– Nem, udvarmester. Ostobaság volt. Azonnal megkeresem Wulfwer athelinget, hogy lecsillapítsam háborgó gondolatait. – Nem lesz túl nehéz, mert nem gondolkodik túl sokat.

Leofric fölszegte az állát, majd úgy döntött, további megjegyzés nélkül elfogadja a bocsánatkérést.

– Legfölső emelet. Találtunk neked egy szobát, ahol egymagad lehetsz.

– Megtisztelő. – Sajnos nem esett nehezére elképzelni, ahogy Wulfwer éktelen hangerővel horkol.

– Nagyon kicsi ablakokkal.

– Ó!

Leofric tétovázva a hallgatózó Ordlafra sandított. Természetesen nem akarta, hogy híre menjen a dolognak.

– Szólnom kellene az apádnak.

– Most nagyon elfoglalt, ealdor.

– Tudom, úgyhogy nem szólok neki, ha a szavadat adod.

Radgar összehozott egy meghajlást, melyet túltömött gyomra nem díjazott.

– Megígérem, hogy jó fiú leszek.

– Minden kezdet nehéz – közölte szárazon az udvarmester.

Mindketten tudták, hogy egy nyílt utasítás vörös posztó Radgar szemében, ám az önszántából tett ígéretét nem fogja megszegni. Wulfwer osztogat majd neki parancsokat? Úgy ment be, hogy még életében nem érezte magát olyan rosszul.

Most, hogy így megtelt a város, még a királynak otthont adó ház is olyan zsúfolt lehetett, akár a halakkal teli hordó. Az előcsarnokba négy termen és egy lépcsősoron át vezetett az út. A földszinten az őrök laktak, és talán még néhány idősebb wita. Meg talán Cynewulf bácsi, mert utálta a lépcsőket. Ahogy jelen pillanatban Radgar is. Az első emeleten Apának és Anyának volt egy közös szobája, a többit anyja udvarhölgyei foglalták el, és azoknak a grófoknak a feleségei, akik szívesebben éjszakáztak Stanhofban házi thegnjeikkel.

Fú, de meleg van! A következő lépcsőfordulóval megérkezett a tető alá, a szolgálók területére. Itt csupán két ajtó közül választhatott. Mikor az egyik mögül meghallotta unokafivére szamárbőgéshez hasonlatos nevetését, benyitott, és besétált.

A helyiség meglepően otthonos volt, és nem olyan fullasztóan meleg, mint amitől előre félt, mert az egész fölső szintet elfoglalta székében, a tetőablakoknak köszönhetően pedig kereszthuzat járta át. Két széket, két keskeny ágyat és egy szalmazsákot tartalmazott, de sajnos tartalmazta Wulfwert, Frecfult és Hengestet is, akik nadrágra vetkőzve henyéltek az ágyukon. Megtöltötték a szobát, mely eredetileg nagyobb lehetett, ám a hátsó részét egyszerű palánkfallal választották le, mely mögött bizonyára a Leofric által ígért saját szobája volt.

– Ne fáradjatok azzal, hogy letérdeltek, fiúk! – Célzottan megindult a szoba túlsó vége felé. Ha nem émelygett volna annyira, talán időben észleli a veszélyt. Mikor elérte az ajtót, egy bőröv csapott le a hátára egy lórúgás erejével, és nekivágta őt a fának. Fölkiáltott kínjában, és megpördült: csak most vette észre a kipirult arcokat, az üres borosüvegeket. Wulfwer ütötte meg őt, és még mindig vicsorogva emelte magasba kardszíját. A másik kettő az ágyán hempergett a röhögéstől.

Radgar csak a gyorsaságában reménykedhetett. Előreugrott, balra moccant, ám jobbra indult el, és sikerült kikerülnie sokkal nagyobb ellenfelét, aki bizonytalanul állt a lábán. Hengest azonban kidugta a lábát, a fiú pedig felbukott benne. Mire fölpattant, már késő volt

– Wulfwer elállta az ajtót. Két fogdmegje hátulról közelített, úgy hajszolták előre áldozatukat.

– Vetkőzz! – szólt rá Frecful. – Kezdésnek mindenkitől kapsz húsz ütést.

– Azt próbáld meg! – Radgar elvből nem hivatkozott soha az apja hatalmára, ám tudta, hogy most jó nagy pácba keveredett. – Ha apám meglátja rajtam, azt is tudni fogja, hogy nem vigyáztatok rám, és megszöktem!

– Ez igaz! – morogta Hengest. – Teljesen igaz. Nem szabad nyomot hagynunk rajta, harcosok. Se seb, se zúzódás.

– Állj félre! – sivította a fiú, s azt mérlegelte, az őrök odalent vajon meghallanák-e a segélykiáltását.

Wulfwer megint fölvillantotta hézagos vigyorát.

– Nem mégy sehová. Ez nem hagy majd nyomot.

Meglendítette az öklét. Radgarnak sikerült kikerülnie az első csapást, a másodikat pedig hárítani akarta, ám a thegn izmai félrelökték vézna kezeit. Wulfwer ökle hatalmas erővel csapódott a hasába. Puff!

Soha semmi nem csapta még meg őt ennyire. Elterült volna, ha Frecful nem kapja el. Egy pillanatig zihálva-öklendezve lógott a thegn szorításában, és nem jutott szóhoz az ijedtségtől.

A helyzet igazságtalan mivolta miatt fellobbant benne a düh, s valahonnan erőt merített, hogy kiszakadjon a harcos markából, és megindítson egy halálos rúgást önelégülten vigyorgó unokatestvére felé. Hajszál híján el is találta. Wulfwer rávicsorgott, és újabb ütést indított útjára. Puff!

