72 Cromwell háza

D'Artagnan valóban Mordauntot követte volt, anélkül hogy ráismert volna.

Mordaunt, mihelyt belépett a házba, levetette álarcát, szürkés szakállát, melyet azért ragasztott, hogy fel ne ismerjék, felment a lépcsőn, benyitott egy ajtón, s egy lámpa világította és sötét falfestésű szobában szemtől szembe találta magát egy férfiúval, aki íróasztal előtt ült ott és írt.

Ez a férfiú: Cromwell maga volt.

Cromwellnak Londonban, köztudomás szerint, két vagy három ilyen, még barátai által sem ismert búvóhelye volt, s hollétüket csak a legbizalmasabb híveinek árulta el. Nos, Mordauntot, emlékszünk rá, ez utóbbiak közé lehetett számítani.

Midőn betoppant, Cromwell felkapta a fejét.

– Maga az, Mordaunt? – kérdezte. – Későn érkezik.

– Tábornok uram – felelte Mordaunt –, végig akartam látni a ceremóniát, ez késleltetett.

– Ejnye – mondta Cromwell –, általában nem ismertem ilyen kíváncsinak.

– Mindig kíváncsian nézem nagyságod egy-egy ellenségének a bukását, emez pedig nem is a kisebbek közé tartozott. De kegyelmed, tábornok uram, nem volt ott a Whitehallban?

– Nem – válaszolta Cromwell. Egy pillanatig csend volt.

– Hallott részleteket? – kérdezte Mordaunt.

– Semmit. Reggel óta vagyok itt. Csak azt tudom, hogy volt valami összeesküvés a király megmentésére.

– Ó, hát tudja ezt? – csodálkozott Mordaunt.

– Nem fontos. Négy munkásnak öltözött embernek kellett volna a királyt börtönéből kiszabadítani s Greenwichbe vinnie, ahol egy bárka várta.

– S mindezt tudva, nagyságod itt tartózkodott, a várostól messze, nyugodtan és tétlenül!

– Nyugodtan, igen; de ki mondta, hogy tétlenül?

– Mégis, ha az összeesküvés sikerül?…

– Kívántam volna.

– Azt hittem, nagyságod I. Károly halálát szükséges rossznak tekinti Anglia érdekében.

– Hát igen – mondta Cromwell –, most is az a véleményem. De csupán a halálát tartottam szükségesnek; többet ért volna alkalmasint, ha semmiképpen sem a vérpadon következik be.

– Ugyan miért, nagyságos uram? Cromwell elmosolyodott.

– Bocsánat – mondta Mordaunt –, nagyságod tudja, hogy növendékpolitikus vagyok, s a mesteremtől kapott leckét minden körülmények közt hasznosítani szeretném.

– Mert azt mondták volna, hogy igazságosságból ítéltem el, és irgalmasságból hagytam menekülni.

– És ha valóban elmenekült volna?

– Lehetetlenség.

– Lehetetlenség?

– Úgy van, minden óvintézkedést megtettem.

– És nagyságod ismeri azt á négy embert, akik a király megmentésére vállalkoztak?

– Az a négy francia, kik kettejét Henriette asszony küldte volt az urához, kettejét pedig Mazarin énhozzám.

– És nagyságod azt hiszi, hogy Mazarin bízta meg őket azzal, amit cselekedtek?

– Lehetséges, de meg fogja hazudtolni őket.

– Azt hiszi?

– Bizonyos vagyok benne.

– Ugyan miből?

– Abból, hogy kudarcot vallottak.

– Nagyságod a franciák kettejét nekem adta volt már akkor, amikor csak az volt a bűnük, hogy harcoltak 1. Károly oldalán. Most, hogy Anglia ellen való összeesküvésben bűnösek, nekem adja-e nagyságod mindnégyüket?

– Vigye őket – mondta Cromwell.

Mordaunt a diadalmas vérszomj vigyorával hajbókolt.

– Azonban – szólt Cromwell, látván, hogy Mordaunt hálálkodni készül – térjünk vissza a szerencsétlen királyra! Volt-e kiáltozás a nép soraiból?

– Vajmi kevés, legfeljebb: “Éljen Cromwell!“

– Maga hol helyezkedett el?

Mordaunt futó pillantást vetett a generálisra, hogy megpróbálja kiolvasni a szeméből, hogy csak amolyan hevenyészett kérdést tett-e fel, avagy mindent tudott.

De Mordaunt izzó pillantása képtelen volt behatolni Cromwell tekintetének sötét mélységeibe.

