57 ...................

A skót, esküdvén hatra-vakra, királyát egy pénzért eladja.¹⁷

Most pedig olvasóink hagyják, hadd ringatózzék a Standard nyugodtan, de nem ám London felé, ahogyan D'Artagnan és Porthos hitte, hanem Durham felé, ahová Mordauntot boulogne-i tartózkodása alatt kapott levelek rendelték – s kövessenek bennünket a királypárti táborba, a Tyne folyó mentén fekvő Newcastle városa közelébe.

Itt, két folyó között, a skót határon, de angol földön terül el egy kis hadsereg sátortábora. Éjfél van. A pőre lábszárakról, rövid szoknyájukról, tarka pokrócaikról és hegylakói sipkájukat díszítő tollúkról felismerhető emberek gondtalanul virrasztanak.

A kövér felhők közt suhanó hold útjában minduntalan rá-rávilágit az őrszemek puskáira, és tisztán meg-megmutatja a város falait, háztetőit és tornyait, melyet I. Károly nemrég adott át a parlament csapatainak, akárcsak Oxfordot és Newarkot is, melyek, a békés megegyezés reményében, addig még az övéinek számítottak.

A tábor egyik végében, nem messze egy hatalmas sátortól, mely vezérük, az öreg Leven gróf elnöklésével tanácsot ülő skót tisztekkel van tele, lovagruhás férfi alszik a gyepen eldőlve, s kinyújtott jobb kezét a kardján nyugtatva.

Innen ötven lépésnyire egy másik ember, szintén lovagruhás, beszélget az egyik őrrel, és hála az angol nyelvben való jártasságának, mellyel idegen létére rendelkezni látszik, sikerül megértenie a válaszokat, melyeket társalgóféle a Perth-grófság nyelvjárásában adogat neki.

Mikor Newcastle városában hajnali egyet üt az óra, az alvó felébred; s miután minden mozdulatot megtesz, amilyeneket a mély álomból ébredők tenni szoktak, figyelmesen körülnéz: látván, hogy egyedül van, felkel, s odamegy az őrszemmel társalgó lovaghoz.

Emez minden jel szerint befejezte kérdezősködését, mert máris elbúcsúzik emberétől, s teljes nyugalommal indul az előbbi lovag nyomába, akit láttunk volt elhaladni. Egy út mentén vert sátor árnyékában már várt reá.

– Nos hát, kedves barátom – szólította meg az érkező a legtisztább franciasággal, ahogy Rouen és Tours között valaha is beszéltek.

– Nos hát, barátom, nincs vesztegetni való idő, értesíteni kell a királyt.

– Mi történt?

– Hosszadalmas volna elbeszélni; úgyis hamarosan megtudja. Azonkívül: mindent elveszíthet egyetlen szó is itt! Gyerünk, keressük meg Winter lordot!

S elindultak a tábor átellenes széle felé; de hogy a tábor alig foglalt el ötszáz négyzetlépés területet, egykettőre odaértek annak a sátrához, akit kerestek.

– Gazdája aluszik-e, Tony? – kérdezte angolul az egyik lovag az inastól, ki az előszobául használt rekeszben aludt.

– Nem, gróf úr – válaszolta az inas –, nem hiszem, vagy legfeljebb néhány perce, mert több mint két óra hosszat járkált fel s alá, miután a királytól visszajött, s lépteinek dobogása alig tíz perce maradt abba; egyébiránt – folytatta az inas, a sátor ajtófüggönyét felemelintvén –, megnézheti az úr.

Winter lord csakugyan ott ült egy ablakul szolgáló hasíték előtt, mely beengedte az éj hűsét, s rajta át szomorúan bámulta a nagy fekete felhők közt el-eltünedező holdvilágot, amit az imént már említettünk.

