7

 

– Ez őrültség – jelentette ki Darázs, ahogy lefelé robogtak a lépcsőn az ezüst holdfényben. – Te nem hiszel a nekromanciában!

– Valóban? Egyszer megkérdeztem Healfwert, meg tudja-e idézni a holtakat. Azt mondta, képes rá, ha van nála valami egyedi, ami nagyon közel állt ahhoz a személyhez élete nagy részében, és nem birtokolta senki a halála után. Mintha a nyomkereső kutyának mutatnád, milyen szagot kövessen.

Egy Penge kardja természetesen tökéletesen megfelelt ezeknek a követelményeknek, ez a fegyver pedig ott lógott érintetlenül a falon.

Mikor a királyi istállóhoz közeledtek, Darázs megkérdezte:

– Csak úgy elviszed, amelyik tetszik?

– Miért ne tehetné meg? – így Aylwin. – A legtöbb amúgy is az övé.

– A király ezt nem fogja beismerni. Ha megpróbálja letartóztatni Radgart lótolvajlásért, el kell majd kezdenem házi thegneket öldökölni.

– Sir Darázs rendkívül bölcs – jegyezte meg Leofric. – Van itt pár jó kancám, azokat elviheted.

Sir Darázs elméjében minden bársonyos árnyékban orgyilkos lapult. Bár talán csak a képzelete játszott vele, az éjszakai vulkánlovaglás biztonságos szórakozás lesz majd a cselszövés palotája után. Tűzhányóknál nem működött a Penge-ösztöne.

Leofric kivágott egy ajtót, és bekiabált a sötétbe. Szinte azon nyomban két igézett sietett elő – a szemüket dörgölték, reszkettek a hidegben. Ruha nélkül, mezítláb futottak el a karámok felé.

– Itt várjatok – szólt a thegn, és követte őket.

– Szegény nyomorultak. – motyogta Darázs. – Nem tudtuk volna mi magunk megcsinálni?

Radgar kifürkészhetetlen pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.

– Hogy mi? – mondta Aylwin. – Miért? Erre valók az igézettek.

– Ez durvaság. Biztos nekik is kell pihenniük. Lefogadom, hogy minden ébren töltött percüket szolgálattal töltik.

– Hát persze. – Az ifjú thegn őszintén furcsállta a chiviali tudatlanságát. – Mikor nem dolgoznak, lefekszenek és alszanak, míg valaki beléjük nem rúg, és új parancsokat nem ad nekik. Durvaság? Az igézetteknél nincs értelme annak a szónak, hogy durvaság!

Darázs összeszorította a fogát, nehogy kitörjön belőle a düh.

– Igaza van, Darázs – mondta halkan Radgar. – Az igézettek sosincsenek igazán ébren.

– Ha olyan jó az igézettség, miért nem próbáljátok ki ti is?

– Van, aki megteszi. Az öngyilkosság egyik módja. Ahogy a gyilkosságé is. Ez az egyik veszély, amitől remélem, hogy megvédesz.

A hátborzongató párbeszéd véget ért, mikor Leofric visszatért az igézettekkel, akik két lovat vezettek.

* * *

 

Az éppen fogyásnak induló hold egymaga uralta a tiszta, csillagtalan eget. Azon a szép tavaszi éjszakán csak néha fújt egy kis szellő, ám a vulkánon föllovagolni így sem volt pihentető. Őrültséget műveltek. A Cwicnoll folyamatosan morgott, a csúcsa fölött tornyosuló fellegekben vörös fények villogtak. Útjuk előrehaladtával a lovak egyre nyugtalanabbak lettek. Darázs, bár soha nem lovagolt szépen, jól bánt a hátasokkal.

– Mik azok a fények? – kérdezte egyszer, mikor egy különösen tündöklő fényvirág ragyogta be az eget.

– Valószínűleg színtiszta tűzelementálok. Azt hiszem, kezdenek megvadulni. A föld szellemeit is hallhatod, ahogy próbálnak megszökni. Lehet, hogy nagy kitörést fogunk látni.

– Mennyire veszélyes?

