79 A visszatérés

Athos és Aramis a D'Artagnan javasolta útirányt választotta, s oly gyorsan menetelt, ahogyan csak tudott. Ügy érezték, előnyösebb lenne számukra Párizshoz közel, mint Párizstól távol elfogatni magukat.

Az éjjeli elfogatástól félve minden este bekarcolták, hol a falra, hol az ablakra a megbeszélt útbaigazító jeleket; de minden reggel szabadon ébredtek, legnagyobb csodálatukra.

Aszerint, hogy Párizshoz közeledtek, a nagy események emlékei, melyekben részt vettek s melyek Angliát felforgatták, úgy szétfoszlottak, mint az álmok; viszont azok az események, melyek távollétük alatt rázták meg Párizst és a vidéket, eléjük siettek.

Hathetes távollétük idején Franciaországban annyi apró-cseprő dolog történt, hogy majdnem valami nagy eseménnyé verődött össze. A párizsiakat egy reggel, királyné és király nélkül ébredvén, valósággal gyötörte ez az elhagyatottság; és Mazarin eltűnése, amit pedig oly élénken kívántak, cseppet sem kárpótolta őket a két felséges szökevény hiányáért.

Az első érzés, amely megrázta Párizst, midőn értesült a Saint-Germainbe való menekülésről, mely menekülést olvasóinkkal átéltük volt, az a fajta rémület volt tehát, mely a gyermeket elfogja, ha sötét éjszakára vagy magányra ébrednek. A parlament megrendült, s elhatároztatott, hogy küldöttség fogja a királynét felkeresni, s megkéri, ne sokáig fossza meg Párizst felséges jelenlététől.

A királyné azonban még a lensi diadalnak és szerencsés kimenetelű menekülésének kettős hatása alatt állt. A küldötteket nemcsak hogy az a megtiszteltetés sem érte, hogy fogadja őket, de még várakoztatták is őket az országúton, ahol a kancellár – ugyanaz a Séguier kancellár, akit, láttuk már e mű első részében, amint egy levelet, makacsságában, egészen a királyné fűzőjéig üldöz – adta át nekik az udvar ultimátumát azzal, hogy ha a parlament nem alázkodik meg a királyi méltóság előtt, tévesnek nyilvánítván mindazokat a kérdéseket, melyek a köztük kitört viszályra vezettek, akkor Párizst holnap ostrom alá veszik; s hogy ez ostrom előreláttában az orléans-i herceg máris elfoglalta a saint-cloud-i hidat, a Hercegúr pedig, még a lensi győzelmétől tündöklőn, Charentont és Saint-Denis-t szállta meg.

Az udvar balszerencséjére azonban, melynek egy mérséklő válasz talán szépszámú hívet toborozott volna, ez a fenyegető válasz az ellenkező hatást szülte, mint amit vártak. Megsértette a parlament büszkeségét, mely érezve a polgárság erőteljes támogatását – ezt pedig Broussel szabadon bocsátása ébresztette ereje tudatára –, e pátensre válaszképp kijelentette, hogy közismerten Mazarin bíboros lévén mindeme zavargás szerzője, őt a király s az Állam ellenségének bélyegzi, s megparancsolta neki, hogy hagyja el az udvart még aznap, Franciaországot pedig nyolc napon belül, és ha e határidő elteltével nem engedelmeskedik, a király minden alattvalóját felszólítja üldözésére.

Ez az erélyes válasz, melyre az udvar egyáltalán nem számított, egyszerre Párizst is, Mazarint is törvényen kívül helyezte. Csak az volt a kérdés, a parlament vagy az udvar kerekedik-e felül.

Az udvar ekkor megtette a támadásra, Párizs pedig a védekezésre való előkészületeit. A polgárok tehát a zavargások idején szokásos munkálatokkal foglalatoskodtak, vagyis láncokat feszítettek ki, és felszedegették az utcák kövezetét, amikor látták, hogy a koadjutor vezetésével segítségükre érkezik Conti herceg, Condé herceg testvére, és Longuevílle herceg, a sógora. Ettől fogva megnyugodtak, mert két vér szerinti herceg, mi több, a számbeli fölény is oldalukon volt. Január 10-én történt, hogy a párizsiaknak e nem remélt segítség érkezett.

Viharos viták után Conti herceget nevezték ki a távol levő király seregeinek főparancsnokává, és D'Elbeuf és Bouillon hercegek, valamint La Mothe marsall lettek a tábornokai.³⁴ Longuevílle herceg, cím és rang nélkül, beérte a sógorának való segédkezés tisztjével.