A két jó barát odament Winter lordhoz, aki öklére támasztott fővel bámulta az eget; nem hallotta jöttüket, s ugyanabban a helyzetben maradt, míg csak nem érzé, hogy valaki a vállára teszi a kezét. Ekkor hátrafordult, Athost és Aramist megismerte, s kezet nyújtott nekik.

– Észrevették-e – kérdezte –, milyen vérszínű ma éjjel a hold?

– Nem – mondta Athos –, nekem a szokásosnak tetszett.

– Odanézzen, lovag – mondta Winter.

– Megvallom – mondta Aramis –, úgy vagyok vele, mint La Fère gróf: nem látok rajta semmi különöset.

– Gróf úr – mondta Athos –, olyan kétes helyzetben, mint a mienk, inkább a föld vizsgálandó, nem az ég. Tanulmányozta-e a skótjainkat, s megbízik-e bennük?

– A skótokat? – kérdezte Winter. – Miféle skótokat?

– Hát a mieinket, az áldóját! – mondta Athos. – Azokat, akikre a király rábízta magát, a Leven gróf skótjait!

– Nem – mondta Winter lord. Majd hozzátette: – Tehát, mondják csak, nem látják ezt a vörhenyes színt az égen, melyet én?

– Semmit a világon – mondta egyszerre Athos és Aramis.

– Mondják csak: nemde a hagyomány Franciaországban azt tartja – folytatta Winter lord, egyre a rögeszméjén lovagolva -. hogy meggyilkolásának előestéjén IV. Henrik, Bassompierre-rel sakkozván, a sakktáblán vérfoltokat látott?

– Azt – mondta Athos. – Maga a marsall mesélte nekem, nem is egyszer.

– Ez az – suttogta Winter lord –, és másnap megölték IV. Henriket.

– De mi köze magához IV. Henrik e látomásának, gróf úr? kérdezte Aramis.

– Semmi, uraim, s igazság szerint bolond vagyok, hogy magukat ilyesmivel traktálom, mikor pedig sátramba való betoppanásuk ez órán azt jelenti: valami fontos hírt hoznak.

– Igen, milord – mondta Athos –, szeretnénk beszélni a királlyal.

– A királlyal? De hisz a király alszik.

– Rendkívüli horderejű dolgokat kell tudomására hoznom.

– Nem lehetne holnapra halasztani a dolgot?

– Most mindjárt meg kell tudnia, s talán máris túl késő!

– Lépjünk be, uraim – mondta Winter lord.

Winter lord sátra a királyi sátor mellett állott, s valamiféle folyosó vezetett egyikből a másikba. E folyosót nem is strázsa, csak 1. Károly megbízható inasa őrizte, hogy a király sürgős esetben azonnal érintkezésbe léphessen a hűséges Winterrel.

– Az urak velem vannak – mondta Winter. Az inas meghajolt, s továbbengedte őket.

Valóban, egy tábori ágyon, fekete ujjasba öltözve, hosszú szárú csizmában, lecsatolt övével és nemezkalapjával maga mellett, Károly király, az álom ellenállhatatlan szükségének engedve, aludt. A látogatók beljebb léptek, s Athos, aki elöl állt, egy pillanatig némán bámulta e nagyon sápadt, nemes arcot, hosszú fekete hajának keretében, melyet halántékára tapasztottak valami rossz álom verejtékcseppjei; a vastag, kék erek úgy kidagadtak, mintha könnyektől duzzadoztak volna két fáradt szeme alatt.

Athos sóhajtott egy hatalmasat; e sóhajtás a királyt felébresztette, oly könnyű volt az álma.

Szemét kinyitotta.

– Ó – szólalt meg, és könyökére támaszkodott –, maga az. La Fère?

– Én vagyok, sire – felelte Athos.

– Virrasztanak, mikor én alszom, s bizonyára valami hírt hoznak nekem?

. – Sajnos, sire – válaszolta Athos –, pontosan kitalálta felséged.

– Ügy hát valami rossz hír? – kérdezte szomorkás mosollyal a király.

