80 A követek

A két jó barát rögtön útnak indult, s eregélt lefelé a külváros meredek lejtőjén, de ahogy e lejtő lábához értek, nagy megdöbbenéssel látták, hogy Párizs utcái folyókká s terei tavakká váltak. A nagy januári esők következtében a Szajna kiáradt, és a főváros felét elöntötte.³⁶

Athos és Aramis bátran léptetett be lovával az árba; de a szegény páráknak hamarosan szügyéig ért a víz, s a két nemesnek rá kellett szánnia magát, hogy lemond róluk és csónakot bérel. Miután ez megtörtént, az inasokat utasították, hogy a vásárcsarnoknál várjanak rájuk.

A Louvre-t tehát csónakkal közelítették meg. Sötét éjszaka volt, s Párizs így, néhány remegő lámpa világánál, a számtalan tó között, a csillogó fegyverű őrjáratok bárkáival, az éber őrségek sötétben váltott kiáltásaival, oly képet nyújtott, hogy még a harcias érzésekre igen-igen fogékony Aramist is elképesztette.

Megérkeztek a királynéhoz; de kénytelenek voltak várakozni. Őfelsége ugyanis éppen kihallgatást adott két nemesnek, kik Angliából hoztak híreket.

– Mi is – mondta Athos a szolga válaszára –, mi is, de nemcsak hogy híreket hozunk, hanem éppen Angliából jövünk!

– Hogy hívják hát az urakat? – kérdezte a szolga.

– La Fère gróf és D'Herblay lovag – felelte Aramis.

– Ó, akkor, uraim – mondta a szolga, a nevek hallatára, melyeket a királyné annyiszor ejtett ki reménykedve –, másként áll a dolog, s azt hiszem, őfelsége sohasem bocsátana meg nekem, hogy az urakat egy pillanatig is várakoztattam. Kövessenek, kérem.

És előrement; Athos meg Aramis utána. A királyné szobája elé érve intett, hogy várjanak, majd az ajtót kinyitotta, s így szólt:

– Asszonyom, remélem felséged megbocsátja, hogy parancsát megszegtem, mihelyt megtudja, hogy akiket bejelentek: La Fère gróf és D'Herblay lovag!

A két névre a királyné boldogan felujjongott, hogy az ajtó előtt, ahol megállt, jól hallotta a két cimbora.

– Szegény királyné! – sóhajtotta Athos.

– Ó, jöjjenek be! Jöjjenek hát! – kiáltotta a hercegkisasszony is, s az ajtóhoz rohant.

A szegény leányka anyjától egy percre se tágított, s mindent elkövetett, hogy gyermeki gondoskodásával két bátyja s nénje hiányát feledtesse vele.

– Jöjjenek b&, uraim – mondta, s maga nyitott nekik ajtót. Athos és Aramis belépett a szobába. A királyné mély karszékben ült, előtte álltak ama három nemes közül ketten, kikkel az őrségen találkoztak volt.

Flammarens volt és Gaspard de Coligny, Châtillon hercege, kinek öccsét hét-nyolc évvel ezelőtt párbajban ölték meg a Royale téren, Longueville-né miatt.

A két jó barát nevének hallatára hátráltak egy lépést, s halkan, nyugtalanul összesúgtak.

– Nos, uraim! – kiáltott fel a királyné, ahogy megpillantotta Athost és Aramist. – Végre megjöttek hát, hű barátaim, de az állam futárjai még maguknál is gyorsabbak! Az udvar értesült már a londoni ügyekről, mikor maguk Párizs kapuihoz értek, s éppen itt van Flammarens úr és Châtillon úr, kik Ausztriai Anna megbízásából hozzák a legfrissebb értesüléseket.

Aramis és Athos összenézett; az a nyugalom, sőt öröm, mely a királyné szeméből áradt, zavarba ejtette őket.

– Kérem, folytassák – mondta Flammarens és Châtillon felé fordulva -; tehát azt mondták, hogy I. Károlyt, az én felséges uramat, halálra ítélték, az angol alattvalók többségének akarata ellenére?

– Igenis, asszonyom – hebegte Châtillon.

Athos és Aramis mind nagyobb elképedéssel bámult egymásra.

– És hogy, mikor a vérpadra vitték – folytatta a királyné –, a vérpadra! Ó, Uram! Ó, királyom! és hogy mikor a vérpadra vitték, a felháborodott nép megmentette?

– Igenis, asszonyom – felelte Châtillon oly halkan, hogy a két nemes, bárhogy is fülelt, alig hallhatta ezt a megerősítést.

