50 A zavargásból lázadás lesz

A szobát, melybe D'Artagnant és Porthost beküldték, a királyné szalonjától csak szőnyegfüggönyök választották el. Ez a gyér válaszfal tehát lehetővé tette mindent hallaniuk, ami odabent történt, a két függönyszárny közti nyílás pedig, bármily keskeny volt is, belátást is kínált.

A királyné dühtől sápadtan álldogált a szalonban; önuralma mindazonáltal oly nagy volt, hogy az ember azt hihette, semmi megrendülést nem érez. Mögötte Comminges, Villequier és Guitaut állt; a férfiak mögött pedig a nők.

A királyné előtt Séguier kancellár, ugyanaz, aki húsz évnek előtte oly erősen üldözte, éppen azt mesélte, hogy a kocsiját összetörték, őt magát megkergették, hogy hanyatt-homlok menekült az ópalotába, s hogy a palotát rögtön megrohanták, kirabolták, összedúlták; szerencséjére volt annyi ideje, hogy elérjen egy kárpitok mögé rejtett ajtajú szobát, hová aztán egy öregasszony bezárta, testvérével, a meaux-i püspökkel együtt. Itt a veszedelem valódi volt, a dühöngök oly fenyegetésekkel közeledtek a szobához, hogy a kancellár azt hitte, ütött az utolsó órája, s testvérének meggyónt, hogy készen álljon a halálra, ha felfedezik ottan. Szerencsére nem fedezték fel; a nép, azt hívén, hogy elillant valami hátsó kapun, visszavonult, s a rejtekhelyet szabadon hagyta. Ekkor átöltözött O. márki ruháiba, s kisurrant a palotából, átallépve apródja és két testőr holttestén, kik az utcai kapu védelmében estek el.

E történet előadása közben lépett be Mazarin, zajtalanul a királyné mellé surrant és hallgatott.

– Nos hát – kérdezte a királyné, mikor a kancellár befejezte –, mi erről a véleménye?

– Azt hiszem, nagyon súlyos a dolog, felség.

– És milyen intézkedést javasol?

– Örömest javasolnék valamit felségednek, de nem merem.

– Csak merje, merje, uram – mondta a királyné keserű mosollyal –, hiszen mert már sok egyebet is!

A kancellár elpirult, és néhány szót motyogott.

– Nem a múltról, hanem a jelenről van szó – mondta a királyné. – Azt mondja, javasolna valami intézkedést, nos hát, mi az?

– Az, felség – mondta a kancellár habozva –, Broussel szabadon bocsátása volna.

A királyné, bármily sápadt volt is, most láthatóan még jobban elsápadt, s arca megvonaglott.

– Broussel szabadon bocsátása? Soha!

E pillanatban lépések hallatszottak a külső teremből, és bejelentetlenül De la Meilleraye marsall jelent meg az ajtó küszöbén.

– Ah, tábornagy úr, hát megjött! – kiáltotta Ausztriai Anna boldogan – remélem, észre térítette ezt az egész söpredéket?

– Felség – mondta a marsall –, az Üj Hídnál három emberem maradt ott, négy a Vásárcsarnoknál, hat az Arbre-Sec utca sarkán s kettő a felséged palotájának kapujában, ez összesen tizenöt. Tizenkét sebesültet hozok. Kalapom nem tudom hol maradt, golyó vitte el, és minden valószínűség szerint magam is a kalapom mellett maradtam volna a koadjutor nélkül, aki odajött és kihúzott a csávából.

– Eh, csakugyan – mondta a királyné –, meg is lepett volna, ha a lőcslábú tacskónak semmi szerepe ebben az egész dologban.

– Felség – mondta La Meilleraye nevetve –, ne mondjon rá túlságos rosszat énelőttem, mert nekem tett szolgálatát még friss melegnek érzem!

– Jól van – mondta a királyné –, felőlem legyen olyan hálás, amilyen csak akar, engem az mire sem kötelez. Épnek és egészségesnek látom, ez minden, amit kívántam; tehát nemcsak így üdvözlöm: Isten hozta, hanem: Isten visszahozta!

