73 Beszélgetés

Mordauntot oly váratlanul lepték meg, s a lépcsőn még oly zavaros érzésekkel hágdosott felfelé, hogy lélekjelenléte nem lehetett tökéletes; mindebben a valóság az első pillanatok döbbenete volt s az a leküzdhetetlen riadtság és rémület, mely mindenkit elfog, ha halálos és fölényben levő ellensége ragadja karon épp abban a pillanatban, mikor ezt az ellenséget egészen másvalahol, más ügyekkel elfoglalva tudja.

De mihelyt leült, s attól a pillanattól kezdve, hogy tudomásul vette a mindegy mily szándékból adott haladékot, minden gondolatát koncentrálta s minden erejét összeszedte.

D'Artagnan tekintetének tüze nemhogy megfélemlítette, de úgyszólván felvillanyozta, mert a tekintet, bármily fenyegetőn perzselte is, nyílt volt gyűlöletében és dühében. Mordaunt, minden alkalmat megragadni készen, ami e csávából kihúzhatná, akár ravaszsággal, akár erővel: ugrásra zsugorodott tehát, akár az odvába szorított medve, amikor látszólag mozdulatlan szemmel kíséri az őt megszorító vadász minden mozdulatát.

Ez a szem azonban gyors villanással az oldalát verdeső hosszú és erős kardra rebbent, ujjait színlelés nélkül markolatára illesztette, majd a keze ügyébe helyezte, és leült, ahogy erre maga D'Artagnan kérte.

Ez utóbbi kétségkívül valami sértő megjegyzést várt, hogy egy olyan csúfondáros és félelmetes társalgásba kezdhessen, amilyenekben oly jól megállta a helyét. Aramis halkan suttogta: “Majd hallhatunk valami szalmacséplést.“ Porthos dörmögve harapdálta bajszát: “Tessék! Kell-e ennyi mórikázás e kígyófajzatot eltaposni?“ Athos, mozdulatlanul és haloványan, akár egy márvány dombormű, belemosódott a szoba sarkába, s érezte mozdulatlanságában is, hogyan önti el homlokát a veríték.

Mordaunt egy szót sem szólt; midőn pedig megnyugodott, hogy kardjával még mindig rendelkezhetik, a lábát zavartalanul keresztbe vetette és várt,

Ez a csend nem volt már tovább nyújtható a nevetségessé válás kockázata nélkül; D'Artagnan belátta, s lévén, hogy Mordauntot azért kínálta székkel, hogy beszélgessenek, úgy gondolta, az ő dolga társalgásba kezdeni.

– Úgy látom, uram – szólalt meg halálos udvariasságával –, majdnem oly gyorsan cserélget ruhát, amint az olasz komédiásoktól láttam, kiket Mazarin bíboros úr hívott volt Bergamóból, s akiket minden bizonnyal meg is mutatott magának, amikor Franciaországban járt.

Mordaunt semmit sem válaszolt.

– Még az imént – folytatta D'Artagnan – a gyilkos ruhájában, akarom mondani álruhában láttam, most pedig…

– Most pedig, ellenkezőleg, minden látszat szerint olyan valaki ruháját viselem, akit meggyilkolnak, nemdebár? – mondta Mordaunt nyugodt és kimért hangján.

– Ejnye, uram – felelte D'Artagnan –, hogy mondhat ilyesmit, midőn nemesemberek társaságában ül és oly remek kard lóg az oldalán!

– Nincs oly jó kard, uram, mely négy karddal és négy tőrrel felérne; nem számítva az ajtónál várakozó cinkosaik tőreit.

– Bocsánat, uram, de tévedni tetszik – vette át a szót D'Artagnan –, mert akik a kapuban várnak reánk, nem cinkosaink, hanem inasaink. Szeretem a tényeket a legaprólékosabb igazságnak megfelelően leszögezni.

Mordaunt csupán egy mosollyal válaszolt, mely ajkát gunyoros fintorba vonta.