– Waroðburhre nem az. A szél nagyon ritkán fújja erre a hamut, a láva pedig délnyugat felé folyik. A Cwicnoll évekig dörgött, amikor apám fiatal volt, aztán egyszerűen elnémult, akkortájt amikor születtem. Az öregasszonyok azt mondják, a Cwicnoll jelzi, ha új gróf van, de apám halálakor nem csinált semmit. Az utolsó igazi kitörés negyven éve történt. Csak hangoskodik.

A hegy háborogva dübörgött a sértés hallatán.

– Persze lehet, hogy új kráter fog nyílni rajta, ami veszélybe sodorhatja a várost. Vagy szülhet egy tűzsárkányt. Arra mindig van esély. A nagyapám idején is eljátszotta. Az pusztította el a gevíliai sereget.

– És a nagyapádat is? – kérdezte Darázs, aki belefülelt a csarnokban elhangzott beszélgetésekbe.

Radgar nem felelt.

* * *

 

Ahogy magasabbra értek, a Fyrsieg partjainál fekvő, kisebb-nagyobb szigetek tucatjait pillantották meg, melyek széndarabokként álltak az ólomtengerben, s peremüket fehér hullámcsipke nyaldosta. Radgar azt ígérte, a Bælstede nevű helyen még jobb kilátás vár rájuk, ám a magasabb lejtőket már hószerű hamu borította, ami alattomossá változtatta a lovak számára a sziklás talajt. Mikor elérték a kilátót, a csípős szél fellegeket kavart fel, melyek csípték a szemüket és a torkukat. A Weargahlæw-ba vezető hasadékban meghajlott, haldokló fákba botlottak, s a szél hordaléka majdnem eltorlaszolta előttük az utat. Pár percenként megremegett alattuk a föld, és vészjósló morajlás tudatta velük, hogy kövek gurulnak le a hegyről. Már nem is tagadhatták a veszélyt.

Darázs az ajkába harapott, hogy ne fakadjon ki tiltakozva. Végül nem bírta tovább.

– Ugye nem tudlak lebeszélni erről?

Radgar fölsóhajtott.

– Nem tudsz. Ó, Darázs, bárcsak ne kellett volna magammal vonszolnom téged! Tudom, hogy veszélyes. Ha belehalok is, tudnom kell, ki ölte meg az apámat. Szeszély a kulcs. Te is tudod!

– Igen, tudom. Megértem. Nos, akkor haladjunk. – Bátor beszéd, Szalmahídi Will! Egy igazi Penge megtalálná a módját, hogy megakadályozza a védencét abban, amire most készül a tiéd.

Az alagút bejárata jelentette az eddigi legkomolyabb fenyegetést. Mialatt leszálltak, a Cwicnoll vészjóslóan bömbölt, és megrázta a világot. Kövek pattogtak le a sziklákról; a lovak riadtan nyihogtak és ficánkoltak. Émelyítő kénszag terjengett. A fejük fölött tornyosuló csúcsot vörösen villogó felhők koronázták, összevérezve a hamuval borított tájat.

– Itt kell hagynunk őket – jelentette ki Radgar. – Erősen kösd ki őket! Jobb, ha béklyót is rakunk rájuk. – Már épp a lámpásokat gyújtotta, amikor egy újabb földrengés után magából a barlangból hallották a lehulló kövek zaját.

– Örülök, hogy ezt elkerültük – jegyezte meg Darázs, és kellemesen meglepődött azon, milyen nyugodt a hangja. Kis szerencsével már beomlott a barlang teteje, és a törmelék teljesen elállta az útjukat.

De nem. Ehelyett lábnyomokat fedeztek föl a barlang szájánál ott, ahová a szél besodorta a hamut. Sokan mentek arra.

– Kifelé vezetnek – állapította meg Radgar. – Kiköltöztek a Weargahlæw-ból. Healfwer falábának nem látom a nyomát. Te sem? Valószínűleg vinniük kellett.

Darázs legalább egy befelé tartó lábnyomot látott, de nem akarta szóvá tenni.

– Ha nem maradt bent senki, fölösleges továbbmennünk.

– Talán nem mentek el mind. Tudnom kell – de siessünk!

