61 Uram Jézus!

Mikor Mordaunt a ház elé ért, D'Artagnant a küszöbön találta, a katonák pedig fegyverestül szanaszét hevertek a kert gyepén.

– Hé! – kiáltotta a gyors iramodástól fojtott hangon. – A foglyok itt vannak még?

– Itt, uram – mondta az őrmester, és fürgén talpra szökkent, akárcsak az emberei, akik kezüket fürgén a kalapjukhoz emelték.

– Rendben van. Négy ember fogja őket, s vigye tüstént a lakásomra.

Négy ember előállott.

– Tessék? – kérdezte D'Artagnan, azzal a csúfondáros arckifejezéssel, melyet olvasóink már bizonyára jó néhány ízben láttak rajta, mióta megismerték. – Miről van szó, kérem?

– Arról, uram – mondta Mordaunt –, hogy négy embernek megparancsoltam, szállítsák a ma reggel ejtett foglyokat a lakásomra.

– Hát azt miért? – kérdezte D'Artagnan. – Engedelmet a kíváncsiságéit; azonban megérti, ha e tárgyban felvilágosítást szeretnék.

– Mert a foglyok most már az enyémek – felelte Mordaunt gőgösen –, azt csinálok velük, amit akarok.

– Engedjen meg^ engedjen meg az ifjú úr – mondta D'Artagnan –, de úgy látom, téved; szokás szerint a fogoly azé, aki elfogta, s nem, aki látta elfogni. Maga elfoghatta volna Winter lordot, aki, mint mondják, a nagybátyja volt; jobbnak látta megölni, nemde; mi, Du Vállon úr meg jómagam, megölhettük volna ezt a két nemesembert, de jobbnak láttuk foglyul ejteni, ki-ki az ízlése szerint.

Mordaunt ajka elfehéredett.

D'Artagnan felfogta, hogy a dolog pillanatok alatt rosszra fordulhat, elkezdte hát dobolni az ajtón a testőrindulót.

Porthos az első akkordra megjelent, és megállt az ajtó túlsó oldalán, lába a küszöbön, homloka a szemöldökfát érte.

Az intézkedés Mordaunt figyelmét nem kerülte el.

– Uram – mondta egyre sértőbb haraggal –, ellenállása hasztalan, a foglyokat az imént adta nekem a fővezér, az én dicső patrónusom, Oliver Cromwell úr.

D'Artagnant úgy érték e szavak, mint valami villámcsapás.

A vér zubogott a halántékán, felhő szállt el a szeme előtt, megértette a fiatalember vérszomjas reményét; és keze egy pillanatra ösztönösen a kardja markolatára tévedt.

Porthos pedig D'Artagnant figyelte, hogy tudja, mit kell tennie, s mozdulatait az övéhez igazítsa.

Porthosnak ez a tekintete D'Artagnant inkább nyugtalanította, mint megnyugtatta, s kezdte kárhoztatni magát, amiért Porthos baromi erejéhez folyamodott olyan ügyben, melyet, úgy érezte, főként ravaszsággal kell intézni.

“Az erőszak — gondolta – mindnyájunk pusztulását okozná; mutasd meg D'Artagnan barátom, ennek a kígyónak, hogy nemcsak erősebb, de ravaszabb is vagy nála.“

– Ó – mondta mélyen meghajtva magát –, miért nem kezdte ezzel, Mordaunt úr? Micsoda? Tehát Olivér Cromwell úrtól jön, napjaink legdicsőbb hadvezérétől?

– Most váltam tőle el, uram – mondta Mordaunt, leugrott a lováról, s a gyeplőt egyik katonája kezébe adta –, most váltam el tőle, ebben a pillanatban.

– Miért nem mondta ezt mindjárt, kedves uram! – folytatta D'Artagnan. – Egész Anglia a Cromwellé, s mivel az ő nevében kéri foglyaimat, fejet hajtok, uram, magának adom, vigye őket!

Mordaunt sugárzó arccal indult előre, s Porthos megsemmisülve s morcos döbbenettel bámult D'Artagnanra, s száját kinyitotta, hogy mondjon valamit.

D'Artagnan azonban a csizmájára taposott, s abból megértette, hogy barátja csak komédiát játszik.

Mordaunt a küszöb első fokára lépett, s kalappal a kezében készült áthaladni a két barát között, közben intett négy emberének, hogy kövessék.

– Már megbocsásson – mondta D'Artagnan, a legbájosabb mosollyal, s kezét a fiatalember vállára téve –, de ha a dicső Cromwell generális foglyainkról a maga javára intézkedett, ez adományozó gesztust kétségkívül írásban tette, nemde?

