87 Az ész és az erő

Most pedig menjünk át a télikertből a vadászpavilonba.

Az udvar végében, hol ión oszlopokkal lezárt csarnokon át a kutyaólakra lehetett látni, téglalap alakú épület állt, mely kar módján látszék e másik kar, a télikerti-pavilon elé nyúlni, félkörben ölelvén a díszudvart.

Ennek a pavilonnak földszintjén volt bezárva Porthos és D'Artagnan, s osztotta meg a lelkialkatuknak annyira ellenszenves fogság hosszú óráit.

D'Artagnan merev tekintettel, s olykor tompán fel-felordítva, tigris módjára járkált a cselédségi udvarra néző hatalmas ablak rácsai előtt.

Porthos hallgatagon emésztette a kiváló ebédet, melynek az imént hordták el maradékait.

Az egyik mintha eszét vesztette volna, de töprengett; a másik mintha mély töprengésbe merült volna, de aludt. Álma azonban lidércnyomás volt, amire horkolásának összefüggéstelen, szaggatott voltáról lehetett következtetni.

– íme – mondta D'Artagnan –, a nap leszállt. Körülbelül négy óra lehet. Idestova száznyolcvanhárom órája, hogy idebent vagyunk.

– Hm! – dünnyögte Porthos, hogy feleljen rá valamit.

– Hallja, maga hétalvó? – mordult rá D'Artagnan bosszankodva, hogy valaki nappal így álomba ringatózhatik, mikor neki éjjel is csak nagy keservesen jön álom a szemére.

– Mit? – kérdezte Porthos.,

– Amit mondok.

– Mit mond?

– Azt – folytatta D'Artagnan –, hogy idestova száznyolcvanhárom órája vagyunk itt!

– Maga az oka – mondta Porthos.

– Mármint én? Hogyhogy?

– Bizony, maga! Nem ajánlottam, hogy menjünk el innen?

– A rácsot kifeszítve vagy az ajtót betörve?

– Úgy bizony.

– Porthos, a magunkfajta ember nem megy el csak úgy, durván és egyszerűen.

– Márpedig én – mondta Porthos – elmegyek bizony, azzal a durvasággal és egyszerűséggel, melyet, úgy látszik, túlságosan megvet!

D'Artagnan vállat vont.

– Aztán meg – mondta –, ha a szobából ki is jutunk, az még nem minden.

– Kedves barátom – mondta Porthos –, úgy látom, ma egy kissé jobb kedvű, mint tegnap. Magyarázza hát meg, hogyhogy még nem minden az, ha kijutunk e szobából?

– Azért nem minden, mert nem lévén se fegyverünk, se jelszónk, ötven lépést se tettünk az udvarban, máris őrszembe botlunk.

– Hát aztán? Az őrt agyonütjük, fegyvereit elvesszük – mondta Porthos.

– Az ám, de mielőtt végképp agyonütnők, szívós az ilyen svájci, kiáltani vagy nyöszörögni fog, s az őrség kiront; úgy bekerítenek s elcsípnek, mint a rókákat, bennünket, kik oroszlánok vagyunk, s valami feneketlen tömlőébe vetnek, hol még az a vigasztalásunk sem lesz, hogy nézhessük ez undorító szürke rueil-i eget, mely még annyira se hasonlít Tarbes egéhez, mint a hold a naphoz. Az istenfáját! Ha volna valakink odakünt, ki felvilágosításokat adhatna e kastély szokásainak, fekvésének természetéről, arról, amit Július Caesar szokásoknak és környezetnek nevez, vagy hogyan is mondták volt nekem… Hej, ha arra gondolok, hogy húsz év alatt, mikor azt se tudtam, mivel üssem el az időt, nem jutott eszembe, hogy bár egy órára idejöjjek, s Rueil-t tanulmányozzam.

– Baj is az? Menjünk el akkor is – mondta Porthos.

– Kedvesem – mondta D'Artagnan –, tudja, miért nem dolgoznak soha saját kezükkel a cukrászmesterek?

– Nem – felelte Porthos –, de hálás volnék, ha megtudhatnám.

– Azért, mert attól félnek, hogy inasaik előtt odasütnék a tortát, vagy a krémet odakozmáltatnák!

