86 Óvatosság

Ausztriai Annától elbúcsúzva, Mazarin Rueil felé indult, ahol a háza volt. Erős kísérettel közlekedett, e zavaros időkben olykor éppenséggel álruhában járt. A bíborost, amint már mondottuk, katonás öltözetben valami jóvágású nemesnek nézte volna az ember.

Az ódon kastély udvarában kocsiba ült, és Chatounál elérte a Szajnát. A Hercegúr ötven lovaskatonát adott mellé kíséretül, nem annyira a biztonságáért, mint inkább azért, hogy a küldötteknek megmutassa, milyen könnyen rendelkeznek csapataikkal a királyné tábornokai, s kedvük szerint oszthatják szét őket.

Athos, Comminges őrizetében, lóháton és kard nélkül követte a bíborost egyetlen szó nélkül. Grimaud, akit gazdája a kastélykapuban hagyott volt, elfogatása hírét meghallotta, midőn Aramisnak odakiáltotta, s gazdája intésére, mintha mi sem történt volna, szó nélkül Aramis mellé szegődött.

Persze Grimaud, a gazdája szolgálatában eltöltött húsz év alatt, annyi csávából látta őt szerencsésen menekülni, hogy már mi sem nyugtalanította.

A küldöttek a kihallgatás után rögtön visszafordultak Párizs felé, vagyis a bíborost vagy ötszáz lépéssel megelőzték. Athos tehát maga elé nézve Aramis hátát láthatta, és figyelmét lekötötte aranyozott öve és büszke testtartása ott a párizsiak soraiban éppúgy, mint a szabadulás belé vetett reménye, mely e kipróbált barátságra jellemző megszokásból, vonzalomból és bizalomból tevődött össze.

Aramis viszont látszólag a legkevésbé sem törődött vele, hogy Athos mögötte halad. Csak egyszer fordult hátra; ezt is akkor, mikor a kastélyhoz értek. Feltételezte, hogy Mazarin itt hagyja új foglyát a kísérődben, mely a hidat őrizte, s egy kapitány volt a parancsnoka a királyné szolgálatában. De egyáltalán nem így történt. Athos áthaladt Chatoun, a bíboros nyomában.

A párizsi út rueíl-i elágazásánál Aramis újra megfordult. Ez alkalommal nem csapták be sejtelmei. Mazarin jobbra tért, s Aramis láthatta, amint a fogoly eltűnik a fák kanyarulatában. Athos e pillanatban, azonos gondolattól indíttatva, szintén hátranézett. A két jó barát egyszerű bólintást váltott, s Aramis az ujját, üdvözlésképpen, a kalapjához emelte. Csak Athos fogta fel, hogy barátja azt jelezte neki, van valami ötlete.

Mazarin tíz perc múlva bevonult a kastély udvarába, melyet Rueil-ben bíboros elődje rendeztetett be neki.

Abban a pillanatban, midőn lábát a földre tette a lépcsőfeljárat előtt, Comminges hozzálépett.

– Kegyelmes uram – kérdezte –, hová képzeli La Fère gróf elhelyezését?

– Hát a télikerti pavilonba, szemben az őrség pavilonjával. Azt akarom, hogy La Fère grófnak megadjuk a tiszteletet, ámbátor ő a királyné őfelsége foglya.

– Kegyelmes uram – kockáztatta meg Comminges –, azt a kegyet kéri, hogy D'Artagnan mellé vezessék, aki eminenciád parancsa szerint a vadászpavilont foglalja el, szemben a télikerttel.

Mazarin egy pillanatig gondolkozott. Comminges látta, hogy tanakodik magában.

– Nagyon erős ez az őrség – tette hozzá –, negyven megbízható ember, kipróbált katonák, majdnem mindnyájuk német, következésképp semmi kapcsolatuk a frondőrökkel és semmi közük a Frondehoz.

– Ha ezt a három embert együvé tesszük, Comminges uram vélekedett Mazarin –, az őrséget meg kellene kettőznünk, márpedig őrszemélyzetben nem vagyunk oly gazdagok, hogy ily pazarlásba essünk.

Comminges elmosolyodott. Mazarin észrevette és megértette ezt a mosolyt.

– Nem ismeri őket, Comminges uram, én azonban igen, először tőlük maguktól, aztán meg a szóbeszédből. Megbíztam őket, vigyenek segítséget Károly királynak, s ők csodákat műveltek, hogy megmentsék; a végzetnek kellett beleszórnia, hogy az a kedves Károly király ne legyen most biztonságban itt miközöttünk!

– De ha ily jól szolgálták eminenciádat, miért tartja őket börtönben?

– Börtönben?! – csodálkozott Mazarin. – Ugyanbizony Rueil mióta börtön?

– Amióta foglyok vannak benne – mondta Comminges.

