6

Cynewulf két embere segítségével fölküzdötte magát ezüsttel kivert nyergébe. Láthatólag elpárolgott az érdeklődése Gerard iránt, legalábbis egyelőre.

– Ez megvan. Most mennem kell, hátha drágalátos öcsém következőnek a csizmáját akarja kipucoltatni velem. Azt mondta, várd meg őt Cynehofban. Ne számíts rá egyhamar, mert személyesen akarja elmondani Wærferhð anyjának a hírt! Ennek annyi értelme van, mint előadást tartani egy borjúbordának – az igézettek nem tudnak gyászolni. Tökéletes időpazarlás. Guðlac, mutasd meg neki a Cynehofba vezető utat, aztán siess haza! Tudod, mi vár rád, ha álló nap elleszel.

Gerard nézte, ahogy az atheling elindul fiával és három másik kísérőjével. Most már értette Brimbearn Cynewulfról alkotott, ki nem mondott bírálatát. Egy jó családnál és egy erős karnál több kellett ahhoz, hogy valaki méltó legyen a trónra, márpedig belőle sok minden hiányzott.

Szőkésvörös útitársához fordult, aki kaján vigyorral szemlélte őt. Középkorú volt, köpcös és viharvert. Miért tűnt úgy, hogy a jókedve veréssel fenyeget?

– Mondanád az athelingre, hogy méltó a trónra?

– Sose mondanám, hogy nem az – köpött ki Guðlac.

Gerard először mosolygott, mióta megölte Wærferhðet.

– És a fivérére?

– Á! – A bael elgondolkodva méregette őt, mint aki azon töpreng, mennyire bízhat meg benne. – Nagy csordának való csődör!

– Igencsak. Nem kellene indulnunk?

– Hová a sietség? Tán úszni akarsz?

* * *

Baelmark a meglepetések kimeríthetetlen tárházát kínálta. A gőzfelhők, melyeket Gerard korábban látott, természetes, melegvizű források voltak a városon belül. Nyilvános fürdőket tápláltak – ezekből néhány a szolgák előtt is nyitva állt, úgyhogy rövidesen ő is forró vízben henyélt meztelenül, száz férfi társaságában. Fizetségként Guðlac csupán azt kérte tőle, mesélje el a történetét, mely rövid időn belül nagy közönséget vonzott – a rabszolgák életéből hiányzott a szórakozás. Az ezután kezdődő különös, szaggatott beszélgetésből – lebegő arcok diskuráltak a körülöttük lebegő gőzben – megtudta, legtöbb társa fogságban született, bár néhányukat más országokban fogták el, mikor még nem nőttek elég nagyra ahhoz, hogy meg kelljen őket igézni. Nagyon kevésnek volt közülük vörös a haja.

– Thegn voltam – állította Guðlac. – Suðmesten, délre innen. Őseim öt nemzedék óta hordtak fegyvert.

– Mi történt?

– Megöltem valakit egy verekedésben. – Olyasfajta kisebb balesetnek állította be, ami bárkivel megeshetett. – Így witeðeow lettem.

– Miért nem fizette meg a werodod a vérpénzt? – kérdezte egy hang valahonnan a gőzből.

– Vagy az urad? – érdeklődött egy másik.

– Az uramnak a lányaim kellettek. Szerette a fiatal lányokat. Megvette őket az árverésen. A feleségemet megvették a fivérei, de a gyerekekre nem maradt pénzük.

Nem érkezett több kérdés. Gerard eltöprengett, vajon mennyire hitte el a közönség a történetet, vagy legalább is ezt a részét, és mit tett Guðlac, hogy ilyen népszerűtlen volt társai közt. Láthatólag nem érzett hűséget jelenlegi tulajdonosa iránt, mivel boldogan pazarolta idejét, ami viszont Cynewulf tulajdona volt. Ám csodálta Æledet, legalább is ezt mondta.

– Tekintettel van az embereire. Fontos számára az életük, és nagylelkű a kincsekkel.

– Hogy boldogul majd a kihívásnál?

Más hangok válaszoltak.

– Jól.

– Bizony, a thegnek örülni fognak, ha újra egy Cattering lesz a gróf...

– Aki talán a koronát is visszahozza Waroðburhbe.

– Ceolmund túl óvatos.

– Zsugori!

– Egy gróf vagyonát – jelentette ki Guðlac, aki harcos származását felhasználva próbálta nagytudásúnak feltüntetni magát – a thegnjei erős karjai jelentik, nem pedig ezüsttel teli zsákok a pincében. Eddig a kis barátját, Cynewulfot használta, hogy kordában tartsa Æledet. Az idő tájt romlott el valami, amikor a kölyök borotválkozni kezdett.

– És ha Æled sikerrel jár – kérdezte Gerard –; milyenek az esélyei a trónra?

– Ez a többi gróftól függ. A királyokat ritkán fosztják meg ok nélkül a tróntól. És szerintem Ufegeat nem népszerűtlen.