– Isten, felség, azonban csak egy feltétellel hozott vissza, éspedig azzal, hogy közvetítsem a nép akaratát.

– Akaratát! – mondta Ausztriai Anna szemöldökráncolva. – Ejnye, tábornagy úr, bizonnyal nagy veszélyben foroghatott, hogy ilyen furcsa küldetésre vállalkozik!

S e néhány szót a gunyorosság olyan hanghordozásával ejtette ki, hogy nem kerülhette el a marsall figyelmét.

– Engedelmet, asszonyom – mondta –, nem vagyok fiskális, katonaember vagyok, s következésképp rosszul értem a szavak értékét; a nép kívánságát, s nem akaratát kellett volna mondanom. Ami pedig válaszát illeti, mellyel megtisztelt, gondolom, azt akarta mondani felséged, hogy féltem.

A királyné elmosolyodott.

– Nos hát igen! Féltem, felség! Most fordult elő harmadszor az életemben, pedig egy tucat szabályos ütközetben és nem tudom hány hadakozásban és csetepatéban forogtam: igen, féltem, s szívesebben állok szemtől szembe felségeddel, bármily fenyegető is a mosolya, mint a pokolbeli ördögökkel szemben, akik egészen eddig üldöztek, s azt sem tudom, honnan bújtak elő.

– Nagyszerű! – mondta D'Artagnan halkan Porthosnak. – Jól felelt!

– Nos hát – mondta a királyné ajkát harapdálva, miközben az udvaroncok döbbenten néztek össze –, mi népem kívánsága?

– Hogy adják nekik vissza Brousselt, asszonyom – mondta a marsall.

– Soha! – mondta a királyné. – Soha!

– Felséged itt az úrnő – mondta La Meilleraye, s egy lépést téve hátra, elköszönt.

– Hová megy, tábornagy? – kérdezte a királyné.

– Közlöm felséged válaszát azokkal, akik várnak reá.

– Maradjon, tábornagy úr, nem akarok olyan színben feltűnni, mint aki a lázadókkal egyezkedik.

– Asszonyom, szavamat adtam – mondta a marsall.

– S ez mit jelent?

– Azt, hogy ha csak el nem fogat, kénytelen vagyok visszamenni. Ausztriai Anna szeméből két villám cikázott.

– Ej, ezen ne múljék, uram – mondta –, elfogattam már rangosabbat is; Guitaut!

Mazarin odatoppant.

– Asszonyom, ha szabadna most már nekem is megmondani a véleményem?

– S ez is az, hogy adjuk ki Brousselt, uram? Ebben az esetben kíméljen meg tőle.

– Nem – mondta Mazarin –, ámbár talán ez felérne a másikkal.

– Akkor hát mi az?

– Hívatni a koadjutor urat.

– A koadjutort? – kiáltott fel a királyné. – Azt az undorító bajkeverőt? ő csinálta ezt az egész felkelést.

– Egy okkal több – mondta Mazarin -; ha ő csinálta, meg is szüntetheti.

– S nézze, csak nézze, felség – mondta Comminges, egy ablak előtt állván, melyen kinézett –, az alkalom kitűnő, mert nézze, épp áldást oszt a Palota terén!

A királyné az ablakhoz sietett.

– Csakugyan – mondta –, a képmutatás nagymestere! No nézzék!

– Látom – mondta Mazarin –, hogy mindenki letérdel előtte, holott csak koadjutor; bezzeg ha én volnék most az ő helyén, darabokra szaggatnának, pedig bíboros vagyok. Kitartok hát, asszonyom, ama kívánságom mellett (Mazarin megnyomta a szót), hogy felséged fogadja a koadjutort.

– És miért nem emlegeti kegyelmességed is az akaratát? – kérdezte halkan a királyné.

Mazarin meghajolt.

A királyné egy pillanatig töprengett. Aztán felszegte a fejét.

– Tábornagy úr – mondta –, menjen a koadjutorért, és hozza elém.

– És mit mondjak a népnek? – kérdezte a marsall.

– Hogy legyen türelmes – mondta Ausztriai Anna -; mert én is az vagyok!