A királyné hálás töredelemmel kulcsolta össze a kezét, lánya pedig egyik karját anyja nyakára fonta, és örömkönnyes szemmel ölelte át.

– Most már éppen ideje, hogy felségedtől alázatos tisztelettel búcsúzzunk – mondta Châtillon, kinek ez a jelenet kínos lehetett, mert szemmel láthatóan elpirult Athos merő és átható tekintetétől.

– Még egy pillanatra, uraim – mondta a királyné, s visszatartotta őket egy intéssel. – Egy pillanatra, kérem! Mert íme, itt van La Fère és D'Herblay úr, akik, mint bizonyára hallották, Londonból jönnek, s mint szemtanúk talán oly részletekkel szolgálhatnak, melyeket uraimék nem ismernek. Ezeket majd hírül vihetik a királynénak, az én jóságos nénémnek. Beszéljenek, beszéljenek hát, uraim! Kíváncsian hallgatom. Mit se hallgassanak el; mit se titkoljanak. Ha őfelsége, a király él, s a királyi becsület csorbítatlan, minden egyéb közömbös nekem.

Athos elsápadt, s kezét a szívére tette.

– Nos hát – biztatta a királyné, e mozdulat s e sápadtság láttán –, beszéljen hát, uram, kérve kérem.

– Engedelmet, asszonyom – mondta Athos –, de addig semmit se teszek hozzá ez urak elbeszéléséhez, míg be nem ismerik, hogy alkalmasint tévedtek.

– Tévedtek? – kiáltott fel a királyné levegő után kapkodva – tévedtek?. .. De mi történt hát, az Istenért?!

– Uram – mondta Flammarens Athosnak –, ha mi tévedtünk, akkor a királynétól ered a tévedés, s feltételezem, nem szándékszik helyesbíteni őt, hisz ez őfelsége meghazudtolása volna!

– A királynétól, uram? – kérdezte Athos nyugodt és vibráló hangján.

– Igen – dörmögte Flammarens, s szemét lesütötte. Athos szomorúan felsóhajtott.

– Nem inkább attól ered ez a tévedés, aki a társaságukban volt, s akit a roule-i sorompónál láttunk? – kérdezte Aramis sértő udvariassággal. – Mert ha nem csalódtunk, La Fère gróf meg jómagam, hárman voltak, midőn Párizsba értek.

Châtillon és Flammarens összerezzent.

– Adjon már magyarázatot, gróf úr! – kiáltotta a királyné, kinek aggodalma percről percre nőtt. – Homlokáról kétségbeesést olvasok le, szája valami borzalmas hírt vonakodik jelenteni nekem s a keze reszket! Jaj, Istenem, Istenem! Mi történt hát?

– Úristen! – rebegte a királylány, s térdre rogyott az anyja mellett – könyörülj rajtunk!

– Uram – mondta Châtillon –, ha gyászos hírt hoz, kegyetlenséget művel, midőn a királynéval ezt a hírt közli!

Aramis Châtillonhoz lépett, hogy majdnem összeértek.

– Uram – mondta neki összeszorított ajakkal s szikrázó szemmel –, remélem nem szándékszik La Fère grófot meg engem kioktatni, hogy mit illik itt s mit nem illik mondani!

E rövid szóváltás alatt Athos, kezét még mindig a szívére szorítva, lehajtott fővel odament a királynéhoz, s megindult hangon így szólt:

– Asszonyom, a fejedelmek, kik természetüknél fogva a többi halandó fölött állnak, az égtől olyan szívet kaptak, hogy sokkal nagyobb csapásokat képesek elviselni, mint a hétköznapi ember; mert szívük felsőbbrendűségük része. Úgy vélem hát, nem kell felséged irányában úgy viselkednünk, ahogy egy osztályunkbeli nővel viselkednénk. Ó, e földi lét legnagyobb vértanúságára szánt királyné! íme a ránk bízott megtisztelő küldetés eredménye!

Azzal Athos, a pihegő és dermedt királyné elé térdepelve, kebléből elővette a gyémántos rendjelet, melyet a királyné elutazása előtt Winter lordra bízott, s az egyazon dobozba zárt jegygyűrűt, melyet a király halála előtt Aramisnak átadott; Athos e két tárgytól, amióta átvette, egy pillanatig se vált meg.

A dobozt kinyitotta, s néma, mély gyásszal adta át a királynénak.

A királyné keze kinyúlt, megfogta a gyűrűt, görcsösen ajkához emelte, s karját egyetlen sóhajtás, egyetlen zokogás nélkül széttárva elsápadt, s ájultan hanyatlott két udvarhölgye és leánya karjaiba.

