60 A “ficsúrok“

Mialatt Mordaunt Cromwell sátra felé igyekezett volt, D'Artagnan és Porthos foglyaikat a szállásukul kijelölt newcastle-i házba vezették.

Mordaunt figyelmeztetése az őrmesterhez dehogy kerülte el D'Artagnan figyelmét; épp ezért Athost és Aramist, csak úgy a szemével, a legkomolyabb óvatosságra intette.

Ennek jóvoltából mindketten némán kullogtak legyőzőik oldalán; s ez nem is esett különösebben nehezükre, épp elég tűnődnivalót adott nekik saját gondolataik megválaszolása.

Ha ember valaha elképedt, Mousqueton volt az, midőn a küszöbről megpillantotta a közeledő négy jó barátot egy őrmester és vagy tíz ember kíséretében. A szemét dörzsölte, sehogy se tudván rászánni magát, hogy Athost és Aramist felismerje, de végül nagy nehezen mégiscsak tudomásul vette. Már-már éppen örömrivalgásban tört ki, mikor Porthos ellentmondást nem tűrő szemkifejezéssel csendre intette.

Mousqueton ott maradt hát az ajtófához tapadva, s várta-várta e módfelett furcsa eset magyarázatát; kiváltképp mégis az zaklatta fel, hogy a négy cimbora úgy viselkedett, mintha nem ismernék többé egymást.

D'Artagnan és Porthos foglyaikat abba a házba vitték, melyben előző este óta laktak, és amelyet Cromwell generális bocsátott a rendelkezésükre: egy utca szegletét képezte, valamiféle kertje is volt, s istálló is, a másik utcai szárnyán.

A földszint ablakai, ahogy ez vidéki városokban előfordul, rácsosak voltak, úgyhogy nagyon hasonlítottak a börtönablakokhoz.

A két cimbora a foglyokat előretessékelte, s miután Mousquetonnak megparancsolták, hogy vigye a lovakat az istállóba, megálltak a küszöbön.

– Mért nem megyünk be utánuk? – kérdezte Porthos.

– Hadd lássuk előbb, mit akar tőlünk ez az őrmester meg ez a nyolc-tíz ember a nyomában – mondta D'Artagnan.

Az őrmester és nyolc-tíz embere letelepedett a kicsi kertben. D'Artagnan megkérdezte, mit óhajtanak, s miért tartózkodnak itt.

– Parancsot kaptunk – válaszolt az őrmester –, hogy segítsünk őrizni a foglyokat.

Ez ellen nem lehetett kifogás: sőt tapintatos figyelmességnek kellett felfogni, s még hálásnak is mutatkozni az iránt, aki így intézkedett. D'Artagnan megköszönte hát az őrmesternek, s egy koronát adott neki boritalra, Cromwell egészségére.

Az őrmester azt felelte, hogy a puritánok sohasem isznak, s a koronát zsebre tette.

– Jaj – sóhajtott Porthos –, de iszonyú nap, kedves D'Artagnan barátom!

– Mit beszél itt, Porthos? Iszonyú napnak mondja azt, melyen megtaláltuk barátainkat?

– Az ám, de micsoda körülmények közt!

– Igaz, hogy a körülmények nyugtalanítók – mondta D'Artagnan -; de sebaj, menjünk be hozzájuk, s próbáljuk egy kissé világosabban látni helyzetünket.

– Bizony, szörnyű zavaros – mondta Porthos –, most már értem, Aramis miért javasolta oly nyomatékkal, hogy tekerjem ki az undorító Mordaunt nyakát!

– Csend, ha mondom! – figyelmeztette D'Artagnan. – Ki ne ejtse ezt a nevet a száján.

– De hisz – mondta Porthos – én franciául beszélek, ezek meg itt angolok!

D'Artagnan azzal a csodálkozással nézett Porthosra, mely a józan ítéletű embert szokta elfogni mindennemű képtelenség, ostobaság felett.

Aztán, lévén, hogy Porthos a maga részéről szintén értetlenül álmélkodott döbbenetén, D'Artagnan megbökte, mondván:

– Menjünk be!

Porthos lépett be elsőnek, D'Artagnan utána, s gondosan bezárta maga mögött az ajtót, majd két barátját egymás után a keblére vonta.

Athos halálosan szomorú volt. Aramis hol Porthosra, hol D'Artagnanra nézett, egy szót sem szólt, de tekintete oly kifejező volt, hogy D'Artagnan értett belőle.

– Azt akarják tudni, hogy kerültünk ide? Úristen, de könnyű kitalálni! Mazarin megbízott, hogy hozzunk el egy levelet Cromwell generálisnak.

– De hogy lehetnek Mordaunt mellett? – kérdezte Athos. – Ama Mordaunt mellett, akitől óva intettem magát, D'Artagnan!

– S kinek a nyakát oly melegen ajánlottuk a markába! – mondta Porthosnak Aramis.

– Változatlanul Mazarin! Cromwell őt küldte Mazarinhoz; Mazarin minket Cromwellhez küldött. Mindebben van valami végzetszerűség.