Ami Beaufort urat illeti, ő Vendôme vidékéről, mondja a krónika, délceg termetét, szép hosszú haját s azt a népszerűséget hozván érkezett, mely méltóvá tette “a vásárcsarnok királya“ címre.

A párizsi sereg most már azzal a gyorsasággal alakult meg, melylyel a polgárok katonává vedlenek át, midőn az átalakulásra valamiféle érzelem sarkallja őket. A rögtönzött sereg 19-én kirohanást kísérelt meg, inkább csak azért, hogy magának s másoknak is bizonyítsa létezését, semmint hogy valami komolyat próbáljon, feje felett zászlót lobogtatván, melyen e különös jelmondat volt olvasható: Keressük a királyunkat.

A következő napok néhány részleges hadművelettel teltek el, melyeknek néhány nyáj elrablásán s két-három ház felgyújtásán kívül egyéb eredménye nem volt.

Így érkezett el február eleje, és éppen elsejére esett, hogy barátaink Boulogne-ban partra szálltak s elindultak, kétféle útvonalon, Párizs felé.

A menekülés negyedik, napján Nanterre-t óvatosan elkerülték, nehogy a királyné híveibe botoljanak.

Athosnak egy cseppet sem volt ínyére való ez a sok óvatosság, de Aramis nagyon józanul figyelmeztette, hogy meggondolatlanságra nincs joguk, hisz Károly király fenséges és szent küldetést bízott rájuk, és ez a vérpad tövén kapott megbízatás csak a Henriette királyné lába előtt érhet véget.

Athos tehát engedett.

Az elővárosoknál utasaink erős őrséget találtak, egész Párizs fegyverben volt. Az őrszem nem engedte tovább a két nemest, s hívta őrmesterét.

Az őrmester rögtön előjött, s azzal a fontoskodással, mely a polgáremberekre jellemző, mihelyt katonai méltóságba van szerencséjük beöltözhetni, kérdezte:

– Kik maguk, uraim?

– Két nemes – felelte Athos.

– Honnan jönnek?

– Londonból.

– Mi dolguk Párizsban?

– Üzenetet hozunk az angol királyné őfelségének.

– Micsoda! Hát ma mindenki az angol királynéhoz igyekszik? Már van itt az őrségen három nemesünk, most vizsgálják a passzusaikat, azok is őfelségéhez tartanak. Hol vannak a magukéi?

– Egyáltalán nincsenek.

– Micsoda? Egyáltalán nincsenek?

– Nincsenek. Angliából jövünk, amint már mondottuk; fogalmunk sincs róla, milyen politikai változások estek, hiszen Párizst a király távozása előtt elhagytuk.

– Tyű! – mondta az őrmester ravasz képpel – maguk mazarinisták, s azért akarnak bejutni hozzánk, hogy kikémleljenek!

– Kedves barátom – szólalt meg Athos, aki eddig Aramisra bízta a válaszolgatást –, ha mazarinisták volnánk, mindenféle passzussal fel volnánk szerelve, a maga helyzetében, higgyen nekem, inkább azokban kételkedném, akiknek mindenük rendben van.

– Menjenek be az őrségre – mondta az őrmester -; majd az őrsparancsnoknak magyarázkodjanak.

Intett az őrszemnek, az félreállt; elsőnek az őrmester lépett be, a két nemes követte az őrszobára.

A helyiség zsúfolva volt polgárokkal s a nép fiaival, némelyek kártyáztak, mások ittak vagy lázasan beszéltek.

Egy majdnem homályos sarokban ott volt az a három, előbb érkezett nemes, kiknek a parancsnok most vizsgálta passzusát. Ez a tiszt a szomszéd szobában ült, rangjának tekintélyénél fogva a külön szoba kiváltságát élvezte.

Az újonnan jöttek s a korábban jöttek első ténykedése az volt, hogy az őrszoba két ellenkező széléről egymásra gyors és fürkésző pillantást vessenek. A korábban jötteket hosszú köpeny borította, ráncaikba még külön is gondosan beburkolóztak. Egyikük, társainál alacsonyabb termetű ember, a homályban tartózkodott.

Az őrmester jelentette, hogy minden valószínűség szerint két mazarinistát hoz be; a három nemes a sarokban hegyezni kezdte a fülét s figyelt. A legalacsonyabbikuk, ki kettőt lépett előre, most hátra lépett egyet, s újra homályba került.