Mordaunt megtorpant.

– Bízvást küldött valami levélkét nekem, legalább egy papírcafatot, mely bizonyítja, hogy az ő nevében jött. Szíveskedjék ideadni hát ezt a papírcafatot, hadd menthessem fel önmagamat honfitársaim cserbenhagyásának vádja alól. Másképpen, ugye megért engem, noha bizonyos vagyok benne, hogy Cromwell generális úr mi rosszat sem akar nekik, rossz vért szülne a dolog.

Mordaunt hátrált, érezve a cselt, rémítő pillantást vetett D'Artagnanra; ő azonban a legkellemesebb és legbarátságosabb arckifejezéssel felelt, mely csak valaha kifeslett az arcán.

– Ha egyszer én állítok magának valamit, uram – mondta Mordaunt –, azzal sérteget, hogy kételkedik benne?

– Én? – csodálkozott D'Artagnan. – Hogy én kételkedném abban, amit maga állít! Isten őrizzen attól, kedves Mordaunt uram! Ellenkezőleg, tökéletes és érdemes nemesembernek tartom, már aszerint, ahogy látom; azonkívül, uram, akarja-e, hogy őszintén beszéljek? – folytatta D'Artagnan az ő nyílt arcával.

– Beszéljen, uram – mondta Mordaunt.

– Du Vallon úr, a barátom itt, gazdag ember, negyvenezer tallér évjáradéka van, s a pénz egyáltalán nem érdekli; tehát nem őérte, hanem magamért beszélek.

– S aztán?

– Nos, uram, én nem vagyok gazdag; Gascogne-ban nem szégyen ez; ott senki sem gazdag, a dicső emlékezetű IV. Henriknek, aki a gasconok királya volt, ahogyan őfelsége IV. Fülöp az egész spanyol birodalom királya, soha egy fillér se volt a zsebében.

– Fejezze be, uram – mordult Mordaunt, látván, hová akar kilyukadni –, ha csak az tartja vissza, amire gondolok, hát el lehetne oszlatni ezt a nehézséget.

– Hej, tudtam én – mondta D'Artagnan –, hogy okos fiú maga! Bizony, bizony ez a valóság, itt tör a nyereg, ahogy mi franciák mondjuk; én szerencselovag vagyok; egyebem sincs, mint amit a kardom szerez, vagyis több a sebem, mint a pénzem. Nos, mikor ma reggel foglyul ejtettem két előkelő franciát, mi több, a térdszalag-rend lovagjait, azt gondoltam: megvagyonosodtam. Két franciát mondtam, mert ilyen körülmények között, Du Vallon úr, aki, mondom, gazdag ember, mindig nekem adja a foglyait.

Mordaunt, akit teljesen lóvátett D'Artagnan kedélyes szószátyársága, úgy mosolygott, mintha az elsorolt okokat pompásan megértené, s nyájasan ezt válaszolta:

– Azonnal meglesz az aláírt parancs, s a kétezer arany nemkülönben; addig is, uram, hadd vigyem el azt a két embert.

– Nem – mondta D'Artagnan -; mit számít magának egy félóra késedelem! A rend embere vagyok, csináljuk a dolgot szabályszerűen, uram.

– Márpedig – folytatta Mordaunt – kényszeríthetném, mert itt én parancsolok!

– Ejnye, uram – mondta D'Artagnan, kellemetes mosollyal –, látszik, hogy ámbár szerencsénk volt, Du Vallon úrnak meg nekem, a társaságában utazni, nem ismer bennünket. Mi nemesemberek vagyunk, s készek rá mindketten, hogy megöljük magát mind a nyolc emberével egyetemben. Az Istenért, Mordaunt úr, ne makacsolja meg magát, mert akkor én is megmakacsolom magam, s konokságomban megátalkodom. Hát még Du Vallon barátom! – folytatta D'Artagnan – ő ilyen helyzetben még nálam is konokabb és megátalkodottabb; arról ne is beszéljünk, hogy Mazarin bíboros őeminenciájának vagyunk a küldöttjei, aki Franciaország királyát képviseli. Ebből az következik, hogy jelen pillanatban mi képviseljük a királyt s a bíborost, ami azt jelenti, hogy követminőségünkben sérthetetlenek vagyunk, és Olivér Cromwell úr, ki bízvást éppoly nagy politikus, mint hadvezér, olyan ember, aki ezt tökéletesen belátja. Kérjen hát tőle írt parancsot! Mibe kerül az magának, kedves Mordaunt uram?