– S aztán?

– S aztán kicsúfolnák őket, márpedig cukrászmestereken nem gúnyolódhatik az ember.

– S mi közünk nekünk a cukrászmesterekhez?

– Az, hogy kalandok dolgában sosem vallhatunk kudarcot, s nem tehetjük magunkat nevetségessé. Angliában a minap kudarcot vallottunk és megverődtünk, és ez örök folt a hírnevünkön!

– Ki vert meg bennünket?

– Mordaunt.

– Igen, de mi vízbe fojtottuk Mordaunt urat!

– Jól tudom, s ez némiképp helyreállítja majd a becsületünket az utókor előtt, ha az utókor egyáltalán törődik majd velünk. Ámbár Mordaunt sem volt semmibe veendő, Mazarint egészen másként tartom erősnek, s őt nem fogjuk oly könnyen vízbe fojtani! Feszítsük hát meg a figyelmünket, s játsszunk biztosra; mert mi ketten – sóhajtott egyet – nyolccal is felérünk talán, de nem azzal a néggyel, akire maga is gondol!

– Ez igaz – mondta Porthos, D'Artagnan sóhajára sóhajjal felelve.

– Akkor hát, Porthos, tegye azt, amit én: sétáljon fel s alá mindaddig, míg barátainkról valami hírt nem kapunk, vagy valami jó ötletünk nem támad; de ne aludjék mindég, szokása szerint, mert az alvásnál mi sem tompítja jobban az elmét. Ami reánk vár, talán nem is olyan súlyos, mint eleinte gondoltuk. Nem hiszem, hogy Mazarin úr fejünk leüttetését tervezné, mert hisz fejünket nem üthetnék le per nélkül, a per viszont zajt ütne, a zajra idejönnének barátaink, s nem engednék Mazarint cselekedni.

– De jól okoskodik! – mondta Porthos csodálattal.

– Bizony, nem is rosszul – mondta D'Artagnan. – Aztán nézze: ha nem indítnak pert ellenünk, ha nem ütik le a fejünk, itt kell tartaniok, vagy el kell vitetniök máshová.

– Bizony, okvetlenül – mondta Porthos.

– Nos hát, lehetetlen, hogy Aramis mester, e finom vizsla, és Athos, e bölcs férfiú, ne fedezné fel börtönünk, tehát, bizony mondom, ráérünk!

– Igen, már csak azért is, mert nem is olyan rossz itten; egy kivételével, természetesen.

– Éspedig?

– Nem vette észre, D'Artagnan, hogy három nap egymás után roston sült birkát adtak?

– Nem, de ha negyedikszer is előfordul, legyen nyugodt, szóvá teszem.

– Aztán néha nagyon hiányzik az otthonom; már olyan régóta nem látogattam meg a kastélyaimat.

– Ugyan! Ezt most felejtse el; majd viszontlátjuk, hacsak Mazarin úr egytől egyig le nem romboltatja őket.

– Gondolja, megengedi magának ezt a zsarnoki gesztust? – kérdezte Porthos.

– Nem; a másik bíboroshoz illettek az ilyen megoldások. A mienk túl piszlicsári ahhoz, hogy ilyesmiket tenni merjen.

– Megnyugtat, D'Artagnan.

– Nos, akkor hát vágjon jó arcot, mint én; tréfálkozzunk az őrökkel; szórakoztassuk a katonákat, ha már nem tudjuk őket megvesztegetni; ami nem akaródzik magának: hízelegjen nekik, Porthos úr, mikor idejönnek a rácshoz. Eddig csak az öklét mutogatta nekik, márpedig minél tiszteletparancsolóbb ez az ököl, annál kevésbé vonzó. Hej, mit nem adnék érte, ha bár ötszáz Lajos-aranyam volna itt!

– Én is adnék bizony száz tízfrankos aranyat – mondta Porthos, nagylelkűségben nem akarván D'Artagnan mögött maradni.

A két fogoly itt tartott a beszélgetésben, midőn belépett Comminges egy őrmester s két ember kíséretében, kik egy nagy fazékkal és tálakkal teli kosárban a vacsorájukat hozták.