8

 

A Pengék nem kedveltek holmi felkapaszkodott kardos kölyköket, akik megsértették uralkodójukat. Hoare most nem sütött el egy viccet se, Montpurse egyébként sápadt arca pedig haragtól sötétlett. Eltávolították a nemrég még jelölt Darázst a király színe elöl, betaszigálták az őrszobába, és arccal a kőnek belökték az egyik sarokba. Rászóltak, hogy maradjon ott, és maradjon csöndben. Tudta, hogy Rablót hasonlóképp a másik sarokba tuszkolták, mert Rabló megpróbált megszólalni, majd felkiáltott, mikor valaki megütötte. Utána csönd ereszkedett a szobára.

Ambrose király nem volt despota. Más, kevésbé felvilágosult országok uralkodójával ellentétben be kellett tartania a törvényeket, és bizonyos fokig tennie kellett a szépet az országgyűlés előtt. De ha úgy dönt, hogy két, barátok nélküli, Vascsarnok-beli árvát a grandoni erőd legbűzhödtebb tömlöcébe vet, és hagyja, hogy ott pusztuljanak el vénségükre, ugyan ki kérné őt számon?

Ahogy telt az idő, egyvalami egyre biztosabb lett – Rabló nem a pillanat hevében döntött. Darázs mindenkinél jobban tudta, hogy társa mindig eszénél volt, és átgondolta a dolgokat. Miután eldöntötte, visszautasítja a megkötést, legalább egy pár órányi egérúttal számolhatott, hiszen a király látogatásairól általában jó előre lehetett tudni. Nem akart ellentétet szítani. De sikerült neki, és Darázs, az ostoba kölyök is belevetette magát, és azt kész összeesküvéssé varázsolta. Megsértették a királyukat.

Felbőszítették a királyukat.

Őrök jöttek és mentek, mert ez a Pengék saját szobája volt a Vascsarnokban. Elhangzottak szavak – nem sok, de ahhoz elég, hogy Darázs értesüljön róla, tucatnyi döbbent szeniort rendeltek a Bolhaszobába, kikből tizenegy nagy lelkesedéssel jelentette ki, hogy készen áll a szolgálatra. A király most a csarnokban vacsorázott. Terelőostort és Malloryt némaságra eskették. Ha a visszautasításokat államtitokként kezelték, mégis lehetett már rájuk példa.

Talán a lápon hantolták el a testeket.

* * *

 

A gonosztevőket jóval naplemente után vitték át Nagymester dolgozószobájába, melyet Darázs Kölyökként töltött réges-régi napjai óta nem látott. A király a kandalló előtt állt, és nem látszott rajta, hogy a vacsora javított volna a hangulatán. Mögötte fahasábok pattogtak vidáman a kandallóban, melynek párkányán lángok táncoltak az ezüstszín gyertyák tetején.

A foglyokat az ablakhoz állították, szembe a királlyal, de a könyvekkel telezsúfolt asztal túloldalán. Janvier a külső ajtónál őrködött, és mikor mindenki más elment, Montpurse is elfoglalta helyét a belső ajtónál, a szobában. Ennyien voltak összesen, csak ők öten: se Nagymester, se szemtanú. Vajon a Testőrök gyilkoltak volna a király parancsára?

Darázsnak még Rablóra kacsintani se volt lehetősége a katasztrófa kitörése óta. Rablónak kellett, hogy legyen valamilyen indoka, vagy legalább terve – szóval, ha a király abbahagyja a mustrálásukat, és elkezd kérdezni, a barátjához kell igazodnia.

A király csalt – Darázzsal kezdte.

– Melyik héten születtél?

– Négyhold első negyedében, felség. – Hangja még saját magának is nagyon vékonynak tűnt.

– Melyik évben?

Ebből gond lesz.

– Ömm, háromszáznegyvenben, felség.

A királynak nagyon apró szeme volt, és ennek hallatán még jobban összeszűkült.

– Még tizenhét se vagy! Hány éves voltál, mikor befogadtak?

Nyelt egyet.

– Tizenegy, felség.

– És hány évesnek mondtad magad?

Darázs suttogott.

– Tizenháromnak... felség.

