6

Már csak nagyon kevesen emlékeztek olyanra, hogy Catterstow-ban harcig fajult egy kihívás. Ceolmund szavazás kikényszerítése nélkül adta át a címét Ælednek, ám fiatalabb napjaiban még vért ontott, hogy elnyerje és megtartsa a grófságot. Ismerte az íratlan szabályokat. Tudta, a gróf Cynehofban tartja udvarát, támogatókat gyűjt, elhalmozza a thegneket serrel és mézsörrel, a hajóurakat pedig arannyal csábítja magához. Az őt kihívó tanistnek saját toborzóhelyet kellett fölállítania, és meg kellett próbálnia a lehető legnagyobbat ígérni. Mivel a Haligdom, ez a hatalmas elementáris volt Waroðburh második legnagyobb épülete, Wulfwer csapatának kellett volna bevennie. Különösen egy ilyen napon, mikor az esőt mintha dézsából öntenék. Ám erről senki nem szólt Wulfwernek, mire pedig mégis megjegyezte valaki, már elkéstek. Aylwin és legizmosabb barátai elfoglalták az épületet, ahová az apja díszmenetben vezette be az éledező Æleding-párt többi részét. Wulfwer kihívása új lehetőségeket nyitott.

* * *

– Nesze! – mondta Aylwin, és odadobott Radgarnak egy harci sisakot. – Válassz egy kardot!

– He?

A nagy, kör alakú csarnok kisebb volt, mint emlékezett rá, ám még így is lenyűgöző. Gyermekként sokszor meglapult a kapuban a gúnyolódó városi kölykök mellett, s figyelte, ahogy a hajókról hozott chiviali foglyokat használható szolgákká igézik. A gyermekek ösztönös kegyetlenségével csúfolta kegyelemért könyörgő kiáltásaikat. Senki nem mondta neki, hogy rosszat tesz. A chiviali tömegek is nevettek, mikor bael foglyokat nyilvánosan lemészároltak. Háború volt; akkor minden máshogy működött.

Most is minden máshogy működött. Leofric werodja kört formált, és kizárta a többi thegnt. Valaki adott egy pajzsot Aylwinnek, más sisakot és egy sor fából faragott gyakorlókardot nyújtott Radgarnak.

– Be fognak választani maguk közé, atheling – magyarázta a könyöke mellett Leofric. – De előtte látniuk kell, hogy tudsz-e harcolni.

– Még a cniht esküjét sem mondtam el! – felelte dühösen Radgar. Ostobaság volt az ilyesféle versengés. Nem derült ki belőle, milyen bátor valaki a valódi harcban, de könnyen megnyomorodhatott, ha valami balul sült el. A kezében tartott sisakra rostélyt raktak, amin csak két apró lyukon keresztül látna ki: még azt se látná, mit csinál. A Vascsarnok párbajgyakorlatra szolgáló felszerelése jobb volt, biztonságosabb, és olyan változatos, hogy végül tucatnyi harci stílust sajátított el. Aylwin csak a pallost és a pajzsot ismerheti, esetleg még a csatabárdot.

– Hát, most már nincs visszaút – göcögött a hajóúr. Elsétált, és ott hagyta Radgart a vigyorgó arcok gyűrűjében.

Igaz! Elhajította a sisakot, és visszautasította a pajzsot. Előhúzta Szeszélyt, a macskaszemes kardot, mely elmondhatatlanul jobb volt bármi másnál, amit rá akartak tukmálni.

– Gyere, és ölj meg! – mondta.

– A füzekre! – szólt Aylwin hangja tompán a sisakjából. – Az egy igazi kard!

– Ez egy igazi kard, én pedig igazi kardvívást fogok mutatni neked. Majd a tompa oldalát használom. Gyere hát, és ölj meg!

A közönség elnémult. Aylwin vállat vont, megtornásztatta a karját, és rohamozott. Még fakarddal sem akarta megütni páncél nélküli barátját, úgyhogy inkább a pajzsával próbálta felöklelni. Radgar épp erre számított. Oldalt ugrott, szabad kezével megragadta a pajzs peremét, és belerúgott barátja térdhajlatába, mikor az elzúgott mellette. Aylwin csörömpölve zuhant a kövezetre, kardja végigcsúszott a padlón.

