6

 

Reggelre rájött, hogy egyhamar mégse fog meghalni, bár attól félt, soha többé nem tudja majd kihúzni magát. A szoba, melyet Leofric neki szánt, eredetileg raktár lehetett, egy keskeny lyuk, melyet bedeszkáztak a padlás végén. A legszélesebb ponton se volt nagyobb négylépésnyinél, középen pedig, ahol a lentebbi emeletekről haladt felfelé a kémény, feleennyi. Kétoldalt a falon ujjnyi széles ablaknyílások húzódtak – eszébe jutott az udvarmester gúnyos vigyora.

Sokáig tartott lábra állnia, minden egyes mozdulattal új kínok járták át. A külső szobát ruhák, ágyak, és három meztelen, horkoló őr borította. A lányok, akiket Radgar éjszaka hallott, már eltűntek. Odasántikált az ajtóhoz – majdnem teljesen sikerült kihúznia magát –, ahol is unokatestvére feküdt keresztben az ajtó előtt, persze szándékosan.

Radgar minden erejéből belerúgott, ami nem volt túl sok. Neki biztosan jobban fájt, mint Wulfwernek.

– Ébredj föl!

A harcos által hallatott morgás egy téli álmát alvó medvééhez hasonlított, melyet épp most támadott meg a köszvény. Először csak annyi hangzott el, hogy „Mi van?”, aztán fájdalmas kiáltás hallatszott, ahogy a napfény az érzékeny szemekbe vájt, végül pedig gyilkos nyöszörgés, miszerint „Menjvisszaaludni!”. A thegn a fejére húzta a takaróját.

Radgar még egyet belerúgott.

– Nem. Anyám első dolga reggel az lesz, hogy értem jön. Most majd elmondom neki, mi történt. – Persze nem így lesz. Előbb meghal, de Wulfwernek erről nem kellett tudnia.

A fiú ezúttal a másik lábát használta, még durvábban.

– Mozogj már! Pisilnem kell.

Wulfwer szánalomra méltóan nyögött.

– Mindjárt. Megkeresem a ruháimat. – Rájött, hogy Radgar a markában tartja... legalábbis aznap.

* * *

 

Stanhof nagyobb volt, mint Cynehof, bár nem olyan magas. Nem borították lenyűgöző harci díszek, ám valamilyen oknál fogva egyszerűbbnek bizonyult meghallani benne a másikat, s puszta mérete révén megkapó látványossággá változtatta a witenagemotot.

Támla nélküli székeket és padokat tettek le a teremben háromszög alakban. Az északi grófok foglalnak majd helyet az egyik oldalon, a déliek a másikon, a gyűlésvezető pedig a csúcsnál lévő trónusán. Az igazi witák – legtöbbjük öreg, trónfosztott gróf és pár régebbi király – a háromszög alapjánál ültek. Azon a napon a háromszög közepére is tettek pár széket a chiviali követségnek. Apa ritkán vezette a saját gyűléseit. Valaki mást nevezett ki, hogy ügyeljen a rendre, ő maga pedig a többi gróf között foglalt helyet. Azt mondta, ez tetszik nekik, és mivel ő volt legrégebb óta hatalmon az északi csoportban, ennek köszönhetően úgyis ő kerül majd legközelebb a trónhoz.

Cnihtek és inasok hordtak ide-oda üzeneteket a háromszög körül. A tanistek, feleségek, fiúk és más nézők a kandallók túloldalán ültek vagy álltak ott, ahol épp helyet találtak.

Sok időbe telt, mire mindenki megérkezett, és megtalálta a helyét. Mikor Cynewulf bácsi foglalta el a trónt, helytelenítő motyogás söpört végig a termen. Apa legtöbbször catterstow-i elődjét, Ceolmundot választotta gyűlésvezetőnek. Bár mostanra az öreg háta annyira meghajlott, hogy rendszeresen követték őt kisfiúk az utcán, akik aztán sértéseket vágtak a fejéhez, ám eszéért és becsületéért messze földön tisztelték. Talán az apja azt gondolta, kellően nagy szerepe lesz majd a tárgyalásokban, vagy egyszerűen csak így mutatta ki, hogy támogatja tanistjét. Cynewulf bácsit nem nagyon tisztelték, mivel mindössze egyetlen færingen járt egész életében – korossága, hordóhasa, és vörösen duzzadó orra nem fért bele a baelek thegnekről alkotott képébe. Egyetlen képesítését az jelentette, hogy egy gróf fivére. Úgy látszott, Wulfwer igen örül, hogy apja foglalta el a trónt, mivel Waroðburhben az a szóbeszéd járta, hogy lassan ideje új tanist után nézni. A legtöbbet emlegetett jelölt Brimbearn Eadricing volt, aki a legjobb hajóúrnak számított – persze csak Apa után –, ráadásul a Catteringek közé tartozott, még ha csak egy igen kicsi, nem királyinak számító ághoz is. Radgar kedvelte Brimbearnt, és nem zavarta volna, ha övé a hivatal, míg a fiú elég idős nem lesz, hogy átvegye tőle.

