9

Waroðburhben még mindig esett az eső, ám Baelmarkban végre becsületes ember uralkodott. Catterstow-nak végre olyan grófja lehetett, akit nem szégyellt, a bűnösök meghaltak, és a Cwicnoll is egyre álmosabban morgott. Jól alakultak a dolgok.

Csakhogy amikor a király kisántikált a Haligdomból, éledező polgárháborúval találta szembe magát. Hűséges alattvalói éppen fáklyásmenetet próbáltak szervezni, mellyel elviszik otthonába, a palotába, ám mind a grófok, mind a fyrd magának követelték a megtiszteltetést, hogy a vállukra vehessék őt. Csak maga Radgar tudta elsimítani ezt a vitát: lovat kért, s a grófoknak jobboldalt, libasorban, kor szerinti sorrendben kellett követniük őt, a hajóuraknak baloldalt hasonlóképpen, mindenki másnak pedig pofa súlyba! Az élet mostantól tele lesz ilyen furfangos helyzetekkel. Az emberek sietve engedelmeskedtek.

A levegő hamutól bűzlött. Még a tömeg robajló moraja sem nyomta el a kántálást – a kisebb elementárisokban gyógyították a sebesülteket. Bár tüzet nem látott, Waroðburh hatalmas részei heverhettek romokban. Rá várt a feladat, hogy újraépítse a fővárost. Emellett háborút kellett indítania, kormányzatot szerveznie, vezetni a családi birtokokat, meggyászolni az anyját. Míg a szitáló esőben kókadozott, és a lovát várta, eltöprengett, hogy vajon mi a fenéért volt ekkora bolond. Apáért? Anyjáért, akit szétvetett volna a büszkeség, ha látja, hogy a fiából király lett? Úgy gondolta, az apja nem nyilvánított volna véleményt – azt mondta volna, hogy ugyan nem tisztességesen nyerte el a koronát, de nem számít, ha bölcsen viseli.

A nyolcakra, hol lehetett az az átkozott ló? Ennyi idő alatt gyalog is odaért volna a palotába. Imbolygott a kimerültségtől, az emberek mégis ott karattyoltak neki – meghajoltak, hajbókoltak, letérdeltek a sárba, és kezet csókoltak. Fölidézték a kalandokat, melyek az atyjával közös færingeken estek meg velük, és bátorkodtak kijelenteni, hogy nagyuram mennyire hasonlít nagyuram nagyrabecsült apjára. Ő lehetett az első ember a történelemben, aki a fülformája miatt nyert el egy királyságot, csakhogy mindegyik vérszomjas szörnyeteg sírt az örömtől, neki pedig udvariasan válaszolnia kellett mindenkinek, és név szerint köszönteni őket, amennyiben lehetséges.

Ekkor zavar támadt: egy ember próbált átvágni a csőcseléken.

– Radgar! Radgar! Radgar! – Aylwin kürthangja szólongatta. Csak elhozta a hetvenhét gyönyörű szüzet?

Nem. Félrelökött még néhány grófot, és most már ott állt előtte. Kipirultnak látszott a fáklyák villódzó fényében, és lihegett is, ám szüzek nem voltak vele.

– Radgar... vagyis nagyuram... téged hív! Megsebesült, de azt mondják, életben marad! Látni akar. Elég csúnyán megsebesült, Radgar. Erre...

– Állj! Most még egyszer, az elejéről. Ki hív engem?

Aylwin csak annyi szünetet tartott, hogy még egy irdatlanul nagy levegőt vegyen, amely most szóáradatban szakadt ki belőle.

– Megtalálták őt, arccal lefelé lebegett a vízen a kikötőben, de a gyógyítók azt hitték, hogy igézett, mert külföldi volt, és nem volt rajta ruha, meg azt hitték, hogy haldoklik, és csak most jutottak el az igézettek gyógyításához, de ő elmondta nekik, mit gondol róluk, és rájöttek, hogy nem is igézett és.,. Micsoda? Ő, a te chiviali hæftniedlinged. Igen, uram, ööö, nagyuram, Daræsh thegn az.