– Ezek az urak nem foglyaim, Comminges – mondta Mazarin gúnyos mosolyával –, hanem vendégeim, oly megbecsült vendégeim, hogy lakosztályuk ablakára rácsot, ajtajára lakatot rakattam, annyira félek, hogy meg találják unni társaságomat. De akárhogyan is, s ha első pillantásra foglyoknak látszanak is, nagyra becsülöm őket; bizonyítéka, hogy látogatást óhajtok tenni La Fère grófnál, s négyszemközt elcsevegni vele. Tehát avégett, hogy a társalgásban ne zavarjanak bennünket, vezesse, amint már mondtam, a télikertbe; hisz tudja, ez a szokásos sétautam, nos, séta közben majd betoppanok hozzá és elbeszélgetünk. Bármily ellenségemnek minősítik is őt, rokonszenves nekem, s ha józan esze van, talán kilyukadunk valamire.

Comminges meghajolt, majd visszament Athoshoz, aki látszatra nyugodtan, valójában azonban izgatottan várta a beszélgetés eredményét.

– Nos? – kérdezte az őrség parancsnokától.

– Uram – felelte Comminges –, úgy látszik, lehetetlenség.

– Comminges úr – mondta Athos –, egész életemben katona voltam, tudom hát, mi az az utasítás; azonban ez utasítás mellett tehetne nekem valami szívességet.

– Jó szívvel, uram – felelte Comminges –, amióta tudom, kicsoda s mily szolgálatokat tett annak idején őfelségének; amióta tudom, mily mértékben viseli szívén amaz ifjú sorsát, ki oly bátran sietett segítségemre a vén hóbortos Broussel elfogatásakor, mindenestül a híve vagyok, kivéve ez utasítás tekintetében.

– Köszönöm, uram, ennél többet nem kívánhatok, s olyasmire kérem, ami semmiképp se fogja bajba keverni.

– Ha csak egy kissé kever bajba, uram – mondta mosolyogva Comminges –, csak kérje bátran! Én sem szeretem jobban, mint tekegyelmed, ezt a Mazarint; a királynét szolgálom, ami természetesen a bíboros szolgálatára kényszerít, ám az egyiket örömest, a másikat viszolyogva szolgálom. Beszéljen hát, kérem, figyelemmel hallgatom.

– Mivel semmi akadálya tudnom – mondta Athos –, hogy D'Artagnan itt van, feltételezem, annak sincs, hogy ittlétemet ő is megtudja?

– E tekintetben semmi parancsot sem kaptam, uram.

– Nos hát, legyen szíves, adja át neki üdvözletemet, s mondja meg, hogy a szomszédja vagyok. Ugyanekkor azt is közölje vele, amit az imént velem közölt, vagyis hogy Mazarin a télikerti pavilonba helyeztetett, hogy meglátogathasson, s én e megtiszteltetést arra fogom felhasználni, hogy fogságunkban némi enyhítést érjek el.

– Nem tarthat sokáig – vélekedett Comminges. – A bíboros úr maga mondta nekem, hogy nincs itt semmiféle börtön.

– De vannak süllyesztők – jegyezte meg mosolyogva Athos.

– Jaj, az más dolog – mondta Comminges. – Igen, tudom, vannak erre vonatkozó szóbeszédek, de egy olyan egyszerű származású ember, mint a bíboros, egy olasz, aki szerencsét próbálni jött Franciaországba, nem meri magát ilyen túlkapásokra ragadtatni magunkfajtákkal szemben. Ez szörnyűség volna. Ez a másik bíboros idejében járta, aki nagyúr vala; de Mazarin őkelme! Ugyan! A süllyesztők királyi bosszúk eszközei, egy efféle jöttment nem veheti őket igénybe. Elfogatásáról tudnak, s hamarosan tudni fognak a barátairól is, uram, s Franciaország egész nemessége számonkéri majd tőle eltűnésüket. Nem, uram, nyugodjék meg, a rueil-i süllyesztők az elmúlt tíz esztendő alatt gyermekijesztgető mendemondákká váltak. Maradjon tehát nyugodtan ezen a helyen. A magam részéről értesíteni fogom ideérkeztéről D'Artagnan urat. Ki tudja, két hét múlva nem maga tesz-e nekem hasonló szolgálatot!

– Én, uram?

– Miért ne? Avagy nem lehetek magam is a koadjutor foglya?

– Higgye el, uram – mondta Athos meghajolva –, hogy ez esetben igyekeznék hasznára lenni.

– Megtisztelne azzal, hogy velem vacsorázik, gróf uram? – kérdezte Comminges.

– Köszönöm, uram, de borús kedvemben vagyok, s estéjét csak megkeseríteném. Köszönöm.

Comminges ekkor Athost egy pavilon földszinti szobájába vezette, mely a télikert folytatása volt s azzal egyszintű. Ebbe a télikertbe egy katonákkal és udvaroncokkal népes udvaron át lehetett bejutni. E patkó formájú udvar közepén volt a Mazarin lakosztálya, az egyik szárnyában a vadászpavilon, ahol D'Artagnan ült, s a másikban a télikert, ahova Athos az előbb vonult be. E két oldalszárnyon túl terült el a park.