– Azonban egyáltalán nem erről van szó – folytatta D'Artagnan –, és hadd térjek vissza kérdésemre. Bátorkodtam tehát megkérdezni uraságodtól, miért változtatta meg külsejét. Az álarc, úgy vélem, eléggé testhezálló volt; a szürke szakállban pompásan mutatott, ami pedig azt a bárdot illeti, mellyel oly fényes csapást mért, azt hiszem, e pillanatban sem állna rosszul magának. Miért mondott hát le róla?

– Azért, mert az armentieres-i jelenetre emlékezve azt gondoltam, négy bárddal találkozom egy ellenében, lévén, hogy négy hóhér közt kellett találnom magam.

– Uram – felelte D'Artagnan a legnagyobb nyugalommal, ámbár szemöldökének futó rándulása arra vallott, hogy vére forrni kezd –, uram, bármily feneketlenül bűnös és romlott is, még rendkívül fiatal, minek hála, elengedem a fülem mellett frivol megjegyzését. Igen, frivol volt, mert amit Armentières-rel kapcsolatban mondott, annak semmi köze a jelen helyzethez. Való igaz: nem ajánlhattunk fel egy szál kardot édesanyja őnagyságának, kérvén, hogy párbajozzék meg velünk; ám magától, uram, olyan lovagtól, ki úgy bánik a tőrrel s a pisztollyal, ahogyan többször bizonyította nekünk, s aki oly derék kardot visel, mint emez itt, kinek ne volna jussa kérni a fegyveres találkozás kegyét?

– Vagy úgy! – mondta Mordaunt. – Tehát párbajozni akar?

És felállt, s szeme úgy villogott, mintha abban a pillanatban kész volna a kihívásra válaszolni.

Porthos is felpattant, az effajta kalandokra most is, mint mindig, készen.

– Bocsánat, bocsánat – mondta D'Artagnan változatlan hidegvérrel –, csak semmi sietség, hisz mindegyikünknek azt kell kívánnia, hogy az ügy teljesen szabályszerűen folyjék le. Üljön csak vissza, kedves Porthos, maga pedig, Mordaunt úr, szíveskedjék megőrizni nyugalmát. Ezt az ügyet a lehető legjobban fogjuk elintézni, s én őszinte leszek magához. Vallja be, Mordaunt úr, nagyon szeretne megölni mindnyájunkat?

– Az egész nyájukat – játszott a szóval feleletében Mordaunt. D'Artagnan odafordult Aramishoz, s így szólt:

– Micsoda boldogság, vallja be, Aramis, hogy Mordaunt úr ily kitűnően ismeri a francia nyelv finomságait! Legalább nem lesz félreértés közöttünk, s mindent ragyogóan elintézünk.

Aztán Mordaunthoz fordult, s így folytatta:

– Kedves Mordaunt úr, hadd mondjam meg, hogy ezek az urak viszonozzák irántuk való gyöngéd érzéseit, s ők is boldogan ölnék meg magát. Többet is mondok, azt, hogy meg is öljük, alkalmasint; akárhogy is, derék nemesemberekhez illőn megy majd végbe, minek legjobb bizonyítékát is, íme, én magam kínálom!

Ezt mondván, D'Artagnan kalapját a szőnyegre dobta, székét a falig rúgta hátra, barátainak jelt adott, hogy ugyanígy tegyenek, s Mordauntot tökéletes francia kecsességgel köszöntvén, még így folytatta:

– Állok rendelkezésére, uram! S ha semmi kifogása a megtiszteltetés ellen, melyet kérek, én fogom kezdeni, engedelmével. Kardom rövidebb ugyan, mint a magáé, de sebaj, remélem, karom majd megtoldja kardomat.

– Megállj! – kiáltotta Porthos, s előrelendült. – Én kezdem, én, és minden frázis nélkül!

– Bocsánat, Porthos – mondta Aramis.

Athos meg se mozdult; az ember azt gondolhatta, valami szobor, mintha elakadt volna a lélegzete is.

