82 A charentoni csata⁴²

Ahogy Athos és Aramis haladt, s haladtában más-más csapatokat érintett, észrevette, hogy a rozsdás vérteket tündöklő, fényes páncélok, s a szedett-vedett dárdákat villogó muskéták váltják fel.

– Azt hiszem, ez már igazi csatatér – mondta Aramis -; látja azt a lovasságot a hídfőnél, pisztollyal a kézben? Ejnye, vigyázzon, ágyút is hoznak!

– Ejnye, barátom – mondta Athos –, hova hozott bennünket? Mintha a királyi hadsereg tisztjeit látnám körös-körül. Nem maga Châtillon jön ott két brigadérosával?

Athos a kardjához kapott, Aramis pedig, abban a hiszemben, hogy csakugyan átlépték a párizsi tábor határvonalát, a nyeregkápához nyúlt.

– Jó napot, uraim – mondta a herceg, mikor a közelükbe ért –, látom, fogalmuk sincs róla, mi történik, de egy szóból mindent megértenek. Pillanatnyilag fegyverszünetet tartunk; tanácskozás folyik, a Hercegúr, Retz, Beaufort és Bouillon urak éppen tárgyalnak. Ha nem rendeződnek a dolgok, akkor is találkozunk, lovag! S ha rendeződnek, s a parancsnokságomtól megszabadulok, akkor is!

– Uram – mondta Aramis –, szívem szerint beszél! Engedje meg hát, hogy kérdezzek valamit.

– Tessék, uram.

– Hol vannak a meghatalmazottak?

– Éppen Charentonban, jobbra a második házban, Párizs felől jövet.

– S ez a tanácskozás nem volt előre tervezett?

– Nem, uram. Minden jel szerint az új javaslatok eredménye, melyeket Mazarin tegnap este tétetett a párizsiaknak.

Athos és Aramis mosolyogva nézett össze; mindenkinél jobban tudták, mifélék voltak ezek a javaslatok s ki tette őket.

– S az a ház – kérdezte Athos –, ahol a tanácskozás folyik, kié?

– Clanleu úré, ki csapataik parancsnoka Charentonban. Csapataikat mondok, mert feltételezem, hogy az urak frondőrök.

– Hát… körülbelül – mondta Aramis.

– Hogyhogy körülbelül?

– Nos, valahogy úgy, uram; maga tudja a legjobban, hogy ilyen időkben ki sem mondhatja meg pontosan, micsoda.

– A király s a herceg urak oldalán állunk – mondta Athos.

– De azért értsük meg egymást – mondta Châtillon -: a király velünk van, s fővezérei az orléans-i meg Condé herceg.

– Igen – mondta Athos –, de a mi sorainkban van a helye, Conti, Beaufort, Elbeuf és Bouillon urak között!

– Meglehet – mondta Châtillon –, s köztudomású, hogy személyem szerint Mazarinnal nem nagyon rokonszenvezek; érdekeim is Párizshoz fűznek; nagy perem folyik ott, ettől függ az egész vagyonom, s úgy, ahogy itt látnak, éppen az ügyvédemmel tanácskoztam. ..

– Párizsban!

– Dehogy, Charentonban… Viole úr, akit névről ismer, kiváló, de egy kissé makacs ember; nemhiába a parlament tagja! Reméltem, hogy már az este elmehetek hozzá, de találkozásunk megakadályozta, hogy ügyeimmel foglalkozhassam. Mivel azonban az ügyeket intézni kell, éltem a fegyverszünettel, így kerültem össze itt magukkal.

– És Viole úr csak úgy, a szabad ég alatt ad tanácsot? – kérdezte nevetve Aramis.

– Úgy, uram, s méghozzá lóháton! Ma ötszáz puskást kommandíroz, s én ama két kis ágyú kíséretében tisztelkedtem nála, melyek élén látva, az urak mintha nagyon elképedtek volna. Nem ismertem rá tüstént, meg kell vallanom; fiskálistalárján hosszú kard, övében pisztolyok, ami oly marcona külsőt kölcsönöz neki, hogy örülnének, ha látnák!

– Hát ha ilyen furcsa látvány, miért ne próbálnék éppen közelről szemügyre venni? – kérdezte Aramis.

– Akkor siessenek, uram, mert a tanácskozás már nem tarthat sokáig.

– S ha eredmény nélkül szakad félbe? – kérdezte Athos. – Megkísérli Charentont elfoglalni?

– Ez a parancsom, támadó csapatokat vezetek, erőmtől telhetőén mindent megteszek, hogy sikerüljön.