Sikerült távol maradnia Anyától, épp csak integetett neki a csarnok túloldaláról, hogy tudassa vele, életben van. Máskülönben morc, véreres szemű testőrei élő falat alkottak körülötte, nehogy valaki azt találja jelenteni a királynénak, hogy a fia egy két lábon járó hulla. A fiú csupán vissza akart menni, és szép csöndben meghalni az ágyában, ám felvigyázói leültették egy székre, és körbezárták, mint holmi várfal. Ebbe végül is belenyugodott, nekidőlt Hengestnek, és szinte semmit nem észlelt a történésekből.

Egy herold csöndet kért, s egy idő után megkapta.

A gyűlésvezető jelentette őfelségének, hogy Baelmark witenagemotja válaszolt a hívásra, mintha a király vak lett volna.

Apa fölállt, és elmagyarázta a gyűlés tagjainak, hogy Chivial királya, miután rádöbbent, hogy nemzete elvesztette a háborút, jámboran békét indítványozott – Æled király pedig, mivel mindig is figyelembe vette a nemes grófok jó tanácsait, meg kívánta hallgatni álláspontjukat, hogy milyen feltételeket szabjon a háború kirobbantóinak. Nagy éljenzés következett. Egy herold ekkor fölolvasta a chiviali küldöttek számára biztosított menlevél szövegét. Ez valójában Baelmark követeléseit tartalmazta a békéért cserébe, és ha szó szerint nem is akarta, hogy a követek hozzák el Ambrose király ecetben pácolt fejét, legalábbis utalást tett rá. Wulfwer és cimborái máris unták magukat, míg Radgar azt kívánta, bár elég jól érezne magát ahhoz, hogy figyelni tudjon.

Miután szólították a chiviali bűnözőket, fél tucat makulátlan öltözetű küldött sorjázott be a nagykövet, Lord Gyertyaláp nyomában. Helyet foglaltak a háromszög közepén. Mikor Radgar kihúzta magát, hogy lássa, mit csinál Rodney bácsi, kaján örömmel látta, hogy a küldöttek mindenki másnál alacsonyabb székeket kaptak, aminek hála a tiszteletre méltó úriemberek szinte a padlón ültek.

Miután Lord Gyertyaláp engedélyt kapott, hogy megszólítsa a trónt, bejelentette, hogy a dicsőséges királyi fejedelem, IV. Ambrose igen elnéző feltételeket szabott a legyőzött bael kalózok békekérvényei hallatán. Egy herold mindkét nyelven fölolvasta a chiviali fél javaslatait. Nyilvánvaló volt, hogy a két oldal álláspontja nagyon messze jár még egymástól, de Apa előre figyelmeztette őt, hogy ez fog történni.

Mikor Rodney bácsi visszaült képtelenül alacsony székére, Cynewulf bácsi emelkedett szólásra. Rámutatott, hogy bár a két lista nagymértékben eltért a részletek tekintetében, ugyanabban a sorrendben értekeztek minden témakörről, így ez a sorrend alkotja majd a napirendi pontokat. Azt javasolta, kezdjék a legelején, és bejelentette, hogy az előszó tárgyalása következik. Számos gróf termett talpon egyszerre, ám egyikük Æled volt, Catterstow grófja, aki azonnal szót kapott.

