3

Nem sokon múlt – senki nem várhatta egy Pengétől, hogy tétlenül nézze, amint védencét mocskos baelek falkája veszi körbe. Darázs még akkor is remegett, amikor Leofric visszatért a királyi engedéllyel. Követte Radgart föl a lépcsőn, el az őket méregető, láncinges-acélsisakos házi thegnek és a vele egyidős cnihtek előtt. Más thegnek előrementek, és átadták kardjukat az ajtónál. A menet Roðercræft udvarmester vezetésével belépett Cynehofba.

A központi tűzhelyeken még egy ilyen meleg délutánon is tűz lobogott, a nagy belső tér mégis hidegnek és sötétnek hatott a kinti ragyogás után, s megtöltötte az étel és az ital, a füst és az emberek szaga. Mivel csak a mennyezet két végében, az oromzatnál nyílt egy-egy ablak, a magas fafalak tetejénél húzódó gerendák megfeketedtek a füsttől. Homályba vesző végükön kormos, zsíros, gombaszerű tárgyak tanyáztak – valószínűleg ősrégi harci zsákmány. A csarnok túlvégén húzódó alacsony emelvényen ült trónján a király, háta mögött tucatnyi házi thegnnel, fején aranykoronával. A királynét nem látta, de mostanra hozzá is el kellett jutnia a hírnek. Darázs úgy vélte, egy anya inkább négyszemközt szeretne újra találkozni a fiával, bár saját anyjáról nem sok emléke maradt. A királyok viselkedéséről azért tudott egyet s mást – persze főleg Ambrose-éról, de az órákon másokról is szó volt. Cynewulf hivatalosan is udvart tartott, ami nem fordult elő túl gyakran, mert a korona nem számított kényelmes viseletnek. A gyűlést nem Radgar hazatérésének örömére hívták össze. Akkor se tudták volna ennyi idő alatt megszervezni, ha egy fullajtár lóhalálában vágtatott volna föl a hírrel a partról.

Darázs egészen az emelvényig követte Radgart a bal oldalán. Nem lepődött meg, mikor ugyanazt a sötéten világló fenyegetést érezte Cynewulf felől, mint amit Ambrose-on látott. Talán mostantól minden király ilyen lesz a szemében, mert mindegyik király veszélyt jelenthetett. A házi thegnek mogorván meredtek a felfegyverzett külhonira, és kihívóan megragadták kardjuk markolatát. Komolyan azt gondolták, megállíthatnák, ha ártani akarna a királynak? Ambrose-hoz egyetlen személyi Pengét se engednének ilyen közel.

Radgar meghajolt, s lesunyt tekintettel várta a királyi üdvözlést. A csarnok elnémult. Darázs nem hajolt meg, mert a hivatalos eseményeken a Pengéket láthatatlannak tekintették. Persze Baelmark talán nem ismeri ezt a chiviali szokást. Nem látott senkit, akire ráillett volna Wulfwer személyleírása, márpedig ha valaki megzörgetné a Penge vészharangját, akkor az alattomos unokafivér lenne az.

Cynewulf öregebb volt Ambrose-nál: kövér kis ember, azonnal ellenszenves. Világos, bokorszerű szakállát mintha festette volna, és csak még jobban kiemelte a petyhüdt bőrt szája körül, s a nagy orrát átszelő vörös ereket. Ragyogó, élénk színű bársony- és selyemruhái meg szőrméi mélyén a bennük ülő ember egészen közönségesnek és züllöttnek látszott. Kövér ujjait hüvelykujjával egyetemben arany és ékkövek borították. Mikor végre megszólalt, hangja úgy karistolt, akár a tompa fűrész.

– Radgar Æleding, szeretett unokaöcsénk és mostohafiunk! Hosszú évek után újra üdvözlünk téged.

Radgar ismét meghajolt.

– Én pedig nagyon örülök, hogy újra itt lehetek, kegyes nagybátyám.

– Meggyászoltunk, mert halottnak hittünk. Hol voltál e sok esztendő során?

– Chivialban, nagyúr.

Őfelsége lebiggyedő ajkai Királyi Nemtetszésről árulkodtak.

– Önként?

– Nem, nagyuram – felelte Radgar higgadtan. – Mikor megszöktem a tűzből, elragadott a chiviali küldöttség egy tagja. Hazugságokkal kábított el, és elárulta a bizalmam. Elrabolt, Chivialba vitt, ahol Gyertyaláp Park foglya voltam anyám családjának őrizetében.

Darázs olyan élénken tanulmányozta a házi thegnek láncingét és próbálta kitalálni, hogyan ölje meg a gazdáikat, hogy eltartott egy darabig, mire tudatosult benne ez a durva csúsztatás. Remélte, hogy meglepett rezzenése nem tűnt föl senkinek.

– Elraboltak? – felelte Cynewulf. – Házunk egy tagját? Ez tűrhetetlen! Ez akár háborút is jelenthet. Ambrose király hallani fog elégedetlenségünkről.

Az alattomos szempár és a nedves ajak egy bársonyba öltözött patkányhoz tartozott, aki egy nagyon nagy és nagyon éhes kutyát próbált fenyegetni. Radgar mesélt a Faroðhengest matrózainak a Vascsarnokról, tehát nem várhatta, hogy messzire jut ezzel a Gyertyaláp-ostobasággal, ám egyelőre vidáman hajózott tova a hazugságok tengerén.

– Maga Ambrose király volt az, ki tudomást szerzett kellemetlen helyzetemről, és az ő parancsára engedtek szabadon. Őszintén elnézést kért tőlem, s úgy számítom, nagykövete rövidesen mélységes bocsánatkéréssel fog érkezni felségedhez. Tisztelete jeleként, nagybátyám, nekem adta ezt a Pengét. Chivialban nagyra becsült megtiszteltetés ez, s nem igazán állt módomban visszautasítani. Amint nagyuram is tudja, a Pengék csak korlátozott szabadsággal bírnak, s kötelességük a védencük közelében tartózkodni. Jelenléte elkerülhetetlen, ám nem célja felséged megsértése.

