68 Whitehall

A parlament Stuart Károlyt halálra ítélte, amint előre látható volt. A politikai ítéletek mindig haszontalan formaságok, mert ugyanazok a szenvedélyek vádolnak és ítélkeznek is.

Noha barátaink felkészültek erre az ítéletre, fájdalommal töltötte őket el. D'Artagnan, akinek szelleme sohasem volt kifogyhatatlanabb, mint éppen e legválságosabb pillanatokban, újból megfogadta, mindent megpróbál a világon, hogy a véres tragédiának elejét vegye. De milyen úton-módon? Ez az, amit egyelőre csak halvány körvonalakban látott. Minden a körülmények természetétől fog majd függeni. Mielőtt valami határozott tervben állapodtak volna meg, időnyerés végett mindenáron meg kellett akadályozni, hogy az ítélet másnap végrehajtassék, ahogyan a bírák elhatározták. Az egyetlen módszer: eltüntetni a londoni hóhért.

Ha a hóhér eltűnik, az ítéletet nem lehet végrehajtani. Nem kétséges, hogy majd a Londonhoz legközelebb fekvő város hóhéráért küldenek, de ez is legalább egy nap időnyerés, s egy nap, ilyen esetben, talán maga a megmenekülés! A több mint nehéz feladatra D'Artagnan vállalkozott.

Egy másik, nem sokkal könnyebb feladat volt a király értésére adni, hogy kísérlet történik a megmentésére, hogy ő maga is segédkezzék, amennyire lehetséges, pártfogóinak, vagy legalábbis mit se tegyen, ami keresztezné erőfeszítésüket. E veszedelmes feladatra Aramis vállalkozott. Stuart Károly kérte, engedjék meg Juxon püspöknek, hogy őt Whitehall-beli börtönében meglátogathassa. Mordaunt még aznap este elment a püspökhöz, hogy a király ájtatos kívánságát, valamint Cromwell felhatalmazását közölje. Aramis, mindenről tudomást szerezve, elhatározta: szép szóval, vagy ha kell, fenyegetéssel kicsikarja a püspöktől az engedélyt, hogy főpapi rangjának jelvényeit felőlivé, ő hatoljon be helyette a Whitehall palotába.

Végül Athos arra vállalkozott, hogy minden eshetőségre készítse elő az Angliából való távozás módját, balsiker esetén éppúgy, mint siker esetén.

Leszállván az éj, tizenegyre találkozót adtak egymásnak a fogadójuknál, s ki-ki elindult veszedelmes vállalkozását végrehajtani.

A Whitehall palotát három lovas ezred, és kiváltképpen Cromwell nyugtalansága őrizte, aki jött-ment, s tábornokait, futárait ide-oda küldözgette.

A halálraítélt uralkodó egyedül, megszokott szobájában, melyben csak két szál gyertya világított, szomorúan merengett elmúlt nagysága fényén, ahogy már az ember utolsó óráján ragyogóbbnak és édesebbnek látja az élet képét, mint bármikor.

Parry a gazdáját egy percre se hagyta magára, s elítélése óta egyfolytában sírdogált.

Stuart Károly, asztalára könyökölve, egy medáliára meredt, melyen egymás mellett hitvese és leánya arcképe volt látható. Előbb Juxont várta; azután a kínhalált.

Gondolata olykor-olykor megpihent a derék francia nemeseken, s őket immár százmérföldes messzeségben, meseszerűnek, délibábszerűnek látta, s amaz álombéli alakokhoz hasonlatosaknak, kik ébredéskor eltűnnek.

És Károly valóban azon is tűnődött, vajon mindaz, ami mostanában történt vele, nem csak valami álom volt, vagy holmi hagymázas képzelődés-e.

E gondolatra felkelt, néhányat lépett, mintegy zsibbadtságából szabadulandó, egészen az ablakig; de odalentről az ablak alól, máris rávillantak az őrök fegyverei. Kénytelen volt hát beismerni magának, hogy jól őrzik, és véres álma nagyon is valóság.

Károly csendben visszaült karszékébe, ismét az asztalra könyökölt, fejét a tenyerébe horgasztotta és tűnődött.