Radgar ráállt a hátára.

– Következő?

Borzasztó szavak hallatszottak a sisakból...

– Te már halott vagy. Valaki mást akarok.

A bámészok nagy hangon gúnyolták megszégyenített hajóstársukat, de ilyen trükkökkel senki nem vette le őket a lábukról. Ám miután Radgar Æleding még két kihívótól szabadult meg hasonló könnyedséggel, már elkezdtek érdeklődést mutatni. Nem volt különösebb értékelési rendszer – az első csapás halálosnak számított. A következők megpróbálták fölvenni vele a versenyt gyorsaságban és ügyességben. Pajzs és sisak nélkül, egy szál karddal támadtak Radgarra. Ám ők sem győzedelmeskedtek. Nálánál kétszer nagyobb férfiak ugrottak neki pallosokkal, melyek egyetlen csapása csontokat zúzott volna szét. Ezeket meg sem próbálta hárítani, hanem hagyta, hogy Szeszély föl, le, vagy oldalra tolja a csapást, és a saját lendületüket fölhasználva billentette ki ellenfeleit az egyensúlyukból. Hihetetlenül lassúnak tűntek a számára, mégsem mert olyan gyöngéd lenni velük, mint Aylwinnel. Egy párnak rácsapott a nyakára a fegyvere markolatával, egy másiknak kardlappal a könyökére. A hatodiknak véletlenül vérét fakasztotta. Nem volt súlyos seb, de elérte, amit el kellett.

– Elég lesz! – Elrakta kardját, s örömmel konstatálta, hogy alig pihegett. Ekkorra már begurították a söröshordókat.

– Tud harcolni?! – kiáltotta Aylwin, mire a werod helyeslő bömbölésben tört ki.

Maguk közé választották Radgar Æledinget, aki a Catterstow-i fyrd thegnje lett.

Ha szerintük ő jó volt, látniuk kellett volna Darázst.

* * *

A nap folyamán Waroðburh minden olyan helyén vita robbant ki, ahol kettő vagy több thegn egy légtérbe került. Harci kürtök szólították harsogva a harcosokat az ingyen sörhöz – Cynehofba, a tanist központjába a csónakházaknál, és Leofric hajóúrhoz, az elementárisba. A legtöbben persze mindhárom helyen vendégeskedtek. Az eső egyre rosszabb lett, mindent elborított a szürke sár. Fullajtárok indultak meg sebes csónakokkal, hogy a városba szólítsák a fyrd hiányzó tagjait szerte Baelmarkból. Agg, gyönge kalózokat citáltak ki ágyukból, megfürdették és megfésülték őket, s alkalmassá tették őket a nyilvános szereplésre. Werod ok gyűltek össze, és avattak thegnné sima képű cnihteket.

Radgar józan maradt, és figyelt. A legesetlenebb kezdőtől azokig a thegnekig, akik már az ő gyerekkorában is öregek voltak, mindenki a maga véleményét hangoztatta. Határozottan elutasította, hogy saját nézeteiről bármit is eláruljon. Leofric és Ceolmund parancsoltak, s ők irányították az Æleding pártot – már az első grófi teendőit tervezgették, ami teljes sületlenségnek tűnt a számára. A fyrd a szabályok szerint nem szavazhatott rá, és akkor sem szavazna rá, ha lehetőséget kapna. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy Wulfwer kihívását Cynewulf eszelte ki a háttérben. Csak azt nem értette, miért, de mindenki elmondta neki a maga elméletét.

– Összeesküvés – hajtogatta az egyik öreg. – A király és az az ostoba fia eszelték ezt ki, hogy elvonják a figyelmet a witenagemotról. – Ezt pár percenként elismételte.

– A tanist egy Cattering. Azt hiszi, megfosztják az apját a tróntól, és megszerezheti magának.

– A witenagemot nem fogja hagyni, hogy az a fajankó Wulfwer legyen a király!

– Ki merné kihívni? Akár kettővel is elbánik egyszerre!

– Természetesen Radgar Æleding. Chiviali Pengének képezték ki.

– Nem, Cynewulf maga vette rá erre a fiát. Meg akarja mutatni a grófoknak, hogy még mindig támogatja őt a fyrd. Megrendezett harc lesz...