– Uraim, uraim – mondta D'Artagnan –, csak nyugalom! Majd sorra kerülnek. Nézzék csak Mordaunt úr szemét, s olvassák benne az általunk kiváltott idvezült gyűlöletet! Nézzék, mily ügyesen rántott kardot! Csodálják, mily körültekintőn fürkész körül, hogy nincs-e valami akadály, ami zavarhatná kitörését. Nos, mindez nem bizonyítja-e, hogy Mordaunt úr kiváló kardforgató, s hogy hamarosan követhetnek, feltéve, hogy megengedem neki! Maradjanak hát a helyükön, mint Athos, akinek nyugalmát már nem is tudnám melegebben ajánlani, s hagyják nekem a vállalt kezdeményezést. Egyébként is – folytatta, s félelmetes mozdulattal rántotta ki kardját –, nekem személyes ügyem van ezzel az úrral, én kezdem tehát. Ezt kívánom és akarom!

Ez volt az első eset, hogy barátaival beszélve D'Artagnan kimondta ezt a szót. Eddig beérte azzal, hogy gondolt reá.

Porthos hátrább húzódott, Aramis kardját hóna alá fogta; Athos mozdulatlan maradt a homályos sarokban, melybe behúzódott volt, de nem nyugodtan, ahogy D'Artagnan mondta, hanem lihegve, fuldokolva.

– Tegye vissza hüvelyébe a kardját, lovag – mondta D'Artagnan Aramisnak -; Mordaunt úr olyan szándékát tételezhetné föl, ami pedig esze ágában sincs.

Aztán Mordaunthoz fordult, s így szólt:

– Uram, rajta, várom!

– Én pedig, uram, csodálkozom magán! Azon vitatkoznak, hogy melyikük álljon ki elsőül velem, de engem meg sem kérdeznek róla, engem, akire egy kissé tartozik tán a dolog, ha nem tévedek. Mindegyiküket gyűlölöm, az igaz, de más-más fokon. Remélem, mindegyiküket megölöm, azonban több esélyem van elsőjüket megölnöm, mint a másodikat, a másodikat több, mint a harmadikat, s így tovább. Kérem hát a jogot, hogy megválaszthassam ellenfelem! Ha ezt a jogot megtagadják tőlem, öljenek meg, öljenek meg, de nem állok párviadalra!

A négy jó barát összenézett.

– Igaza van – mondta Porthos és Aramis, remélvén, hogy a választás rájuk esik.

Athos és D'Artagnan hallgatott; némaságuk azonban maga volt a beleegyezés.

– Nos hát – mondta Mordaunt a mély és ünnepélyes csend közepén, mely e titokzatos házban honolt –, nos hát, első ellenfelemül azt választom maguk közül, aki, nem érezvén méltónak magát arra, hogy La Fère grófnak szólítsák, most Athos névre hallgat!

Athos úgy pattant fel a székről, mintha rugó ugratta volna talpra; de barátai nagy megdöbbenésére, egy pillanatnyi mozdulatlanság és hallgatás után így szólt:

– Mordaunt úr – és megrázta a fejét –, köztünk minden párbaj lehetetlen, valaki mást részesítsen a megtiszteltetésben, melyet énnekem szánt volna.

És visszaült.

– Aha – mondta Mordaunt –, egyikük már fél!

– Mennydörgős mennykő! – agyargott D'Artagnan, s a fiatalembernek ugrott. – Ki mondta azt itt, hogy Athos fél!

– Hadd mondja, D'Artagnan – folytatta Athos szomorúsággal és megvetéssel teli mosoly kíséretében.

– így határozott, Athos? – kérdezte a gascogne-i.

– Visszavonhatatlanul.

– Jól van, többet ne beszéljünk róla. Aztán Mordaunthoz fordult.

– Amint hallotta, uram, La Fère gróf nem akarja abban a megtiszteltetésben részesíteni, hogy megverekedjék magával. Válasszón valakit közülünk őhelyette.

– Attól a pillanattól fogva, hogy nem ővele verekszem – válaszolta Mordaunt –, vajmi kevéssé érdekel, kivel állok ki. Dobják bele a nevüket egy kalapba, s majd vaktában húzok.

– Nem is rossz ötlet – mondta D'Artagnan.

– Valóban, ez a megoldás mindent elsimít.

– Eszembe se jutott volna – mondta Porthos –, pedig milyen egyszerű.