“Ó, jaj – tépelődött –, vajha legalább gyóntatóm az egyháznak olyan világossága volna, kinek a lelke kifürkészte az élet minden rejtelmét, minden nagyságot és kicsinységet, s hangja talán elfojthatja azt a hangot, mely az én lelkemben jajveszékel. De bizonyára valami közönséges szellemű papot kapok, akinek szerencsétlenségem által kettétörtem a pályáját és boldogulását! Nekem is úgy beszél majd az Istenről s a halálról, ahogyan más haldoklóknak beszélt, s végképp nem érti meg, hogy e királyi haldokló úgy hagyja trónusát a bitorlóra, hogy gyermekeinek még kenyere sincs többé…“

Aztán az arcképeket ajkához emelte, és sorra elsuttogta gyermekei nevét.

Amint már mondtuk, ködös és sötét éjszaka volt. A szomszédos templomtoronyban lassan ütött az óra. A két gyertyaszál sápadt lángja e nagy és nemes szobát különös visszfények világította fantomokkal népesítette be. E fantomok Károly király ősei voltak, akik kiléptek arany keretükből; a visszfények pedig a hamvadozó kandallótűz utolsó, kékes lobbanásai.

Károlyt végtelen szomorúság fogta el. Homlokát két kezébe temette, az életre gondolt, mely oly szép, mikor elhagyjuk, azaz, mikor elhagy bennünket, s a gyermekek simogatásaira, melyek akkor oly drágák és édesek igazán, mikor többé nem láthatjuk őket viszont; aztán hitvesére, a nemeslelkű és bátor teremtésre gondolt, ki az utolsó pillanatig istápolta őt. Zsebéből elővette a térdszalagrend gyémántos keresztjét és érdemjelét, melyet hitvese ezekkel a nagylelkű franciákkal küldött volt neki, és megcsókolta; majd a gondolatra, hogy a tárgyakat csak akkor fogja viszontlátni asszonya, mikor ő már kihűlve és megcsonkítva fekszik a sírban, azt a jeges borzongást érezte a testén, melyet a halál első leple gyanánt borít reánk.

És ekkor e szobában, mely királysága annyi emlékétől zsongott, s melyben annyi udvaronc suhant és oly sok hízelgés hangzott, I. Károly bátorsága, egy kétségbeesett szolgával összezárva, ki gyarló lelkével képtelen volt istápolni lelkét, hirtelen a gyarlóság, a sötétség, a téli hideg színvonalára süllyedt; és, ki hinné, ez a király, ki oly nagy, oly fenséges volt a belenyugvás mosolyával az ajkán: a homályban most egy csepp könnyet törölt le, mely az asztal aranyszegélyű kárpitján remegett.

Hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, nyílt az ajtó, fáklyák töltötték meg füstös fénnyel a szobát, s egy püspöki ornátusú egyházi férfiú lépett be két őr kíséretében, akiket Károly parancsoló mozdulattal elküldött.

A két őr elvonult; a szoba ismét homályba merült.

– Juxon! – kiáltott fel Károly. – Juxon! Köszönöm, legutolsó barátom, a legjobbkor érkezett!

A püspök sanda és riadt pillantást vetett arra az emberre, ki a kályhazugban zokogott.

– Ugyan, Parry – mondta a király –, ne sírj többet, íme, eljött hozzánk az Isten.

– Ha Parry ez – szólalt meg a püspök –, akkor nincs mitől tartanom; nos hát, sire, engedje meg üdvözlenem felségedet, s hadd mondjam el, ki vagyok s miért jöttem.

Erre az arcra, erre a hangra Károly okvetlen felkiáltott volna, de Aramis ajkára tette az ujját, és mély meghajlással köszöntötte Anglia királyát.

– Az a lovag – suttogta Károly.

– Igen, sire – vágott szavába Aramis, s hangját felemelte –, igen, Juxon püspök, Krisztus hű lovagja, ki felségednek rendelkezésére áll.

Károly összetette a kezét; ráismert D'Herblay-re, és majd kővé meredt a csodálkozástól ezek előtt az emberek előtt, akik idegen létükre, csak önnön lelkiismeretük parancsolta kötelességből így küzdenek egy nép akarata s egy király végzete ellen.

– Maga az? – kérdezte – maga? Hogy sikerült ide bejutnia? Úristen, ha felismerik, elveszett!

Parry már állt, mint a naiv és határtalan csodálkozás szobra.