– Uram – mondta Athos –, lévén a lovasság parancsnoka…

– Bocsánat, főparancsnok vagyok.

– Annál jobb!… bizonyára minden tisztjét ismeri, már úgy érteni, a kiválóbbakat…

– Hát igen, nagyjából.

– Szíveskedjék akkor megmondani, nincs-e parancsnoksága alatt bizonyos D'Artagnan lovag, testőrhadnagy?

– Nincs, uram, nincs minálunk; jó hat hete elment Párizsból, s azt mondják, Angliában van, küldetésben.

– Ezt tudtam, de azt hittem, visszatért.

– Nem, uram, s nem tudok róla, hogy valaki is látta volna. E kérdésre már csak azért is felelhetek, mert a testőrök velünk vannak, s D'Artagnan helyét ideiglenesen Cambon úr tölti be.

A két jó barát egymásra nézett.

– Látja – mondta Athos.

– Furcsa – mondta Aramis.

– Feltétlenül valami baja eshetett útközben.

– Nyolcadika van, ma este jár le a határidő. Ha estig nem kapunk hírt, holnap reggel indulunk.

Athos rábólintott, majd újra Châtillonhoz fordult.

– Hát Bragelonne urat, egy tizenöt éves ifjút, a Hercegúr szolgálatában – kérdezte majdnem zavarban, hogy így kiszolgáltatja a kérges szívű Aramis jelenlétében apai aggodalmait – nem ismeri véletlenül?

– Hogyne, természetesen – felelte Châtillon –, ma reggel érkezett hozzánk a Hercegúrral. Bájos ifjú! A gróf úr barátai közül való?

– Úgy van, uram – hagyta helyben Athos elérzékenyedve –, oly mértékben, hogy boldog volnék, ha láthatnám. Lehetséges?

– Semmi akadálya, uram. Szíveskedjék velem jönni, majd elviszem a főhadiszállásra.

– Hűha! – mondta Aramis és hátrafordult – valami lárma hallszik mögöttünk, ha nem csalódom!

– Az ám – szólt Châtillon –, erős lovascsapat vágtat felénk!

– A koadjutor urat fölismerem frondőrkalpagjáról.

– Én meg Beaufort urat fehér tollairól!

– Vágtatva jönnek. A Hercegúr velük… Nini! Most kiválik közülük.

– Sorakozol fújnak! – kiáltott Châtillon. – Hallják az urak? Tájékozódnunk kell!

Csakugyan, fegyverükért futó katonákat, nyeregbe ugró lovasokat láttak, harsogtak a kürtök, peregtek a dobok; Beaufort úr kivonta kardját.

A Hercegúr maga is jelt adott a sorakozóra, s a királyi hadsereg tisztjei, kik jelenleg a párizsi seregben voltak elkeveredve, hozzá rohantak.

– Uraim – mondta Châtillon –, a fegyverszünet véget ért, semmi kétség: ütközet lesz. Menjenek hát vissza Charentonba, mert én rövidesen támadok, íme, a Hercegúr nekem szóló jele!

Csakugyan, egy zászlós háromszor a magasba emelte a Hercegúr kis lobogóját.

– A viszontlátásra, uraim! – kiáltotta Châtillon. És vágtatva indult kísérete után.

Athos és Aramis pedig megfordította lovát, és sietett üdvözölni a koadjutort meg Beaufort urat. Bouillon urat azonban a tanácskozás vége felé oly szörnyű köszvénygörcs fogta el, hogy kénytelenek voltak gyaloghintón visszavinni Párizsba.

D'Elbeuf herceg ezzel szemben négy fiával, mint valami vezérkarral körülvéve, szaladgálta be a párizsi hadsereg sorait.

Ezalatt Charenton s a királyi hadsereg közt hosszú, üres tér támadt, mely mintha arra készülődött volna, hogy majd utolsó fekhelyül szolgáljon a holttesteknek.

– Ez a Mazarin Franciaország valóságos szégyene! – mondta a koadjutor, s kardja szíját, melyet a hajdanidők katonaprelátusai módján érseki palást fölött viselt, szorosabbra fűzte. – Ez a bugris úgy szeretné kormányozni Franciaországot, mint valami majort. Nem is remélhet hazánk boldogságot, nyugalmat, míg ez el nem takarodik.

– Ügy látszik, nem tudtak megegyezni a kalap színében – mondta Aramis.

Ebben a pillanatban Beaufort felemelte kardját.