A sietség azonban lehetetlennek bizonyult. Ami egykoron tisztes ösvény volt, azt most borotvaéles kődarabok borították. A lámpások halvány fényénél kúsztak-másztak végig a barlangon, s mikor megremegett a föld, mindig visszatartották a lélegzetüket, márpedig erre gyakran sor került.

A kificamodott bokák és lehorzsolt lábszárak átkozása közepette Darázs azt mondta:

– Ez őrültség! Biztos találsz Waroðburhben is bűbájnokokat!

– Csak kontárokat és sarlatánokat. Megigézik a foglyokat, és meggyógyítják a náthát, de ennél többre nem képesek. – Radgar szavai kísértetiesen visszhangoztak a félhomályban. Lámpásának fénye végigfolyt a sziklákon, és táncoló szörnyekké varázsolta az árnyékokat.

Morr! Dörr! – mondta a Cwicnoll.

Zörr! Patt-patt-patt, zörr! – mondták a mennyezetről aláhulló kavicsok.

* * *

 

Mikor fölbukkantak a túloldalon, és Darázsnak többé nem kellett amiatt aggódnia, hogy védencére ráomlik a barlang, végre aggodalmaskodhatott a fulladás miatt. A levegő egy merő bűzös köd volt, mely gyapjútakaróként fedte el a lámpások fényét. Fenyegető melegség vette őket körbe.

– Ez őrültség! Tűnjünk innen, mielőtt beomlik az alagút, és csapdába esünk!

– Nem lehet. – A Radgar lámpását jelző életlen fénygömb megindult a homályban. – Tudnom kell. Az itteni veszélyektől nem tudsz megvédeni, menj inkább vissza a lovakhoz, és várj meg ott! Kell itt lennie egy ösvénynek... Á! Itt.

Darázs némán követte őt a nyaktörő lejtőn, végig a csúszós hamuval fedett kavicsok fölött, végig egy szürke legelőn, ahol minden lépéssel újabb fojtogató felhő röppent fel, s végül némi keresgélés után egy erdőbe értek, mely nagyobb fákból állt, mint azt álmaiban gondolta volna. Az ágak fölfogták a hamu nagyját, de ahhoz jutott elég a földre, hogy halvány ösvény látsszon ott, ahol emberek haladtak el. A köd ugyanolyan sűrű volt, s ugyanúgy fájt szemnek és toroknak. A hegy morgott és remegett. Olykor a közelükben aláhulló kövek zörgését hallották. A szája és az orra fölé húzta köpenye sarkát, de nem sokat segített. A fülledt melegben izzadni kezdett, és a forró hamutól fájt a lába.

A lábnyomok ritkulni kezdtek, az ösvény újra és újra elágazott, ám Radgar alig-alig tétovázott.

– Mégis honnét tudod, merre kell menni? – kérdezte Darázs két köhögés között.

– Valószínűleg mindenkinél jobban ismerem a Weargahlæw-t, kivéve... Hoppá!

Az ösvény egy fortyogó vizű pataknál ért véget. Elő fák gyökerei közt folyt el, tehát nem lehetett ott túl régóta.

– Valószínűleg nem olyan forró, mint amilyennek tűnik – lelkendezett Radgar. Fölhágott egy sziklára, átugrott egy másikra, majd egy fára, s közben egyre halványult a lámpása a ködben. Pengéje követte.

Mikor csatlakozott hozzá, védence úgy indult tovább, mintha mi sem történt volna.

– Az utolsó itt töltött nyaramon még túl fiatal voltam cnihtnek. Önként jelentkeztem, hogy etetem a weargákat. Senki nem tiltakozott! Ahhoz gyenge voltam, hogy fölrakjam a zsákokat a málhás lóra, de leszedni le tudtam. Elloptam egy kardot, és elrejtettem itt fönt, hogy fölcsatolhassam, és azzal ülhessem meg Cwealmot ott, ahol senki nem lát meg, hogy fecsegjen. Több remetét is megismertem – valaki rám ordított, hogy hagyjam békén, mások meg szánnivalóan örültek a társaságnak. Tűzifát gyűjtöttem, és otthagytam Healfwer ajtaja előtt, aki morogva ugyan, de lassacskán elfogadott.