– Igen, igaza van, D'Artagnan, az a végzetszerűség, mely elválaszt egymástól és elveszejt! így hát, kedves Aramis – folytatta Athos –, erről ne beszéljünk többet, s készüljünk fel a keserves halálra!

– A keservit, épp ellenkezőleg – mondta D'Artagnan –, csak beszéljünk róla, hiszen megegyeztünk volt, egyszer s mindenkorra, hogy mi mindig együtt vagyunk, mégoly ellentétes ügyekben is!

– Bizony, nagyon ellentétesekben – mondta Athos mosolyogva -; mert itt, kérdem maguktól, miféle ügyet szolgálnak? Jaj, D'Artagnan, most láthatja, a nyomorult Mazarin mire használja fel! Tudja, micsoda bűnben tette magát bűnrészessé e napon? A király elfogásában, meggyalázásában, halálában!

– Ugyan – szólt közbe Porthos –, azt hiszi?

– Ez túlzás, Athos – mondta D'Artagnan –, még nem tartunk ott!

– Ha nem is, de már peddzük, annyi szent! Avagy miért fognak el egy királyt? Ha úgy akarják tisztelni, mint urukat, nem veszik meg, akárcsak egy rabszolgát. Azt hiszi, Cromwell azért fizetett érte kétszázezer fontot, hogy újra trónra ültesse? Megölik őt, barátaim, s ez még a legkisebb bűn, melyet elkövethetnek. Inkább lefejezni, mint arcul csapni egy királyt.

– Nem cáfolhatom meg, mert ezek után lehetséges – mondta D'Artagnan –, de mi közünk mindehhez? Én itt vagyok, mert katona vagyok, gazdáimat szolgálom, vagyis akik megfizetik zsoldomat. Megesküdtem, hogy engedelmeskedem, hát engedelmeskedem; de maguk, akik nem tettek ilyen esküt, maguk miért vannak itt, s miféle ügyet szolgálnak?

– A legszentebb ügyet a világon! – mondta Athos. – A balsors, a királyság és a vallás ügyét. Egy jó barát, egy hitves, egy leány tisztelt meg segítségül hívásukkal. Szolgáltuk őket, ahogy gyarló eszközeinktől kitelt, s Isten számon tartja szándékunkat, ha hiányzott is hozzá az erőnk. Ám gondolkozzék másként, D'Artagnan, s ítélje meg más módon a dolgokat, barátom; én nem vitatkozom, csak helytelenítem.

– Hej, hej – csóválta fejét D'Artagnan –, végeredményben mi közöm nekem Cromwellbez, aki angol, s fellázad királya ellen, aki skót? Én francia vagyok, s ezek a dolgok nem tartoznak rám. Miért akar hát érettük felelőssé tenni?

– Csakugyan – mondta Porthos.

– Mert minden nemesember testvér, mert maguk nemesemberek, mert a királyok minden országban az elsők a nemesek közt, mert a vak, hálátlan és ostoba nép mindig örömét leli benne, hogy megalázhatja, aki nála feljebbvaló; maga pediglen, D'Artagnan, a régi főúri sarj, a szép nevű és jó kardú férfiú, közreműködött abban, hogy egy királyt a sörkereskedőknek, szabóknak és fuvarosoknak kiszolgáltassanak! Ó, D'Artagnan, lehet, hogy mint katona kötelességét teljesítette de mint nemesember bűnt követett el, higgye el!

D'Artagnan egy virágszárat rágcsált, nem válaszolt, s kényelmetlenül érezte magát; mert ahogy Athostól elfordította a fejét, Aramis tekintetével találkozott.

– Maga pedig, Porthos – folytatta a gróf, mintha D'Artagnant zavarában megszánta volna –, a legjobb szív, a legjobb barát, a legjobb katona, akit ismerek; aki lelkületénél fogva méltó lett volna, hogy akár valami trónus lépcsején szülessék, s akit előbb-utóbb egy értelmes király fog kárpótolni majd: kedves Porthosom, magatartása, ízlése és bátorsága szerint szintén nemesember lévén, éppoly bűnös, mint D'Artagnan.

Porthos elpirult, de inkább örömében, mint zavarában, s fejét mégis a szégyenkezők módján hajtotta le, s így szólt:

– Igen, igen, azt hiszem, igaza van, kedves grófom.

Athos felkelt, odalépett D'Artagnanhoz, kezet nyújtott, s így szólt.

– Ugyan már no, ne duzzogjon, kedves fiam, mert amit most mondtam, ha nem is éppen atyai hangon, de atyai szívvel mondottam. Könnyebb lett volna, elhiheti, hálálkodnom, hogy megmentette az életemet, s egyetlen szóval sem érintenem érzelmeimet.

– Kétségkívül, kétségkívül – felelte D'Artagnan, és ő is kezet nyújtott neki -; de az is igaz, hogy furcsa érzelmei vannak, amilyenek nem lehetnek mindenkinek! Mert ki ne csodálkoznék azon, hogy egy épelméjű ember otthagyja a házát, a hazáját, gyámfiát, azt a kedves ifjút, akit láttunk a táborban, hogy rohanjon, hová? Egy rothadt és férges királyság megsegítésére, mely egy szép napon úgy fog összedőlni, mint valami ócska deszkabódé. Hangoztatott érzelmei szépek, kétségtelen, oly szépek, hogy már nem is emberiek!

