2

A baelek mindig is Ambrose herceg háborújának hívták. Úgy hitték, ő szította föl a chiviali országgyűlés haragját, s kényszerítette rá beteg apját, hogy olyan összetűzést indítson útjára, melytől trónra lépése óta ódzkodott. Ironikus módon Taisson király nemsokára jobb egészségnek örvendett, és még majdnem tucatnyi évig uralkodott. Már jóval azelőtt, hogy meghalt, a chivialiak elátkozták őt a harc miatt, melyet Taisson háborújának neveztek.

Sose került komolyan szóba, hogy a koronaherceg maga is a harcok közelébe kerüljön, így hát a flotta, melyet Ælednek ígért, végül nélküle indult útnak. 338. Négyholdjának első napján pillantották meg Baelmark hegycsúcsait, és a szél még azon az éjjelen a Cweornstanasnak, vagyis a Malomköveknek nevezett zátonynak csapta a hajókat. A támadók közül csupán minden tizedik tért vissza Chivialba. A többiek megfulladtak, vagy rabszolgaként végezték. Ezek után Baelmarknak nem kellett inváziótól tartania, Chivial pedig védekező háborúra kényszerült.

A katasztrófa – vagy, nézőponttól függően, átkozott szerencse – hírét azon a napon kürtölték szét Waroðburh-ben, amikor Charlotte királyné életet adott Radgar athelingnek. Hosszú vajúdás volt, s bár a fiúnak soha nem lehettek már húgai vagy öccsei, a gyermek maga egészséges volt, és az anya is életben maradt. Az időzítésre sokan fölfigyeltek, s Baelmark örvendezett, hogy a királynak örököse lett, aki továbbvihette Catter vérvonalát.

* * *

Sok thegn-szülötthöz hasonlóan Radgar is úgy nőtt fel, hogy az apjához bael, míg az anyjához egy másik nyelven beszélt, és soha nem jutott eszébe, hogy ebben bármi különös lenne. Anyja gyönyörű volt, apja kardot viselt – más nem nagyon számított.

Első világa a szülei kedvenc vidéki otthona volt Hatburnában, egy védett szurdok a Cwicnoll déli lejtőjén – különösen a saját faházuk, amely a főbb épületektől kicsit följebb állt a völgyben. Apja mindenki másnak megtiltotta, hogy a közelébe menjen. Nem volt nagyobb, mint egy ceorl kunyhója: egyetlen szoba, és a hálópadlásra vezető lépcső. A fiú legkorábbi emlékei sok késői, homályos hajnalból álltak össze, mikor az eső még a távoli vízesésnél is hangosabban kopogott a tetőn, és leszivárgott hozzá a szülei hangja, míg a pihe-puha ágyban feküdt, s azon töprengett, kimászhat-e már kurta lábán a hidegbe, hogy fölevickéljen hozzájuk. Ha minden jól ment, fölhúzták őt maguk mellé, és hosszú időre összebújtak, mert az idő lassan vánszorgott a bael télben. Olykor visszaküldték. Ha beszélgettek, az ítélet anyja hangján múlott, mely lehetett boldog vagy dühös – apjáé mindig ugyanaz a mély, megnyugtató dörmögés volt. Ha csiklandozósdit játszottak, biztos lehetett a meleg fogadtatásban, ha kivárta, míg végeznek.

Még amikor Waroðburhben laktak, Cynehof északi oldalának királyi lakosztályában, a király, a királyné, és az atheling olyankor is közel aludtak egymáshoz. Anyának volt egy faháza a szomszédban, ahol a barátait fogadta és a cselédei éltek. Apának is volt egy a túloldalon, ahol a személyes találkozóit tartotta. A legnagyobban Cynewulf bácsi élt Radgar unokatestvérével, Wulfwerrel, és folyton más és más nőkkel, míg a többi közeli épületet Ceolmund kancellár, Leofric udvarmester és a házi thegnek lakták. Leofric fia, Aylwin egykorú volt Radgarral, és a legjobb barátja lett, amint elég nagyra nőttek ahhoz, hogy titkokat osszanak meg egymással.

Nyaranta szabadon rohangált, lebarnult, akár a cserzett bőr, és minden egyes nyárral nagyobbra nőtt a világa. Háromévesen pónit kapott. Hatévesen Aylwinnal és tucatnyi másik fiúval csónakáztak – kétéltűek voltak, akár a békák. Ekkoriban kezdett rájönni, hogy ő más: királyi születésű. A többiek mind thegnek, ceorlok, lætek, vagy igézettek fiai voltak, míg ő atheling. Apja sokszor elmagyarázta neki, hogy ez csak annyiban jelentett különbséget, hogy neki mindig mindenben a legjobbnak kellett lennie. Ehhez a fiú is makacsul ragaszkodott, s gyakran el is érte. Ekkoriban kezdtek megragadni benne különálló történések, olyan események, melyek a gyermekkoron túlra is elkísérték őt.

Ott volt például az, amikor lezuhant egy szikláról, és olyan csúnyán eltörte mindkét lábát, hogy még a legjobb bűbáj segítségével is egy hét kellett, hogy rendbe jöjjön.

Ott volt például az, amikor majdnem megölte Aylwint, holott a fiú jóval nehezebb volt nála. Már nem emlékezett se a harcra, se arra, mi vezetett ahhoz, ám apja rémisztő haragjára nagyon is emlékezett.

– Atheling vagy! – mondta neki a király. – Meg kell tanulnod uralni a dühödet. Még csak a csatára se tartogathatod, mint mások, mert vezér leszel, a vezérek feje pedig mindig tiszta kell, hogy legyen. – Radgar soha nem feledte el az ezt követő verést. Nem a fájdalom, hanem apja könnyei miatt, amikor az végzett. Átölelték egymást, és együtt sírtak. – Ígérd meg, fiam, hogy soha többet nem kényszerítesz erre!

Mégis megtette. Az idősebb fiúk, akik a király fiával kötekedtek, hamar rádöbbentek, hogy egy sárkányt riasztottak föl. Ellenfeleit három alkalommal is az elementárisba kellett vinni, hogy meggyógyítsák őket, és egyikük még ennek ellenére is elveszítette fél szemét. Végül közismertté vált, hogy nem érdemes őt ingerelni, és az apja is rájött, hogy veréssel nem oldhatja meg a problémát.

Ott volt például az, amikor Aylwinnal együtt elvitt egy vitorlást a Leaxmuðon át, s a Keleti Úton hozta vissza, északnyugati szélben. Épp csak nyolcévesek voltak. Mindkettőjük anyja hisztériázott, és követelték, hogy büntessék meg őket ostobaságukért, ami meg is történt – amennyiben néhány lagymatag, fenékre mért ütést büntetésnek lehetett nevezni. Valaki elmesélte a történetet Sigebeorhtnak, a bárdnak, mire ő azon az estén úgy énekelte azt el a fyrdnek, akárha legendás hősök kalandjáról regélne. A thegnek fölrakták az asztalra a két fiút, és úgy ünnepelték őket, és verték ököllel a deszkalapokat, mintha épp akkor tértek volna vissza egy hatalmas færingről Chivial kincseinek felével. Ez felért a világ összes verésével. Anya nem örült. Apa nagyon berúgott.

Aztán ott volt például, amikor először találkozott Healfwerrel.