89 Az erő és az ész

A vacsora csendes volt, de nem szomorú; időnként ugyanis az a finom mosoly villant D'Artagnan arcán, mely mindig meg-megjelent derűs pillanataiban. Porthos egyetlen ilyen mosolyt se szalasztott el, s mindegyikre felkiáltott, így jelezvén barátjának, hogy, ha nem is érti, de figyelemmel kíséri fejében forgatott gondolatait.

Az utolsó fogásnál D'Artagnan hátradőlt székén, lábát keresztbe vetette, s a magával tökéletesen megelégedett ember arckifejezésével ringatózott.

Porthos az asztalra könyökölt, állat két tenyerére támasztotta, s D'Artagnanra olyan bizalommal bámult, ami ennek az óriásnak hihetetlen jámbor arckifejezést kölcsönzött.

– Nos? – kérdezte D'Artagnan kisvártatva.

– Nos? – ismételte Porthos a kérdést.

– Mit is mondott, kedves barátom?…

– Én? Nem mondtam semmit.

– De bizony, azt mondta, nagy kedve volna innen elmenni.

– Vagy úgy! Hát nem is a kedvem hiányzik hozzá.

– És azt is mondta, hogy ehhez egyéb se kellene, csak beszakítani az ajtót vagy kinyomni a falat.

– Igen, ezt mondtam, sőt, mondom is.

– Én pedig azt feleltem, hogy rossz módszer volna, s száz lépést se tehetnénk, hogy el ne csípjenek s agyon ne verjenek, hacsak álruhát és fegyvert nem szerezhetünk védekezésül.

– Valóban, ruhára s fegyverre volna szükségünk!

– Nos hát – mondta D'Artagnan, s felkelt a székről –, megvannak, Porthos barátom, sőt, van még valami jobb is.

– Ugyan! – mondta Porthos, s körös-körül tekintett.

– Itt ne keresse, hiábavaló, minden elénk terem a kívánt pillanatban. Körülbelül hány órakor láttuk tegnap a két svájcit erre járni?

– Gondolom, egy órával sötétedés után.

– Ha ma is akkor indulnak, amikor tegnap, még egy negyedórát várhatunk az örvendetes találkozásra.

– Vagyis legfeljebb egy negyedórát töltünk itt?

– Mit gondol, elég erős még a karja, Porthos?

Porthos kigombolta ingujját, felhajtotta, s gyönyörködve nézte izmos, a közönséges ember combjánál is vastagabb karját.

– Hogyne – mondta –, elég erős.

– Annyira, hogy különösebb megerőltetés nélkül abronccsá görbítné a piszkavasat s dugóhúzóvá a szénlapátot?

– Semmi akadálya – mondta Porthos.

– Lássuk – biztatta D'Artagnan.

Az óriás fogta a két kijelölt tárgyat, s játszi könnyen, minden látható erőlködés nélkül vitte végbe a barátja által kívánt formai átalakítást.

– Tessék! – mondta.

– Nagyszerű! – dicsérte meg D'Artagnan –, csakugyan áldott tehetség!

– Hallottam emlegetni – mondta Porthos – bizonyos Krotóni Milónt, ki rendkívüli dolgokat mívelt, például szétpattintotta a homlokára abroncsozott vastag kötelet, egyetlen ökölcsapással ütötte le az ökröt, s hazavitte a vállán, a futó lovat hátsó lábánál fogva állította meg stb. stb. Elmeséltettem magamnak a hőstetteket, odalent Pierrefonds-ban, s aztán mindent utánacsináltam, kivéve a halántékom megfeszítésével való kötélszakítását.

– Mivelhogy ereje nem a fejében rejlik, Porthos – jegyezte meg D'Artagnan.

– Nem, hanem a karomban s a vállamban – felelte Porthos jámborul.

– Nos hát, barátom, menjünk oda az ablakhoz, s fordítsa erejét a rács kiemelésére. Várjon, hadd oltsam el a lámpát.