69 A munkások

Éjféltájban Károly nagy recsegést-ropogást hallott az ablaka alatt: kalapács- meg szekercecsapások voltak, harapófogókattogás és fűrészvisítás.

Ágyán ruhástul feküdvén, s éppen elaludni kezdvén, ez a lárma felriasztotta; s mivel e lármának, a fizikai zenebonán kívül, rettenetes lelki és erkölcsi visszhangja is volt, a királyra újra rátámadtak esti rémlátomásai. A sötétséggel s a magánnyal szemközt, árván, nem bírta elviselni ez új tortúrát, mely nem volt benne halálbüntetés programjában, elküldte hát Parryt az őrhöz, kérné meg a munkásokat, ne zakatoljanak oly erősen, s könyörüljenek utolsó álmán annak, ki a királyuk vala.

Az őrnek esze ágában sem volt elhagyni posztját, de Parryt kiengedte.

Parry, miután a palotát megkerülte, s odaért az ablak elé, ott látta, egyszinten az erkéllyel, melynek rácsát meglazították, a széles vesztőhelyet; még be sem fejezték, máris kezdték rászegezni a fekete bakacsint.

Ennek az ablak szintjéig emelt, vagyis húszlábnyi magas vesztőhelynek két alsó emelete volt; Parry, bármily iszonyatos volt is ez a látvány, a gyászos alkotmányt építő nyolc-tíz munkás között azokat kereste, akiknek a zakatolása leginkább gyötörhette a királyt, s a második szinten felfedezett két embert, akik harapófogó segítségével a vaserkély utolsó pántjait feszegették; egyikük valóságos óriás, a falakat döntő antik faltörőkos szerepét töltötte be. Szerszámának minden csapására szikrázva repültek a kövek. A másik, aki térdelt, a meglazult köveket húzogatta magához.

Nyilvánvaló volt, hogy ezek csaphatták a lármát, melyre a király panaszkodott.

Parry felmászott a létrán, s odament hozzájuk.

– Barátaim – mondta –, megkérhetném, hogy egy kissé csendesebben dolgozzanak? A király lepihent, s nagy szüksége volna némi alvásra.

A fogóval működő ember abbahagyta mozdulatát, s félig hátrafordult; de minthogy állt, Parry nem láthatta az arcát, oly sűrű volt a sötétség a mennyezet alatt.

Tüstént megfordult a térdeplő ember is; s hogy társánál alacsonyabban volt s arcát a lámpás megvilágította, Parry jól láthatta.

Ez az ember szúrósan rámeredt, s szájára tette egyik ujját.

Parry hüledezve hátrált.

– Jól van no – mondta a munkás kitűnő angolsággal –, eredj, s mondd meg a királynak, hogy ha ma éjjel rosszul alszik is, holnap éjjel majd jobban fog.

Ezt a durva beszédet, melynek szó szerint véve oly szörnyű értelme volt, a közelben s az alsó emeleten tevékenykedő munkások undorító hahotával fogadták.

Parry visszament, azt hitte, álmodott.

Károly türelmetlenül várta.

Abban a pillanatban, melyben belépett, az ajtónálló kíváncsian bedugta a fejét a nyíláson, hadd lássa, mit mivel a király.

A király az ágyán könyökölt.

Parry behúzta az ajtót, örömsugárzó arccal rohant a királyhoz, s így szólt:

– Síre, tudja kik azok a munkások, akik ekkora lármát csinálnak?

– Nem – felelte Károly s mélabúsan rázta a fejét -; honnan tudhatnám? Talán ismerem ezeket az embereket?

– Sire – mondta Parry még halkabban és urának ágya fölé hajolva –, sire, La Fère gróf meg a barátja az!

– Akik a vesztőhelyet ácsolják? – kérdezte döbbenten a király,

– Igen, s miközben ácsolják, lyukat vájnak a falba!

– Pszt – mondta a király, s rémülten nézett körül. – Láttad őket?

– Beszéltem velük.

A király összetette a kezét, s szemét az égre emelte; aztán, rövid és forró imádság után, leugrott az ágyról, odament az ablakhoz és a függönyt félrehúzta; az erkély őrei még mindig ott voltak, s az erkélyen túl sötét hídlás terült, melyen úgy jártak-keltek, mint a kísértetek.

Károly semmit sem láthatott kivehetően, de lába alatt érezte barátai ütéseinek rezgését. Most már minden ütésre egy-egy szívdobbanása felelt.

Parry nem tévedett, valóban Athosszal találkozott; ő volt, csakugyan, aki Porthos segítségével azt a lyukat vájta, melybe egy keresztgerendának kellett volna majd illeszkednie.