Frecful ismét elkapta és megtartotta.

– Szép volt. Próbáld újra!

Wulfwer úgy tett. Puff!

– Én jövök – szólalt meg Hengest, és kettőt kapott tőle a mellkasára, egyet jobbra, egyet balra. Kiszaladt belőle a szusz. Puff! Puff!

Radgar a padlón találta magát a rémület és a kín sűrű, fekete, csomós ködében. Nyögve próbált levegőhöz jutni. Azt hitte, végeztek, ám kemény kezek rángatták talpra, és folytatták – vicces volt kiegyenesíteni, majd újra földre küldeni a fiút. Puff! Puff! Már nem számolta az ütéseket. Puff! A legtöbb a hasán érte, néhány a mellkasán vagy a hátán. Csak akkor hagyták abba, mikor már egy mézes sütemény se maradt benne.

– Fúj! – kiáltotta Wulfwer. – Takarítsd föl azonnal, taknyos!

Ám Radgar már túl messze járt, hogy meghallja – hányt, fuldoklott, a feje ellilult. Kiabáló hangokat hallott, kezeket érzett a testén, de mindez csak ködös kavargásban jutott el hozzá. Vér jött belőle. Támadói egyszeriben nála is jobban megijedtek. Erősen hátba verték, mire újra levegőhöz jutott, ám továbbra is véres váladékot hányt. Hangokat hallott messziről...

– Barmok, ha felszakítottátok a lépét, meghal!.

– El kell vinnünk egy elementárisba!

– Halkabban, hülyék, nők vannak alattunk!

– Akkor töröld fel a padlót, mielőtt lecsöpög rájuk.

– Muszáj elvinnünk egy elementárisba! Bűbájt kérni rá, mielőtt meghal!

– Nem! Lógni akarsz? Ha Æled megtudja, mindhármunkat föllógat, akár túléli a kölyök, akár belehal...

Várta hát a halál...

* * *

Nos, nem teljesen. Radgar arra tért magához, hogy levetkőztették, lemosták, és egy szúrós, büdös takaróba burkolták. Wulfwer mellette térdelt, hatalmas karjával támogatta őt, és bort emelt a szájához. A fiú belekortyolt, hogy kimossa a borzalmas ízt a szájából.

– Megmaradsz, Radgar? – motyogta aggodalmasan megtermett unokafivére. – Kicsit elragadtattuk magunkat. Durvábbak voltunk, mint kellett volna. Férfimóka.

A fiú nem szólalt meg – már a lélegzetvétel is kellően nagy fájdalommal járt –, de bólintott. Nem tudta biztosan, hol van, és hogy került oda... talán hallucinált. Az ajtó túloldalán Hengest négykézláb súrolta a padlót. Thegnek nem szoktak csak úgy fölmosni...

Wulfwer gyengéden letette őt a szalmazsákra. Borzasztóan fájt, amikor kihúzta magát, az pedig még jobban, mikor fölhúzta a térdét. Mindene fájt. Nyögve fordult az oldalára, s végül sikerült összegömbölyödnie.

– Gondolom, nem akarsz majd lemenni a lakomára? – motyogta Wulfwer.

Radgar lehunyta a szemét. Félő volt, hogy a barmok fölszakítottak benne valamit. Tovább öklendezett és köhögött, s alig bírta megállni sírás nélkül, de nem akarta megadni nekik ezt az örömöt.

– Persze nem is lenne mit fölvenned – tette hozzá unokafivére. – Frecful most mossa ki a dolgaid, de szerintem nem fognak időben megszáradni.

* * *

Később, mikor arccal a fal felé feküdt, tudatára ébredt, hogy anyja dühösen beviharzott, megrémült, a fiú homlokára tette hideg kezét, és szúrós kérdéseket tett föl: „Mit csinált? Túl sokat evett? Ivott?”

Wulfwer hangja valahonnan a magasból érkezett.

– Félek, bort talált magának, néném. A hátunk mögött csempészte be.

– Radgar! Hogy tehetted?! Mennyit ittál?

A fiú átkarolta a gyomrában lángoló kemencét. Csak annyit akart, hogy hagyják békében meghalni.

– Túl sokat – nyögte.

Azt kívánta, bárcsak Apa jött volna. Azt hitte, Anyát nem tudja becsapni, ám úgy tűnt, mégis sikerült, mert a királyné nagy megérdemled hadarások közepette állt föl, és Wulfwerre irányította haragját.

– Te pedig, fiatalember, nem teljesítetted a feladatot, amit a királyod bízott rád. A fiú nem kezdett volna el csak úgy magától inni, ha te és azok a fajankó barátaid nem bátorítjátok! Mivel nincs olyan állapotban, hogy bárhová is menjen ma este, szépen itt maradtok, és minden percben őrizni fogjátok, érthető voltam? És ha még egyszer bajt okozol, Cynewulfling, lefokoztatlak ceorllá, és páros lábbal rúgatlak majd ki a fyrdből. Ha fél napig nem bírsz szemmel tartani egy tizenhárom évest, akkor a kardviselésre is alkalmatlan vagy! Megértettél? Takarítsatok ki itt rendesen. Bűzlik az egész hely. – Ezzel elviharzott a bankettre.

Wulfwer belerúgott a fiúba.

– Most már tényleg ki akarom tekerni a nyakad!

– Bár megtennéd – nyöszörögte Radgar.