– Szerinted még mindig itt van?

– Ó, igen. Biztosan. Sose fog visszamenni a nagyvilágba. Meg van győződve róla, hogy halott, és hogy a Weargahlæw a sírja. – Egy durvább köhögőrohamot követően folytatta: – Persze mostanra talán már tényleg az.

A Cwicnoll ordítva és rázkódva borított le hamufellegeket a fákról. A remegések szüneteiben az erdő természetellenesen csöndesnek tűnt.

Semmi nem élt már itt. Nem lesz hajnali madárdal, de talán még hajnal sem a fojtogató fekete ködben.

* * *

 

– Az ott fény? Vagy csak a bolondját járatja velem a szemem?

– Honnét tudjam? – morogta Darázs. – Az enyém tele van sárral. De igen, az. – Éppen a bokrok között küzdötték át magukat, melyek egykor egy tavat kereteztek, mára viszont a tóba kerültek. A víz kellemetlenül melegítette a csizmáját.

– Hála a szellemeknek, ébren van! Talán még a lába is fönt van.

– Radgar odaadta a lámpását Darázsnak, hogy a szájához emelhesse a kezét, holott nem volt túl messze tőlük az ablakban pislákoló fény. – Healfwer! – kiabálta. – Healfwer, látogatóid vannak. Két látogatód, Healfwer.

Csönd, melyet csak a kifakadó gőz fojtott fütyülése tört meg – abból a hasadékból jött, amely mellett pár perce jöttek el.

– Healfwer, halott vagy, ahogy én is. Radgar Æleding vagyok, aki meghalt Twigeportban. Visszatértem, hogy rædet kérjek tőled, Healfwer. Elhoztam a kardot, mely megölte Æledet. A bűbájod nem vallott kudarcot a tűzben. Láttam őt holtan, Healfwer. Beszélnem kell a holtakkal.

Semmi.

Radgar visszavette a lámpását.

– Gyerünk!

Pengéjével a sarkában megindult a homályban. A tó előttük érte el a kunyhót – odabent lábnyi magasan állhatott a víz. Radgar korábban azt mondta, az őrült remete a földön élt, akár az állatok, ám az odabent égő gyertyákat csak pár órája gyújthatták meg. A hely nem sugárzott különösebb fenyegetést, Darázs mégis védence vállára tette a kezét.

– Itt jó lesz.

– Healfwer nem jelent veszélyt! Fél kézzel föl tudnám dönteni.

– De ki van még vele? Még mindig nem találkoztam szeretett unokafivéreddel.

Radgar fölmordult.

– Healfwer! Két halott jött látogatóba.

Az ajtó lassan, nyikordulva nyílt ki a vízben. A bűbájnok árnyékalakként jelent meg az őt övező fényben, ám épp úgy nézett ki, ahogy Radgar leírta őt – botra támaszkodott, fejét zsák takarta. A köntöse átázott.

– Emlékszel rám? – kérdezte Radgar. – Meghaltam Twigeportban.

– A holtak nem nőnek magasabbra. – Az öregember beszéde tompa és torz volt, ami nem meglepő, ha valaki fél szájjal beszél.

– Ez itt kivétel. Ő pedig Darázs, akit megöltem azzal a karddal, amit nála látsz. Mutasd meg neki, Penge!

Ebben az őrültekházában már minden épelméjű dolognak tűnt. Darázs átadta a lámpását, egy bokorra terítette a köpenyét, majd levette a zubbonyát. Nem sok minden maradt rajta. Arra gondolt, bárcsak előbb eszébe jutott volna ez a gőzölgő ködben.

– Gyere közelebb! – mondta Radgar, és átgázolt az ajtóhoz. – Látod a sebhelyet a szíve fölött, Healfwer? Fordulj meg! Ott jött ki a penge. Átdöftem őt a karddal, amit nála látsz. Úgyhogy ő is halott. Mind azok vagyunk. Három halott beszél egy halottal.

Semmi nem látszott a szemréseken túl.

– Te nem tűzben lelted halálod!

Bár nem tudta, kihez szólt az öreg, Darázs válaszolt:

– Nem. Akkor haltam meg, amikor Radgar szíven szúrt egy karddal. Fájt! Nem tudtam ordítani, de fájt.