– Mélyen tisztelt nagykövetek, uralkodótársaim – szólalt meg Apa. – Nem egyértelmű talán, hogy az elsőként megemlített témakörök a legvitatottabbak? Persze okkal azok. Közben a végső pontok kisebb jelentőségű, olykor egészen megszokott ügyekkel foglalkoznak. Miért nem indulunk hát hátulról, és küzdjük magunkat onnan előre abban a reményben, hogy a kisebb ügyeknél tapasztalható egyetértés megteremti az előrehaladás légkörét, és békülékeny hangulatba hoz minket, mire a nehézkesebb pontokhoz érkezünk? – Leült.

Cynewulf bácsi egyeztetésre szólította föl az egybegyűlteket, ám senki nem kívánt vitázni a királlyal egy eljárásrendi ponton, úgyhogy elrendelték, hogy az ülés fordítva fogja követni az ideiglenes napirendi pontokat. A witák és a diplomaták sebesen lapoztak jegyzeteikben.

– Huszonnyolcas záradék – jelentette be a gyűlésvezető. – Az útipasszusok kölcsönös elismerése.

Fölállni könnyű volt, kiegyenesedni nem, ám Radgar végül eléggé össze tudta szedni magát, hogy belenézzen Wulfwer szemébe.

– Órákig, vagy talán napokig semmi nem fog történni. Menjünk innen!

– Néha mond jókat is a taknyos – jegyezte meg Frecful.

A legtöbben még nem jöttek rá, hogy legalább holnapig nem várható érdekes ordibálás, úgyhogy még mindig olyan sűrű tömeg állt a fiú útjában, hogy egyedül nehezen boldogult volna. Kísérete azonban úgy vágott át a csődületen, mint kés a vajon, ám épp, mikor elérték a nagy kaput...

– Rettegett Radgar! Mindenki térdre!

A fiú megtorpant. Testőrei vonakodva nyitottak neki egy akkora nyílást, melyen át rápisloghatott arra, aki megszólította.

– Ha?

– Mi történt veled, ifiúr? – Sir Dicső volt az, a Penge.

– Másnaposság.

– Ó? – A jól öltözött kardforgató egyetlen felhúzott szemöldökkel annyi kétkedést tudott kifejezni, mint mások egy egész arccal. – Úgy nézel ki, mint akit gyomron rúgott egy ló.

– Három öszvér inkább.

A legtöbb ember egyszerű viccnek vette volna a megjegyzést, ám Sir Dicső visszakérdezett:

– Valóban? – végignézett a Wulfwer-féle magánseregen. – Mégis melyik három?

– Egyik se. Csak némi buggyant mézsör.

A derű fanyar vigyorba rántotta a Penge keskeny arcvonásait. Körmei a kardhüvelyébe vésett mintán doboltak.

– Biztos? Ha szeretnéd valaki homlokára vésni a neved sebhelyekkel, ifiúr, csak kérned kell. Örömmel segítek. Szakterületem az ódon betűtípusok.

Wulfwer és Hengest úgy döntöttek, vészjóslóan kezdenek nézni rá, ami nagyjából az egyetlen dolog volt, amihez értettek. Nem gyakoroltak túl nagy hatást Sir Dicsőre.

– Nehezebb esetekben – tette hozzá – szokásom mellékelni egy rövidebb ajánlást vagy verset.

Radgar majdnem elnevette magát, ám arra jutott, hogy túlságosan fájna. Azért mosolyognia sikerült.

– Észben tartom az ajánlatodat, uram. Nem odabent kellene lenned, hogy megvédd a védenced?

– Nem tehetek túl sokat. Halálra fogják nevetni magukat rajta, a gúnyt pedig nem tudom legyőzni. – Elgondolkodva sandított a három szelíd medvére. – Beszéli bármelyik hústorony a chivialit?

A hangjában ott bujkált valami, amitől izgalom söpört végig Radgar kín- és rosszullétfüggönyén.

– Nem beszélik. Egy részét talán megértik annak, amit mondasz.

– Akkor gyorsan beszélek majd, és próbálok ártatlannak tűnni. A gyűlés és a chiviali küldöttek időtlen időkig fognak vitatkozni minden egyes ponton, igaz? Végül megegyeznek majd valamiben félúton aközött, amit apád követel, és aközött, amibe Ambrose király beleegyezett a válaszában, igaz? Atyád annyit engedhet, amennyit csak akar, ám Gyertyaláp csak annyit, amennyit az utasításai engednek neki. Határokat szabtak neki. Tudsz követni?

– Ööö... igen, uram.

