85 Mazarin királysága

Athos elfogatása mi zajt sem ütött, botrányt sem keltett, sőt majdnem titokban maradt. Mi sem akadályozta hát az események alakulását, s a párizsiak deputációjával ünnepélyesen közölték, hogy megjelenhetik a királyné előtt.

A királyné szokása szerint némán és gőgösen fogadta s hallgatta meg a küldöttek sirámait és könyörgéseit, de mondókáik befejeztével Ausztriai Anna arca oly közömbös maradt, hogy ki sem tudta megmondani, egyáltalán hallotta-e őket.

Ezzel szemben Mazarin, ki jelen volt az audiencián, nagyon jól hallotta, mit kértek a küldöttek: az ő menesztését világos és pontos kifejezésekkel, mellébeszélés nélkül.

A beszédek elhangzása után, lévén, hogy a királyné néma maradt, Mazarin így szólt:

– Uraim, hadd csatlakozzam magukhoz, s én is csengve kérjem, a királynét: vessen véget alattvalói szenvedésének. Jómagam mindent megtettem, hogy enyhítsem e szenvedéseket, a közhiedelem szerint, mondták itt, mégis én vagyok az okozójuk, árva idegen, kinek nem sikerült a franciák szeretetét kiérdemelnem. Fájdalom, nem értettek meg, s volt is rá okuk: a legkiválóbb ember nyomába léptem, ki valaha is viselte a francia királyok jogarát. Richelieu emléke nyom engem agyon. Ez emlék ellen, ha nagyravágyó volnék, hasztalan küzdenek; de nem vagyok az, s ennek most bizonyságát adom. Legyőzöttnek nyilvánítom magam. Azt fogom tenni, amit a nép akar. Ha a párizsiaknak van is némely tévedése: de kinek nincsen, uraim? Párizs épp eléggé bűnhődött; elég vér folyt, a királyától, törvényétől megfosztott várost elég nyomorúság terheli. Én, egyszerű magánember, nem vállalhatok akkora felelősséget, hogy egy királynét országától elválasszak. Követelik, hogy visszavonuljak, hát jó, visszavonulok!

– Akkor – súgta Aramis a szomszédjának – a béke megvan, s a tanácskozások feleslegesek. Egyéb se kell, csak Mazarint erős őrizettel a legtávolesőbb határszélre küldeni, s jól vigyázni, nehogy itt vagy amott újra belépjen.

– Várjon, uram, várjon – mondta a taláros férfiú, akinek Aramis ezt súgta –, az áldóját, hogy ellovagolja magát! Látszik, hogy katonaember. A javadalmazások és kártalanítások cikkelyének tisztázása még hátravan.

– Kancellár úr – szólalt meg a királyné, régi ismerősünkhöz, Séguier-hez fordulva –, a tárgyalásokat kegyelmed nyitja meg; Rueil-ben tartatnak meg. A bíboros úr által mondottak nagyon megrendítettek. Ez az oka, miért nem válaszolok bővebben. Ami pedig az ő maradását vagy távozását illeti: sokkal több hálával tartozom őeminenciájának, semhogy bármely ponton is korlátozhatnám cselekvési szabadságát. Azt fogja tenni, amit jónak lát.

A főminiszter arcát futó sápadtság árnyékolta be. Nyugtalanul nézett a királynéra. Ennek arca annyira áthatolhatatlan volt, hogy, akárcsak a többiek, ő sem tudta leolvasni róla, mi zajlik a szívében.

– Azonban – tette hozzá a királyné – amíg Mazarin úr döntésére várnak, kérem, ne legyen másról szó, csak a királyról.

A küldöttek meghajoltak és kivonultak.

– Micsoda? – kérdezte a királyné, miután az utolsó is kiment a szobából. – Engedne az aktakukacok és fiskálisok akaratának?

– Felséged boldogságáért – mondta Mazarin, s szúrós szemét a királynéra szegezte – kész vagyok minden áldozatra, asszonyom!

Anna lehajtotta a fejét, és egyfajta szokásos révedezésébe merült, Athos emléke kezdte kísérteni. A nemes vakmerő viselkedése, határozott s egyszersmind méltóságteljes beszéde, az egy-két szóval felidézett árnyak részegítő lírája múltjára emlékeztették: az ifjúságra, a szépségre, a húszéves kori szerelmek viharaira, pártfogóinak ádáz harcaira, Buckingham, az egyetlen férfi véres pusztulására, akit igazán szeretett, alig ismert védelmezőinek hősiességére, akik őt Richelieu s a király kettős gyűlöletétől megmentették.

Mazarin egyre nézte, s most, hogy a királynét nem vette körül fürkésző, ellenséges sokaság, s végre egyedül érezte magát, úgy követhette gondolatait az arcán, ahogyan áttetsző tavon a felhőket, az ég visszfényeit láthatja az ember.

– Engedni kellene hát a viharnak – suttogta Ausztriai Anna –, megvásárolni a békét, türelmesen s töredelmesen várni a jobb időket?