– Bizony, írt parancsot – mondta Porthos, aki kezdte kapiskálni D'Artagnan szándékát -; csak ennyit kérünk!

Bárhogy szeretett volna is Mordaunt erőszakhoz folyamodni, D'Artagnan magyarázatát mégis jogosnak kellett elismernie. Egyébként is hírneve imponált neki, s az, amit ma reggel látott tőle, s ami hírnevét még öregbítette, gondolkodóba ejtette. Aztán mit sem sejtvén a mélységes barátság szálairól a négy francia között, minden nyugtalansága eltűnt a váltságdíjnak egyébként nagyon elhihető motívuma előtt.

Elhatározta, hogy nemcsak a parancsért megy el, de a kétezer aranyért is, amennyire ő maga is becsülte a két foglyot.

Mordaunt tehát lóra szállt, s miután figyelmeztette az őrmestert, hogy jól őrködjék, megfordult és elvágtatott.

– Jó – mondta D'Artagnan –, egy negyedóra a sátorig, egy negyedóra vissza, ez több is, mint amennyi kell nekünk.

Aztán Porthoshoz fordult, s a legkisebb változás sem tükröződött az arcán, hogy akik esetleg lesnék, azt higgyék, ugyanazt a beszélgetés^ folytatja.

– Porthos barátom – mondta, s jelentőségteljesen nézett a szemébe –, jól figyeljen most! Először is: barátainknak egy szót sem arról, amit itt hallott; fölösleges tudniok a szolgálatról, melyet tenni fogunk nekik.

– Jó – mondta Porthos –, értem.

– Menjen az istállóba, Mousquetont ott találja, nyergeljék fel a lovakat, a pisztolyokat tegyék a nyeregtáskákba, vezessék ki őket az utcára, hogy csak éppen a hátukra kelljen ugrani: a többit bízza rám.

Porthos semmi megjegyzést sem tett, s a barátja iránti fenséges bizalommal engedelmeskedett.

– Megyek – mondta -; de abba a szobába, melyben az urak vannak, bemehetek-e még?

– Nem, fölösleges.

– Akkor, legyen szíves, hozza el az erszényemet: ott hagytam a kályhán.

– Legyen nyugodt.

Porthos nyugodt járásával elindult az istálló felé, s átment a katonák között, akik nem győzték csodálni, hogy francia létére oly termetes növésű s tagbaszakadt. Az utcasarkon találkozott Mousquetonnal, s magával vitte.

Ekkor D'Artagnan holmi dalocskát fütyörészve, melyet Porthos elindulásakor kezdett el, betoppant a szobába.

– Kedves Athosom, meghánytam-vetettem okfejtését, s bizony meggyőzött engem! Úgy éljek, bánom, hogy belekeveredtem ebbe a dologba. Igazat mondott: Mazarin gazember. Elhatároztam hát, hogy magukkal menekülök. Semmi tanakodás, készüljenek! Kardjuk a sarokban, ott ne felejtsék őket, ez a szerszám a mi körülményeink közt nagyon hasznos lehet; erről jut eszembe Porthos erszénye. Ihol, ni!

És D'Artagnan az erszényt zsebébe süllyesztette. A két barát ámult-bámult: mi történt vele?

– Ejnye, mi van ebben meglepő? – kérdezte D'Artagnan. – Igazán megmondhatnák. Vak voltam: Athos kinyitotta a szemem, ez az egész. Jöjjenek ide!

Azok odamentek.

– Látják ezt az utcát? – kérdezte D'Artagnan. – Ott lesznek a lovak; kimennek az ajtón, balra fordulnak, nyeregbe vetik magukat, és minden rendben lesz; semmivel se törődjenek, csak azzal, hogy jól hallják a jelszót. A jelszó az én kiáltásom lesz: “Uram Jézus!“

– De ugye, becsületszavára velünk jön? – kérdezte Athos.

– Az Istenre esküszöm!

– Rendben van – lelkendezett Aramis , az “Uram Jézus“ kiáltásra kimegyünk, mindenkit felöklelünk, aki utunkat állja, futunk a lovakhoz, nyeregbe ugrunk és sarkantyúba kapjuk a lovakat; így gondolja?

– Tökéletesen!

– Látja, Aramis – mondta Athos –, mindig hangoztattam, hogy D'Artagnan ér köztünk a legtöbbet!

– Jó – mondta D'Artagnan –, menekülök a bókok elől. Isten velük!

– De aztán velünk menekül, nemde?