Ez a lyuk egy üregbe vezetett, melyet a királyi szoba padlója alatt vájtak. Ha majd az üregbe jutottak, mely holmi igen alacsony pincéhez hasonlított, feszítővas és hatalmas váll segítségével – s erről Porthos gondoskodott – felszakíthatnak egy padlódeszkát; a király majd kicsúszik e nyíláson, megmentőivel a bakacsinba vont vesztőhely valamelyik rekeszébe ér, maga is az odakészített munkásruhába öltözik, és izgalom, félelem nélkül leereszkedik a társaival.

A gyanútlan őrszemek, a vesztőhely ácsmunkásait látva bennük, nem állják útjukat.

S mint mondtuk, útra készen állott a bárka is.

E terv egyszerű, könnyű és nagyszabású volt, mint minden, ami merész elhatározásból születik.

Athos tehát szép fehér és finom kezét ama kövek emelgetésével roncsolta, melyeket Porthos feszített ki a helyükről. Fejét már az erkély alját díszítő ornamensek alá dughatta. Két órácska még, s egész testével befér. A lyuk elkészül hajnalig, majd eltűnik a fekete posztó redői alatt, melyet D'Artagnan borít elé. D'Artagnan különben francia munkásnak adta ki magát, s oly szabályosan ütögette be a szegeket, mint a legügyesebb kárpitos. Aramis a bakacsin fölös, földre csüngő széleit vagdosta, mely mögött a vesztőhely faalkotmánya emelkedett.

A nap kibukkant a háztetők fölött. A munkásoknak hatalmas tőzeg- meg széntűz segített átvészelni ezt a január 29-ikéről 30-ikára virradó fagyos éjszakát; a legbuzgóbb munkások is minduntalan abbahagyták a dolgukat, s odahúzódtak melegedni. Csak Athos meg Porthos nem hagyták abba. A lyuk ehhez képest az első hajnalsugárra el is készült. Athos bebújt, s magával vitte a királynak szánt munkásruhát, egy nagy fekete posztódarabba bugyolálva. Porthos benyújtott neki egy harapófogót; D'Artagnan pedig felszegzett – nagy de rendkívül hasznos pazarlás – egy jókora posztódarabot, mely mögött a lyuk, s az, akit rejtett, eltűnt.

Athosnak már csak kétórányi munkája volt, hogy a királlyal érintkezhessek; de a négy cimbora elképzelése szerint az egész nap rendelkezésére állt, merthogy a londoni hóhér eltűnvén, kénytelenek lesznek a bristolit előkeríteni.

D'Artagnan visszament a fogadóba, hogy újra felöltse barna ruháját, Porthos piros ujjasát, Aramis pedig Juxonhoz indult, hogy ha lehetséges, vele együtt hatoljon be a királyhoz.

Mindhármuknak délben kellett találkozniuk a Whitehall terén, hogy lássák, mi történik majd.

Mielőtt a vesztőhelyről leereszkedett volna, Aramis odalopózott a nyíláshoz, melyben Athos rejtőzött, hogy megmondja: ismét megpróbál Károllyal találkozni.

– Isten vele hát, és csak bátran – mondta Athos -; tájékoztassa a királyt a dolgok állásáról; mondja meg neki, hogy ha egyedül van, kopogtasson a padlón, hogy nyugodtan folytathassam a munkát. Ha Parry kezemre járhatna, hogy előre felfeszítené a kályha alsó lemezét, ami alkalmasint márvány, ez is jelentene valamit. Maga pedig, Aramis, lehetőleg ne szakadjon el a királytól. Beszéljen hangosan, nagyon hangosan, mert az ajtónál majd hallgatóznak. Ha odabent a szobában egy őrszem van, ölje meg könyörtelenül; ha kettő van, az egyiket Parry ölje meg; ha három: ám ölessék meg magukat, de mentsék a királyt.

– Legyen nyugodt – mondta Aramis –, két tőrt viszek magammal, hogy az egyiket Parrynak adjam. Van még valami?

– Nincs; menjen hát; de kösse a király lelkére, hogy csak semmi hasztalan nagylelkűség! Mialatt maguk harcolnak, ha sor kerül a harcra, ő meneküljön! Ha a márványlemez a feje fölött a helyére kerül, s maguk élve vagy halva, rajta: legkevesebb tíz percbe kerül az őröknek, míg megtalálják a lyukat, melyen a király elmenekült. E tíz perc elegendő lesz egérutat nyernünk, s a király szabad!

– Ügy intézzük, ahogy mondja, Athos. Ide a kezét, mert talán többé nem látjuk egymást!

Athos Aramis nyakába borult, megcsókolta és így szólt:

– Ez magának jár. D'Artagnannak pedig mondja meg, ha meghalok, hogy úgy szerettem, mint a fiamat, és csókolja meg helyettem. Csókolja meg a mi derék Porthosunkat is. Isten vele.

