52 A találkozás

Ezen a reggelen D'Artagnan Porthos szobájában hajtotta álomra fejét. Ez a zavargások kezdete óta vált szokásává a két jó barátnak, kardjuk ott volt az ágyfőjüknél, pisztolyaik pedig kezük ügyében, az asztalon.

D'Artagnan már aludt, s azt álmodta, hogy az eget hatalmas sárga felleg borítja, a fellegből aranyeső esik, s ő a kalapját egy vízköpő csatorna alá tartja.

Porthos pedig azt álmodta, hogy kocsijának borítóvászna nem volt elég széles ahhoz, hogy ráférjenek a címerek, melyeket oda akart festeni.

Hét órakor libériás inas ébresztette őket; D'Artagnannak hozott levelet.

– Kitől? – kérdezte a gascogne-i.

– A királynétól – felelte az inas.

– Ejha – mondta Porthos, és ágyában felkönyökölt –, halljuk, hogy szól hát?

D'Artagnan megkérte az inast, menjen át egy szomszédos szobába, s mihelyt behúzta az ajtót, leugrott az ágyról, s mialatt Porthos csak úgy méregette a szemét, és közben mukkanni sem mert, gyorsan elolvasta a levelet.

– Porthos barátom – mondta D'Artagnan, s átnyújtotta a levelet –, most már igazán itt a te bárói címed s az én kapitányi kinevezésem! Fogd, olvasd és ítéld meg magad.

Porthos utánanyúlt, elvette a levelet, s remegő hangon olvasta, amint következik:

A királyné beszélni akar D'Artagnan úrral, kövesse a levél átadóját.

– Nos hát – mondta Porthos –, nem látok én ebben semmi különöset.

– Bezzeg én sok minden rendkívülit látok – mondta D'Artagnan. – Ha engem hívnak, akkor a dolgok fölöttébb összezavarodtak. Képzeld csak el, milyen földindulás lehet, ha húsz év után a királyné lelkében felbukkan az én emlékem!

– Igaz – mondta Porthos.

– Fend a kardod, báró, porozd fel a pisztolyt, abrakold a lovakat, kezeskedem, hogy holnapig valami újat érünk; és motus!¹¹

– Ejnye, nemcsak holmi csapdát készítettek nekünk, hogy megszabaduljanak tőlünk? – kérdezte Porthos, mert máris az a kellemetlen érzés foglalkoztatta, melyet jövendő nagysága fog majd másnak okozni.

– Ha csapda, ne félj, majd megérzem én – folytatta D'Artagnan. – Mert ha Mazarin olasz, én meg gascogne-i vagyok.

És egy-két mozdulattal felöltözött.

Midőn Porthos, még mindig az ágyból, vállára kapcsolta köpenyét, másodszor is kopogtak az ajtón.

– Tessék – mondta D'Artagnan. Egy második inas lépett be.

– Mazarin bíboros őeminenciájától – mondta az inas. D'Artagnan Porthosra nézett.

– Ejnye, kezd bonyolódni a dolog – mondta Porthos –, most aztán hol kezdjük?

– A legpompásabban alakul – mondta D'Artagnan –: őeminenciája egy félóra múlva kéret magához.

– Jó.

– Barátom – fordult D'Artagnan az inashoz –, mondd meg őeminenciájának, hogy félóra múlva rendelkezésére állok.

A szolga köszönt és kiment.

– Nagy szerencse, hogy nem látta a másikat – folytatta D'Artagnan.

– Azt hiszed hát, hogy nem mindketten ugyanabban az ügyben üzentek neked?

– Nem hogy hiszem, bizonyos vagyok benne.

– Gyerünk, gyerünk, D'Artagnan, mozgás. Ne feledd, hogy a királyné vár; a királyné után a bíboros; a bíboros után: jómagam.

D'Artagnan behívta Ausztriai Anna szolgáját.

– Kész vagyok, barátom – mondta –, vezessen hát.

Az inas a Petits-Champs utcán át vezette, majd balra fordulva áthaladt vele a kert kiskapuján, mely a Richelieu utcára nyílt, aztán egy titkos lépcsőhöz értek, s D'Artagnan nemsokára bent volt a házi kápolnában.

Furcsa, megmagyarázhatatlan elérzékenyedés dobogtatta a hadnagy szívét; már nem volt meg benne a fiatalság bizalma, s a tapasztaltság rányitotta a szemét az elmúlt események teljes súlyosságára. Jól tudta, mit jelent a hercegek nemessége, a királyok fensége, megtanulta, hogy a maga középszerűségét a vagyon és a születés kimagasló személyiségei mögé helyezze. Hajdan Ausztriai Annához egy hölgyet üdvözlő ifjú módján közeledett. Ma más volt a helyzet. Úgy járult eléje, mint magas rangú feljebbvalója elé a közkatona.