Dicső betyáros mosolyt villantott felé, és suttogássá halkította a hangját.

– Elárulhatom a határokat, ifiúr! Pontosan tudom, hogy miből, hová és mennyit, atyád pedig akár egy saját háremet is ajándékozna ezért cserébe. Túl fiatal vagy még a háremekhez? Akkor saját sárkányhajót, legénységgel. Bármit, amit akarsz. Érdekel?

Radgar hitetlenkedve pillantott körbe, s nem lepődött volna meg, ha a csarnok és a benne tartózkodók egyszerűen kámforrá válnak. Ám négy kardforgató vette körbe, senki nem állt túl közel a hallgatózáshoz, és amúgy is mindenki a tárgyalásra figyelt.

– Kit próbálsz átverni, chiviali? Egy védencét eláruló Penge lennél?

A furcsa, sötét szempár dühösen villant.

– Soha! Gyertyaláp nem a védencem, ifiúr. Az öreg király az volt. Öt évet töltöttem a Zordlápon, és végül én lettem az ismert világ hatodik legjobb kardforgatója. Taisson maga kötött meg, és egy évtizedet húztam le a Királyi Testőrségben, ahol egy öregembert védtem, aki soha nem ment sehova. Unalmas, unalmas, unalmas! Egy élet elfecsérlése, semmi több! Erre meghal, a fia veszi át a trónt, „Kelj föl, Sír Dicső!”, és ennyi volt! Megkötés feloldva. Elmehetsz. Nincs köszönet. Szó szerint értem – egyetlen köszönőszó nélkül! Tizenöt év után!

– Igazságtalannak hangzik.

– Az volt. Az öregedő Pengéknek is kell enniük. A drágalátos nagybátyád nem elég magas rangú, hogy saját Pengét kapjon, úgyhogy fölbérelt engem és még valakit, hogy őrizzük az ülepét ezen az úton. Ha nem álltam volna az éhezés küszöbén, a szeme közé köptem volna, olyan kevés fizetséget ajánlott.

Radgar agya aznap a szokásosnál lassabban működött, ám még ő is érezte, hogy itt kulcsfontosságú értesülésekről lehet szó.

– Elárulod a királyodat, csak mert nem tetszik a gazda, akit te magad választottál?

A Penge tekintete láttán Wulfwer és Frecful a kardjukhoz kaptak, de ő ügyet se vetett rájuk.

– Ne vidd túlzásba, ifiúr! Csak annyit ajánlok, hogy fölgyorsítom kicsit a dolgokat. Chivialnak nagyon kell most a béke. Teljesen kivérzett. Ambrose elképesztően tág határokat szabott neki, ám a te kegyvesztett nagybátyád kétségbeesetten akarja visszanyerni a jó hírnevét. Tehát elhatározta, hogy a lehető legkeményebben fog alkudozni. Akár hetekig is hajlandó elnyújtani a dolgot, mialatt tovább dúl a harc, férfiak és nők halnak meg.

Apának tudnia kell erről az ajánlatról.

– Mit kérsz cserébe?

Sir Dicső elvigyorodott, és fölborzolta Radgar haját. Máskor ezzel őrületbe kergette volna a fiút, most azonban alkalomhoz illőnek tűnt, mintha kettejük összekacsintását jelképezné.

– Tetszik nekem az apád. Szerintem a körülményekre való tekintettel igen nagylelkű lenne. És bízom benne, hogy elárulod, ki szolgáltatta neked a hírt.

– Még mindig lehet trükk.

– Lehet. És apád se fog hinni neked. – A Penge fölsóhajtott. – Nos, egy próbát megért... – Lassan elfordult.

– Várj! Még mindig megéri! Mondd el!

* * *

 

A cnihtek nagy jövés-menésében az égvilágon senkinek nem tűnt fel, ahogy Radgar a király mögé lejtett, és megérintette a vállát. Épp az egyik ezüsthajú wita dicsérte színtelen hangon a cikkelyek megszövegezését.

– Radgar! – Apja homlokráncolva nézett körbe, majd áthatóbb pillantást vetett rá. – Veled meg mi történt?

– Másnapos vagyok. Figyelj, nagyuram! Van egy kémem a chiviali oldalról.

A királyi homlokráncolás olyan rosszalló tekintetté súlyosbodott, mely az acélt is megolvasztotta volna.

– Radgar!