– Nosza, Aramis – mondta D'Artagnan –, írja hát fel a nevünket azokkal a csinos kis betűivel, melyekkel Marié Michonnak írt volt, figyelmeztetendő, hogy Mordaunt úr anyja meg akarja gyilkoltatni Buckingham herceget!

Mordaunt szemrebbenés nélkül tűrte el az újabb sértést; ott állt karba tett kézzel, s oly nyugodt volt, amilyen hasonló helyzetben ember csak lehet. Ha nem bátorság, legalábbis büszkeség volt ez, ami ahhoz nagyon hasonlatos.

Aramis odament Cromwell íróasztalához, három egyforma nagyságú papírdarabkát tépett, az elsőre a maga, a két másikra társai nevét írta rá, még nyitottan megmutatta Mordauntnak, aki el sem olvasta, csak biccentett, jelezvén, hogy tökéletesen rábízza a dolgot. Aramis, miután összesodorta, egy kalapba tette a cédulákat, s odanyújtotta a fiatalembernek.

Ez benyúlt a kalapba, a három cédula közül kivett egyet, s megvetően s olvasatlanul visszaejtette az asztalra.

– Hej, kígyófajzat – suttogta D'Artagnan –, nem adnám reménybéli testőrkapitány rangomért, ha ezen a cédulán az én nevem volna!

Aramis kigöngyölítette a galacsint, s bármily nyugalmat, hidegvért mutatott is, érezhető volt, hogy a hangja gyűlölettel és vágyakozástól reszket.

– D'Artagnan! – olvasta fennhangon. D'Artagnan felkiáltott örömében.

– Hej – mondta –, mégis van igazság az égben! Aztán Mordaunt félé fordult, s így szólt:

– Remélem, uram, most már semmi ellenvetése?

– Semmi – felelte Mordaunt, miközben ő is kirántotta kardját, s hegyét a csizmája orrára támasztotta.

Attól kezdve, hogy bizonyos volt benne: vágya teljesült, s ez az ember nem ugrik meg előle, D'Artagnan minden nyugalmát, higgadtságát, sőt még azt a tempósságát is visszanyerte, mellyel a párbajnak nevezett komoly ügy előkészületeit végezni szokta. Szaporán felgyűrte inge ujját, jobb lába sarkával megdörzsölte a padlót, ami nem akadályozta abban, hogy észre ne vegye, miszerint Mordaunt immár másodízben veti maga körül azt a furcsa tekintetet, melyet egyszer már futólag észrevett.

– Készen van, uram? – kérdezte végül.

– Csak magát várom, uram – felelte Mordaunt a fejét felkapva, s D'Artagnanra oly tekintettel nézve, melynek kifejezését lehetetlen volna jellemezni

– Akkor hát vigyázzon magára, uram – mondta a gascogne-i –, mert elég jól bánok a karddal.

– Én nemkülönben – mondta Mordaunt.

– Annál jobb: ez megnyugtatja lelkiismeretemet. Vigyázz!

– Egy pillanat! – mondta a fiatalember. – Fogadják meg úri becsületükre, hogy csak egymás után támadnak rám!

– Azért kéred ezt tőlünk, hogy sértegess bennünket, kígyófióka! – mondta Porthos.

– Nem, hanem azért, amint ez az úr az imént mondta, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem!

– Valami más okának kell lennie – suttogta D'Artagnan fejcsóválva, s némi nyugtalansággal nézve körül.

– Becsületünkre! – mondta egyszerre Porthos és Aramis.

– Akkor hát, uraim – mondta Mordaunt –, húzódjanak valami sarokba, ahogyan La Fère gróf, aki ha átall is megverekedni, azért, gondolom, ismeri a párbajszabályokat, s adjanak teret nekünk, mert erre szükségünk lesz.

– Jól van – mondta Aramis.

– Lám csak, mennyi köntörfalazás! – mondta Porthos.

– Húzódjanak félre, uraim – mondta D'Artagnan -; semmi ürügyet sem szabad adnunk Mordaunt úrnak arra, hogy rosszul viselkedjék, amire, bármily tisztelettel viseltetem is iránta, úgy tetszik, nagy kedve van.

Ez új csúfolódás éle is kicsorbult Mordaunt szenvtelen arcán.