Athos a szállásául kijelölt szobába lépve, a gondosan rácsozott ablakon át falakat és házfedeleket vett észre.

– Mi ez az épület? – kérdezte.

– A vadászpavilon hátulja, ahol a barátait tartják fogva – mondta Comminges. – Sajnos, az ide néző ablakokat még a másik bíboros idejében befalazták, mert ezek az épületek nemegyszer szolgáltak már börtönül, s Mazarin úr, mikor a gróf urat ide zárja be, csak eredeti rendeltetésüknek adja őket vissza. Ha azok az ablakok ott nem volnának befalazva, megvolna a vigasztalása, hogy barátaival jelbeszéddel érintkezhetik.

– És bizonyos abban, Comminges úr – kérdezte Athos –, hogy a bíboros megtisztel látogatásával?

– Engem legalábbis biztosított róla, uram.

Athos, a rácsos ablakokat nézve, elsóhajtotta magát.

– Igen, igaz – mondta Comminges –, ez majdnem börtön, mi sem hiányzik innen, még a rács sem. De hát miféle furcsa ötlet vitte rá a gróf urat, a nemesség virágát, hogy bátorságát, lojalitását a Fronde vadhajtásai közt tündököltesse? Valóban, ha valaha hittem volna, hogy van egy barátom a királyi hadseregben, magát gondoltam volna! Frondőr, maga, La Fère gróf, egy Broussel, egy Blancmesnil, egy Viole oldalán! Szörnyű! Azt hinné az ember, hogy édesanyja holmi fiskálisivadék. Maga frondőr!?

– Bizony, kedves uram – mondta Athos –, az ember vagy mazarinista, vagy frondőr. E két szót sokáig visszhangoztattam a fülemben, s a másodikra szavaztam; ez francia szó legalább. Azonkívül én nem Broussellal, Blancmesnillel és Viole úrral vagyok frondőr, hanem Beaufort-ral, Bouillonnal és Elbeuffel, hercegekkel és nem ülnökökkel, tanácsosokkal és más tintanyalókkal! Egyébként, íme, a bíboros szolgálásának kellemes következménye! Nézze csak azt az ablaktalan falat ott, Comminges uram! Szép dolgokat mond az a Mazarin-féle háládatosságról!

– Bizony – bólintott rá mosolyogva Comminges –, kivált, ha elismételgeti, ami szidalmat D'Artagnan szór rá, idestova egy hét óta már.

– Szegény D'Artagnan! – mondta Athos azzal a vonzó mélabúval, mely egyik jellemvonása volt. – Egy ilyen derék, jó ember, s oly félelmetes mindazokra, akik nem szeretik azokat, kiket ő szeret! Két cudar foglya van itt, Comminges uram, s nagyon sajnálom érte, hogy két ily fékezhetetlen embert bíztak a felelősségére!

– Fékezhetetlen? – mondta most már Comminges is mosolyogva. – Uram, tán ijesztgetni akar. Fogsága első napján D'Artagnan úr minden katonát és altisztet párbajra hívott, hogy kardhoz jusson, kétségkívül; ez másnap is tartott, sőt, kiterjedt harmadnapra is, de végül nyugodt s szelíd lett, mint a bárány. Most gascogne-i dalokat énekel, hogy haldoklunk a nevetéstől.

– És Du Vallon úr? – kérdezte Athos.-

– Jaj, ő egészen más. Bevallom, félelmetes ember. Első napon, amennyi ajtó, egyetlen váll-lökéssel mind beszakította, hogy azt vártam, úgy vonul ki Rueil-ből, miként Sámson Gázából.⁴⁷ De hangulata ugyanazt az utat járta meg, mint a D'Artagnané. Most már nemcsak hogy megszokta a fogságot, hanem tréfálkozik is rajta.

– Hál' istennek – mondta Athos –, hál' istennek!

– Valami mást várt talán? – kérdezte Comminges, mert egyeztetve Mazarin véleményét a foglyairól» azzal, amit róluk La Fère gróf mondott, némi nyugtalanságot érzett.

Athos viszont úgy gondolkozott, hogy barátai hangulatának javulása valami D'Artagnan kieszelte plánumból következhetik. Nem dicsérte hát túlságosan őket, nehogy ezzel ártson nekik.

– Hát igen – mondta –, forrófej üek; az egyik gascogne-i, a másik picardiai; mind a kettő könnyen lobban fel, de gyorsan le is hűl. Maga is tanú rá, s amit az imént mesélt, igazolja, amit mondok.

Ez volt Comminges véleménye is; egy kissé nyugodtabban ment el, s Athos magára maradt a nagy .szobában, ahol is a bíboros utasítása szerint nemesembert megillető bánásmódban részesült.

Egyébként, hogy pontos fogalmat alkothasson helyzetéről, várta a Mazarin ígérte nevezetes látogatást.