– Ám engem a tűz űzött a halálba – jött a borzalmas károgás. – A sekély víz volt végzetem.

– Æleddel sem a tűz végzett – felelte az atheling. – Æled Fyrlafinget megölték, méghozzá ezzel a karddal. Trófeaként lógatták föl egy csarnokban, tehát a birtokosa már halott lehet. Idézd meg őt nekünk, Healfwer! Idézz meg egy másik holtat, hogy a holtak beszélhessenek a holtakkal. Elvigyelek a nyolcszöghöz, eald fæder! Hozd a botját, Darázs! – Karjaiba vette a bűbájnokot, s kimászott a partra. Az öreg falába hátborzongatóan kandikált elő.

A Penge alaposan megpakolva követte őt a bottal, a két lámpással, és saját levetett ruháival. Szerencsére nem kellett messzire menniük. A nyolcszög az elkerülhetetlen hamu alá bújt, s csak egy kör alakú, letaposott ösvény látszott körülötte. Radgar lerakta a bűbájnokot oda, ahol nekitámaszkodhatott egy fának, és saját köpenyével leporolta a földet, fölfedve a jelöléshez használt köveket.

Healfwer végig halandzsázott és motyogott magának dühödten:

– ...nekem sosem szólnak... Veszélyes csodákra vágynak... thegn és igézett fattya megvet... ha óceánmély ölelné, úgy háborgó víz védené.

– Erősen köhögött.

Radgar belenézett a vizeskancsóba.

– Még teli. Darázs, tedd oda az egyik lámpást! Wita, hová tegyük a kardot?

– Bæl bajtól lobbanjon a király!

– Nem, mondtam már: Æled nem égett meg. Mi volt a végzete, ealdor?

Az öreg nem válaszolt. Radgar újra próbálkozott:

– Mikor elkántáltad Ælednek a hlytmet, melyik végzetet láttad? A szeretet volt az?

– Bizony! – kiáltotta Healfwer.

– Á, végre megértjük egymást. Hová tegyem hát a kardot? Középre?

– Persze, te niðing! – csattant föl a bűbájnok. – És bármit is teszel, maradj a nyolcszögön kívül. Kétszeres kötelesség, éjnek évadján.

Darázs kétkedve figyelt. Sosem adott túl nagy hitelt Radgar meséinek az egyfős bűbájokról, és a Healfwerrel való találkozás sem nyugtatta meg. Az öregnek már régen elment a maradék esze is.

A föld megremegett, a hegy felbömbölt. Valahol nem túl messze az aláhulló kövek mennydörgését kidőlő fák robaja követte. Radgar, amint újra biztosan állt, beledöfte Szeszélyt a nyolcszög közepébe – csak harmadik próbálkozásra talált olyan helyet, amit nem leptek el teljesen a gyökerek, s még így se sikerült túl mélyre szúrnia. Elhátrált az apró tisztás széléig, és fölrikoltott:

– Készen állok, wita!

A bűbájnok előreugrott a nyolcszög széléhez, megkerülte egy darabon, és megállt. A gomolygó gőz és a csörgedező víz halk hangját leszámítva csönd köszöntött rájuk. A zajok mintha több irányból is jöttek volna – talán az egész kráter megtelik majd, mind egy levesesfazék. Az első Penge, aki hagyta, hogy védence élve megfőjön... Mire vártak? Az öreg jól láthatóan azt sem tudta, mit várnak tőle, bár szemben helyezkedett el a kancsóval és a lámpással, ahol a halál csúcsának...

– Hwæt! – kiáltotta, és csikorgó hangon kántálni kezdett egy varázsigét, mellyel a halál szellemeit idézte meg. Kevés szó volt hallható, még kevesebb érthető, de nem tartott szünetet, nem tétovázott. Egykét versszak után átpördült a nyolcszög másik szeletéhez, és folytatta a kántálást.