– Kit érdekel a witenagemot? Olyan gróf kell ide, aki egyenesen is tud hugyozni!

– A király ki akarja hajítani Wulfwert, de ő nem akar menni.

– Æleding túl fiatal. Még a fyrd se fogja elfogadni őt, nemhogy a witenagemot...

– Csak egy évvel fiatalabb, mint az apja volt.

– Csakhogy Æled először tizennégy évesen ment færingre. Emlékszem, hogyan...

– Igaz, tapasztalt hajóúr volt. Emlékszem, hogyan...

Gyilkosság és csonkolás, történetek, melyektől az embernek minden haja szála égnek állt! Radgarban sosem tudatosult, milyen véres volt az apja gyermekkora. Alkalmatlannak érezte magát, s érezte, hogy ezek az emberek is így tekintenek rá. Hiányzott neki Darázs. A rá felügyelő éles szemű, ifjú Penge nélkül máris úgy érezte magát, mint a páncéljától megfosztott teknős. Még a kölyök bael szokásokra tett epés megjegyzéseit is hiányolta.

Az elméleteket elismételték, leporolták, túlcifrázták. Az idő múlásával egyre vadabbak és vadabbak lettek, és jelentős részük feltételezte, hogy Cynewulf és fia valamiként összejátszottak, és hogy Radgart komolyan fenyegette a hirtelen elhalálozás veszélye, miként az sok, trónra méltó férfival megtörtént mostanában. Sajnos azonban senki nem tudta tisztázni a gaztett pontos mikéntjének részleteit, de az mégis csak kiderült belőle, milyen kevés tiszteletnek örvend a király saját megyéjében.

Mikor a komor délután lassan estébe fordult, a werod összeverődött, hogy magát az athelinget is meghallgassák. Vonakodva közelítette meg a szószékként szolgáló, felfordított favödröt. Mielőtt elérte volna, Ceolmund elkapta a köpenyét, és magához húzta a fejét.

– Mindkét versengőnek rokona vagy. Szigorúan véve nem vagy thegn. Nem muszáj megjelenned.

Tévedett. Radgar évekig volt távol. Ha kihagyja ezt az összecsapást, a továbbiakban nem számíthat majd a fyrd érdeklődésére.

– De, el kell rá mennem.

– Akkor támogasd Wulfwert! Ha ő nyer, a nagybátyád visszavonul. Az unokafivéred lesz a gróf, és téged tesz majd tanistté, mint legközelebbi rokonát.

– Nem! – Leofric az atheling másik karját ragadta meg. – A nagybátyádat kell támogatnod. Te vagy a kézenfekvő utód. Wulfwer egy haszontalan igézett-poronty. Rájött, hogy te kerülsz majd a helyére, és most tesz egy utolsó, elkeseredett próbálkozást. Cynewulf elintézi, hogy Nagy Edgár, vagy valaki más miszlikké aprítsa, és te leszel a tanist.

Radgar mindkettőjükre hálásan rámosolygott, és finoman kiszabadította magát. Fölmászott a vödörre. Annyi, egymásnak ellentmondó tanács kavargott a fejében, hogy még mindig nem tudta, mit mondjon.

Végignézett a több, mint száz várakozásteli arcon. Faroðhengest-fivérei természetesen az utolsó csepp vérig támogatják majd – akár a sajátjukéig, akár másokéig –, ám sok másik werod is képviseltette magát. Nem kérhette senkitől, hogy álljon Cynewulf, a nyálkás gonosztevő mellé. De Wulfwer mellé se, aki pedig megpróbált végezni vele.

Kiabálnia kellett, mert a nagy kupolát arra tervezték, hogy elnyelje a hangot, nem pedig, hogy visszaverje.

– Ealdorok, thegnek... barátok... hálás köszönetem. Ha tétovázok, vagy megakadok, az tényleg csak azért lehet, mert nem találok szavakat. Többet jelent a támogatásotok, semmint hogy szavakba tudnám önteni. Tudom, sokan azért jöttetek, hogy tisztelegjetek atyám emléke előtt, s ezért őszinte hálával tartozom. Nem tudok több bölcsességet adni annál, mint ami már elhangzott ma itt, és nem is merészelném befolyásolni a döntéseteket. Igen, királyi születésű vagyok. Bárkivel megküzdök, aki mást mer állítani, mégsem érzem magamat trónra méltónak. Még nem. Egy nap, remélem, elnyerem a megbecsüléseteket, de most nem szerezhetem meg.