A gőgös spanyol nő hangjában volt valami oly parancsoló, hogy a marsall mi észrevételt sem tett rá; meghajolt és kiment. D'Artagnan Porthoshoz fordult:

– Mit gondolsz, hogy végződik ez? – kérdezte.

– Mindjárt meglátjuk – mondta Porthos, a megszokott nyugodt arckifejezéssel.

Eközben Ausztriai Anna odament Comminges-hoz, s halkan mondott neki valamit.

Mazarin nyugtalanul abba az irányba nézett, ahol D'Artagnan és Porthos állt.

A többi jelenlevők suttogva cserélték ki nézeteiket.

Az ajtó kinyílt, a marsall megjelent, a koadjutor a nyomában.

– íme, felség – mondta –, Gondy főtisztelendősége alig várja, hogy felajánlhassa felségednek szolgálatait.

A királyné néhány lépéssel elébe ment, majd hidegen, szigorúan, mozdulatlanul és megvetően, előrebiggyesztett alsó ajakkal megállt.

Gondy tisztelettel meghajolt.

– Nos hát, uram – kérdezte a királyné –, mit szól ehhez a zavargáshoz?

– Azt, hogy ez már nem zavargás, asszonyom – felelte a koadjutor –, hanem lázadás.

– Lázadás azokban van, akik azt hiszik, hogy népem fellázadhat! – kiáltotta Ausztriai Anna, s képtelen volt leplezni a koadjutor előtt, hogy, talán jogosan, benne látja a forrongás mozgatóját. – Lázadás: igen, így nevezik azok, kik kívánják a maguk előidézte megmozdulást; de megálljon, a királyi tekintély majd véget vet neki!

– Hát azért bocsátott megtisztelőn a színe elé – kérdezte Gondy hidegen –, hogy ezt megmondhassa nekem?

– Nem, nem, kedves koadjutor úr – mondta Mazarin –, hanem, hogy véleményt kérjek a kellemetlen körülményekről, melyekben leledzünk.

– Igaz volna – kérdezte Gondy, arcára öltvén a meghökkent ember vonásait –, hogy felséged azért hívatott, hogy tanácsot kérjen tőlem?

– Igen – mondta a királyné –, ezt akarták. A koadjutor meghajolt.

– Felséged azt kívánja hát…

– Hogy mondja meg, mit tenne az ő helyében – sietett a válasszál Mazarin.

A koadjutor a királynéra nézett; s az beleegyezően bólintott.

– Felséged helyében – mondta Gondy hidegen –, én nem tétováznám, Brousselt kiadnám.

– És ha nem adnám ki – rikácsolta a királyné –, akkor mit gondol, mi történnék?

– Azt gondolom, hogy Párizsból holnapra kő kövön nem maradna – mondta a marsall.

– Nem magától kérdeztem – mondta a királyné száraz hangon, s anélkül, hogy megfordult volna –, hanem Gondy úrtól.

– Ha már felséged engem kérdez – felelte a koadjutor változatlan nyugalommal –, azt mondanám, hogy minden ponton a tábornagy úr véleményén vagyok.

A királyné a haja tövéig elpirult, szép kék szeme majd hogy ki nem fordult az üregéből; kárminpiros ajka, mit a kor minden költője gránátalmavirághoz hasonlított, elhalványult s dühtől reszketett; szinte magát Mazarint is megrémítette, pedig ő megszokta a gyötrelmes együttélés családi jeleneteit.

– Brousselt kiadni! – kiáltotta végül rémítő vigyorral. – Kedves tanács, hitemre! Látszik rajta, hogy paptól származik!

Gondy állta a sarat. A nappali sértések láthatóan éppúgy leperegtek róla, mint az esti gúnyolódás; de a gyűlölet s a bosszú cseppenként, fokról fokra halmozódott a szívében. Fagyosan nézett a királynéra, aki Mazarint nógatta, hogy most már ő mondjon valamit.

Mazarin, szokása szerint, sok mindent gondolt, de keveset beszélt.

– Hej, hej – mondta –, jó tanács, baráti tanács! Én is kiadnám a jámbor Brousselt, élve vagy halva, s mindennek vége volna!