Athos csókkal illette a szerencsétlen özvegy ruhája szegélyét, s oly méltósággal emelkedett föl, mely mély benyomást tett a jelenlevőkre, s így szólt:

– Én, La Fère gróf, ki sohasem hazudtam, esküszöm, először Isten előtt, azután az árva királyné előtt, hogy mindent, ami csak lehetséges volt, megtettünk a király megmentésére Anglia földjén. Most pedig – tette hozzá Aramishoz fordulva – menjünk, D'Herblay lovag, kötelességünket teljesítettük.

– Még nem – mondta Aramis. – Volna még egy-két szavunk ezekhez az urakhoz.

És Châtillonhoz fordulva így szólt:

– Uram, nem volna szíves kijönni, ha csak egy pillanatra is, hogy hallhassa azt a szót, melyet a királyné előtt nem tudok kiejteni?

Châtillon szó nélkül meghajolt a beleegyezés jeléül; előbb Athos és Aramis ment ki, Châtillon és Flammarens utánuk, s szó nélkül szelték át az előcsarnokot; mihelyt azonban egy földszinti, egyablakos teraszhoz értek, Aramis e teljesen elhagyott terasz felé irányította lépteit; az ablaknál megállt, s Châtillon hercegéhez fordulva így szólt:

– Uram, az előbb megengedte magának, hogy rendkívül nyeglén bánjék velünk. Ez semmi esetre sem volt illő dolog, legkevésbé olyan emberektől, akik a királynéval egy hazug fráter híreit közölték.

– Uram – csattant fel Châtillon.

– De hová tették De Bruy urat? – kérdezte Aramis gúnyosan. Talán bizony nem éppen az ábrázatát cseréli, mely oly nagyon hasonlít a Mazarin úréhoz? Tudjuk, van elég váltásra való tálján álarc a Palais-Royalban, Arlecchinótól kezdve egészen Pantaleonéig!³⁷

– Ejnye, maga provokálni akar minket, azt hiszem! – mondta Flammarens.

– Hát csak hiszik, uraim?

– Lovag! Lovag! – csillapította Athos.

– Hagyjon, hadd intézzem el a dolgot – mondta Aramis bosszúsan –, hisz tudja, hogy semmit sem szeretek befejezetlenül félbehagyni.

– Fejezze be hát, uram – mondta Châtillon, az Aramisétől mivel sem kisebb hetykeséggel.

Aramis meghajolt.

– Uraim, más, mint én vagy La Fère gróf, most elfogatná magukat, mert van néhány barátunk Párizsban; mi azonban szabad elvonulást kínálunk, mitől se aggódjanak. Jöjjenek, s csevegjünk egy kicsit, kezükben karddal, ezen az elhagyott teraszon!

– Örömest – mondta Châtillon.

– Egy pillanat, uraim – kiáltotta Flammarens -; belátom, csábító ajánlat, ez idő szerint mégis lehetetlen elfogadnunk.

– Ugyan miért? – kérdezte Aramis csúfondárosan. – Ily óvatossá talán bizony a Mazarin közelsége teszi?

– Ejnye, hallotta, Flammarens – fordult hozzá Châtillon –, ha nem fogadnám el, örök folt maradna nevemen és becsületemen!

– Szerintem is – mondta Aramis.

– És mégse fogja elfogadni, s ezek az urak, meggyőződésem, hamarosan osztani fogják véleményemet.

Aramis hihetetlen sértő módon csóválta a fejét. Châtillon látta ezt, s a kardja markolatához kapott.

– Herceg – mondta Flammarens –, elfelejti, hogy holnap igen fontos expedíciót vezet, s hogy a Hercegúr által kijelölve s a királyné jóváhagyásával holnap estig nem rendelkezik magával!

– Nem bánom hát. Akkor holnapután reggel – mondta Aramis.

– Holnapután reggelig nagyon hosszú az idő, uraim – mondta Châtillon.

– Nem én tűzöm ki az időpontot – mondta Aramis –, s nem én kérem a halasztást. Annál kevésbé sem – tette hozzá –, mert hisz találkozhatnánk, úgy vélem, ezen az expedíción is.

– Igaza van, uram – örvendezett Châtillon. – Kész örömest, ha nem restelli a fáradtságot egészen a Charentoni-kapuig.

– Hogy is restellném, uram? Hogy magával találkozzam, a világ végéig elmennék, nemhogy egy-két mérföldet ne tennék meg érte…

– Nos hát, holnap, uram!

– Számítok rá. Most pedig menjenek a bíborosuk után. Előbb azonban esküdjenek meg a becsületükre, hogy nem értesítik visszatértünkről.

