7

A király a derekára tette kezét, s úgy tűnt, akkorára dagad, hogy megtölti a szobát. Nagymester arca olyan fehér lett, mint a haja. Mindenki úgy bámult Rablóra, mintha nem hinne a fülének. Erre természetesen nem volt szertartás. Talán még korábbi példát se találtak volna rá – utasította már vissza egyetlen jelölt is az uralkodóját? Talán egy magánjellegű megkötésnél előfordult ilyen. Az még érthető lett volna, ám Darázs soha nem hallott még csak említést sem tenni visszautasításról, tehát rendkívül ritkának kellett lenniük a Rend háromszáz éves történetében. És pont a királynak nemet mondani!

Miért? Ennyi év kemény munka és erőfeszítés után? A jelöltek bármikor szabadon távozhattak. Elmondták nekik az érkezésük napján, de arra is figyelmeztették őket, hogy üres kézzel, egy parasztgúnyát leszámítva csupaszon kell elmenniük. Darázs sokakat ismert, kik eltűntek. De öt év után föladni, az utolsó lehetséges pillanatban, egyenesen a király orra előtt...

Lenyűgözően hosszúra nyúlt a csönd.

– Ha engedélyt kaphatnék a visszavonulásra, Nagymester – szólalt meg Rabló csöndesen –, és kíséretet a kapunál állomásozó Pengéken túlra, akkor azonnal elhagynám a Vascsarnokot. – A szobában láthatóan ő volt a legnyugodtabb. Persze őt nem érte meglepetés. Erre utalt korábban a hálóteremben is.

Nagymester olyan hangot hallatott, mint egy fuldokló.

– Azt egészen biztosan megkapod! – Nem volt nagy szerencséje az első terméssel.

– Várj! – A király előrelépett, és megállt, szemben Rablóval, az orruk szinte egymást súrolta. Nem volt sokkal magasabb, de magasabb volt, és elég testes ahhoz, hogy a fiú horgászbotnak látsszon mellette. – Radgar! – vakkantotta.

Rabló összerezzent. Évek telhettek el azóta, hogy valakire föl kellett volna néznie, ám ez nem magyarázta a megrebbenést. Bármivel is vádolták, nyilván bűnös volt.

– Felség?

– Rabló – Radgar! Ezért ragaszkodtál ehhez a hülye névhez, igaz?

– A király mosolygott, már ha a fogak elégedett közszemlére tételét mosolynak lehetett nevezni. – Többet akarok tudni erről. Később beszélünk veled, fiatalember. Állj félre oda! Folytasd, Nagymester! – Ambrose király megpördült, és visszadübögött a helyére a gyorsan sötétedő sarokban.

– Folytatni, felség?

– Ezért van itt Második, nemde? Nemde?

Nagymesteren meglátszott az erőfeszítés, amellyel összeszedte gondolatait.

– Ó, igen, hogyne! – Kétkedve sandított Darázsra.

Jaj! Darázs került a figyelem középpontjába. Hiszen elvileg Másodiknak rögtön Első jelöltté kellett válnia, amint Első elfogadta a megkötést – vagy visszautasította. És így tovább a ranglétrán lefelé. Ez azt jelentette, hogy ő most... Jaj! Jaj! Jaj!

– Darázs jelölt. – Nagymesternek láthatóan nem tetszett ez a név. – Őfelségének Pengére van szüksége. Készen állsz a szolgálatra?

Újabb csönd...

A fiú Rablóra akart pillantani, hátha az bármilyen jelet tudott volna adni neki, ám Rablót eltávolították előle. Vajon mit tervezhetett? Semmije nem volt: se pénze, se otthona, se rokonai. Csak annyit mesélt el a családjáról, hogy a szülei mindketten tűzben lelték halálukat. Ezen osztoztak Darázzsal, mert az ő szülei is így haltak meg. Egy parasztgúnya, semmi más. Ám a Vascsarnokban képezték ki. Bármelyik nemes, kinek testőrre vagy vívótanárra volt szüksége, kapva kapott volna az alkalmon, hogy a Vascsarnok neveltjét felfogadja. Miért hagynád hát, hogy Ambrose király szöget verjen a szívedbe, hogy utána testeddel és lelkeddel szolgáld tíz esztendeig, vagy még tovább? Innen nézve Rabló igen ésszerű döntést hozott. Talán hálátlan, garázda és kapzsi döntést, de bármikor távozhatott. Ez része volt a megegyezésnek.

Darázs tétovázása kezdett kézzelfogható lenni. A király rámeredt, és Nagymester is rámeredt.

– Darázs! – kiáltotta Rabló valahonnan a háttérből. – Ne légy bolond! Ne tedd!

Miért ne? Mehettek ketten együtt.

– Nem, Nagymester. Attól félek, nem.