– Isten vele – mondta Aramis. – Most már magam is oly bizonyos vagyok abban, hogy a király megmenekül, mint abban, hogy a világ leghűségesebb kezét fogom!

Elváltak. Aramis is leereszkedett a vesztőhelyről, és egy Cromwellt dicsőítő dalt fütyülve visszament a fogadóba. Két másik barátját jó tűz mellett üldögélve találta; egy üveg portói bor mellett hideg csirkesültet lakmároztak. Porthos, táplálkozás közben, vaskos szidalmakat intézett az alávaló országgyűlési tagok címére; D'Artagnan szótlanul evett, de gondolatban a legvakmerőbb terveket szövögette.

Aramis mindent elbeszélt, amit szükségesnek talált; D'Artagnan bólintással, Porthos szóval helyeselt:

– Bravó! – mondta. – Ne féljen, menekülése pillanatában ott leszünk; nagyon jó búvóhely van a vesztőhely alatt, ott nyugodtan meghúzódhatunk. D'Artagnan, jómagam, Grimaud meg Mousqueton: vagy nyolcukat bízvást elintézzük; Blaisois-ról nem beszélek, ő csak arra jó, hogy vigyázzon a lovakra. Emberenként két perc, az négy perc; Mousqueton is elveszteget egyet, az öt; ez alatt az öt perc alatt negyedmérföldnyi utat megtehetnek!

Aramis gyorsan bekapott néhány falatot, ivott rá egy pohár bort és ruhát váltott.

– Most pedig – mondta – megyek a püspökhöz. Porthos vállalja a fegyverek előkészítését; jól vigyázzon a hóhérjára, D'Artagnan!

– Ne féljen, Mousquetont Grimaud váltotta fel, s őrzi, mint a szeme fényét.

– Akkor is, kettőzzék meg az éberséget, s egy percig se henyéljenek!

– Henyélni! Barátom, kérdezze meg Porthost: már nem is élek, egész nap talpon vagyok, ugrálok, mint valami táncos. Mordizomadta! Be szeretem Franciaországot e pillanatban, s be jó, ha van az embernek édes hazája, mikor a másokéban oly rosszul érzi magát!

Aramis tőlük is úgy vált el, mint Athostól, vagyis megcsókolta őket. Elment Juxon püspökhöz, és előadta kérését. Juxon annál is könnyebben beleegyezett, hogy Aramist magával viszi, mivel már tudatta vele, hogy szüksége lesz egy papra, bizonyosra véve, hogy a király gyónni akar, s feltételezve, hogy misét szeretne hallgatni.

A püspök, ugyanúgy öltözve, ahogyan Aramis az előző napon, beült a kocsijába. Aramis, akinek inkább sápadtsága és szomorúsága volt az álruhája, semmint a diakónuscsuha, mellé telepedett.

A kocsi a Whitehall kapujában megállt; körülbelül reggeli kilenc óra volt. Látszólag mi sem változott: az előszobák s a folyosók, akárcsak este, őrökkel teli. A király ajtajában két strázsa állt, két másik az erkély előtt sétált a vesztőhely hídlásán, melyen már a tőkét is felállították.

A király tele volt reménységgel; Aramist megpillantva, a reménység örömmé változott. Juxont megcsókolta, Aramisnak megszorította a kezét. A püspök jó hangosan játszotta meg mindenki előtt esti találkozásukat. A király azt mondta, hogy az este hallott igék megteremték gyümölcsüket, s szeretne még egy ilyen találkozást. Juxon az őrökhöz fordult, s megkérte őket, hagyják magára a királlyal. Mindenki elvonult.

Mihelyt becsukódott az ajtó, Aramis így szólt lázas sietséggel:

– Sire, megmenekült! A londoni hóhér eltűnt: segédje lábát törte a tegnap este felséged ablaka alatt. A kiáltás tőle származott. Az ítéletvégrehajtó eltűnését már kétségkívül észrevették, de hóhér csak Bristolban van, s idő kell hozzá, hogy előkerítsék. Legalább holnapig van tehát időnk.

– Hát La Fère gróf? – kérdezte a király.

– Kétlábnyira felségedtől. Fogja csak a szeneslapátot, koppantson vele hármat, s hallani fogja, hogy válaszol.

A király reszkető kézzel kapta fel a szerszámot, s szabályos időközökben hármat koppantott. Az adott jelre máris tompa és óvatos koppantások hallatszottak a padló alatt.

– Tehát – mondta a király – az, aki válaszol…

– La Fère gróf, síre – mondta Aramis. – Készíti az utat, melyen át felséged menekülhet majd. Parry pedig e márványlapot fogja felemelni, s a nyílás egészen szabad lesz.

– Csakhogy nekem semmi szerszámom hozzá – mondta Parry.

– Itt ez a tőr – mondta Aramis –, de vigyázzon, ne nagyon tompítsa el, mert még másra is szükséges lehet, nemcsak kőfúrásra!

