2

A szóbeszéd végül elkerülhetetlenül szárnyra kelt Euránia udvaraiban és fővárosaiban. Ambrose király már azzal útjára indította a sustorgást, hogy egy, a lányánál egy hónappal fiatalabb hercegnőt készült elvenni. Senkit nem ért meglepetésként, hogy meg akart szabadulni a lányától, elvégre a bölcs uralkodók nem kívánnak nevetség tárgyává lenni. Azt azonban senki nem akarta elhinni, hogy tényleg olyan kegyetlen lenne, hogy kietlen sziklákon élő vademberek közé küldi. Őszre megerősítést nyert a történet. A Drachveldben titokban találkozó chiviali és bael diplomaták aláírták a nagy háborúnak véget vető egyezményt, melynek az eljegyzés is része volt.

A botrány ekkor lett csak igazán pikáns. Úgy hírlett, Ambrose a lordkancellárját küldte el, hogy közölje az eljegyzés hírét Malinda hercegnővel. Mivel a fönt említett hercegnő ekkor hallott először az egészről, úgy arcul csapta a kancellárt, hogy annak fölszakadt az arca a hercegnő gyűrűi nyomán. Köztudottan nem volt nagy barátság kettejük között. Malinda ezután – ha az ember hitelt adott a történet arcpirítóbb változatainak – beviharzott egy hivatalos állami fogadásra, és mindennek elmondta az apját az egész udvar és a diplomáciai testület füle hallatára. A felbőszült király parancsba adta Pengéinek, hogy távolítsák el a hercegnőt, ám testőrei figyelmen kívül hagyták a parancsot. Malinda megvádolta az apját, hogy mindhárom korábbi feleségével erőszakosan bánt, őt pedig eladja egy rakás rabszolgavadásznak, hogy kimentse magát egy háborúból, melyet nem tudott megvívni. A király ezen a ponton vagy a földre küldte őt egy pofonnal, vagy kiviharzott – vagy mindkettő. Euránia udvaroncai hangosan vihorásztak, és lelkesen várták a folytatást.

Tovább is volt, bár nem sok minden nyert belőle megerősítést. A hercegnő megfogadta, hogy nem fogja elmondani az esküt; a király megfenyegette, hogy bezáratja az Erődbe; a hercegnő csak akkor tört meg, amikor börtönőrök jöttek érte bilincsekkel. Levelet írt királyi vőlegényének, melyben megesküdött, hogy határtalan öröm tölti el, hogy hozzámehet, és önként vállalkozott a frigyre. A hivatalos eljegyzési ceremónián mégis úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát. A hercegnő udvarhölgyeinek rokonsága hanyatt-homlok rohant az udvarba, és mindenki sebtében elrángatta onnan a maga családtagját – lányokat, nővéreket, nagynéniket, özvegy anyákat –, mielőtt még a kalózok hosszúhajóira terelhették volna őket. A király esküvőjét végül elhalasztották tavaszig. A Hosszú Éj abban az évben nem volt vidám ünnep a chiviali udvarban.

Néhány dolog biztos volt. Bár a békekötés hírét szerte az országban megünnepelték, az a tény, hogy a királyi család második számú trónörököse egy külhoni kalózhoz fog feleségül menni, nem örvendett túl nagy népszerűségnek. A király összehívta az országgyűlést, hogy sütkérezhessen a dicséretekben, ám nagyon gyorsan elnapolta, mikor szóba hozták a trónöröklés kérdését. Az országgyűlésnek semmi köze nem volt ahhoz, hány fiút tud – vagy nem tud – nemzeni a király.

* * *

A tél sem tarthatott örökké. 369 Háromholdjának egy komor, szitáló esővel tarkított napján úgy egy mérföldre Grandontól, a vizesparti palotában Malinda hercegnő feleségül ment Radgar királyhoz. Egész addig minden menetrend szerint zajlott.

Az esküvőt a hercegnő, a baelek részéről pedig a thergiai nagykövet készítette elő. A nagykövet megbízható források szerint maga állította, hogy Ambrose király, aki általában mindenbe beleártotta magát, olyannyira belefeledkezett a saját esküvőjét kísérő, hónapnyi hosszúságú, fényűző ünneplés szervezésébe, hogy észre sem vette, mit művel a lánya. Emlékezetes dühroham lett rajta úrrá, amikor rájött, hogy gyermeke mindent mellőzött, ami a királyi frigyeket jellemezte: a bálokat, a banketteket, a felvonulásokat, a maszkabálokat, a tűzijátékot, és a pazar pompát is. A királyi menyegzőket szabályszerűen mindig a szürkevégi palotában tartották, a fővárosban. Ehelyett Malinda egy teljességgel alkalmatlan, düledező tákolmányt választott, melynek már a lebontására is kitűzték az időpontot. A vendéglistáról lehagyta – és ezzel vérig sértette – a nemesség és a diplomáciai testület háromnegyedét, akiket jog szerint megilletett az efféle eseményeken való részvétel. Mire a király minderről tudomást szerzett, már nem lehetett megváltoztatni a terveket. Ambrose azt harsogta, hogy a lánya úgy fog férjhez menni, mint valami halaskofa porontya – vizezett sör, pálcikára tűzött kolbászok lesznek, majd irány az ágy.