– Rossz, sire.

– Mindegy, hozójának fogadjisten, s a gróf úr sohasem tud belépni hozzám anélkül, hogy ne okozna örömet. Magát, kinek odaadása sem hazát, sem balsorsot nem ismer, Henriette küldte nekem; bármilyen hírt hoz is, beszéljen nyugodtan.

– Sire, Cromwell az éjjel Newcastle-ba érkezett.

– Ah, hogy megtámadjon engem? – kérdezte a király.

– Nem, sire, hanem hogy megvásárolja felségedet.

– Mit mond?

– Azt mondom, sire, hogy a skót seregnek négyszázezer fontsterling jár.

– Az elmaradt zsold fejében; igen, tudom. Vitéz és hűséges skótjaim becsületből harcolnak idestova egy esztendeje.

Athos mosolygott.

– Nos hát, sire, a becsület szép dolog ugyan, de belefáradtak harcolni érte, és ma éjjel kétszázezer fontért vagyis a nekik járó summa feléért eladták felségedet.

– Lehetetlenség! – kiáltott fel a király. – Hogy a skótok eladják a királyukat kétszázezer fontsterlingért!

– A zsidók is eladták az Istenüket harminc dénárért!

– S ki az a Júdás, aki ezt az aljas vásárt csinálta?

– Leven gróf.

– Bizonyos ebben, uram?

A király oly mélységeset sóhajtott, mintha a szíve is megszakadna, s fejét a tenyerébe ejtette.

– Jaj, a skótok, a skótok – mondta –, akiket híveimnek neveztem! A skótok! Akikre rábíztam magam, midőn Oxfordba menekülhettem! A skótok, hazámfiai! A skótok, testvéreim! De bizonyos benne, uram?

– Leven gróf sátra mögött feküdvén, s vásznát fölemelvén, mindent láttam, mindent hallottam.

– S az ocsmány üzletnek mikor kell lebonyolódnia?

– Ma, a délelőtt folyamán. Amint látja felséged, nincs veszteni való idő.

– De mire volna jó, hisz nem maga mondja, hogy eladtak?

– Arra, hogy átkeljen a Tyne-on, Skóciába érjen, csatlakozzék Montrose lordhoz, aki nem fogja felségedet eladni.

– És mit kezdek majd Skóciában? Partizánháborút? Ily háború nem méltó királyhoz.

– Robert Bruce példája elég közeli¹⁸, hogy feloldozza felségedet!

– Nem, nem! Már túl régóta harcolok; ha eladtak, ám szolgáltassanak is ki, és árulásuk örök gyalázata az ő fejükre hulljon vissza!

– Sire – mondta Athos –, lehetséges, hogy egy királynak így kell cselekednie, de egy férjnek és apának végképp nem így. Felséged hitvese és leánya nevében jöttem, s a két, még Londonban levő gyermek nevében is azt mondom felségednek: éljen, sire, Isten akarja!

A király felkelt, övét megszorította, kardját felcsatolta, s egy keszkenővel megtörölvén verejtékáztatta homlokát, így szólt:

– Nos hát, mi a teendő?

– Sire, van az egész seregben egy ezred, melyre számíthat?

– Winter – kérdezte a király –, bízik-e ezredének hűségében?

– Sire, ezek is csak emberek, márpedig az emberek nagyon gyarlók és nagyon gonoszak lettek. Hűségükben hiszek, de nem felelek érte; életemet rájuk bíznám, de felségedét rájuk bízni nem merem.

– Nos hát – mondta Athos –, ezredek híján, mi itt hárman, minden áldozatra készen, elegen leszünk. Felséged üljön a lovára, mi majd közrevesszük, átkelünk a Tyne-on, elérjük Skóciát, és megmenekültünk.

– Winter, ez a véleménye? – kérdezte a király.

– Ez, uram.