A kápolna csendjét apró zörej zavarta meg. D'Artagnan összerezzent, fehér kezet látott, amint a szőnyeget félrehúzza, s formájáról, fehérségéről, szépségéről ráismert a királyné kezére, melyet egykor csókra nyújtott neki.

A királyné belépett.

– D'Artagnan úr – mondta elfogultan, szomorkás tekintetét a testőrön pihentetve –, igen, maga az, megismerem. Most maga is nézzen meg engem, a királyné vagyok, rám ismer-e?

– Nem, asszonyom – mondta D'Artagnan.

– Tehát már nem emlékszik rá – folytatta Ausztriai Anna, a legigézőbb szóejtéssel, melyet hangjának, h» akarta, bármikor adni tudott –, hogy a királynénak hajdan szüksége volt egy bátor és áldozatkész lovagra, s talált is ilyen lovagot, és, ámbár az joggal hiheti, hogy rég elfeledte, szíve mélyén őrzi emlékezetét?

– Nem, asszonyom, nem emlékszem ilyesmire – mondta a testőr.

– Nagy kár, uram – mondta Ausztriai Anna –, nagy kár, legalábbis a királynénak, mert ma ismét ugyanarra a bátorságra és áldozatkészségre volna szüksége.

– Hogyan – szólt D'Artagnan –, a királyné, kit oly odaadó szolgáinak, tanácsosainak és bölcseinek hada, valamint érdemük és rangjuk szerint oly nagy férfiak serege vesz körül, egy szürke katonára kegyeskedik vetni a szemét?

Anna elértette a burkolt szemrehányást; inkább meghatódott, mint felmérgelődött tőle. A gascogne-i nemesember ily fokú áldozatossága és érdek nélküli önzetlensége már több ízben megalázta; hagyta hát, hogy nemeslelkűségben alulmaradjon.

– Amit azokról mond, akik körülvesznek, D'Artagnan úr, igaz talán, nekem azonban csak magában van bizalmam. Tudom, hogy a bíboros úr embere; de legyen az enyém is, és szerencséjéről gondoskodom. Nos hát, megtenné-e értem azt ma, amit annak idején a királynéért tett volt az a nemesember, akit nem ismer?

– Felséged minden parancsát teljesíteném – mondta D'Artagnan. A királyné gondolkozott egy pillanatig; s látván a testőr megfontolt viselkedését, így szólt:

– Ugyebár szereti a pihenést?

– Nem tudom, mert még sohasem volt benne részem.

– Vannak-e barátai?

– Három is volt; kettő elhagyta Párizst, azt sem tudom, hová mentek. Csak egy maradt, ez azonban azok közül való, akik, azt hiszem, ismerték azt a lovagot, akinek emlegetésével felséged megtisztelt az imént.

– Jól van – mondta a királyné –, maga meg a barátja egy hadsereggel felér.

– Mit kell hát tennem, asszonyom?

– Jöjjön vissza öt órakor, akkor majd megmondom, de erről a találkozásról egy léleknek se szórjon, uram!

– Nem én, asszonyom.

– Esküdjék a Krisztusra.

– Asszonyom, én sohasem szegtem a szavam; ha nem-et mondok, akkor az nem.

A királyné, noha meghökkentette ez a hanghordozás, hiszen udvaroncai máshoz szoktatták, kedvező előjelet érzett ki belőle a buzgalmat illetően, melyet D'Artagnan majd terve végrehajtására fordít. A gascogne-inak egyik cselfogása volt mélységes éleselméjűségét, szemfülességét törvénytisztelő nyerseség alá rejteni.

– A királynénak nincs számomra más parancsa ez idő szerint? – kérdezte.

– Nincs – felelte Ausztriai Anna –, s most visszavonulhat a jelzett pillanatig.

D'Artagnan köszönt és kiment.

– A mindenségit! – mondta, mihelyt az ajtón kilépett. – Úgy látszik, nagy szükség van rám itt mostan!

Aztán, hogy a félóra lejárt, végigment a folyosón, s bekopogott a bíboros ajtaján. Bernouin bevezette.

– Parancsoljon velem, eminenciás uram – mondta.

Azzal D'Artagnan, szokás szerint, gyors szempillantást vetett maga körül, s észrevette, hogy lepecsételt levél hever Mazarin előtt; azonban úgy helyezkedik el az íróasztalon, írott felével, hogy lehetetlen volt látni, kinek címezték.

– A királynétól jön? – kérdezte Mazarin, és szúrósan nézett D'Artagnanra.

– Én, kegyelmes uram, ki mondta ezt?

– Senki; de tudom.

– Kétségbeejtő azt mondanom eminenciádnak, hogy tévedni méltóztatik – felelte a gascogne-i szemérmetlenül, a királynénak tett ígéretéből erőt merítve.

– Magam nyitottam ki az előszobát, s láttam, hogy a folyosó végéről közeledik.

– Igen, mert a titkos lépcsőn át vezettek ide. -Hogy történhetett?

– Nem tudom; valami félreértés történhetett.