* * *

 

Sokáig tartott. A vén nyomorék még akkor is megőrizte az egyensúlyát, mikor megingott a föld. Szünet nélkül folytatta, s nem hagyta, hogy a tűzhányó bömbölése vagy a gőzkürtők sikolya elvonja a figyelmét arról, amit éppen károgott. A kitartás figyelemre méltó bemutatója volt ez. Vagy elkezdtek halványulni a lámpások, vagy a köd lett egyre sűrűbb. A nyolcszögben álló lámpás fénye tompa, aranyszín ragyogássá lett, de még a Darázs lábánál lévő is fakulni látszott. Alig látta maga mellett Radgart, bár a köhögését hallotta. Középen, a kard körül különösen sűrűnek tűnt a köd.

A bűbájnok kántálása érdes köhögésbe váltott valahol a tisztás túloldalán. Az erdőre és a tűzhányóra baljós csönd borult.

Ökörnyál finomságú suttogás kelt az éjben:

– Mi az? Ki szólít?

Darázs tarkóján égnek meredt a szőr. Ez nem Radgar hangja volt, de nem is Healfweré, és a tisztás közepéről hallatszott. Ha szabadjára engedte a képzeletét, alakokat vélt látni a ködben, például egy térdelő férfit, amint átöleli a pengét...

– Várom a parancsodat – sóhajtotta ismét a hang. – Ki szólít? Ki parancsol? Mi az?

Darázs megrezzent, mikor Radgar megszólalt mellette a sötétben, méghozzá majdnem olyan durva hangon, mint Healfwer.

– Én adok parancsot! Én, Radgar Æleding, parancsolok neked.

A lidérc – hacsak nem teljesen Darázs képzeletének szülötte volt – most már állt, és körbekémlelt.

– Ifiúr? Ilyen magas lettél? Te vagy az, ifiúr?

– Én vagyok az. Mondd meg a neved!

– Ah! Nincs már nevem, semmi. Te Dicsőként ismertél, ifiúr.

Radgar közelebb lépett párat. Éppen csak látták a férfit, alig volt szilárdabb, mint... mint egy ködpamacs, melyet bárki összetéveszthetett egy meztelen emberrel. Darázs odaállt mellé, készen rá, hogy visszarántsa őt, ha be akarna lépni a nyolcszögbe.

– Mondd meg, milyen néven ismert téged Ambrose király!

– Yorick – sóhajtotta a szellem. – Sir Yorick az Ősi és Hűséges Rendből.

– Akkor hát beszélj! Ki ölte meg az apámat, Æled Fyrlafinget?

– Én voltam az, ifiúr. Mostanra nem jöttél tán rá?

– Hogyan jutottál be?

– Cserével, ifiúr, cserével. – A suttogásban derű vagy gúny fodrozódott. – Tisztes cserével. Cynewulf beengedett, én pedig megadtam neki a hőn áhított trónját. A nőt, akire vágyott, már akkor megadtam neki: úgy ám, ott volt ő is, az ágyon aludt, a fele ruhája rajta sem volt. Tisztes csere volt, igen tisztes.

– Foly... tasd! – mondta Radgar két köhögőroham szünetében. – Mi... történt...

– Nos, fölvitt engem, hogy várjak ott, és visszament a nőhöz. – A jelenés elillant és újra alakot öltött, délibábja pedig úgy vándorolt végig a nyolcszögön, mintha kiutat keresne. Ám a gúnyos suttogás folytatódott: – Mikor Æled megjelent, hagytam neki időt, hogy kardot rántson. Tisztességes voltam! Elmondtam neki annak az ötnek a nevét, akiket megölt: Sir Richey, Sir Denvers, Sir Pusztító, Sir Párduc, Sir Rhys. Jó emberek, mindahányan jó emberek! Mondtam neki, hogy most ő következik, de hagytam neki, hogy próbát tegyen velem, hogy lássa, milyen reménytelen a helyzete, és hogy meg fog halni. Elmondtam, hogy a felesége is része volt a fivére fizetségének, hogy boldogtalanul haljon meg. Mikor sírni kezdett, hagytam, hogy Szeszély elvágja a torkát.

– Neked könnyű volt, nemde? Egy Pengének könnyű!

– Könnyű, mint eltaposni egy bogarat, ifiúr. De nem okoztam neki fájdalmat. Pedig megtehettem volna, nagyon is.