– Uraim – mondta –, hasztalan volt minden diplomáciánk, meg akartunk szabadulni e hitvány Mazarintól; de a királyné, aki tökéletesen belebolondult, feltétlenül meg akarja tartani miniszternek, így hát nincs más megoldás: alaposan meg kell vernünk!

– Ez az! – helyeselt a koadjutor. – íme, a Beaufort úrtól megszokott ékesszólás!

– Szerencsére – mondta Aramis –, botlásait a francia nyelvben kardjával korrigálja.

– Eh! Esküszöm, ebben a háborúban nagyon erőtlen – mondta a koadjutor megvetően.

És ő is kihúzta kardját.

– Uraim – mondta –, íme, az ellenség felénk jön; remélem, fele útjától megkíméljük!

S nem törődvén vele, hogy követik-e vagy sem, nekivágott.

Ezrede, melynek érsekségéről Korinthoszi Ezred volt a neve, utána lendült és harcba szállt.

Beaufort közben a lovasságot, Noirmoutiers vezérlete alatt, Étampes felé irányította, ahol egy, a párizsiak által türelmetlenül várt élelmiszer-szállítmánnyal kellett találkozniuk.

Clanleu úr, a táborparancsnok, legerősebb csapatával készült ellenállni a támadásnak, vagy, ha az ellenséget visszanyomják, kirohanást megkísérlem.

Félóra múlva minden ponton kifejlődött a csata. A koadjutor, kit Beaufort bátorságának híre elkeserített, előrevágtatott és a bátorság csodáit művelte egymaga. Hivatása, tudjuk, a kard volt, s boldog volt, valahányszor kivonhatta hüvelyéből, mindegy kiért vagy miért. Ebben a helyzetben azonban, ha mesterségét, mint katona, jól végezte is, mint hadvezér, hibázott. Hét-nyolcszáz ember élén csapott össze háromezerrel, s ezek, zárt tömegben támadva, folytonos dobpergés közben, visszavetették a koadjutor katonáit, hogy soraik megbomlottak és a legnagyobb zűrzavarban értek vissza a sáncokra. Clanleu tüzérségének tüze azonban a királyi sereget hirtelen megállította, s úgy látszott egy pillanatra, mintha megingott volna. Ez azonban nem sokáig tartott, mert egy házcsoport s valami erdőcske mögé vonult, hogy újra hadrendbe álljon.

Clanleu elérkezettnek látta a pillanatot; a két ezred élén a királyi sereg üldözésére lendült. Ez azonban, amint mondtuk, rendezte sorait, s újra támadásba kezdett Châtillon személyes vezetése alatt. A támadás oly heves volt, s oly ügyesen irányított, hogy Clanleu-t és embereit már-már bekerítették. Clanleu visszavonulót fúvatott, amit lépésről lépésre kezdtek is végrehajtani. De Clanleu-t, szerencsétlenségére, rövidesen halálos találat érte.

Châtillon látta őt elesni; halálát fennszóval meghirdette, ami megkettőzte a királyi sereg bátorságát, s végképp demoralizálta azt a két ezredet, melyekkel Clanleu kirohant volt. Következésképp mindenki a maga bőrére gondolt, s csak arra törekedett, hogy elérje a sáncot, melynek tövében a koadjutor igyekezett összeszedni megtépázott ezredét.

Hirtelen egy lovascsapat rúgtatott a győzők felé, kik a menekülőkkel összekeveredve tódultak a sáncba. Elöl Athos és Aramis rohant, Aramis karddal s pisztollyal a kezében. Athos hüvelyben maradt karddal, tokjában maradt pisztolyokkal. Athos nyugodt és hideg volt, mint valami parádén, mindössze szép és nemes tekintete fátylasodott el ennyi ember egymás öldöklése láttán, kik az egyik oldalon a királyi konokságért, a másikon a hercegek bosszújáért áldozták fel magukat.

Aramis ezzel szemben vagdalkozott, lövöldözött, s szokása szerint hovatovább megittasujt az öldökléstől. Élénk szeme lángoló lett; oly finom metszésű szájára komor mosoly fagyott; tágult orrcimpája csak úgy szívta a vérszagot; minden kardcsapása elevenbe talált, s pisztolyának agya adta meg a kegyelemcsapást a sebesültnek, ki megpróbált feltápászkodni.

Az ellenkező oldalról, a királyi sereg soraiból, két lovas – egyiküket aranyozott páncél, másikukat egyszerű bivalybőr borította, melyből kilátszott a kék bársonyzeke ujja – rohamozott az első sorban. Az aranyozott páncélú lovag kardjával Aramisra támadt, s feléje vágott, Aramis azonban szokásos ügyességével kivédte.