Mazarin jól tudta, hogy D'Artagnanból nem egykönnyen szedhető ki, amit titokban akar tartani, pillanatnyilag le is mondott hát arról, hogy a gascogne-i okozta rejtélyt kibogozza. – Beszéljünk az én ügyemről – mondta a bíboros –, ha már a maga ügyeiről mit sem akar nekem mondani.

D'Artagnan meghajolt.

– Szeret-e utazgatni? – kérdezte a bíboros.

– Életemet az országutakon töltöttem.

– Van-e valami, ami Párizshoz köti?

– Mi sem köthet Párizshoz, ha csak nem felsőbb parancs.

– Jó. íme egy levél: el kellene juttatni a címzetthez.

– A címzetthez, eminenciás uram? De hisz címzettje nincs is! Csakugyan, a pecséttel átellenes oldalán sem volt rajta írás.

– Azazhogy – folytatta Mazarin – kettős borítékban van.

– Értem: a külsőt csak bizonyos helyre érve kell felbontanom. – Nagyszerű! Fogja és induljon. Barátját, Du Vallon urat, kit nagyon szeretek, vigye magával.

,,A teremtésit! – villant át D'Artagnanon. – Tudja, hogy kihallgattuk a tegnap esti beszélgetését, s el akar távo-lítani Párizsból.“

– Talán csak nem habozik? – kérdezte Mazarin.

– Nem én, kegyelmes uram, rögtön indulok. Csak egyre kérném…

– Éspedig?

– Fáradjon át eminenciád a királynéhoz.

– Mikor?

– Ebben a pillanatban.

– Mi célból?

– Hogy csak ennyit mondjon neki: D'Artagnant elküldöm valahova, mégpedig azonnal!

– No látja – mondta Mazarin –, mégis találkozott a királynéval.

– Tisztelettel, azt mondtam eminenciádnak: lehetséges, valami félreértés történt.

– Mit jelent ez? – kérdezte Mazarin.

– Merjem-e megismételni eminenciádhoz kérésemet?

– Jól van, megyek hát. Várjon meg itt.

Mazarin figyelmesen megnézte, nem felejtődött-e valami kulcs a szekrényekben, s kiment.

Tíz perc is eltelt, s azalatt D'Artagnan mindent elkövetett, hogy elolvassa a külső borítékon át, mit írtak a belsőre; de nem sikerült neki.

Mazarin sápadtan s nagyon gondterhesen tért vissza; egyenesen az íróasztalához ült. D'Artagnan most őt fürkészte, vizsgálta, ahogy az imént a levelet, de arcának burka majdnem oly áthatolhatatlan volt, mint a levél-boríték.

“Ejnye – állapította meg a gascogne-i –, de fenekedőnek látszik! Vajon ellenem? Töri a fejét: talán azon, hogy a Bastille-ba küldjön? Azt ugyan hiába, nagyjóuram! Az első szavadra megfojtalak, s felcsapok frondőrnek. Diadalmenetben vinnének, mint Brousselt, s Athos kinevezne a francia Brutusnak. Mulatságos volna!“

A gascogne-i mindig száguldó képzelete már látta is, mi minden hasznot húzhat ebből a szituációból.

Mazarin azonban semmi ilyen irányú parancsot nem adott, ellenkezőleg, cirógató módszerrel kezdte környé-kezni D'Artagnant.

– Igaza van, kedves D'Artagnan uram, csakugyan nem indulhat még.

– Értem – mondta D'Artagnan.

– Kérem, adja hát vissza azt a levelet.

D'Artagnan engedelmeskedett. Mazarin meggyőződött róla, hogy érintetlen-e rajta a pecsét.

– Szükségem lesz magára ma este – mondta –, két óra múlva jöjjön vissza.

– Két óra múlva? Kegyelmes uram – mondta D'Artagnan –, találkozóm van, melyről nem hiányozhatom.

– Egyet se nyugtalanítsa – mondta Mazarin –, ugyanaz a dolog.

“Jó – gondolta D'Artagnan –, sejtettem!“

– Nos, öt órára jöjjön vissza, s hozza magával a kedves Du Vallon urat is, azonban hagyja majd az előszobában; négyszemközt akarok beszélni magával.

D'Artagnan meghajolt.

S meghajlás közben ezt gondolta magában:

“Mindkettőjük ugyanazt a parancsot adja; mindkettőjük ugyanazon órára, mindkettőjük a Palais-Royalba; megfejtettem. Hej, micsoda titok! Gondy úr százezer tallért megadna érte.“

– Gondolkozik? – kérdezte Mazarin izgatottan.

– Igen, azon töröm a fejem, hogy felfegyverkezzünk avagy sem.

– Aliig fegyverkezzenek – mondta Mazarin.

– Jól van, eminenciás uram, állig fegyverkezünk.

D'Artagnan köszönt, kiment, s rohant, hogy azon frissiben elismételje Mazarin kecsegtető ígéreteit, melyektől Porthosnak hihetetlen jókedve kerekedett.