– Tehát fondorlattal nyertél bebocsáttatást! Öt-évig etted az ételem, aludtál a tetőm alatt, hordtad a ruháim, vettél leckéket a tanítóimtól, és most azt hiszed, hogy te és a barátod csak úgy elmehettek anélkül, hogy egy rézpetákot is fizettetek volna?

Erre nem volt válasz. Darázs lehajtotta a fejét.

– Nézz rám, tolvaj! – bömbölte a király.

A fiú fölemelte az arcát. Úgy fog távozni a Vascsarnokból, ahogy jött. Újra ő volt a Kölyök. Rabló akkor se mentette meg minden kínzástól, most pedig egyenesen semmit nem tudott tenni érte. Senki se védhette meg őt egy zsarnokoskodó királytól, kinek seregnyi megbűvölt kardforgató leste mohón minden óhaját.

– Mi az igazi neved?

Valami rángatta a láncát, ki akart szabadulni.

– Nem emlékszem!

Rabló halk figyelmezetésként megköszörülte a torkát.

Ambrose király fölemelte az öklét.

– Nos, fiú, jobb, ha eszedbe jut, mert kihúzom belőled az igazat, bármibe kerüljön. Hajnal előtt ideérhetnek az inkvizítorok, ha akarom, nekik pedig nem tudsz hazudni. Alávethetlek a Kikérdezésnek. Megkínoztathatlak. Vagy választhatom a könnyű utat. Montpurse parancsnok, ha megkérek három-négy önkéntest, hogy hallgassák ki a gyanúsítottat, miféle válaszra számíthatok?

– Lelkesre, felség. A Pengék nem tűrhetik a hálátlanokat és a renegátokat.

– Van, ki soha nem épül fel egy ilyen élmény után – értesz engem, fiú?

– Igen, felség.

– Akkor hát mi a neved és hová valósi vagy?

A láncait rángató megbántottság miatt is késlekedett egy pillanatot a válasz előtt, hogy láthassa, hogyan hág magasabbra a király dühe.

– Will. Apám Szalmahídi Kemp volt, Norcasterből.

– És mi történt vele?

Nem igazság! Mindenki tudta, a Vascsarnokba való bebocsátás új kezdetet jelentett, és hogy az embert soha nem kérdezik majd régi nevéről, vagy régi életének részleteiről. Tiszta lappal indult. Még a törvény és a kiváltságlevél is ezt mondta ki. De a király az király volt.

– A baelek ölték meg – motyogta Darázs. Apját, anyját, fivéreit és pár öregebb rokonát. A háború utolsó rajtaütése volt, sőt a háború hivatalosan már véget ért, és minden chiviali máglyagyújtással és tánccal ünnepelt, ám egy bael hajó vagy nem hallotta a hírt, vagy úgy döntött, nem hallja meg. A király várta a részleteket.

– A fegyvernök mindenkit a nagy házba hívott, de a baelek felgyújtották. – Darázs kint volt a dombon, épp összeterelte a teheneket az esti fejéshez. Látta ragyogni a tüzet az alkonyatban... A rablók eljöttek a csordáért, és keresték a juhászfiút is. Elbújt egy borz üregében, ahova lábbal előre küzdötte be magát, rettegve, hogy a borz lerágja a lábujjait, de még jobban rettegett a kétlábú szörnyektől, kik a föld fölött vadásztak rá. Reggelre eltűntek, de Szalmahídból semmi nem maradt, a világon semmi... – Nem volt hová mennem, nem volt kihez fordulnom. Idáig gyalogoltam. Hazudtam Nagymesternek, mert nem akartam éhen halni a mocsárban.

A király húsos ajka fel-le mozgott, ahogy a válaszon morfondírozott.

– És ma este? Miért tagadtad meg a megkötést?

Darázs végre fölnézhetett Rablóra, hogy segítséget kérjen. Ám a társa nem figyelt rá, komoran nézte a királyt.

– A barátomnak szüksége van rám.

– Miért?

– Mert... mert jobban forgatom a kardot nála.

– És miért kellene neki egy kardforgató?

– Öö... Nem tudom.

Rapirként villogtak a kérdések. A válaszok egyre szánalmasabbá váltak, míg végül Darázs csak annyit tudott ismételgetni újra és újra, hogy „Megmentette az életem!”, a király pedig felbőszülve rázta a fejét.