– Ohó! Maga az, Châtillon úr! – kiáltott fel a lovag. – Hozta Isten, már vártam!

– Remélem, nem sokáig várattam, uram – mondta a herceg –, akárhogy is, itt vagyok.

– Châtillon úr – mondta Aramis, s nyeregkápájából kihúzta második pisztolyát, melyet erre az alkalomra tartogatott –, attól félek, maga holt ember, ha töltetlen a pisztolya!

– Hál' istennek, nem az! – mondta Châtillon.

S a herceg Aramisra emelte, célzott és lőtt. Aramis azonban hirtelen lesunyta a fejét, mikor látta, hogy a herceg ujja elhúzza a ravaszt, s a golyó a feje felett fütyült el.

– Ejha, elhibázott – mondta Aramis –, de én, az Istenre esküszöm, nem fogom elhibázni.

– Ha adok rá időt – kiáltotta Châtillon, s lovát sarkantyúba kapva, kivont karddal nekiugratott.

Aramis azzal a félelmetes mosollyal várta, mely hasonló helyzetekben mindig megjelent az arcán; Athos pedig, látván, hogy Châtillon hogy ront neki villámgyorsasággal, már-már elkiáltotta magát: “Lőjön! Hát lőjön már!“, mikor dördült is a lövés. Châtillon a két karját szétvetette, s nyergében hátrahanyatlott.

A golyó a páncél nyílásán át a mellébe hatolt.

– Végem van! – lehelte a herceg. És lováról a földre csúszott.

– Megmondtam, uram, s most már bánt, hogy ennyire szavamnak álltam. Lehetek valamivel a szolgálatára?

Châtillon csak legyintett, és Aramis éppen készült leszállni hozzá, mikor hirtelen erős, hatalmas csapást érzett az oldalán: kardcsapás volt, de a páncél felfogta.

Fürgén fordult, új támadóját csuklón ragadta, mikor egyszerre két kiáltás is harsant, az egyik az ő, a másik Athos torkából:

– Raoul!

Az ifjú egyszerre ismert rá D'Herblay lovag alakjára s az apja hangjára, s kardját kiejtette kezéből. A párizsi sereg több lovasa rohant e pillanatban Raoulra, de Aramis kardjával fedezte.

– Az én foglyom! Tágítsanak innen! – kiáltotta Athos, fia lovát kantáron kapta, s kivonszolta a tülekedésből.

E pillanatban a Hercegúr, ki Châtillont a második vonalból támogatta, a tülekedés kellős közepében termett; látható volt sasszemének villogása, s ráismertek csapásairól.

Láttára a Korinthosz érsekének ezrede, melyet a koadjutor, akárhogy erőlködött, képtelen volt újra csatarendbe állítani, a párizsi csapatok közé vetette magát, mindent felborított, s futva tért vissza Charentonba, és megállás, nélkül rohant rajta át. A koadjutor, velük sodródva, az Athos-Aramis-Raoul alkotta csoport mellett loholt.

– Ejha! – mondta Aramis, aki féltékenységében nem állhatta meg, hogy ne örvendezzék a koadjutor kudarcán – érseki minőségében, kegyelmes uram, bizonyára ismeri a Szentírást!

– Mi köze a Szentírásnak ahhoz, ami velem történik? – kérdezte a koadjutor.

– Az, hogy a Hercegúr úgy bánik most nagyméltóságoddal, ahogy Szent Pál bánt első levelében a korinthosziakkal!

– Ejnye, ejnye – mondta Athos –, szellemes mondás, de itt ne várjon bókokat. Előre, előre, vagy inkább hátra, mert a csata, úgy látom, a frondőrök számára alaposan elveszett.

– Nekem igazán mindegy! – mondta Aramis. – Csak azért jöttem ide, hogy Châtillonnal találkozzam. Találkoztam és elégedett vagyok; párbaj egy Châtillonnal: hízelgő dolog.

– Ráadásul egy fogoly is esett – mutatott Athos Raoulra. S a három lovas vágtatva folytatta útját.

Az ifjút, apja viszontláttán, örömbizsergés járta át. Egymás mellett nyargaltak, a fiú bal keze Athos jobb kezében. Mikor a csatatértől jó messzire voltak, Athos megkérdezte tőle:

– Mit keresett oly elöl a harcban, barátom? Gondolom, semmiképp se volt ott a helye, hisz ahhoz nem volt elég jól felfegyverkezve.