– Lehet, hogy csapda, de próbára teheted. Huszonötös záradék: azt követeled, hogy tíz évre mondjanak le a sózott hal behozatali vámjáról.

A küldöttek harmadolt vámot fognak fölajánlani öt esztendőre, de engedélyezték nekik, hogy teljesen lemondjanak róla öt évre, a feléről pedig az arra rákövetkező öt évre. – A fiú fiatal volt még, emlékezete friss, akár a reggeli harmat. Szóról szóra vissza tudta mondani, amit a Pengétől hallott, még ha nem is értett belőle mindent. – Huszon-hármas záradék: Chivial nyolc évig évente tízezer korona jóvátételt fog fizetni, további négy évig pedig évi ötezret. Huszonkettes záradék: Nincsenek hátrányos szerződések más országokkal, csak kártérítés ellenében. – És így tovább: halászati jogok, kikötődíjak, konzuli előjogok, záradék záradék után.

Apa szeme egyre kerekebb, arca egyre vörösebb lett. Végül csak annyit mondott:

– Ezt meg honnan tudod?

– Mondtam már, hogy van egy kémem! Ó, Apa, Apa! Azt üzeni, tedd próbára! Ha rákényszeríted Rodney bácsit, hogy menjen el a végsőkig huszonnégyesnél és a huszonötösnél, akkor tudni fogod, hogy a többi is igaz, ugye?

– Te kis bestia! És utána mi jön? Félbehagytad a tizenötösnél.

– Azt mondta, addig nem juttok el ma, és előtte egyeztetni akar a feltételekről. Szerintem földet akar magának!

– Lefogadom – mondta halkan a király. – Igen, lehet, hogy csapda, de megéri kockáztatni. Menj most innen! És ne is gyere ide újra, csak ha érted küldetek! Ne beszélj erről senkinek! De ma este vagy lemondok a trónról a javadra, vagy úgy fog sajogni a feneked, hogy öt évig nem tudsz leülni. Rendben?

Akkora vigyort eresztett meg, hogy Radgar fölnevetett, mire rögtön azt kívánta, bár ne tette volna. Addig egész jól megfeledkezett fájó gyomráról.

– Majd a kancellárommá teszlek.

* * *

 

A király odaintett magához egy cnihtet, hogy továbbítson neki egy üzenetet. Mikor a tanácskozás pár perc múlva a formaságok végére ért, s megérkezett a huszonötös záradékhoz, mindenki nagy birkózást várt. Suðecg grófja, Æðelnoð emelkedett szólásra, s bejelentette, hogy Chivialnak le kell mondania a bael sózott hal behozatalából származó minden adóról legalább a béke első tíz évében – pontosan úgy, amit Æled király korábban megszabott, mindenféle engedmény nélkül. Swetmann gróf és a többi Véres éljenzett és a lábukkal toppantottak.

A nagykövet ellenkezett, ám miután röviden egyeztetett a tanácsadóival, kijelentette, hogy beleegyezik a teljes adómentességbe öt esztendeig, és az adó felének elengedésébe további öt évig. Mindezt jókívánsága zálogaként, hogy a tárgyalás gyorsabban haladhasson a kedvező végkifejlet felé és a többi. Radgar pontosan ezeket a számokat jövendölte. Apa még több üzenetet küldött.

Mikor őexcellenciája meghallotta a huszonnégyes záradékkal kapcsolatos követeléseket, eltűnt az arcáról a mosoly. Ezúttal kísérletet tett az alkudozásra, de a baelek meg se rezdültek. Mikor végül beleegyezett, következett a huszonhármas záradék. A tárgyalás többször is megakadt, s mindig a chivialiak engedtek. A szerencsétlen nagykövet egy hosszú, forró napon keresztül tekergett és vonaglott a háromszög közepén – könyörgött, fenyegetőzött, izzadt, és folyamatosan vonult vissza, míg unokaöccse körön kívülről nézte őt a sajnálat legkisebb jele nélkül.