– Nagymester igazán fején találta a szöget nálad. Idióta gyermek vagy, Szalmahídi Will! Agyatlan, makacs, éretlen kölyök!

Darázs dühe már elpárolgott. Már csak abban reménykedett, hogy nem fog sírni. Bármit, csak azt ne!

– Igen, felség.

– Eldobtál mindent, és még csak azt se tudod, mit választottál helyette. Mi a te neved, bael?

Figyelmeztetés nélkül jött a váltás, ám Rabló mosolygott, mintha számított volna rá. Végignézett a közönségen – Montpurse, Janvier, Darázs –, és vállat vont.

– Kitaláltad, ki vagyok, nagybátyám.

Darázs kirántotta magát a nyomorúságából, és alaposan megnézte az ismerős, csontos arcot, a láthatatlan szemöldököt és szempillát, a ragyogó zöld szempárt. Ugyanaz az ember, mint mindig. Nagybátyám? Rabló egyszerűen megőrült volna? És a király? Erről szólt ez az egész, az őrületről? Rabló mindig is tagadta, hogy bael lett volna. Hogy lehetett a király unokaöccse, ha tényleg egy volt azok közül a szörnyek közül? Ahá! Várjunk egy percet! Darázsnak eszébe jutott egy halvány emlék, amint Protokollmester megemlít valamiféle homályos és szégyenteljes kapcsolatot...

A király elfintorodott.

– Miért utasítottad el a megkötést?

– Mert a megkötés megölne. Már van rajtam bűbáj.

Montpurse kardja a kezébe villant.

Rabló éberen figyelte.

– A bűbáj nem árthat senki másnak. Ha őfelsége úgy kívánja, bemutathatom a hatását.

– Sir Janvier? – morogta Ambrose.

Janvier inkább tanácstalannak tűnt, mint idegesnek.

– Valójában úgy érzem, fenyegetést jelent felségedre, ám nagyon halványan...

A király egy horkantással félresöpörte a megállapítást.

– Mutasd be nekünk!

– Igen, felség – jelentette ki nyugodtan Rabló. – Parancsnok, le kell vennem a zekémet.

Montpurse közelebb lépett, keményen markolta Karmot, és Janvier is előhúzta a kardját. Macskaként figyeltek, ahogy a rab levette a mellényét, majd a zekéjét. Lassú mozdulattal felhajtotta jobb ingujját, mely egy teljesen hétköznapi kart fedett föl – kicsit karcsú volt talán egy kardforgatóhoz képest, ám ettől még igazán tiszteletreméltó, sápadt bőrű és kisfiúsan szőrtelen alkar volt.

– Most pedig, parancsnok, ideadná az egyik gyertyát?

A király maga markolta föl a gyertyaszálat a kandallópárkányról, és az asztalra állította. Rabló nagy levegőt vett, megacélozta magát, aztán a láng fölé emelte karját.

A király elmotyogott egy szitkot, de ezt leszámítva mindenki hitetlen némaságban nézte. Láthatóan fájt. Rabló arcán izzadság csörgött le, szája elkínzott vicsorba torzult. Karja remegett az akaraterő próbájától, mely a megtartásához kellett, ám semmi nem látszott ott, ahol a húsnak hólyagosodni, feketedni, füstölni kellett volna.

– Ennyi elég lesz! – szólalt meg élesen a király.

Rabló elrántotta a kezét, és megtörölte a homlokát. Kinyújtotta a karját, hogy megbizonyosodjon róla, nem maradt nyom a bőrén. Most, hogy a megpróbáltatás véget ért, próbált nem mosolyogni Ambrose kézzelfogható döbbenetén. Montpurse próbaképpen a gyertya fölé tette ujját, mire összerezzent, és azonnal visszahúzta a kezét. Rabló lehajtotta az ingujját.

Ambrose király gúnyolódott, pedig megrázták a látottak.

– Ügyes kis vásári trükk! Mit bizonyít? Minden bael immúnis a tűzre?

Rabló ezúttal se szállt szembe a sértéssel.