– Azután mi történt?

Darázs most már jobban ki tudta venni Yorick körvonalait. A ködre festett halovány képen egy szálkás, sötét férfi látszott, ki teljesen meztelen volt, válla mögött hosszú csimbókokban lógott a haja, arcát pedig torzonborz szakáll borította. Persze csak a képzelete játszott vele. Semmi nem volt ott, csak a köd.

– Nos, semmi nem történt, ifiúr, semmi! Visszamentem a földszintre. Megtettem, amit akartam, s úgy sejtem, a nagybátyád is. Arra távoztam, amerről jöttem, az ablakon át. Nem messze figyeltem, mi fog történni, amikor fölgyújtotta a házat.

– Előbb rám zártad az ajtót! – ordította Radgar.

– Nem én voltam, ifiúr, nem én! Nem kaptam rá parancsot, nem is nehezteltem rád. Nem tudtam, hogy ott vagy. Gyerekeknek sosem üzentem hadat. Különben is, akkorra már egészen megkedveltelek. Könnyen megölhettelek volna később a tengeren, és ezt te is tudod, ifiúr! – A szellem sértődöttnek tűnt.

Darázs rádöbbent, hogy öntudatlanul is előrearaszolt, hogy a lábujjai már majdnem a nyolcszög peremét érintették. A jelenés egyenesen őt bámulta. Egy tetem tökéletesen halott arcát és tekintetét látta, ám az több szempontból is úgy viselkedett, mint egy élő. Reszketett, s a lehelete is látszott a hajnali hidegben. Egy holttest nem tudott lélegezni, és egy szellem sem lehetett tetőtől talpig libabőrös. Darázs számára még a természetellenessége is hátborzongatóan ismerősnek tűnt valamilyen ismeretlen módon. Látta már azt a szempárt.

– Egy Penge! – mondta halkan a szellem. – Hát hagynád így szenvedni a fivéredet?

Darázs hátán újra végigfutott a hideg.

– Miért szálltál föl a hajóra? – kérdezte Radgar.

Darázs megkönnyebbülésére a szellem elfordult, és fel-alá kezdett járkálni a nyolcszögben. Nem hagyott lábnyomokat a hamuban.

– Hogy megmentselek, ifiúr! Amint mondtam, megkedveltelek. A tohonya unokafivéreddel ellentétben. Nem akartam, hogy megöljön.

– Miért mentettél meg?

Yorick fölsóhajtott.

– Hogy eladjalak, ifiúr, hogy eladjalak! Az embereim megbosszultam, ám harminchat éves voltam, és még senki nem tett gazdaggá.

– Megpróbáltál eladni Ambrose-nak?

– Biztosra akartam menni, hogy a megfelelő jutalomban részesülök a munkámért. A Kövér Emberen néha durván kiütközik a fösvénység.

– Akkor hát innen tudta, hogy élek! Mi volt a baj? Nem akart megvenni?

– Kemény ember ám. Rám eresztette a Fekete Kamarát, és épp csak kijutottam Chivialból, mert már a nyomomban loholtak. – A szellem ismét közelebb jött. – Ha elkap, megtudta volna, hová rejtettelek, és akkor vége a játéknak.

– Mit tett volna velem, ha megkaparint?

Yorick vállat vont.

– Az már rajta múlt. Én egy egészséges athelinget ajánlottam föl, apró betűs rész nélkül.

– Nem ment bele, úgyhogy visszajöttél ide, és próbát tettél a nagybátyámnál is?

– Okos fiú vagy, ifiúr, okos fiú.

– Mi történt? Mennyit adott volna értem?

A szellem fölnézett, és beleszagolt a levegőbe.

– Közeleg a hajnal? Meddig tudjátok fönntartani a bűbájt?

– Válaszolj a kérdésemre!

– Semmi nem történt. Minden történés véget ért.

Radgar immár érzelmektől túlfűtött hangon kiabált:

– Cynewulf is okosabb volt nálad! Nem volt nagy sikered a királyok megzsarolásában, igaz, Yorick?! Elkapott, és kényszerített, hogy elmondd, hol vagyok. De ő nem olyan, mint Ambrose, nem tudott volna elkapni a Vascsarnokban. Úgyhogy csak ült és várt, mert tudta, hogy úgyis eljövök! Téged pedig megölt. A falára akasztotta a kardodat!