Mikor tudomást vettek róla, Darázs jelképesen meghajolt, ám éppen csak derékig. A király arcára önelégült mosoly ült.

– Egy Penge? Ránézésre alig több tőrnél. Ilyesféle ajándék a mi királyi jóváhagyásunkhoz kötött. Ám ha a fiú tényleg a te különleges barátod, akkor számunkra is elfogadható. – Talpra vergődött, s az egész csarnokot megszólította: – Boldog nap ez nekünk, szeretett királynénknak, megyénknek, és egész Baelmarknak! – Kinyújtotta karját mostohafia felé.

* * *

Mikor Radgar fölugrott az emelvényre, hogy fogadja az ölelést, a bámészkodók kötelességtudó éljenzésben törtek ki. Darázs a testőrökön tartotta a szemét, kik most már látszólag viccesnek gondolták őt. Nem ismerte a bael szokásokat eléggé, hogy tudja, mi a vicces és mi nem. Különleges barát... Ez ártatlan, vagy akár még nagylelkű megjegyzés is lehetett, Radgar etikettszegésének mellőzése. Vagy némi gúny egy ifjú irányába, aki nálánál is fiatalabb társsal érkezett.

Mosolygó hajadonok hoztak ivószarukat, hogy Radgar és nagybátyja ünnepélyesen mézsört kortyolhasson. A vörös haj sokkal jobban állt a nőknek, mint a férfiaknak. Ha Darázs valaha is megpróbálja majd embernek elfogadni a baeleket, a lányokkal fogja kezdeni.

– Ma este lakomázzon a fyrd! – brekegte Cynewulf. – Aztán majd meghallgatjuk drága fiunk megpróbáltatásának történetét. Könnyen lehet, megtesszük a megfelelő lépéseket a vétkesek megbüntetésére. Radgar, anyád nagyon várja már fiát, kiről oly sokáig azt hitte, hogy elveszett.

– Én pedig várom, hogy láthassam őt. Ám előbb a kötelesség... Harcos őseim révén magamnak követelem a jogot, hogy fegyvert hordhassak, és nemesi jóváhagyásod kérem, hogy Catterstow fyrdjéhez tartozhassak.

Cynewulf szakáll keretezte ajka ravaszkás mosolyra húzódott. Darázs fejében néma vészkiáltás harsant, a fogait csikorgatta.

– Természetesen nem tagadhatjuk meg tőled a vérvonalad előjogát, fiam, hiszen az a miénk is. Ma este mindenképpen esküt teszel. Méltó beriotot keresünk a számodra, és örömmel fogadunk téged a csarnokunkban cnihtként. A fyrdbe való befogadásod fölött persze nem mi rendelkezünk egyedül. Ám segíthetünk neked méltó hajóurat találni, aki færingre visz majd téged, hogy bizonyíthasd vitézségedet. Roðercræft?

A férfi, kinek sisakját arany vadkanos címer díszítette, tisztelgésként a mellkasára csapott.

– Nagyuram? – vakkantotta.

– Mesélj megint arról a færingről, melyről már oly régóta bégetsz a fülünkbe!

– Nagyuram engedélyét kérdtem, hogy werodot állíthassak föl. Hogy fivéremmel, Goldstannal tarthassak. Övé lesz a færing, melyet felséged kegyesen jóváhagyott.

– Ó, igen. Emlékeztess minket a céljára!

Roðercræft pillanatnyi tétovázás után folytatta:

– Chivial, nagyuram. Rabszolgákért és zsákmányért. Nagyuram véleménye szerint senki nem várhatja, hogy egy békeegyezmény ilyen sok ideig tartson – nagyuram – egy-két kisebb baleset nélkül. És tartozunk annyival chiviali barátainknak, hogy éberségre neveljük őket. Nagyuram.

– Úgy bizony, úgy bizony! – Cynewulf megtörölte a száját. – És ha akár csak rövid időre is, de megfosztanánk magunkat tőled, drága Roðercræft, mint pótolhatatlan udvarmesterünktől, hajlandó lennél befogadni unokaöcsénket werododba, hogy bizonyíthassa rátermettségét a rablás férfihoz méltó mesterségében?

A házi thegn sisakja Radgar felé fordult. A benne lévő arc mintha rosszul megszáradt téglákból készült volna.

– Egy werod se utasítana vissza soha senkit, aki rokona királyi felségednek vagy vitéz fiadnak, nagyuram. – Különösnek tűnt, hogy Darázs nem érzékelte veszélyforrásként az udvarmestert, ám talán csak azért, mert nem volt több egyszerű eszköznél.

Cynewulf gúnyos pillantással az arcán intett neki, hogy álljon vissza a helyére.

– Akkor hát sürgősen foglalkoznunk kell az üggyel. Hogy tetszik neked az ötlet, Radgar? Ez egy esély, hogy bizonyítsd, apád fia vagy, igaz-e?

– Mindig készen állok őlordsága szolgálatára – válaszolta Radgar lenyűgöző önuralommal. Hát nem szagolta ki a csapdát? A bűze belengte a csarnokot.

– Nem kavarna föl téged, ha Chivial partjait kellene földúlnod?

– Cynewulf zihálva roskadt vissza a trónra.

– Egy partot se dúlnék föl nagyobb örömmel, nagyuram. Chivialhoz nem köt hűség!

A király elnézően somolygott.

– Örömmel halljuk. Cniht, kísérd az athelinget kegyes királynénkhoz!