– S a magáé is, D'Herblay uram?

– Ez, sire.

– Legyen hát akaratuk szerint. Winter, adja ki a parancsokat. Winter lord kiment; közben a király rendbe szedte magát. A hajnal első sugarai kezdtek beszivárogni a sátor hasítékán, mikor Winter lord belépett.

– Minden rendben, sire – mondta.

– S a mi dolgunk? – kérdezte Athos.

– Grimaud és Blaisois a felnyergelt lovakkal készen áll.

– Akkor hát egy szempillantást se vesztegeljünk s gyerünk. -•Gyerünk – mondta a király.

– Sire – szólalt meg Aramis –, felséged nem értesíti a barátait?

– Barátaimat? – kérdezte I. Károly, s fejét csóválta szomorúan – nincs nekem több hármójukon kívül. Egyikük húsz éve az, ő sohasem fog engem elfelejteni^ kettejük nyolc napja az, őket én nem fogom soha elfelejteni. Jöjjenek, uraim, jöjjenek!

A király sátorából kilépett, s lovát valóban ott találta útra készen. Pejló volt, már három éve lovagolta, és nagyon ragaszkodott hozzá.

A ló, amikor meglátta, örömében felnyerített.

– Ej – mondta a király –, igazságtalan voltam, hisz íme, ha nem is éppen még egy jó barát, de legalábbis még egy élőlény, aki szeret. Te, Arthus, ugye hű leszel hozzám?

S a ló, mintha értette volna a beszédet, párálló orrát a király arcához dugta, s ajkát kifordítva vidáman mutogatta fehér fogsorát.

– Igen, igen – mondta neki a király, miközben simogatta –, igen, így van ez jól, Arthus, elégedett vagyok veled.

S Károly, azzal a könnyedséggel, melynek hála, ő volt Európa egyik legjobb lovasa, nyeregbe lendült, s kísérőihez fordulva így szólt:

– Nos hát, uraim, indulhatunk.

De Athos csak állt mozdulatlan, szeme és karja egy sötét vonalra meredt, mely a Tyne partját követte, s kétszerié hosszabbra terjedt, mint a tábor hossza.

– Mi az a vonal? – kérdezte Athos, ki a hajnali derengésben nem volt képes világosan felismerni a körvonalakat. – Mi az a vonal? Tegnap még nem láttam ottan.

– Kétségkívül a köd, mely a folyóról most emelkedik – vélte a király.

– Sire, páránál sokkal sűrűbb valami.

– Valóban, holmi vöröslő sövénynek tartanám – mondta Winter lord.

– Az ellenség! – kiáltotta fojtottan Athos – kivonul Newcastleból, s bekerít bennünket!

– Az ellenség! – mondta a király.

– Igen, az ellenség. Már késő. Nézzék, nézzék! Ama napsugárban, ott, a város felől, látják, hogy. csillognak az acélbordák?

így nevezték a vérteseket, kiket Cromwell testőrségévé tett.

– Haj – mondta a király –, most mindjárt megtudjuk, igaz-e, hogy a skótok elárulnak engem.

– Mit akar tenni? – kérdezte Athos riadtan.

– Parancsot adni: rohamozzanak, s velük együtt átgázolni e nyomorult lázadók hasán!

S a király, lovát sarkantyúba kapva, elvágtatott de Leven gróf sátra felé.

– Kövessük – mondta Athos.

– Gyerünk – mondta Aramis.

– Lehetséges, hogy megsebesül a király? A földön vérfoltokat látok – mondta Winter lord,

S a két cimbora után vetette magát. Athos megállította.

– Menjen, s szedje össze az ezredet – mondta neki -; hamarosan szükségünk lesz rá, előre látom.

Winter lord megfordította lovát, a két cimbora folytatta útját. A király két másodperc múlva a skót sereg fővezérének sátra elé érkezett. Leugrott és bement.

A hadvezért főbb tábornokai közt találta.