Radgar sutba dobta az ötletet, hogy visszatérjen az ágyba sérüléseit istápolni. Sokkal szívesebben maradt, hogy lássa cselszövése eredményét. Sokat segített neki a túlélésben a kecsketej, amit termetes dajkáival hozatott magának. Még a gyomrát összerántó fájdalmas görcsöknek is megvolt az a jó oldala, hogy a testőrei egyfolytában rettegtek. Egy kicsit rá is játszott, de nem vitte túlzásba. Tény, hogy Wulfwer, Frecful és Hengest kis híján megölték a király fiát, és nappal, józanul tökéletesen tudták, hogy a fiú egyetlen szava a végzetüket jelentheti. Délutánra már sokkal jobban érezte magát.

Egyszer csak Charlotte királyné tűnt fel, nyomában rangos feleségek és lánygyermekek nyája.

– Jól vagy? – kérdezte gyanakodva.

– Persze hogy jól vagyok. Jól vagyok, nem igaz, fiúk?

Igen, igen – bólogattak –, Radgar jól van.

– Szerettek figyelni rám, nem igaz?

Természetesen ezzel is mind egyetértettek. Megtiszteltetés számukra egy athelingre vigyázni. Még azt is beismerték, hogy semmit nem csinálnának ennél szívesebben. Radgar ezt nagyobb mókának találta, mintha végignézhette volna, ahogy megkorbácsolják őket. Bár még ez a lehetőség is ott volt.

* * *

 

Úgy egy órával később az egyik rövid szünet során egy himlőhelyes cniht kereste meg azzal, hogy az apja látni akarja. A király kiment levegőzni, most pedig egy árnyékos sarokban időzött a konyhától nem messze. Magához húzta a fiát, és hatalmas öleléssel jutalmazta. Radgar felkiáltott a meglepetéstől, és ahogy hirtelen felfelé rántották.

– Mi az?

– Elharaptam a nyelvem. – Ez igaz volt.

Szerencséjére a királyt túlságosan átjárta az örömmámor ahhoz, hogy tovább kérdezősködjön. Letette a fiát, és meglapogatta a vállát.

– Működött! Igaz volt minden, amit mondtál. Ragyogó! Ki mondta el neked ezeket?

Radgar körbenézett, de hűséges alattvalóit leszámítva senki nem állt elég közel, hogy hallgatózzon, de még ők is tisztes távolságot tartottak. A fiú egyébként is átváltott chivialira.

– A nagykövet testőre, Sir Dicső.

Apa elfintorodott.

– Egy Penge! Nem is tudtam, hogy hozott egy... Azt mondod, egy Penge elárulta a védencét?

– Visszavonult Penge, már nincs megkötve. Nem nagyon érdekli Rodney bácsi. Se Ambrose király. Azt mondja, számít a jutalmadra. És... Mi a baj?

– Semmi, semmi. Csak különös, hogy... Örömmel megjutalmazom. Viszont maradj távol tőle! Könnyen lehet, hogy veszélyben van, mert a chivialiak most már biztosan árulóra vadásznak. Meg kell beszélnünk vele a feltételeket, hogy a többi titkot is elárulja. Hogyan érhetem őt el?

– Azt mondta, a Fekete Ló fogadóban lesz egy órán át még azután, hogy a nagykövet visszatér a hajójára. – Vihogott. – Azt mondtam, érte küldöm majd Hengestet. Ő bólogatott, hogy azt az arcot nem téveszti majd össze senkiével.

A Csődörnek a Fekete Lóba küldésén a király nem szórakozott olyan jól, mint Radgar várta volna. Apja odaintette Wulfwert.

– Rövidesen elnapoltatom apáddal a gyűlést, utána küldd hozzám Hengestet! Közben ne lankadjon az éberséged! A Véresek látják, merre tartunk. Ha gond lesz, ma este csap le a ménkű.

– Jól van – morogta a harcos.

– Micsoda?!

– Mármint nagyuram! Igenis, nagyuram!

– Szolgálatban vagy, thegn – közölte hűvösen Apa. – Vagyis te és az embereid józanok maradtok, míg én mást nem mondok. Valaki mindig ébren lesz közületek, és nincsenek nők! Nem figyelmeztetlek még egyszer.

Színtiszta kín csavarta groteszk alakzatba Wulfwer durva arcát.

– Igenis, nagyuram. Örömmel szolgálok, nagyuram. – Amint Apa távozott, folytatta: – Most már nagyon meg akarlak ölni, te taknyos! Se pia, se lányok?! Ó, a nyolcakra, hogy kitekerném a nyakad!

– Őkirályi felségének kellene szólítanod – tudatta vele Radgar.