– Ha halva adná ki, mindennek vége volna, ahogyan mondja eminenciád, de nem úgy, ahogyan érti!

– Azt mondtam, élve vagy halva? Csak rájárt a nyelvem – folytatta Mazarin. – Jól tudja, hogy francia nyelven, amin főtisztelendőséged oly jól beszél és ír, én vajmi gyengén értek, koadjutor uram.

– Ez már valóságos államtanács – mondta D'Artagnan Porthosnak –, bezzeg mi La Rochelle-ben jobbakat tartottunk Athosszal és Aramisszal!

– A Szent Gervasius bástyában – mondta Porthos.

– Ott és másutt is.

A koadjutor hagyta, hadd szűnjék a vihar, majd változatlan szenvtelenséggel szólalt meg újra:

– Asszonyom, ha felséged nem fogadja el most nyilvánított véleményemet, bizonyára azért van, mert jobbakra hallgat; jobban ismerem felséged tanácsadói bölcsességét, semmint feltételezném, hogy a fővárost tovább is e nyugtalanságban hagyják, mely forradalomhoz vezethet.

– Vagyis véleménye szerint – mondta a spanyol nő, ajkát dühében egyre harapdálva – a tegnapi zavargásból, mely ma már lázadás, holnapra forradalom lehet?

– Ügy van, asszonyom – mondta komoran a koadjutor.

– De hát ha hinni lehet az úrnak, a népek elvesztették volna minden fékjüket?

– Rossz év ez a királyokra – mondta Gondy fejcsóválva –, tekintsen Angliára, asszonyom.

– Igen, csakhogy szerencsére nálunk, Franciaországban, egyetlen Olivér Cromwell sem akad – felelte a királyné.

– Ki tudja? – mondta Gondy. – Olyanok ezek, mint a villám: csak akkor ismerszenek meg, amikor lecsapnak.

Mindenki összerezzent, s egy pillanatra csend lett. Ezalatt a királyné két kezét a keblén tartotta; látszott, hogy szíve vad dobogását csillapítja.

– Porthos – mondta D'Artagnan –, jól nézd meg ezt a papot!

– Jól van, megnéztem – mondta Porthos. – No és?

– No és? Ez aztán a férfi!

Porthos nagy szemet meresztett D'Artagnanra, nyilvánvalóan nem értette, barátja mit akart ezzel mondani.

– Felséged tehát – folytatta a koadjutor kérlelhetetlenül – megfelelő intézkedéseket akar tenni. De attól tartok, irtózatosak lesznek, s olyan természetűek, hogy még jobban felizgatják a lázongókat.

– Akkor majd főtisztelendőséged, ki oly nagy hatalommal bír fölöttük, s aki barátunk nekünk – mondta a királyné gunyorosan –, köztük áldást osztogatva lecsillapítja őket.

– Talán már késő lesz – mondta Gondy, még mindig jéghidegen –, s talán magam is elveszítem befolyásom, viszont ha felséged Brousselt kiadja nekik, gyökerében metszi el a lázadás minden csíráját, és lesz rá joga, hogy kegyetlenül megtoroljon minden kiújuló zavargást.

– Tehát nincs reá jogom?

– Ha van, éljen vele – mondta Gondy.

– Az áldóját! – mondta D'Artagnan Porthosnak. – Ihol egy kedvemre való jellem! Miért is nem miniszter, és miért is nem az ő D'Artagnanja vagyok, s nem pedig ezé a hupciher Mazariné! Tyű, a teremtésit, micsoda jó csínyeket tennénk mi együtt!

– Az ám! – mondta Porthos.

A királyné egy intéssel elbocsátotta az udvart, Mazarin kivételével. Gondy meghajolt, s távozni akart a többiekkel együtt.

– Maradjon, uram – mondta a királyné.

“Jó – gondolta Gondy –, úgy látszik, engedni fog.“

– Meg akarja öletni – mondta D'Artagnan Porthosnak –, de velem hiába akarná, annyi szent! Sőt, esküszöm, ha rátörnének, én nekiesem a támadóknak.