– A király! – kiáltottak fel, és döbbenten néztek össze. Valóban Károly állott előttük, kalappal a fején, összevont szemöldökkel és csizmáját ostorával csapdosva.

– Igen, uraim – mondta a király –, személyesen! A király, aki számon kéri az uraktól, mi folyik itt?

– De hát mi történt, sire? – kérdezte Leven gróf.

– Az, uram – mondta a király, és dühe elragadta –, hogy Cromwell tábornok ma éjjel Newcastle-ba érkezett; hogy maguk tudták, de engem nem értesítettek; és az történt, hogy a városból kivonult ellenség elzár a Tyne-on való átkeléstől; az őrszemeknek látniuk kellett ezt a hadmozdulatot, de maguk nem értesítettek róla; az történt, hogy maguk engem aljas szerződéssel kétszázezer fontsterlingért eladtak a parlamentnek, de erről a szerződésről legalább értesültem! Ez történt hát, uraim! Feleljenek vagy magyarázkodjanak, mert vádolom magukat!

– Sire – dadogta Leven gróf –, alkalmasint valami hamis jelentéssel megtévesztették felségedet.

– Saját szememmel láttam a köztem és Skócia közt felvonuló ellenséget – mondta Károly –, s majdnem azt mondhatnám: saját fülemmel hallottam meghányni-vetni a vásár kikötéseit.

Most már a skót főemberek is szemöldökráncolva néztek össze.

– Sire – hebegte Leven gróf, a szégyen súlya alatt görnyedezve –, sire, készek vagyunk minden bizonyítékot felséged elé tárni.

– Csak egyet kérek – mondta a király. – Állítsák a sereget hadrendbe, s üssünk rajta az ellenségen!

– Lehetetlenség, síre – mondta a gróf.

– Hogyhogy lehetetlenség? És mi az akadálya, hogy lehetséges legyen? – kiáltotta I. Károly.

– Felséged tudja, hogy fegyvernyugvás van köztünk s az angol hadsereg között – válaszolt a gróf.

– Ha fegyvernyugvás van, akkor az angol hadsereg megszegte, mikor a városból kijött, a megállapodás ellenére, mely bent maradásra kötelezte; mondom hát az uraknak, át kell vágni; velem együtt, ezen a seregen, és vissza Skóciába, és ha nem tetszik, akkor válasszanak a két jelző közt, mellyel az emberek megvetésükben és utálatukban embertársaikat illetik: vagy gyávák, vagy árulók!

A skótok szeme lángolt, s amint ez ilyen alkalommal gyakran előfordul, a szertelen szégyenkezésből a szertelen szemérmetlenségbe csaptak át, s két klán-fő, a király jobb és bal oldalára állva, így szólt:

– Hát igen, megígértük, hogy megszabadítjuk Skóciát és Angliát attól, aki huszonöt esztendő óta issza Anglia és Skócia vérét és aranyát. Megígértük és meg is tartjuk ígéreteinket. Stuart Károly király, a foglyunk!

És egyszerre nyúltak mind a ketten a király felé, hogy megragad, jak; de mielőtt ujjuk hegye megérinthette volna személyét, mind a ketten elzuhantak, egyikük ájultan, másikuk holtan.

Az egyiket Athos ütötte főbe pisztolya agyával, a másikat Aramis karddal döfte át.

Majd, mikor Leven gróf s a többi főember hátrálni kezdett e váratlanul érkezett segítség elől, mely mintha az égből pottyant volna, annak, akit már foglyuknak tartottak, Athos és Aramis kivonszolta a királyt a hitszegők sátorából, melybe oly könnyelműen bemerészkedett, s a csatlósok által fölkészített lovakra kapva, mindhárman visszanyargaltak a királyi sátor felé.

Útközben megpillantották Winter lordot, ki ezrede élén ügetett arra. A király intett neki, hogy kövesse.