Porthos és Aramis behúzódott az Athosszal átellenben levő sarokba, úgy, hogy a két bajvívó a szoba közepét foglalhatta el, vagyis teljes világosságban álltak, miután a színteret befénylő két lámpát a Cromwell íróasztalára tették. Magától értetődik, hogy a világosság oly mértékben gyengült, ahogyan a sugárzás központjától távolodott az ember.

– Nosza – mondta D'Artagnan –, készen van-e végre, uram?

– Készen.

Egyszerre léptek egyet előre; s az első és azonos mozdulat következtében pengéik találkoztak.

D'Artagnan sokkal kiválóbb vívó volt, semhogy – akadémikus kifejezéssel élve – tapogassa ellenfelét. Ragyogó és gyors cselt csinált; a cselt Mordaunt parírozta.

– Ejha! – mondta D'Artagnan, a megelégedés mosolyával.

És azt hivén, nyílást talált, haladéktalanul bevágott egy egyenest, oly gyorsat és vakítót, mint a villám.

Mordaunt kvart ellenvágással védte, mely olyan szoros volt, hogy egy kisleány gyűrűjéből sem lépett volna ki.

– Kezdem hinni, hogy kitűnően fogunk mulatni – mondta D'Artagnan.

– Az ám – suttogta Aramis –, de mulatsága közben mit se kockáztasson!

– A hétszentségit, barátom, jól vigyázzon! – mondta Porthos. Már Mordaunt is mosolygott.

. – Ejnye, uram – mondta D'Artagnan –, be undorító a mosolya! Maga az ördög tanította meg így vigyorogni, nem igaz?

Mordaunt azzal válaszolt, hogy D'Artagnan kardját oly erővel igyekezett lekötni, amilyent a gascogne-i fel sem tételezett a látszólag gyenge testben; de hála egy, az ellenfeléénél nem kevésbé ügyes visszavágásnak, idejében találkozott Mordaunt pengéjével, mely úgy siklott le az övé mentén, hogy nem érintette a mellét.

Mordaunt gyorsan hátrált egy lépést.

– Mi az, uram – szólt D'Artagnan –, hátrál, fáról? Ahogy tetszik, magam is nyerek vele valamit: többé nem látom gonosz vigyorát. íme: egészen árnyékba vész; antul jobb. Fogalma sincs róla, milyen hamis a tekintete, kiváltképp amikor fél. Nézzen egy kicsit a szemembe, s majd olyasmit lát, amit a maga tükre sosem fog nekünk mutatni, vagyis becsületes, nyílt tekintetet.

Mordaunt e szóáradatra, mely nem volt valami jó ízlésre valló, de megszokhattuk D'Artagnantól, akinek is elve volt ellenfele figyelmét lekötni, egy szót sem válaszolt; tovább hátrált, s folyton fordulva, sikerült D'Artagnannal helyet cserélnie.

Mindjobban mosolygott, s e mosoly kezdte nyugtalanítani a gascogne-it.

– Gyerünk, gyerünk, végezni kell vele – biztatta magát D'Artagnan –, a fickónak acélból van a horgasina, elő hát a nagy csapásokkal!

És tovább szorította Mordauntot, aki egyre hátrált, de nyilvánvalón csak taktikából, anélkül hogy egyetlen, D'Artagnan által kihasználható hibát ejtett volna, s hogy a kardja egy pillanatig is kitért volna a harc elől. Mégis, lévén a párviadal egy szobában, s a kellő tér a küzdő feleknek hiányozván, Mordaunt lába hamarosan elérte a falat, sőt bal kezével is a falnak támaszkodott.

– Hej, most aztán nem hátrál többet, barátocskám! – mondta D'Artagnan. – Uraim – folytatta, s az ajkát beharapta, szemöldökét összevonta –, láttak-e már falra szegzett skorpiót? Ugye nem? No“, most mindjárt láthatnak…

S Mordauntra egy másodperc alatt három rettenetes csapást mért. Mindhárom találta, de csak súrolva. D'Artagnan ésszel föl nem érte, mi ez a hatalom. Három barátja lélegzet-visszafojtva, verejtékes homlokkal bámult.