– Én nemkülönben – mondta Porthos.

– Jó – mondta Mazarin, s odahúzott egy széket –, hadd lássuk hát elölről a dolgot.

A királyné szemmel kísérte a távozókat. Amikor az utolsó is behúzta maga mögött az ajtót, megfordult. Látszott, hallatlan erőfeszítést tesz, hogy féken tartsa dühét, legyezte magát, illatfüstölő fölé hajolt, belehelte, fel s alá járt.

Mazarin ott maradt a széken, amelyre leült volt, s tűnődni látszott. Gondy, aki nyugtalankodni kezdett, szemmel végigfürkészett minden faliszőnyeget, megtapogatta hosszú köntöse alatt viselt vértjét, s időnként megvizsgálta a palástja alatt, hogy a keze ügyében van-e az oda rejtett jó spanyol tőr markolata.

– Nos hát – mondta a királyné, mikor végre megállt –, nos hát. most hogy magunkban vagyunk, ismételje el a tanácsát, koadjutor úr!

– íme, asszonyom: színleljen meggondolást, ismerje be nyilvánosan a hibát, ami az erős kormányok ereje, hozassa ki Brousselt a börtönből, és adja vissza a népnek.

– Micsoda? – rikácsolta Ausztriai Anna. – Hogy így megalázzam magam? Hát én vagyok a királyné, vagy nem? Ez az egész csürhe, amely itt üvöltözik, nem az alattvalóim tömege? Nincsenek őreim, barátaim? Jaj! A Boldogságos Szűzre! amint Katalin királyné mondta – folytatta tulajdon szavaitól nekihevülve –, mintsem nekik az alávaló Brousselt kiadjam, inkább saját kezemmel fogom megfojtani!

És ökölbe szorult kézzel lendült Gondy felé, akit ebben a pillanatban bizonyára már Brousselnél is jobban gyűlölt.

Gondy meg se moccant, egy arcizma se rándult; csak jeges tekintete keresztezte, mint valami penge, a királyné dühödt tekintetét.

– Ennek is befellegzett, ha van az udvarban még egy Vitry⁷, s ez a Vitry betoppan e pillanatban – mondta a gascogne-i. – Én azonban, mielőtt rárontana a derék prelátusra, megölöm ezt a Vitryt és kész; Mazarin bíboros úr végtelen hálás lesz nekem.

– Pszt! – mondta Porthos. – Oda figyelj!

– Asszonyom! – kiáltotta a bíboros; Anna karját megragadta és hátrább vonta. – Mit mivel asszonyom?

Aztán spanyolul folytatta

– Anna, megbolondult? Királyné létére civódást rendez itt, mint valami polgárasszony? Nem látja hát, hogy színe előtt egész Párizs áll e pap személyében, akit veszedelmes e pillanatban megsérteni, s hogy egy óra leforgása alatt, ha ez a pap úgy akarja, a korona se lesz a fején! Ugyan már no, majd később, más alkalommal erős és parancsoló lehet, de most nem jó az alkalom rá; ma csak ajnározza és cirógassa, különben közönséges asszonyszemélyként viselkedik.

E beszéd első szavaira D'Artagnan karon ragadta Porthost, s egyre jobban szorongatta; majd mikor Mazarin elhallgatott:

– Porthos – mondta egész halkan –, sohase mondd meg Mazarinnak, hogy értek spanyolul, különben elveszett ember vagyok, s te is az!

– Jó – hagyta rá Porthos.

Nyers és attól az ékesszólástól áthatott dorgálását, mely Mazarint jellemezte, mikor olaszul vagy spanyolul beszélt, s melyet teljesen elvesztett, mihelyt franciára fordította a szót, kifürkészhetetlen arccal mondta végig, még csak nem is sejtetve Gondyval, bármily jártas fiziognómus volt is, hogy több, mint holmi egyszerű mérsékletre való figyelmeztetés.