– Majd meglátják! Ne felejtsék el a jelszót: “Uram Jézus!“ Ugyanolyan léptekkel ment ki, ahogyan jött, s ott folytatta a dalocskát, melyet beléptekor fütyült, ahol abbahagyta.

A katonák kártyáztak vagy aludtak, kettejük hamisan énekelte a sarokban a Super flumina Babylonis1²¹ kezdetű zsoltárt. D'Artagnan az őrmestert hívta.

– Jóember – mondta –, Cromwell generális értem üzent Mordaunt úrral, kérem, jól vigyázzon a foglyokra!

Az őrmester mutatta, hogy nem ért franciául.

Erre D'Artagnan kézzel-lábbal magyarázva próbálta megértetni vele, amit szavakból meg nem érthetett.

Az őrmester bólintott, hogy jól van.

D'Artagnan elindult az istálló felé: mind az öt lovat felnyergelve találta, a magáét csakúgy, mint a többit.

– Ki-ki vezessen gyeplőszáron is egy lovat – mondta Porthosnak és Mousquetonnak –, aztán forduljanak bal felé, oly módon, hogy Athos és Aramis jól láthassák az ablakból.

– S akkor jönni fognak? – kérdezte Porthos.

– Abban a pillanatban.

– Erszényemet nem felejtette el?

– Nem, legyen nyugodt. -Jó.

Porthos meg Mousqueton, egy-egy lovat gyeplőszáron vezetve, a kijelölt helyre indult.

Ekkor D'Artagnan egyedül maradva, tűzszerszámával meggyújtott egy darab ócska taplót, alig kétlencsényi nagyot, lóra kapott, s hirtelen megállt a katonák között, a kapuval szemközt.

Itt, miközben az állat nyakát paskolta-simogatta, azt a taplódarabocskát bedugta a fülibe.

Ilyen módszerhez, nagyobb kockázat nélkül, csak D'Artagnanhoz hasonló lovas folyamodhatott, mert az állat, alighogy a parázs perzselni kezdte, kínjában felágaskodott, s úgy ugrált, mintha megőrült volna.

A katonák, akiket eltiprással fenyegetett, hanyatt-homlok szétfutottak.

– Segítség! Segítség! – ordította D'Artagnan. – Fogják meg! Fogják meg! Megbokrosodott a lovam!

Valóban, az állat szeme egy pillanat alatt vörösen guvadt ki üregéből, s testét fehér tajték lepte be.

– Segítség! – kiáltozott D'Artagnan folyton, de a katonák csak nem mertek segítségére sietni. – Segítség! Hagynák, hogy megöljön?! Uram Jézus!

Alighogy kiáltása elhangzott, nyílt az ajtó, s Athos meg Aramis, kezükben karddal, kirohantak. De hála D'Artagnan cselének, szabad volt az út.

– Szöknek a foglyok! Szöknek a foglyok! – ordította az őrmester.

– Fogják meg! Fogják meg! – üvöltötte D'Artagnan, és megeresztette tomboló lova gyeplőjét, hogy az két-három embert feldöntve rugaszkodott neki.

– Stop! Stop! – kiáltották a katonák, s futottak fegyvereikért.

De a foglyok már nyeregben voltak, s ha már nyeregben, nem vesztegettek több időt, nekivágtak a legközelebbi kapu felé. Az utca közepe táján észrevették Grimaud-t és Blaisois-t, akik gazdáik kerestében jöttek erre.

Athosnak egyetlen intésébe került, hogy Grimaud-val mindent megértessen: rögtön a kis csapat nyomába szegődött, mely úgy száguldott, mint a fergeteg, s D'Artagnan leghátul nyargalva, még szóval is ösztökélte őket. Árnyékok gyanánt suhantak át a kapubolt alatt, s mielőtt az őrök észbe kaptak volna, már kunt voltak a nyílt mezőn.

Azalatt a katonák nem hagyták abba a “Stop! Stop!“ kiáltozást, s az őrmester, kezdvén ráeszmélni, hogy lóvá tették, a haját tépte.

Ekkor dobbant közéjük egy vágtató lovas, kezében papírdarab fehérlett.

Mordaunt volt az írott rendelettel.

– A foglyok? – üvöltötte, a lováról leugorva.

Az őrmesternek nem volt ereje válaszolni, csak a kitárt ajtóra mutatott és az üres szobára. Mordaunt nekilódult a lépcsőnek, mindent megértett, olyat ordított, mintha a belét tépték volna ki, és ájultan zuhant a kövezetre.