A jelentésre, miszerint az újonnan jöttéknek semminemű útlevelük, az őrségnek, úgy látszott, az az egybehangzó véleménye, hogy a városba nem fognak bejutni.

– Ugyan – mondta Athos –, inkább az látszik valószínűnek, hogy bejutunk, mert minden jel szerint értelmes emberekkel van dolgunk. Nos, a teendő nagyon egyszerű, csak annyi, hogy juttassák el a nevünket az angol királyné őfelségéhez, s ha ő kezeskedik rólunk, remélem, mi akadályát sem látják bebocsáttatásunknak.

E szavakra a homályba húzódott férfiú figyelme nemcsak hogy megkétszereződött, de a meglepődés oly mozdulata is kísérte, hogy kalapja, melyet a még gondosabban magára csavart köpeny hátrataszított, leesett a fejéről; lehajolt s fürgén felkapta.

– Jaj, Úristen – mondta Aramis, s Athost megbökte a könyökével –, látta?

– Mit? – kérdezte Athos.

– Ama három közül a legalacsonyabbik arcát?

– Nem.

– Azért, mert úgy rémlett… de ez lehetetlenség!…

Ebben a pillanatban az őrmester, ki az imént bement volt a különszobába, hogy átvegye az őrsparancsnok rendeleteit, kijött, s a három nemesre mutatva így szólt:

– A passzusok rendben vannak, engedjék tovább az urakat! – és egy papírt adott át nekik.

A három nemes bólintott; és sietett élni az engedelemmel, s használni az utat, mely az őrmester parancsára megnyílt előttük.

Aramis szemmel követte őket; s abban a pillanatban, amidőn a legalacsonyabbik elhaladt előttük, erősen megszorította Athos kezét.

– Mi baj, kedvesem? – kérdezte az.

– Azt hiszem… de csak valami képzelődés, bizonyára. Aztán az őrmesterhez fordult:

– Mondja csak, uram, ismeri ezt a három nemest, aki most ment ki innen?

– Ismerem, passzusaik szerint; Flammarens, Châtillon és De Bruy urak,³⁵ három frondőr nemes, Longueville herceghez akarnak csatlakozni.

– Furcsa – mondta Aramis, inkább a maga gondolataira válaszolva, mint az őrmester szavaira –, én magát Mazarint véltem felismerni!

Az őrmester hahotára fakadt.

– Ide merészkednék közibénk, hogy felakasszuk? Annyira nem hülye! – mondta.

– Hát – dünnyögte Aramis –, bizony lehet, hogy csalódtam, nekem nincs oly csalhatatlan szemem, mint D'Artagnannak.

– Ki beszél itt D'Artagnanról? – kérdezte a parancsnok, aki ebben a pillanatban jelent meg a szobája küszöbén.

– Tyű! – álmélkodott Grimaud, s szeme kerekre nyílt.

– Mi az? – kérdezte egyszerre Athos és Aramis.

– Planchet! – válaszolta Grimaud – Planchet, méghozzá aranygallérral!

– La Fère úr és D'Herblay úr – kiáltott fel a tiszt –, Párizsba visszatérőben! Micsoda öröm ez nekem, uraim, mert bizonyára a hercegekhez készülnek csatlakozni!?

– Amint látod, kedves Planchet-m – mondta Aramis, míg Athos csak mosolygott, látván, mily fontos posztot tölt be a polgári hadseregben Mousqueton, Blaisois és Grimaud régi pajtása.

– Hát D'Artagnan úrról, akit az előbb emlegettek, ha szabad kérdeznem, van-e valami híre, D'Herblay uram?

– Négy napja váltunk tőle el, kedves barátom, s minden arra vall, hogy megelőzött Párizsban.

– Nem, uram, bízvást állíthatom, hogy nem tért vissza a fővárosba; egyébként lehetséges, hogy Saint-Germainben maradt.

– Nem hinném; a Gödölye-ben van találkozónk.

– Éppen ma fordultam meg ott.

– S a szép Madeleine-nek semmi híre róla? – kérdezte mosolyogva Aramis.

– Nincs, uram, sőt nem titkolom, nagyon nyugtalannak látszott.

– Bizony – mondta Aramis –, mi sem vesztegettünk időt, sőt nagy sietve jöttünk. Engedje meg hát, kedves Athos, hogy barátunkról tovább ne tudakozódjam, és gratuláljak Planchet úrnak!