* * *

Gerard megszárítkozott, felöltözött, s folytatták útjukat Cynehofba – ám Guðlac még ekkor is egy kényelmes, tekergős útvonalat választott. Megmutatta neki a város nagyját, a piacot is beleértve. A kofák első pillantásra megállapították, hogy a két férfi nem szóba jöhető vevő. Szitkokat szórtak rájuk, és azzal fenyegetőztek, hogy a következő erre járó thegnnel elkergettetik őket. Guðlac ügyet se vetett rájuk, s hagyta, hogy Gerard megcsodálja az áruba bocsátott sokféle kiváló portékát: strucctollakat, egzotikus fémtárgyakat, mintás selymeket és távoli földek tucatnyi másfajta luxuscikkét. Különösen lenyűgözték a képekkel díszített kéziratok, melyeket az otthonához jóval közelebbről zsákmányolhattak.

Egy alkalommal távoli mennydörgés tudatta velük, hogy a Cwicnoll épp tüzet és füstöt okád.

– Pár óránként eljátssza – magyarázta kéretlenül Guðlac. – Mikor erre fúj a szél, Waroðburht sokszor elborítja a hamu.

– Nem szoktak leégni a házak?

– De, néha.

– Akkor miért nem kőből építitek őket?

Kalauza döbbentnek és hitetlenkedőnek tűnt.

– Házakat kőből? És ha rázkódik a föld? – Akkor hát a földrengések sokkal komolyabb gondot jelentettek a tűznél.

– Mi az a fyrdraca! – kérdezte Gerard, mikor eszébe jutott Æled története a gevíliaiakról.

Guðlac megremegett, és halkabbra fogta a hangját:

– Te is tudod, hogy mind a nyolc elemnek van egy különleges helye a világban, egy otthona, ahol a szellemek laknak. Baelmark a tűzelementálok otthona, és a Cwicnoll az egyik fészkük. A tűz és a föld szellemei néha párosodnak, s életet adnak egy tűzsárkánynak, amely szörnyűséges és halálos, és csak azért kutatja föl az embereket, hogy elpusztítsa őket. A bárdok dicső énekeket zengenek a legjobb hősökről, kik tűzsárkánnyal küzdöttek. Ilyen volt Æled nagyapja, Cuðblæse is, aki Hatstan lejtőin harcolt meg eggyel.

– Úgy hallottam, az elpusztított egy sereget.

Guðlac kiköpött, mint mindig, ha nem tetszett neki valami.

– Fyrlaf király, Cuðblæse fiának idejében. Ahelyett, hogy megküzdött volna a sárkánnyal, a gevíliaiakhoz csalta, és szétégetette őket.

– Okos döntésnek tűnik.

A néhai thegn arcán tőle szokatlan módon érzelmek tűntek föl.

– Az okos szégyenteljes is lehet! A becsületes harcosokat nem szabad gyújtósként kezelni. A witenagemot annyira szégyellte magát emiatt, hogy a túlélőket ingyen hazavitték. – Úgy tűnt, voltak mélységek, ahová még a baelek se süllyedtek. Gerardnak eszébe jutott, hogy Æled tétovázott, mielőtt megemlítette volna az esetet, és az apja szerepéről egyáltalán nem beszélt.

* * *

Végül elértek Cynehofba, melynek neve azt jelentette, hogy „a király csarnoka”, holott az elmúlt húsz évben mindössze egy gróf székhelye volt. Egyetlen magas tetejű épület alkotta, mely mögött kisebb házakból álló, elkerített épületegyüttes terült el. Nem igazán házak voltak – Guðlac kunyhóknak hívta őket –, mert általában csak vendégek laktak bennük, kik a csarnokban ettek. Az ősi időkben a gróf thegnjeinek a csarnokában kellett aludniuk, ám ezt most már csak a cnihtektől várták el. A legtöbb thegn saját házzal bírt a városban vagy valami földbirtokon szerte Baelmarkban.

Cnihtek?

Guðlac megállt egy udvar egyik oldalán, melynek másik fele Cynehof bejáratát alkotta: széles kőlépcsők szaladtak fel egy hatalmas tölgyfa homlokzathoz.

– Fiúk kardokkal. Látod ott azokat? Maradj távol tőlük, ha tudsz, barátom!

– Miért?

Guðlac számára egész délután nehézséget jelentett felfogni, hogy lehet Gerard ilyen értetlen, már ami a szolgaságot illeti. Hitetlenkedve bámulta.

– Mert læt vagy, azért! Ők pedig zöldfülű thegnek.

– Sajna még mindig nem értem.

A bael felsóhajtott.

– Mikor egy thegn-szülött szakálla nőni kezd, elmegy a grófjához, és ha elég jó a családja, az befogadja őt cnihtként. Hogy tanítsák. Onnan tudod, hogy valaki cniht, hogy kardja van, de láncingje nincs. A láncingesek a házi thegnek. Ők a gróf testőrei, végrehajtói, a személyes werodja, érted? Az udvarmester irányításával ők tartják fent a rendet a csarnokban és a városban.

Csak a házi thegnek és a cnihtek vihettek fegyvert Cynehofba, magyarázta Guðlac.