– Ne velem törődjék, síre – mondta Aramis, s továbbra is csendre figyelmeztette a királyt –, csak magával törődjék! Barátai őrködnek, amint látja; hogy mit tehetünk, még nem tudom; de négy elszánt ember sok mindenre képes. Addig is, ma éjjel jól tartsa nyitva a szemét, semmin se csodálkozzék s mindenre álljon készen!

Károly megrázta a fejét.

– Barátom, ugye tudja, hogy semmi veszteni való idejük, s ha cselekedni akarnak, sietniük kell? Tudják, hogy holnap reggel tíz órakor meg kell halnom?

– Sire, közben olyasmi fog történni, ami a kivégzést lehetetlenné teszi.

A király hüledezve nézett Aramisra.

Ugyanebben a pillanatban a király ablaka alatt különös zaj hallatszott, mintha egy fával rakott szekeret borítottak volna ki.

– Hallja ezt? – kérdezte a király. A zajt jajkiáltás követte.

– Hallom – mondta Aramis –, de fel nem foghatom, mi ez a zaj, s főleg e kiáltás.

– A kiáltás nem tudom kitől származik – mondta a király –, de a zajról felvilágosíthatom. Tudja, hogy ez ablak alatt fognak kivégezni? – És karja a sötét és kihalt tér felé mutatott, melyen csupán egy-két katona és őr lézengett.

– Tudom, sire, tudom – mondta Aramis.

– Nos, most hozták a gerendákat meg az ácsozatot, melyekből felállítják a vesztőhelyemet. Lerakásuk közben valami munkás megsérülhetett.

Aramis megborzongott.

– Jól láthatja – mondta Károly -: minden további erőfeszítésük hasztalan; halálra ítéltek; hagyják, hadd viseljem sorsomat.

– Sire – mondta Aramis, miután visszanyerte egy pillanatra megrendült nyugalmát –, hiába építenek vesztőhelyet, ha ítéletvégrehajtót majd nem találnak!

– Hogy érti ezt? – kérdezte a király.

– Úgy értem, hogy a hóhért ezekben a pillanatokban éppen elrabolták vagy megvesztegették; a vesztőhely holnapra kész, de a hóhér sehol; így a kivégzést holnaputánra halasztják.

– És aztán? – kérdezte a király.

– És aztán – mondta Aramis – holnap éjszaka elraboljuk felségedet!

– Hogyan? – kiáltott fel a király, s arcán önkéntelenül örömsugár cikázott.

– Jaj, uram – sóhajtotta, Parry, s kezét összekulcsolta –, áldassék és áldassék a családja is!

– Hogyan? – hajtogatta a király. – Tudnom kell avégett, hogy segédkezhessen! maguknak szükség szerint.

– Fogalmam sincs róla, sire – mondta Aramis -; de négyünk legbátrabbja, legügyesebbje s legáldozatosabbja azt mondta, mikor elbúcsúztunk: “Lovag, mondja meg a királynak, hogy holnap este tíz órakor elraboljuk.“ Ha mondta, meg is teszi.

– Mondja meg a nagyszívű barátja nevét – szólt a király –, hadd emlékezzem rá örökös hálával, akár sikerül neki, akár nem.

– D'Artagnan az, síre, aki majdnem megmentette, mikor oly rossz pillanatban toppant be Harrison ezredes.

– Maguk valóban csodálatos emberek! – mondta a király – s ha hasonló dolgokról mesélnek nekem, képtelen lettem volna elhinni.

– Most, síre – folytatta Aramis –, figyeljen rám. Egy pillanatra se feledje, hogy megmentésén fáradozunk; figyelje, lesse minden kis mozdulatát, dalocskáját, intését mindazoknak, kik felségedhez közelednek, és igyekezzék értelmezni!

– Ó, lovag – áradozott a király –, mit válaszolhatok? Nincs az az ige, még ha szívem legmélyéből fakadna is, mely hálámat kifejezhetné. Ha sikerül, nem azt kell mondanom, hogy királyt mentettek meg! Nem, a vesztőhelyről nézve, ahogyan én látom, a királyság, esküszöm, vajmi jelentéktelen dolog; de megtartanának egy férjet hitvesének s egy apát a gyermekeinek! Lovag, fogjon velem kezet, olyan barátja keze ez, ki magát az utolsó leheletig szeretni fogja!