Mazarin keserűen mosolygott ez ajánlatra, mely azt jelezte, hogy a királyné komolyan vette a miniszter ajánlatát.

Anna, lehajtott fővel, nem látta ezt a mosolygást; de ráeszmélve, hogy semmi választ sem kapott, felkapta a fejét.

– Mi az? Semmi válasz, bíboros? Mire gondol?

– Arra, asszonyom, hogy ez az orcátlan nemes, akit Commingeszsal elfogattunk, célzást tett Buckinghamre, akit felséged megöletni, Chevreuse-nére, akit száműzetni, s Beaufort-ra, akit bebörtönöztetni engedett. De ha rám is célzott, azért tette, mert nem tudja, kije vagyok felségednek.

Ausztriai Anna összerezzent, mint mindig, ha gőgjében érte sérelem; s hogy ne válaszoljon, szépséges kezébe mélyesztette hegyes körmeit.

– Jó tanácsadó, becsületes és értelmes ember, azonfelül elszánt fickó is ez! Erről tud egyet-mást, nemde, asszonyom? Meg fogom hát mondani, s ezzel személyes szívességet teszek neki, hogy engem illetően miben tévedett. Mert bizony, amit ajánlanak: majdnem a lemondás, s ha az, megérdemli, hogy gondolkozzunk rajta.

– Lemondás?! – szisszent fel Anna. – Azt hittem, uram, hogy csak a királyok mondanak le.

– Nos hát – felelte Mazarin –, nem vagyok-e majdnem király, s méghozzá Franciaország királya? Biztosítom, asszonyom, hogy miniszteri talárom, királyi nyoszolya elé vetve, éjjel nagyon hasonlít a királyi palásthoz!

Ilyen megaláztatást igen gyakran kellett Mazarintól elszenvednie, s alattuk a fejét mindig lehorgasztotta. Csak Erzsébet és II. Katalin maradt egyszerre ágyasa és királynéja szeretőjének.⁴⁶

Ausztriai Anna tehát egyfajta rémülettel meredt a bíboros fenyegető ábrázatára, kiből, ilyen pillanatokban, nem hiányzott bizonyos fenségesség.

– Uram – szólt –, nem mondottam, vagy nem hallotta talán, hogy azt mondtam ezeknek az embereknek: azt teheti, amit jónak lát?

– Ez esetben – felelte Mazarin –, azt hiszem, jónak fogom látni maradni. Nemcsak az én érdekem ez, de, ha szabad mondanom, a felséged boldogulása is.

– Maradjon hát, uram, hisz én is ezt kívánom; de akkor ne engedje, hogy sértegessenek.

– A lázadók követeléseire s a hangra gondol, melyen kifejezik? Türelem! Oly területet választottak, melyen náluknál ügyesebb hadvezér vagyok: a tárgyalásokat. Megverjük őket csak időhúzással is. Már éheznek, s egy hét múlva sokkal keservesebb lesz nekik.

– Ez rendben van, Istenkém, s jól tudom, hogy hamarosan megérjük. Azonban nemcsak róluk van szó; nem ők illetnek a legbántóbb sértésekkel!

– Vagy úgy! Értem. Azokra az emlékekre céloz, melyeket ez a három nemes idézget minduntalan. De hát őket fogva tartjuk, s épp elég bűnösök ahhoz, hogy addig maradjanak börtönben, amíg nekünk tetszik; csak egy nincs még a markunkban, és dacol velünk. De, az ördögbe is, előbb-utóbb ezt is sikerül a társai mellé dugnunk. Gondolom, ennél nehezebb ügyeket is elintéztünk. Először is, óvatosságból Rueil-be, vagyis a közelembe, a szemem elé, a kezem ügyébe zárattam a két legrakoncátlanabbat. Ma a harmadik is odakerül melléjük.

– Amíg foglyok, addig semmi baj – mondta Ausztriai Anna –, de egy napon majd kiszabadulnak.

– Igen, ha felséged kiengedi őket.

– Jaj – sóhajtott fel Ausztriai Anna –, ilyenkor fáj a szívem Párizsért!

– Ugyan miért?

– A Bastille-ért, uram, mely oly erős és oly titoktartó.

– Asszonyom, a tárgyalásokkal megszerezzük a békét; a békével Párizst; Párizzsal a Bastille-t! Négy hetvenkedőnk majd ott rohad.

Ausztriai Anna enyhén összevonta szemöldökét, míg Mazarin kézcsókkal búcsúzott tőle.

Mazarin e félig alázatos, félig gáláns gesztus után kiment. Ausztriai Anna tekintete követte, s ahogy távolodott, úgy rajzolódott ki valami megvető mosoly az ajkán.

– Megvetettem – suttogta – egy bíboros szerelmét, ki sohasem azt mondta: “Megteszem“, hanem mindig: “Megtettem“. Ez Rueilnél biztosabb s a Bastille-nál is homályosabb és némább zugokat ismert! Ó, a világ elkorcsosul!