Ami pedig a megdorgált királynét illeti, az nyomban megszelídült, úgyszólván lefújta szeméről a lángot, arcáról a vért, ajkáról a dühödt szóáradatot. Leült s könnyáztatta hangon, karját két oldalán lecsüngetve így szólt:

– Bocsásson meg nekem, koadjutor uram, s hevességemet annak tulajdonítsa, hogy igen-igen szenvedek. Mint nő, és nemem gyengeségének kiszolgáltatottja, rettegéssel tölt el a polgárháború; mint királyné, ki megszokta, hogy engedelmeskedjenek neki, az első ellenkezésre elvesztem a fejem.

– Asszonyom – mondta Gondy meghajolva –, felséged téved, mikor őszinte figyelmeztetésemet ellenkezésnek minősíti. Felséged alattvalói egytől egyig alázatosak és tisztelettudók. A nép cseppet sem a királynéra haragszik; csak Brousselt kívánja, s ez elég, hogy boldogan érjenek felséged törvényei szerint, ha felséged, mondom, visszaadja nekik Brousselt – tette hozzá mosolyogva Gondy.

Mazarin, aki e szavakra: “a nép cseppet sem a királynéra haragszik“, hegyezni kezdte a fülét, azt hívén, hogy a koadjutor a “vesszen Mazarin“ kiáltásokat is szóba hozza. Igen hálás volt Gondynak, hogy elhallgatta ezt, s a legselymesebb hangján, a legnyájasabb arckifejezésévéi mondta:

– Asszonyom, bízzék a koadjutor úrban, aki legügyesebb politikusaink közül való; az első megüresedett bíborosi kalap mintha az ő nemes fejére készült volna!

“Ejnye, de nagy szükséged van rám, ravasz gazember!“ – gondolta Gondy.

– És mi mindent nem ígér majd nekünk – mondta D'Artagnan –, amikor majd meg akarja öletni! Az áldóját, ha így osztogatja a kalapokat, készüljünk fel, Porthos, s ki-ki kérjen magának holnaptól egy ezredet. Az árgyélusát! Csak egy évig tartson a polgárháború, s újra aranyoztatom magamnak a főhadvezéri kardot!

– Hát nekem?

– Neked majd La Meilleraye marsall botját adományoztatom, aki, úgy látom, nem áll valami nagy kegyben e pillanatban.

– Tehát, uram – mondta a királyné –, komolyan tart a nép forradalmától?

– Komolyan, asszonyom – válaszolta Gondy megütődve, hogy még mindig itt tartanak. – Attól félek, hogy az áradat, ha gátat szakít, nagy pusztítást okozhat.

– Én pedig – mondta a királyné – azt hiszem, hogy ebben az esetben új gátakat kell állítani ellenében! Menjen, majd gondolkozom.

Gondy elképedve nézett Mazarinra. Mazarin odalépett a királynéhoz, hogy beszéljen vele. Ebben a pillanatban irtózatos lárma tört fel a Palais-Royal teréről.

Gondy elmosolyodott, a királyné arca kigyúlt, Mazarin falfehér lett.

– Mi ez már megint? – kérdezte.

Ebben a pillanatban Comminges berontott a szalonba.

– Bocsánat, asszonyom – mondta Comminges a királynénak, mihelyt betoppant –, de a nép az őröket a kerítésnek lapította, s éppen a kapukat zúzza szét: mi a parancsa?

– Hallgassa csak, asszonyom – mondta Gondy.

Árvíz zúgása, mennydörgés moraja, vulkán bömbölése nem hasonlítható az ordítások ama fergetegéhez, jnely e pillanatban harsant az égre.

– Mi a parancsom? – kérdezte a királyné.

– Igen, az idő sürget.

– Körülbelül hány embere van a Palais-Royalban?

– Hatszáz.

– Állítson száz embert a király köré, s a többivel seperje el nekem ezt a csőcseléket.

– Asszonyom, mit cselekszik? – kérdezte Mazarin.

– Induljon – mondta a királyné.

Comminges a katona passzív engedelmességével távozott. Ebben a pillanatban irtózatos roppanás hallatszott, s az egyik kapu engedni kezdett.

– Ejnye, asszonyom – mondta Mazarin –, mindent, a királyt, magát s engem is elveszejt!