Aramis meg akarta csókolni a király kezét, de az megragadta az övét, s a szívére szorította.

Ebben a pillanatban betoppant egy ember, s még csak nem is kopogtatott; Aramis el akarta venni a kezét, de a király nem engedte el.

A betolakodó egy amolyan félpap-félkatona puritán volt, amilyenek Cromwell körül nyüzsögtek.

– Mit óhajt az úr? – kérdezte a király.

– Tudni szeretném, hogy véget ért-e Stuart Károly gyónása mondta az ember.

– Mi köze hozzá? – kérdezte a király. – Hisz nem vagyunk egy felekezeten!

– Mindnyájan testvérek vagyunk – mondta a puritán. – Egy testvérem meg fog halni, s én eljöttem őt bátorítani a halálra.

– Elég – mondta Parry –, a királynak nincs szüksége e bátorításra.

– Sire, vigyázzon rá – suttogta Aramis –, bizonyára holmi kém!

– A főtisztelendő tudós püspök úr után – mondta a király – szívesen meghallgatom, uram.

A sanda tekintetű férfiú kiment, közben azonban Juxont fürkésző pillantással mérte végig, ami a király figyelmét nem kerülte el.

– Lovag – mondta, mikor az ajtó becsapódott –, azt hiszem, igaza van, ez az ember rossz szándékkal jött ide; jól vigyázzon, mikor elmegy, nehogy valami baj érje.

– Síre – mondta Aramis –, köszönöm felséged figyelmeztetését, de nyugodjék meg, e palást alatt páncéling van meg egy tőr.

– Menjen hát, uram, s az Isten vegye szent oltalmába, ahogyan király koromban mondogattam.

Aramis kiment; Károly a küszöbig kísérte. Aramis megáldotta, ami az őrökkel térdet hajtatott, malasztteljesen átsuhant a katonákkal teli előszobákon, beült a kocsijába, ahová követte két őre is, s a püspökségre hajtatott, ahol az őrök elbúcsúztak.

Juxon aggodalommal várta.

– Nos? – kérdezte, mikor megpillantotta.

– Nos – válaszolta Aramis –, minden kívánságom szerint zajlott le; kémek, őrszemek, strázsák főtisztelendőségednek tartottak, a király pedig áldja, viszontáldására várva.

– Isten oltalmazza, fiam, mert a maga példája hitet s egyszersmind bátorságot adott nekem.

Aramis felöltötte ruháját, köpenyét, s Juxonnak előrebocsátva, hogy még egyszer szüksége lesz reá, távozott. Alig lépett tízet az utcán, észrevette, hogy egy bő köpenybe burkolózott ember követi; a tőréhez kapott s megállt. Az alak egyenest feléje ment. Porthos volt.

– Kedves barátom – mondta Aramis, s kezet nyújtott neki.

– Látja, kedvesem – mondta Porthos –, mindnyájunknak megvolt a maga feladata; az enyém az volt, hogy vigyázzak magára, s én vigyáztam. Beszélt a királlyal?

– Hogyne, és minden jól alakul. Most pedig: hol vannak a barátaink?

– Tizenegyre van találkozónk a fogadóban.

– Akkor nincs vesztegetni való időnk – mondta Aramis. Csakugyan, a Szent Pál székesegyház órája fél tizenegyre kongatott.

Mégis, miután e két cimbora jól kilépett, elsőkül ők értek oda. Utánuk Athos toppant be.

– Minden jól alakul – mondta, mielőtt barátainknak ideje lett volna megkérdezni.

– Mit végzett? – kérdezte Aramis.

– Kibéreltem egy kis dereglyét, szűk, mint egy piroga, könnyű, mint a fecske; Greenwichben vár bennünket, szemben a Kutyák Szigetével, legénysége a hajógazdából s négy emberből áll, ötven fontsterlingért három álló éjszakát töltenek a szolgálatunkban. Mihelyt a királlyal a fedélzeten leszünk, megnyergeljük az árapályt, leereszkedünk a Temzén, s két óra alatt a nyílt tengeren vagyunk. Aztán, mint igazi kalózok, a partok mentén haladunk, sziklákon szállunk meg, vagy ha a tenger szabad, Boulogne felé vesszük az irányt. Ha közben engem itt megölnének, a gazdát Roger kapitánynak hívják, a dereglyét Villám-nak. E két adat birtokában mindkettőt fellelhetik. Egy négy sarkán megbogozott zsebkendő az ismertetőjel.