A kiábrándultság árnyéka borult az elementárisra. Csak szerénykedik? De milyen ember kételkedik a saját férfiasságában? Sokatmondó tekintetek találkoztak, megjegyzéseket suttogtak... Erre nem számítottak. A kövér, öreg földbirtokosoktól a kérges kezű, vidám matrózfiúkig mind azt akarták, hogy benne az apja térjen vissza közéjük. Ha mégsem jön össze, és meghal, hát, legalábbis jó ötletnek tűnt...

Radgar túl későn döbbent rá, hogy ezzel a visszalépéssel azokat árulja el, akik mindent kockára tettek azzal, hogy őt támogatták – Leofricet, Ceolmundot, Aylwint, újdonsült hajóstársait. Melléfogott. A Vascsarnokban kapott kiképzésének köszönhette, hogy nem úgy nyilatkozott meg, mint egy hencegő bael atheling, hanem mint egy kötelességtudó udvaronc, vagy egy királyi testőr.

Mialatt a módját kereste, hogy orvosolja valamiként ezt a ballépést, egy fiatal férfi furakodott keresztül a bámészkodókon. Láncinge és sisakja alapján házi thegn volt, és igen büszke lehetett a rangjára, hisz’ nemrég még a cnihtek táborát gyarapította. Radgartól tisztes távolságra megállt, és narancssárga bajszához illő vékony és arrogáns hangon szólalt meg:

– Atheling, a királyod hívat.

Figyelmeztető reszketés szaladt végig Radgar gerincén. Előbb látogatott volna meg egy murénát az üregében, mintsem hogy engedelmeskedjen. Ám úgy látszott, a véletlen szellemei lehetőséget adtak neki, hogy helyrehozza a hibáját.

– Cynewulf nem hívathat, mert kihívták. Más dolgom van. Mondd meg nagybátyámnak, hogy holnap a rendelkezésére fogok állni, és elintézünk minden vitás ügyet, mely kettőnk közt húzódik.

Az ifjonc elborzadt hitetlenkedéssel bámulta, az emberekből feltörő megkönnyebbült röhögés pedig elnyomott mindent, amit esetleg mondani akart volna. A nevetésből tapsvihar lett, a tapsvihar pedig éljenzéssé fajult. Ez már inkább kedvükre való beszéd volt.

A szellemekre! Komolyan azt várták tőle, hogy erővel veszi el a trónt? A fyrdnek jó, ha a tizede lehetett ott, s hátrébb már most is szállingóztak el emberek ebből az egyszeriben veszélyessé vált társaságból. Minden, ami a felénél kevesebb, kudarcra ítéltetett. Kiabálva kért csöndet.

– Barátaim! Fivéreim! Baelek! Úgy hiszem, az apámat megölték, és a bátyja részese volt eme gaztettnek, ám híján vagyok a bizonyítéknak, mely vérbosszúra jogosítana fel. Abban is biztos vagyok, hogy a fia, Wulfwer unokafivérem megpróbált meggyilkolni engem ugyanazon az éjjelen. Egyikük sem méltó a tisztségére. Mindkettő a vérem, de egyikük mellé sem tudnék tiszta lelkiismerettel odaállni. Így hát a thegn gyűlésen külön fogok állni.

A nyavalya szállja meg mindkettőjük házát! Megannyi óra vita, és ez senkinek nem jutott az eszébe. Nem volt benne a szabályokban, de Apa is fittyet hányt a szabályokra. Radgar is csupán most döbbent rá erre a lehetőségre, s azt is azonnal látta, mekkora hibát követett el, mivel ezzel mindkét frakciónak hadat üzent. De legalább kiútra lelt a lehetetlen választásból. Szavait helyeslő hangorkán fogadta. Az ifjú atheling a maga különös, nyájas módján forradalmat kiáltott ki, szóval csak van benne valami az öreg Æledből. Mindannyian követni fogják – egyelőre.