Ausztriai Anna a rémült bíboros lelkéből fakadt kiáltástól maga is megrémült, s Comminges-t visszahívta.

– Késő – mondta Mazarin, s a haját tépte –, késő!

A kapu betört, felhallatszott a nép örömrivalgása. D'Artagnan kardot rántott, s intett Porthosnak. hogy ő is rántson kardot.

– Mentse meg a királynét! – kiáltotta Mazarin a koadjutorhoz fordulva.

Gondy az ablakhoz ugrott, kinyitotta; meglátta Louvieres-t, három-négyezer főnyi sereg élén.

– Egy lépést se tovább! – kiáltotta. – A királyné aláírja!

– Mit mond? – vijjogott fel az.

– Az igazat, asszonyom – mondta Mazarin, tollat meg egy papírlapot nyújtott neki –, ennek meg kell lenni. – Aztán hozzátette: írja alá, Anna, nagyon kérem, így akarom!

A királyné egy székre rogyott, fogta a tollat és aláírta. Louvières visszatartotta a népet, s az egy lépést se tett tovább; de a borzalmas moraj, mely a sokaság dühét jelenti, egyre tartott. A királyné pedig írta:

A Saint-Germain börtön porkolábja Broussel tanácsost bocsássa szabadon. – És aláírta.

A koadjutor, aki valósággal falta a szemével a legkisebb mozdulatát is, felragadta a papírt, mihelyt az aláírás rajta volt, visszament az ablakhoz, a kezében lobogtatva kiáltotta:

– íme, a parancs!

Mintha egész Párizs egyetlen hatalmas örömkiáltás lett volna; aztán újra zendültek az “Éljen Broussel!“, s “Éljen a koadjutor!“ felkiáltások.

– Éljen a királyné! – mondta a koadjutor.

Néhány kiáltás visszhangzóit, de csak gyéren és elvétve. Lehetséges, a koadjutor csak azért kiáltotta el magát, hogy Ausztriai Annával megértesse a gyengeségét.

– Most pedig, hogy kívánsága teljesült, távozzék, Gondy úr!

– Amikor a királynénak szükséges lesz rám – mondta Gondy meghajolva –, felséged tudja, hogy rendelkezésére állok.

A királyné rábólintott, s Gondy elment.

– Jaj! Átkozott papja! – kiáltott fel Ausztriai Anna, az alig becsukódott ajtó felé nyújtván kezét. – Egy napon megitatom még veled az epe maradékát, melyet ma öntöttéi a poharamba!

Mazarin oda akart menni hozzá.

– Hagyjon engem! – mondta a királyné. – Maga nem is férfi! És kiment.

– Maga meg nem is nő – dörmögte Mazarin.

Aztán egy pillanatnyi tűnődés után eszébe jutott, hogy D'Artagnannak és Porthosnak valahol itt kell lennie, s következésképp mindent hallottak. Szemöldökét ráncolva indult egyenest a faliszőnyeg felé, s széthajtotta; a fülke üres volt.

A királyné utolsó szavára D'Artagnan Porthost kézen fogta, s indult vele a folyosóra.

Mazarin is a folyosóra ment, s ott találta a két jó barátot fel s lesétálva.

Miért hagyta el a fülkét, D'Artagnan úr? – kérdezte Mazarin.

– Mert a királyné mindenkinek megparancsolta, hogy távozzék, s úgy véltem, ez a parancs ránk is éppúgy vonatkozik, mint másra…

– Vagyis itt vannak már…

– Idestova egy negyedórája – mondta D'Artagnan, s Porthosnak vágott a szemével, hogy meg ne találja hazudtolni.

Mazarin észrevette a jelzést, s meggyőződése maradt, hogy D'Artagnan mindent látott és hallott, de jólesett neki ez a hazugság.

– Annyi szent, D'Artagnan úr, hogy maga az én emberem, és számíthat rám, úgyszintén a barátja.

Aztán a két cimborát a legnyájasabb mosolyával köszöntve, már nyugodtabban ment vissza a szobájába, mert Gondy távozására a zsivaj úgy megszűnt, mint valami varázsütésre.