– Ó, Juxon – fordult Károly a püspökhöz, s megfogta mindkét kezét –, ó, Juxon, vésse emlékezetébe annak imáját, aki a királya volt.

– Aki most is az, és az lészen mindörökké – mondta Juxon, és csókkal borult az uralkodó kezére.

– Imádkozzék egész életében ezért a francia nemesemberért, akit itt lát, azért is, akit a padló alatt hall, s még két másikért, akik, akárhol vannak, bizonyosan tudom, az én üdvömön őrködnek!

– Sire – felelte Juxon –, óhaja teljesül. Amíg élek, mindennap felajánlok egy könyörgést Istenhez felséged hűséges barátaiért.

Alattuk a bányász egy ideig folytatta még a munkát, s érezték, hogy folyton-folyvást közeledik. De egyszerre csak váratlan zaj visszhangzóit a folyosón. Aramis felkapta a szénfogót, s jelt adott, hogy némuljon el.

A lárma közeledett: néhány láb egyforma és szabályos lépésének üteme volt. Azok négyen odabent kővé meredtek; minden szem az ajtóra irányult, s az ajtó, egyfajta ünnepélyességgel, kinyílt.

A király szobája előtti helyiségben őrök sorfala állt fel. Egy parlamenti biztos, fekete ruhában, baljóslatú komorsággal belépett, köszönt a királynak, s egy pergament kigöngyölve, felolvasta neki az ítéletet, ahogyan a vesztőhelyre induló bűnösöknek szokás.

– Mit jelent ez? – kérdezte Juxontól Aramis.

Juxon egy mozdulattal jelezte, hogy éppoly értetlenül áll, mint ő.

– Tehát mára szól? – kérdezte a király csak Juxon és Aramis által észlelhető izgalommal.

– Talán bizony nem értesítették, sire, hogy ma reggelre tűzetett ki? – válaszolt kérdéssel a fekete ruhás ember.

– Ügy kell hát elvesznem, mint valami közönséges bűnösnek, a londoni hóhér keze által?

– A londoni hóhér eltűnt, sire – mondta a parlament megbízottja –, de jelentkezett helyette valaki. A kivégzés tehát csak annyi ideig halasztódik, amennyit felséged kér világi és lelki ügyeinek elrendezésére.

Csupán néhány verejtékcsepp a haja tövén árulta el a megrendülést, melyet e hír Károlynak okozott.

Aramis azonban falfehér lett. Szívverése elállt: szemét lehunyta, s egy asztalra támaszkodott. E mélységes fájdalom láttán Károly a magáéról mintha elfelejtkezett volna.

Odament hozzá, megfogta a kezét és megcsókolta.

– Ugyan, barátom – mondta szelíd és szomorú mosollyal –, fel a fejjel!

Aztán a megbízotthoz fordult, s így szólt:

– Uram, kész vagyok. Látja, két dolgot kérek csupán, s ezek, azt hiszem, nem nagyon késleltetik: az első, hogy meggyónjak; a második, hogy megcsókolhassam a gyermekeimet s elbúcsúzhassam tőlük utoljára; ezt talán megengedik.

– Meg, sire – mondta a parlament megbízottja. Azzal kiment.

Aramis magához térve, tenyerébe véste körmeit, s melléből hatalmas hördülés tört fel:

– Jaj, főtisztelendő uram – kiáltotta és megragadta Juxon kezét –, hol az Isten? Hol az Isten?

– Fiam – mondta keményen a püspök –, nem láthatod őt, mert elrejtik a föld szenvedélyei.

– Gyermekem – mondta a király Aramisnak –, ne keseredj el így! Azt kérdezed: hol az Isten? Isten látva-látja a te áldozatosságodat s az én mártíriumomat, s hidd el, egyiknek is, másiknak is meglészen a kárpótlása; az embereket okold hát azért, ami az emberekkel történik, s ne az Istent. Az emberek veszejtenek el engem, s véled is az emberek ontatják a könnyeid.

– Igen, sire – mondta Aramis. – Felségednek igaza van; az embereket kell okolnom, s okolom is ezentúl.

– Üljön le, Juxon – mondta a király, a térdre omlott –, mert meg kell hallgatnia még, s nekem meg kell gyónnom. Maradjon, uram – mondta Aramisnak, aki már-már vonult volna vissza –, maradjon, Parry, semmi olyan mondanivalóm, még a bűnbánat titkosságában sem, amit nem mondhatnék el mindenki előtt; maradjanak, hisz csak egy bánatom van, éspedig az, hogy nem hallhat engem mindenki úgy, ahogyan maguk hallanak.

Juxon leült, s a király úgy térdepelvén előtte, mint a legalázatosabb híve, gyónni kezdett.