Egy pillanattal később D'Artagnan is beállított.

– Fejjék meg a zsebüket száz fontsterling erejéig – mondta –, mert ami az enyémet illeti…

És kifordította teljesen üres zsebét.

A summa egy szempillantás alatt együtt volt; D'Artagnan kiment, de vissza is jött hamarosan.

– így – mondta –, rendben van! Tyű, nem volt könnyű dolog!

– A hóhér eltűnt Londonból? – kérdezte Athos.

– Nos hát, nem! Az nem lett volna elég megnyugtató. Egyik kapun ki, a másikon bejöhetett volna.

– Hol van hát? – kérdezte Athos.

– A pincében.

– Melyik pincében?

– A házigazdánk pincéjében! Mousqueton ott ül a küszöbén, s ihol a kulcsa!

– Bravó! – mondta Aramis. – De mivel bírta rá ezt az embert az eltűnésre?

– Amivel mindenkit mindenre rá lehet bírni, vagyis pénzzel; sokba került, de végül is ráállt.

“– Mennyibe került hát, barátom? – kérdezte Athos – mert ugye megérti, hogy most, miután nem vagyunk már szegény, hátán háza, kebelén kenyere testőrök, minden költségünk közös!

– Tizenkétezer fontomba került – mondta D'Artagnan.

– És honnan teremtette elő? – kérdezte Athos. – Volt magának ennyi pénze?

– Hát a királyné híres gyémántja? – sóhajtotta D'Artagnan.

– Persze, persze! – mondta Aramis. – Hisz megismertem az ujján.

– Tehát Des Essarts-tól visszaszerezte? – kérdezte Porthos.

– Istenkém, hát igen – mondta D'Artagnan –, de meg vagyon írva odafent, hogy nem maradhat az enyém. Mit lehet tenni? A gyémántok, azt kell hinnem, éppúgy vonzódnak vagy viszolyognak, mint az emberek; ez, úgy látszik, utál engem.

– Bezzeg a hóhért kedveli – mondta Athos –, de sajnos, minden hóhérnak van segédje vagy inasa, vagy mit tudom én.

– Ennek is megvolt a magáé; de a szerencse kedvez nekünk.

– Hogyan?

– Amikor már azt hittem, hogy egy második tárgyalásba kell bocsátkoznom, a fickót törött lábbal hozták elém. Szertelen buzgalmában egészen a király ablaka alá kísérte a gerendákat s deszkákat vivő szekeret; egy ilyen gerenda a lábára zuhant és eltörte.

– Vagy úgy! – mondta Aramis – tehát az ő ordítását hallottam a király szobájában?!

– Valószínű – mondta D'Artagnan –, de lévén ő kötelességtudó ember, megígérte, hogy maga helyett négy hozzáértő és ügyes munkást küld a többi segítségére, akik már munkához láttak, s gazdájához sebesülten visszatérve, azon nyomban levelet írt Tom Low ácsmester barátjának, hogy menjen a Whitehallba, s teljesítse ígéretét. Ihol a levél, melyet egy küldöncre bízott, tíz pence-et adván neki, de én attól egy aranyért megszereztem!

– S mi az ördögöt akar ezzel a levéllel kezdeni? – kérdezte Athos.

– Nem találja ki? – kérdezte D'Artagnan, ravasz értelemtől csillogó szemmel.

– Nem én, lelkemre mondom!

– Nos hát, kedves Athos, aki úgy beszél angolul, mint John Bull maga, kegyelmed lesz Tom Low mester, mi pedig hárman a segédei; most már érti?

Athos felkiáltott örömében és csodálatában; besietett egy kamrába, munkagúnyákat szedett elő, s a négy cimbora tüstént átöltözködött; mikor aztán a fogadóból kivonultak, Athos már fűrészt, Porthos harapófogót, Aramis szekercét, D'Artagnan pedig kalapácsot s szegestarisznyát cipelt.

A hóhér segédjének levele meggyőzte az ácsmestert, hogy pontosan őket várták.