– Ám a cnihtek könnyen elragadtathatják magukat a hozzánk hasonló söpredékkel szemben, barátom, úgyhogy te most arra mész, én pedig vacsorát keresek magamnak, ha nem gond. – Egy pillanatig tanulmányozta Gerardot. – Igaz, amit Cynewulf mondott, hogy segíthetsz Ælednek elnyerni a trónt?

– Nem... nem tudom biztosan.

Még ez a határozatlan, kitérő válasz is nagy hatást gyakorolt a baelre.

– Azt javaslom, gondolkodj el rajta, barátom! Bárki emberfia, aki atyái trónjára segíti Æled Fyrlafinget, minden bizonnyal úszhat majd az aranyban. Földjei lennének, ameddig a szem ellát, és élete végéig lakomázhatna.

Gerard megköszönte a segítségét, és elgondolkozott, mit szólt volna, ha egy hete valaki azt mondja neki, őszintén kedvelni fog egy baelt. Bármi is volt a valódi múltja, ez a rabszolga felemelt fejjel tűrte jelenlegi helyzetét. A Cynewulf felé irányuló látványos utálata is mellette szólt.

* * *

A lépcsőn unatkozó öt cniht megvetéssel szemlélte az új, fegyvertelen jövevényt. Ránézésre tizenöt és tizennyolc között járhattak, méretre pedig a vállig érőtől a megtermettig. Mindegyiküknél volt kard és sisak. Meghallgatták Gerardot, s a vezérük elszalajtotta a legkisebbet Leofricért, akit Guðlac úgy jellemzett, mint a tanist legjobb barátját és legközelebbi bizalmas segítőjét.

Leofric rövidesen megérkezett. Ugyanannyi lehetett, mint Æled, ám magasabb és karcsúbb, és bár mindenhol máshol vörösnek mondták volna a haját, bael mércével mérve szőkének számított. Szaggatott fehér sebhely csúfította el a jobb arcát, szemét pedig ezüst szemkötő takarta, melybe egy jókora smaragdot foglaltak. Ez vicc lehetett, vagy kihívás, mert bal szeme sokkal közelebb állt a kékhez, mint a zöldhöz – ami pedig hírhedten komoly fogyatéknak számított a baelek közt. Tekintete elég élesnek tűnt, ahogy végigmérte az új jövevényt.

Elvezette őt egy félreeső viskóhoz, melyben volt ágy, szék, és egy láda a dolgainak. Gerard ámultan nézett körbe – jobb szállást kapott, mint a poroszkarévi Zöld Emberben.

– Saját szoba jut a rabszolgának?

Leofric minden bizonnyal meg akarta nyugtatni őt a mosolyával – ám sokkal több fenyegetés volt benne, mint mások haragos fintoraiban.

– A tanist azt mondta, hadifogolyként kell bánni veled. Chivialban thegn-szülött voltál, ő pedig nem fog a lætek és az igézettek közé tenni téged. Azonban itt meg ne próbálj fegyvert ölteni.

– Persze hogy nem! – sietett kijelenteni Gerard, és azt kívánta, bár hozzá se ért volna soha egy rapírhoz se.

– Æled itt hagyott neked némi aranyat ruhákra meg hasonlókra. Megmutatom, hol szerezz nőt, ha kell egy.

Egy igézett nőt? Gerard megborzongott, és a fejét rázta az ajánlatra, ám a többire nem tudott mondani semmit.

– A tanist nagyon nagylelkű!

– Mindig! – biccentett Leofric. A mosolyától egyszeriben kisfiúsnak és ártatlannak tűnt. – Igazán bőkezű. Egy nap nem tudtam lovagolni, mert megellett a kancám, úgyhogy ő adott nekem két lovat. Ő így szokta. Igazán méltó a trónra, olyan vezér, akiért megéri meghalni.

Vagy gyilkolni érte? Gerard úgy vélte, Leofricnak senki nem parancsolta meg, hogy mondja el ezt a beszédet – komolyan gondolta, és be is bizonyítaná hűségét azzal, hogy mindent megtesz a hőséért.

Miután elment, Gerard belenézett a ládába, hogy lássa, mégis mennyit adott egy igazán bőkezű alak olyasvalakinek, aki megölte a féltestvérét. Bár az érmék súlyát nem tudta pontosan megállapítani, legalább kétszer annyit érhettek, mint az, amit Lord Gyertyaláp adott neki egyheti munkáért és kétheti utazásra. Ami még fontosabb, hogy a drágalátos irattartóján hevertek – nem gondolta volna, hogy valaha látni fogja még.

Átvitte az ágyhoz, ahová a legtöbb fény jutott. A tartalma összerázódott, de ez nem érte váratlanul egy ilyen út után. Egypár tolla is megszenvedte a megpróbáltatást, de a tinta nem ömlött ki a tartókból, és egyáltalán semmi nem hiányzott. A Charlotte-ról készített legjobb rajza, melyet az összes irat alá rejtett, most a kupac tetején hevert. Csak ült és nézte, míg szeme meg nem telt könnyekkel.