– Feltételek?!

– Miért ne?

– Mert feltételeket csak győzők szabhatnak, maguk pedig nem azok, uraim.

– Akkor rántsunk kardot azonnal. Nekünk mindegy: mi nem vezetünk holnap expedíciót.

Châtillon és Flammarens egymásra nézett; Arámi s szavaiban, taglejtésében annyi gunyorosság volt, hogy kivált Châtillon, alig tudta magát féken tartani. De Flammarens egy szavára türtőztette magát.

– Nem bánom hát, társunk bárki legyen is, mit sem tud meg a történtekből. De maga ugyebár megígéri, uram, hogy holnap ott lesz Charentonban?

– Ó, csak legyenek nyugodtak, uraim – mondta Aramis.

A négy nemes üdvözletet váltott, most azonban Flammarens és Châtillon ment ki a Louvre-ból elébb, s Athos meg Aramis utánuk.

– Tulajdonképpen kik ellen irányul szörnyű haragja, Aramis? kérdezte Athos.

– A mindenségit, hát azok ellen, akikkel szóváltásom volt.

– Mit vétettek magának?

– Mit vétettek?… Hát maga sem látta?

– Nem.

– Vigyorogtak, mikor megesküdtünk, hogy Angliában teljesítettük a kötelességünket. Nos, vagy hitték, vagy nem. Ha hitték, akkor azért vigyorogtak, hogy megsértsenek, ha nem hitték, azzal is megsértettek, épp ezért sürgős megmutatnunk nekik, hogy kicsodák is vagyunk! Egyébként nem bosszant, hogy az ügyet holnapra halasztották, hiszen ma este alkalmasint kellemesebb teendőnk van, mint a párbajozás. -Mi a teendőnk?

– Mi? A mindenségit! Elfogatjuk Mazarint. Athos fitymálón húzta el az ajkát.

– Effajta vállalkozásokhoz semmi kedvem, tudja, Aramis.

– Ugyan miért?

– Mert a rajtaütéshez hasonlítanak.

– Az már igaz, Athos, hogy furcsa hadvezér lenne magából! Csak fényes nappal ütközne meg; ellenfelét értesítené a támadás pillanatáról, s óvakodnék bármit is megpróbálni ellene éjjel, nehogy azzal vádolhassa, hogy kihasználta a sötétséget.

Athos mosolygott.

– Tudja, az ember nem változtathatja meg a természetét – mondta -; azonkívül: honnan tudja, mit érünk vele, s Mazarin elfogatásából nem inkább rossz, mint jó származik-e, s nem zűrzavar-e inkább, mint diadal?

– Csak mondja ki, Athos, hogy helyteleníti indítványomat.

– Nem én, sőt azt hiszem, megengedett eszköz; azonban…

– Azonban micsoda?

– Azt hiszem, nem kellett volna megeskettetni ezeket az urakat, hogy Mazarinnak mit sem szólnak; mert azzal, hogy megeskettette őket, szinte maga is kötelezettséget vállalt, hogy mit sem cselekszik.

– Én ugyan nem, semmi kötelezettséget, esküszöm! Tökéletesen szabadnak tekintem magam. Induljunk, Athos, induljunk már!

– Hová?

– Beaufort úrhoz vagy Bouillon úrhoz; megmondjuk nekik, hányadán vagyunk.

– De csak azzal a feltétellel, ha a koadjutoron kezdjük, ő pap, jártas a lelkiismereti ügyekben, majd előadjuk neki a mienket.

– Jaj – mondta Aramis –, ő mindent el fog rontani, s magának fog tulajdonítani; hagyjuk utolsónak, nemhogy rajta kezdenénk.

Athos mosolygott; látható volt, hogy lelke mélyén valami ki nem mondott gondolat rejlik.

– No jó – mondta –, nem bánom; melyikükön kezdjük hát?

– Bouillon úron, ha nincs kifogása ellene; ő esik elsőnek az utunkba.

– Most pedig, ugyebár, megenged nekem valamit? -Mit?

– Hogy benézzek a Nagy Károly Király fogadóba, s Raoult megöleljem.

– Természetesen! Magával megyek, hadd öleljük meg együtt.

Beszálltak a csónakba, mely idáig hozta volt őket, s a Vásárcsarnokhoz vitették magukat. Grimaud-t és Blaisois-t ott találták, vártak a lovakkal, s mindnégyen elindultak a Guénégaud utca felé.

Raoul azonban nem volt már a Nagy Károly Király fogadójában, napközben üzenetet kapott a Hercegúrtól, s Olivainnal együtt tüstént útnak indult.