Végül D'Artagnan, ellenfeléhez túl közel érve, maga is hátrált egy lépést, hogy előkészítse a negyedik csapást, vagy helyesebben, hogy végre is hajtsa; mert D'Artagnannak a vívás, akárcsak a sakkozás, végtelen kombináció volt, s minden részlete láncszerűen kapcsolódott össze. Ama pillanatban azonban, midőn egy fürge és óvatos csel után oly sebesen támadt, mint a villám, a fal mintha meghasadt volna: Mordaunt eltűnt a tátongó nyíláson, s D'Artagnan kardja, a két falrész közé szorulva, úgy eltört, mintha üvegből lett volna.

D'Artagnan hátrált egy lépést. A fal újra összezárult.

– Mordaunt úgy manővrírozott, közben ügyesen védekezve, hogy a titkos ajtónak vethesse hátát, melyen át Cromwellt láttuk volt eltűnni. Mihelyt odaért, bal kézzel megkereste és megnyomta a gombot; aztán úgy elillant, mint a színházban ama gonosz szellemek, kiknek hatalmuk van a falon ki- s bejárni.

A gascogne-i káromkodott egy keserveset, amire a vasajtó túlsó oldaláról vad kacagás felelt, kísérteties hahota, mely még a szkeptikus Aramis velejét is borzongással járta át.

– Ide, uraim – kiáltotta D'Artagnan –, törjük be ezt az ajtót!

– Ez maga a sátán! – mondta Aramis, s barátja hívására odasietett.

– Meglép előlünk, a hétszentségit! Meglép! – üvöltötte Porthos, a széles vállát a rekeszfalnak vetette, mely azonban, holmi titkos rugó által akadályozva, meg se rezzent.

– Annál jobb – suttogta mélyen Athos.

– Sejtettem, az istenfáját! – mondta D'Artagnan, a hasztalan erőlködésben kimerülve. – Sejtettem! Gyanítottam holmi aljas fortélyt, kitaláltam, hogy forral valamit. De erre ki gondolhatott?

– Szörnyű balszerencse, amit barátja, az ördög küldött ránk! kiáltotta Aramis.

– Nyilvánvaló szerencse, amit az Isten küld nekünk! – állapította meg Athos, szembetűnő örömmel.

– Az az igazság, Athos – mondta D'Artagnan vállat vonva, s az ajtót, mely nyilvánvalóan nem akart kinyílni, otthagyva –, hogy maga nem lát tisztán. Hogy mondhat ilyesmit, az istenfáját, olyan embereknek, amilyenek mi vagyunk? Hát nem fogja fel a helyzetet?

– Hogyan? Miféle helyzetet? – kérdezte Porthos.

– Ebben a játékban, aki nem öl, azt megölik – folytatta D'Artagnan. – Szeretném tudni, kedvesem, belejátszik-e engesztelő jeremiádjába, hogy Mordaunt fiúi kegyeletének vet minket áldozatul? Ha ez a szándéka, mondja meg nyíltan.

– Ó, D'Artagnan, barátom!

– Mert, való igaz, siralmas ebből a szempontból nézni a dolgokat! A nyomorult száz vértest küld ellenünk, s azok úgy megtörnek Cromwell úr e mozsarában, mint a mákot! Gyerünk, gyerünk, el innen! Ha még öt percig maradunk, befellegzett mindnyájunknak!

– Igen, igaza van, gyerünk! – ismételte Athos és Aramis.

– És hová megyünk? – kérdezte Porthos.

– A fogadóba, kedves barátom, hogy felszedjük a cókmókunkat s a lovainkat; aztán onnan, ha Isten engedi, Franciaországba, ahol legalább ismerjük a házak szerkezetét. Hajónk vár bennünket; ez, biz' isten, még szerencsés is!

És D'Artagnan, jó példával járva elöl, hüvelyébe dugta kardja csonkját, felszedte kalapját, kinyitotta a lépcsőre nyíló ajtót s lerohant; három társa a nyomában.

A menekülők ott találták a kapuban inasaikat, s megkérdezték, tudnak-e valamit Mordaunt felől; de azok egy lelket se láttak kimenni.