– Akármilyenek is, D'Artagnan – válaszolta Athos, és nem esett bele a csapdába, melyet a furfangos gascogne-i állított Raoulra oly érzékeny apai szívének –, akármilyenek is, a lelke mélyén elismeri hogy igazak; de gazdámmal disputálnom már hiba. D'Artagnan, a foglya vagyok, bánjék hát úgy velem, mint fogollyal.

– Ejnye, az istenfáját – mondta D'Artagnan –, de hiszen jól tudja, hogy nem lesz sokáig az!

– Nem, mert bizonyosan úgy bánnak velünk, mint amazokkal Philiphaugh-nál.²⁰

– Azokkal pedig hogy bántak? – kérdezte D'Artagnan.

– Hogy? Felét felakasztották, felét agyonlőtték mondta Aramis.

– Nos hát én esküszöm – mondta D'Artagnan –, esküszöm, hogy amíg egyetlen csepp vér marad az ereimben, magukat fel nem kötik, sem agyon nem lövik! A Krisztusát! Csak jöjjenek! Egyébként látja itt ezt az ajtót, Athos?

– Nos hát?

– Nos hát ezen az ajtón át oda mehetnek, ahova akarnak, mert e pillanattól fogva, Aramisszal együtt, szabadok, mint a madár.

– Erről igazán magára ismerek, kedves D'Artagnan – felelte Athos –, de nem maguk a mi gazdáink: ezt az ajtót őrzik, D'Artagnan, ugye, tudja.

– Akkor hát kitörnek mondta Porthos. – Kik őrizhetik? Legfeljebb tíz ember.

– Ez négyünknek semmi sem volna, de kettőnknek már sok. Így van ez, szétesett állapotunkban, melyben vagyunk, el kell pusztulnunk. Lássa a végzetes példát: a vendome-i úton, D'Artagnant, a bátrak bátrát, s Porthost. a vitézek vitézét, erősek erősét, megverték. Ma pedig Aramisszal meg velem esett meg ugyanaz. Nos, ez sohasem történt meg velünk, amíg együtt voltunk mind a négyen; haljunk meg hát, miként meghalt Winter lord is; ami engem illet, kijelentem, nem egyezem bele a menekülésbe, csak ha mindnégyen menekülünk.

– Lehetetlen – mondta D'Artagnan -. mi a Mazarin szolgálatában vagyunk.

– Tudom, és egy cseppet sem unszolom magukat tovább; okfejtésem mit sem eredményezett; hibás volt, kétségkívül, mert egy szikrányit sem győzött meg oly igaz szellemeket, amilyen a maguké.

– Egyébként, ha hatott volna is – mondta Aramis –, jobb, ha nem keverjük bajba két olyan kiváló barátunkat, mint D'Artagnan és Porthos. Nyugodjanak meg, uraim, megbecsülést szerzünk magunknak halálunkkal; ami engem illet, büszkén állok a puskacsövek elé, sőt, a bitófa alá is magával, Athos, mert sohasem láttam olyan nagynak, mint a mai napon.

D'Artagnan egy szót sem szólt csak, miután a virágszálat elrágcsálta, a körmét rágta tovább.

– Csakugyan azt hiszi – szólalt meg végül –, hogy meg fogják magukat ölni? És miért tennék? Kinek érdeke a haláluk? Különben is a mi foglyaink.

– Bolond, szalasztott bolond! – mondta Aramis. – Hát nem ismered Mordauntot? Nos, én csak egyetlen pillantást váltottam vele, s már láttam a szemében, hogy halálra vagyunk ítélve.

– Az az igazság – jelentette ki Porthos –, hogy szörnyű bosszús vagyok, amiért nem fojtottam meg, ahogyan Aramis javasolta!

– Fütyülök én erre a fickóra! – legyintett D'Artagnan. – Az árgyélusát, csak kezdjen csiklandozni egy kicsit közelebbről, szétmorzsolom ezt a férget! Ne meneküljenek hát, semmi értelme, mert esküszöm, olyan biztonságban vannak itt, amilyenben Athos húsz esztendeje volt a Pérou utcában, vagy Aramis a Vaugirard utcában!

– Odanézzen – mondta Athos, s kimutatott a rácsos ablakok egyikén, melyek a szobát világították –, rögtön tudja, mihez tartsa magát, mert nézze, épp idevágtat.

– Kicsoda?

– Mordaunt.

Valóban, abból az irányból, melybe Athos mutatott, D'Artagnan egy vágtatva közeledő lovast láthatott. Valóban Mordaunt volt. D'Artagnan kirohant a szobából. Porthos követni akarta.

– Maradjon – mondta D'Artagnan –, s csak akkor jöjjön, ha az ujjammal dobolok az ajtón!