A pletykafészkek viháncolták, mondván, ez az egész lényege. Az ifjú hölgy hagyta, hogy a csönd beszéljen helyette, s így mutatta ki, mit gondol erről a házasságról. Senki nem gondolta, hogy csak azért helyezte az eseményt Grandonon kívülre, mert a lakosság föllázadt volna, és nem akarta, hogy bárki megsérüljön vagy meghaljon miatta. És ami még rosszabb: bár a baelek fölajánlották, hogy karavellával szállítják új hazájába az arát, ő azt kérte, küldjenek inkább hosszúhajót. Azt mondta, náluk ez családi hagyomány. Ezen a ponton Sir Bandita, a Királyi Testőrség parancsnoka a király és lánya közé lépett...

A tervek szerint csak két udvarhölgy követte a hercegnőt száműzetésébe: Rubint és Gerle úrhölgyek. Körülbelül egyidősek voltak vele, de alig ismerte őket. Úgy hírlett, azért fogadták el ezt a megtiszteltetést, mert Rubint nem rendelkezett gerinccel, Gerle pedig aggyal. Családjuk kényszerítette őket erre, vagy azért, mert a király megvesztegette őket, vagy mert nyomást gyakorolt rájuk. Ha beérte két lánnyal, biztosan nagy árat fizetett értük – jókora birtokok cserélhettek gazdát.

A thergiai nagykövet természetesen elújságolta a botrányos híreket királyi urainak, akik pedig továbbították azokat bael barátaiknak.

* * *

Túl késő volt bármin is változtatni. Az esküvő a tervek szerint haladt tovább.

A vőlegény természetesen nem jelent meg személyesen. A királyok soha nem látogattak más országokba, hacsak nem háborúk során, jelen esetben pedig Radgar királyt annyira félték és gyűlölték Chivialban, hogy azonnal széttépték volna, amint partra teszi a lábát.

Egykori miniszterét és hűséges tanácsadóját, a korábban visszavonult Leofric tbegnt kérték fel, hogy legyen a megbízottja. Bár túl illedelmes volt, semhogy megemlítse a tényt, de nem először járt Chivialban. Ő és a király apja, Æled, együtt ontottak itt vért első færingjükön vállt vállnak vetve, majdnem negyven évvel ezelőtt. Később elveszítette fél szemét egy véres tengeri ütközetben Brimiarde mellett, aztán persze ott volt a gyertyalápi csíny. Még Vizespartot is látta már párszor távolról. A chivialiak mindig attól rettegtek a legjobban, hogy a baelek kirabolják a fővárost – így hát Radgar, s előtte az apja is számos alkalommal tett úgy, mintha a Gran irányába támadna, minek hála Ambrose ide vonta össze csapatait, és a partvidék többi része védtelenebb maradt. Magát a palotát sosem támadták meg, mert a folyótorkolatot az apállyal előbukkanó iszapos lapály szegélyezte – halálos csapda, ha hosszúhajókkal kell partra szállni. Most, hogy helyreállt a béke, a királyi építészek bemutatták tervüket, melyben a boldog eseményt megünneplendő egy nagyszabású, díszes móló szerepelt. A hercegnő egy egyszerű, ideiglenes, fából készült móló megépítésére adott utasítást.

Leofric itt szállt partra egy csuromvizes reggelen a Wæternædre fedélzetéről. Kísérete, a Wæl és a Wracu távolabb horgonyoztak a parttól – méghozzá egymagukban, mert a hosszúhajók látványa elegendőnek bizonyult, hogy minden más vízijármű fölszívódjon a Gran torkolatának környékéről. A thegnt Sir Rettenthetetlen, a Királyi Testőrség másodparancsnoka fogadta. Mögötte heroldok ezer színben pompázó siserehada várakozott. Leofric megerősítette, hogy werodja a megbeszélteknek megfelelően a fedélzeten marad. A háború emléke még mindkét félben túl élénken élt ahhoz, hogy megbízzanak egymásban. Ezután elkísérték a palotába, ahol őfelsége feszült audiencián fogadta.

A Wæternædrére fölrakodták a menyasszony hatládányi poggyászát. A hajó visszaúszott kísérete mellé, és ott horgonyzott le.

Az esküvőre másnap reggel került sor.