– Nem, felség. De az enyémhez hasonló hatalmas varázslat elhárít minden más bűbájt, vagy legalább is eltorzítja a benne lévő elemek egyensúlyát. Meggyőződésem, hogy Rituálémester ezért nem tudott megállítani a növésben. Ha átszúrod a kardot a szívemen, meghalok. Különben is, mit szólnának hozzám az udvari szaglászok? – Bánatosan Darázsra mosolygott. – Ezzel azt is megmutattam, hogy a társam rossz emberhez hű. Igen, én hoztam ki őt a Nyugati Házból, de nem voltam veszélyben. Amikor a ruháim égtek, fájt, de nem esett bajom. Nem kellett volna hősnek kikiáltanom magam, mikor nem voltam az, barátom. Sajnálom.

Ez nevetséges!

– Nem kiáltottad ki magad semminek! – tiltakozott Darázs. – Mi történt volna, ha fél perccel később jössz? Ha még mindig odabent vagyunk, mikor leomlott a tető? Ha meghaltam volna a tonnányi lángoló fa alatt? Mit tettél volna?

– Valószínűleg sok csúnya szót mondtam volna.

– Csöndet! – bömbölte a király. – Ha folytatjátok a szemtelenséget, mindkettőtöket elveretem a Testőrséggel. Tudsz pár gyertyás mutatványt, fiú, de még mindig nem győztél meg, hogy te vagy az elveszett atheling.

Rabló pimasz meglepődéssel emelte föl szemöldökét.

– Gea! Ic wille mine æðelu gecyðan, pæt ic eom miceles cynnes…^[2] – A király tekintetétől még az ő magabiztossága is megbicsaklott ezen a ponton. – Mesélni fogok neked nemesi családomról, nagybátyám, mert igaz, hogy élvezhettem vendégszereteted az elmúlt öt évben, és a vendég kötelessége...

– Hívatlan vendég voltál! Ingyenélő, tolvaj!

– Ah! Nos, ez attól függ.

Darázs eltöprengett, vajon mit gondolhat erről a két Penge. Nem mert odanézni. Sehová se mert nézni, csak a királyra, aki úgy tűnt, nagyon közel jár ahhoz, hogy felrobbanjon. Soha nem csodált még annyira senkit, mint most Rablót. Az elképzelhetetlenül igazságtalan verseny ellenére félresöpörte az uralkodó támadását, és elhúzott tőle. Nem mintha valaha is igazságos mérkőzés lehetne, hisz’ a király bármikor félbeszakíthatta, és hívhatta az inkvizítorokat. A veréssel való fenyegetése se volt lódítás.

– Mitől függ?

– Attól, hogy Sir Dicső milyen parancsokat kapott, és ki adta ki azokat.

A királyi szempár összeszűkült.

– Dicső? Ő kicsoda?

– Egy korábbi Penge, felség. Ő hozott engem a Vascsarnokba.

– Nem emlékszem egy Dicsőre se a Rendből. Te igen, parancsnok?

– Nem, felség – válaszolta Montpurse. – Küldessek Iratmesterért?

– Talán majd később, miután végre kiszedtük belőle a magyarázatot, melyre továbbra is várunk.

Rabló meghajolt.

– Örömmel adom, felség. Ám a barátom és én már három órája vagyunk talpon. Már igazán könnyítenék magamon. Némi ital és egy falatnyi étel nagylelkű gesztus lenne.

A király mogorván a parancsnokra meredt.

– Hozass vizet és egy éjjeliedényt! – Míg Montpurse továbbította az ukázt valakinek az ajtó túloldalán, a király belesüppedt a nagy bőrfotelba. A vele szemben álló tölgyfa padra mutatott.

– Ülj le oda, és magyarázd el, hogy kerültél ide!

A parancs nem rendelkezett külön Darázsról, ám volt elég hely kettejüknek, és senki nem tiltakozott, amikor bepréselte magát Rabló mellé.

– Hogy kerültem ide? – mélázott barátja. – Azt hiszem, a vád javának Waygarth-i Gerardra kellene zúdulnia. Igen kedves fiatalember, ahogy tudom, ám sajnos félrevezették. Ő magában nem volt fontos, ám 337-ben, még atyád...

– Ne törődj vele! Nem kell olyan régre visszamenned.

Darázst ez felbosszantotta. Miért nem hagyta a király, hogy Rabló elmesélje az egész történetet? Mi történhetett húsz esztendővel ezelőtt, amit még mindig titokban akart tartani?