– Micsoda?! Ez az én Szeszélyem! – A jelenés fölszegte fejét, s hosszan, élesen fölvonyított. A Cwicnoll válaszul felmorajlott. Yorick kiáltozva és üvöltve ugrott a kard fölé, s mindkét kezével megragadta. A ködalak hiába erőlködött, nem tudta kihúzni a fegyvert a földből. Meg se moccant. – Szégyen! Szégyen! Vidd haza az én Szeszélyemet! Vidd vissza őt a Csarnokba! Ne hagyd itt! Ha muszáj, mondd meg nekik, hogy Yorick disznókat terel, de ne hagyd itt egyedül szegény Szeszélyemet!

Darázs ekkor értette meg, mi volt olyan borzalmasan ismerős ebben a torzonborz, szakállas jelenésben.

– Radgar, nem halt meg! Megigézték!

A dolog a nyolcszögben térdre hullott a kardja mellett, átkarolta azt, csókolgatta, súgott neki valamit.

– Lehetséges ez? – kiáltotta Radgar.

Bárhol is volt a bűbájnok, nem felelt. De miért ne lenne lehetséges?

– Igézett? – nyögte a szellem, és sírva átölelte a kardot. – Találd meg, ifiúr! Találd meg, és végezz vele!

Hogy disznókat terel? Valahol a Fyrsieg ezen szigetén egy Penge meztelenül robotol a király földjein, és disznókat terel? Darázs a fogát csikorgatta. Hogy tetszhetett ez Cynewulfnak!

– Válaszolj a kérdéseimre! – kiabálta Radgar. – Miért fedted föl a nagykövet utasításait?

Yorick tovább simogatta és rángatta a kard markolatát, ám a válasza tisztán csengett:

– Nehéz megölni egy királyt, ifiúr, ha életben akarsz maradni, hogy eldicsekedhess vele. Négyszemközt kellett találkoznom Æleddel. Összebarátkoztam veled, hogy te elintézd nekem. Meg is tetted, de ő túl okos volt... nem egyedül érkezett. Nem számított. Véglegesítettem az alkut a nagybátyáddal, s azután az egyezmény mit sem ért. Kövér nyugdíj Cynewulfnak, és mindenki elfelejthette, amit a papírra írtak. Ambrose boldog volt, Cynewulf boldog volt. Én is boldog voltam. Én csupán bosszúra vágytam, és a segítséged nélkül is megkaptam.

– Nyugdíj? Trón? Mi mást kapott még Cynewulf? Azt mondtad, odaadtad neki a... odaadtad neki az anyámat! Hogyan?

– Egy itallal, ifiúr. Itasd meg egy nővel, és elalszik! Aztán a kedvedet töltheted vele. Sőt, még utána is kedvedet töltheted vele.

Radgar felnyögött.

– Tehát Ambrose vett rá erre az egészre? – kérdezte Darázs. – Ambrose?

Yorick úgy sóhajtott föl, akár a fák koronáját átjáró szellő.

– Késő, fivérem! Itt a hajnal. Új nap... – A suttogás elhalkult. – Jó utat, ifiúr...

A ködön és a fákon nem jutott át fény. Nem láttak semmit a nyolcszögben a kardot kivéve, de soha nem is volt ott semmi. Még Healfwer is eltűnt. A közelben egy gőzkürtő fütyült és vizet fröcskölt magából.

Darázs úgy remegett, mint akinek láza van.

– Meghalt, igaz? Az igézetteket ugye nem lehet visszaváltoztatni?

– Nem. Tényleg halott ez a gazember.

Darázs odament a kardhoz, és kihúzta a földből. Még így, remegő kézzel is könnyedén sikerült.

– Ezt elviszem, és egy nap visszaküldöm a Zordlápra. Ennyivel tartozom neki.

– Még nem – felelte Radgar. – Szükségem lesz egy jó pengére, mielőtt újra lemegy a nap.

Mert hiszen nehéz megölni egy királyt.