– És nem is kellett volna harcolnom ma, uram. Megbízatásom volt a bíboroshoz, s Rueil-be indultam; amikor Châtillon urat támadni láttam, elfogott a harci vágy. Ekkor mondta, hogy a párizsi hadsereg két tisztje keresett, s La Fère grófot meg is nevezte.

– Hogyan? Tudta, hogy itt vagyunk, és meg akarta ölni barátját, Aramis lovagot?

– Egyáltalán nem ismertem föl páncélja alatt – mondta Raoul elpirulva –, ámbár ügyességéről és hidegvéréről ráismerhettem volna.

– Köszönöm a bókot, fiatal barátom – mondta Aramis –, látszik, kitől tanult udvariasságot. Nemde, azt mondta, Rueil-be megy?

– Oda.

– A bíboroshoz?

– Alkalmasint. A Hercegúr sürgős levelet küld őeminenciájának.

– Azt el kell vinni – mondta Athos.

– Álljunk meg ennél egy pillanatra! Csak semmi ál nagylelkűség! Ördögbe is, a sorsunk, vagy ami még fontosabb, barátaink sorsa függ talán a sürgönytől!

– A fiatalembernek nem szabad elmulasztani kötelességét – mondta Athos.

– Először is elfelejti, gróf úr, hogy ez a fiatalember fogoly. Amit teszünk, megengedett dolog a tisztességes hadviselésben. Azonkívül: a legyőzöttek nem lehetnek válogatósak az eszközökben. Ide azzal a sürgönnyel, Raoul!

Raoul habozott, s Athosra tekintgetett, mintha a szemében -keresett volna a viselkedésére szabályt.

– Adja oda a levelet, Raoul – mondta Athos –, hisz a D'Herblay lovag foglya.

Raoul vonakodva engedelmeskedett, és a La Fère grófnál kevésbé aggályos Aramis türelmetlenül kapott a sürgöny után, átfutotta, majd Athosnak nyújtva, így szólt:

– Maga hivő ember, olvassa és állapítsa meg: nem a Gondviselés tartottá-e fontosnak, hogy megtudjuk, mi van a levélben?

Athos szép szemöldökét ráncolva vette át a levelet, de az olvastán érzett utálkozást még az sem győzte le, hogy D'Artagnanról volt benne szó.

Ez volt a levélben:

Kegyelmes uram, Comminges úr csapatának erősítésére elküldöm ma este a kért tíz embert. Jó katonák, alkalmasak ama két kemény ellenfél őrzésére, kiknek ügyességétől és elszántságától annyira tart eminenciád.

– Hűha! – nézett nagyot Athos.

– Nos – kérdezte Aramis –, mit gondol, ki az a “két ellenfél“, kiknek őrzésére, Comminges csapatán kívül, még tíz jó katona kell? Nem hajszálpontosan D'Artagnanra és Porthosra illik ez?

– Egész nap keresünk-kutatunk Párizsban – mondta Athos –, s ha estig semmi nyomunk, nekivágunk Picardiának, s kezeskedem, hogy hála D'Artagnan leleményességének, hamarosan olyan jelre bukkanunk, mely eloszlatja kétségeinket.

– Kutassuk hát Párizst át, s főképp Planchet-tól érdeklődjünk, nem hallott-e régi gazdájáról valamit.

– Az a szegény Planchet! Milyen könnyen beszél róla, Aramis, holott bizonyosan lekaszabolták. Ezek a harcias polgárok, gondolom, mind kirohantak, s micsoda öldöklés lehetett ottan!

Lévén ez valószínű, a két jó barát némi aggodalommal tért vissza Párizsba a Temple-kapun át, s fordult a Royale tér felé, remélve, hogy ott majd megtudnak valamit a szegény polgárokról. De mekkora volt a két cimbora csodálkozása, mikor iddogálva s tréfálkozva találták őket, no meg a kapitányukat, még mindig a Royale téren táborozva, s családjuktól bizonyára megsiratva, kik hallották a charentoni ágyúzást, s odaképzelték őket a csatatérre.

Athos és Aramis tehát újra tudakozódott Planchet-tól: de D'Artagnanról mit sem hallott. Magukkal akarták vinni, de kijelentette, hogy posztját, felsőbb parancs nélkül, nem hagyhatja el.

A polgárok csak öt órakor széledtek haza, mondván, hogy egyenest a csatából jönnek; pedig X1I1. Lajos bronzlovát egy percig se vesztették szem elől.

– Mennydörgős mennykő! – mondta Planchet, beállítva a Lom-* bárdok utcájabeli boltocskájába. – Minket bizony ripityára vertek. Amíg élek, bánni fogom.