– Ó, lovag úr – mondta Planchet és meghajolt.

– Hadnagy! – mondta Aramis.

– Hadnagy és várományos kapitány!

– Nagyon szép dolog – mondta Aramis -; és hogyan jutott mind e kitüntetéshez?

– Először is, tudják-e, uraim, hogy én mentettem meg Rochefort urat?

– Hogyne tudnók! ő maga mondta el.

– Mazarin ebből kifolyólag, kis híja, hogy fel nem akasztatott, ami természetesen még népszerűbbé tett, mint addig voltam.

– S hála e népszerűségnek…

– Nem, hanem valami ennél is különbnek. Ugyebár tudják, hogy a piemonti ezredben szolgáltam, ahol volt szerencsém az őrmesterségig vinni.

– Tudjuk.

– Nos, egy napon, mikor senki se tudott sorba állítani egy rakás fegyveres polgárt, kik közül egyesek bal, mások ugyanakkor jobb lábbal léptek ki, nekem sikerült megtanítanom őket egyszerre lépni, mire kineveztek hadnaggyá, ott helyben a gyakorlótéren.

– íme, a magyarázat ^ mondta Aramis.

– Eszerint – mondta Athos – egész sor nemes van a maguk oldalán?

– Meghiszem azt! Először .is velünk vannak, amint tudják alkalmasint, Conti, Longueville, Beaufort, D'Elbeuf, Bouillon, Chevreuse herceg urak, La Mothe marsall, Brissac és Luynes urak, Vitry és Noirmoutiers márki, Narcillac herceg, Laigues márki, Sévigné márki, Fiesque és Montrésor gróf urak, s mit tudom én, még kicsodák.

– És Raoul de Bragelonne? – kérdezte Athos elfogódott hangon – D'Artagnan azt mondta, magára bízta elutazásakor, kedves Planchet.

– Igenis, gróf úr, mintha csak a saját fia volna, s én, mondhatom, egy pillanatra sem vesztettem szem elől.

– Úgy hát – folytatta Athos örömtől remegő hangon –, jól érzi magát? Nem esett semmi baja?

– Semmi, uram.

– S lakása?

– Változatlanul a Nagy Károly Király-ban.

– S hol tölti napjait?

– Hol az angol királynénál, hol Chevreuse hercegnénél. Ő meg Guiche gróf soha el nem szakadnak egymástól.

– Köszönöm, Planchet, köszönöm! – mondta Athos, s kezét nyújtotta neki.

– Ó, gróf úr – mondta Planchet, s alig ujja hegyével érintette azt a kezet.

– Ejnye – kérdezte Aramis –, mit mivel, gróf úr! Egy volt inas!

– Barátom, de hisz Raoulról mondott híreket!

– Most pedig, uraim – kérdezte Planchet, ki mit sem hallott a megjegyzésből –, mit határoztak?

– Bemenni Párizsba, feltéve, ha engedélyt ad rá, kedves Planchet uram – válaszolta Athos.

– Hogyan? Hogy engedélyt adok-e? A gróf úr gúnyolódik velem; hisz uraságodnak készséges szolgája vagyok!

És meghajolt.

Majd embereihez fordult, s így szólt:

– Engedjék be ezeket az urakat, ismerem őket, Beaufort úr barátai.

– Éljen Beaufort úr! – kiáltotta egy emberként az őrség, s Athosnak meg Aramisnak utat nyitottak.

Csak az őrmester ment oda Planchet-hoz.

– Hogyhogy? Útlevél nélkül? – dünnyögte.

– Útlevél nélkül – mondta Planchet.

– Vigyázzon, kapitány – folytatta az őrmester, Planchet-nak a megígért rangot előlegezvén –, vigyázzon, mert az egyik az imént kiment három ember közül azt súgta nekem, hogy óvakodjam ezektől az uraktól!

– Márpedig én ismerem őket – mondta Planchet méltóságteljesen –, s felelek értük!

Ezt mondván, megszorította Grimaud kezét, akit láthatóan megtisztelt e kitüntetés. v

– A viszontlátásra hát, kapitány – mondta Aramis tréfás hangon -; ha valami bajunk esik, majd magához fordulunk.

– Uram – mondta Planchet –, ebben is, mint mindenben, készséges szolgája vagyok.

– Van szellem a fickóban, még sok is – mondta Aramis, lóra szállva.

– Hát hogyne volna – mondta Athos, s ő is nyeregbe szállt –, ha oly sok időn át kefélgette gazdája kalapját?