– Úgy helyezkedtem, hogy mindent lássak és mindent halljak felelte Mordaunt.

Ezúttal Cromwell meredt fürkészőn Mordauntra, és Mordaunt pillantása volt áthatolhatatlan. Néhány másodpercnyi fürkészés után közömbösen fordította el róla tekintetét.

– Úgy tetszik – mondta Cromwell –, a rögtönzött hóhér kiválóan látta el feladatát. A csapás, legalábbis így újságolták nekem, mesterkézre vallott.

Mordauntnak eszébe jutott, hogy Cromwell azt mondta volt, semmi részletet sem ismer, s ettől kezdve meggyőződése volt, miszerint a generális jelen volt a kivégzésen, valamely függöny vagy ablaktábla mögé bújva.

– Való igaz – mondta Mordaunt nyugodt hangon és szenvtelen arccal –, elegendő volt egyetlen csapás.

– Alkalmasint – mondta Cromwell – valami szakmabeli ember volt.

– Azt hiszi nagyságod?

– Miért ne?

– Annak az embernek nem volt hóhéros külseje.

– De ki más, mint holmi hóhér vállalkozott volna ez undorító mesterségre? – kérdezte Cromwell.

– Talán Károly királynak valaki személyes ellensége – mondta Mordaunt –, aki tán bosszút esküdött volt ellene, esetleg valami nemesember, kinek nyomós okai voltak gyűlölni a bukott királyt, és tudván, hogy elmenekül és elillan előle, imigyen állta útját, álorcában és bárddal a kezében, nem mint a bakó helyettese, de mint a végzet küldöttje.

– Lehetséges – mondta Cromwell.

– És ha így volt – mondta Mordaunt – nagyságod elítélné-e cselekedetét?

– Nem az én dolgom ebben bíráskodni – felelte Cromwell. – Ez az ügy rá s az Istenre tartozik.

– De ha nagyságod ismerné azt a nemest?

– Nem ismerem, uram – mondta Cromwell –, és nem akarom ismerni. Mit érdekel engem, hogy emez volt-e vagy amaz? Ama pillanattól, hogy Károly elítéltetett, nem egy ember vágta le a fejét, hanem egy bárd.

– Mindazonáltal – mondta Mordaunt – e nélkül az ember nélkül a-király megmenekült volna!

Cromwell mosolygott.

– Kétségkívül, hisz maga is mondta, elrabolták volna.

– El, Greenwichig. Itt egy vitorlásba szállt volna négy megmentőjével. Csakhogy a vitorláson nekem négy jó emberem volt, s a nemzetnek öt puskaporos hordója. A nyílt tengeren a négy ember csónakba ült volna, s ahhoz már túl ügyes politikus, Mordaunt, semhogy a többit is el kellene magyaráznom.

– Értem; a tengeren mindnyájan a levegőbe repültek volna.

– Pontosan. A robbanás megtette volna, amit a bárd átallott volna megtenni. Károly király nyomtalanul eltűnik. S a világ azt mondja, hogy bár elkerülte az emberi igazságszolgáltatást, de utolérte az ég bosszúja; így aztán mi csupán bírái lettünk volna, de gyilkosa maga az Isten, íme, ettől fosztott meg a maga álarcos úriembere, Mordaunt! Most aztán belátja, jó okom volt rá, hogy ne akarjam megismerni; mert az az igazság, hogy bármily jó szándék vezette is, nem lehetnék neki hálás azért, amit tett.

– Uram – mondta Mordaunt –, mint mindig, alázattal hajtok fejet kegyelmed előtt; mélységes gondolkodó, és – folytatta hajbókolását – a felrobbantott hajó ötlete tökéletes!

– Tökéletlen – mondta Cromwell –, mert megvalósíthatatlanná vált. A politikában csak azok az ötletek tökéletesek, melyek meg is termik a gyümölcsüket; minden ötlet, mely elvetélődik, bolond és sivár. Maga tehát ma este Greenwichbe megy, Mordaunt mondta Cromwell és felállt –, megkeresi a Villám nevű vitorlás gazdáját, megmutat neki egy négy sarkán megbogozott fehér zsebkendőt, mert az volt a megbeszélt jel; megmondja az embereknek, hogy térjenek vissza a szárazföldre, a puskaport pedig visszahozatja az arzenálba, hacsak…

– Hacsak… – csapott le a szóra Mordaunt, kinek arca veszett fényt sugárzott, mialatt Cromwell beszélt.

– Hacsak az a bárka úgy, ahogy van, esetleg nem szolgálhatná személyes céljait.

– Ah, milord, milord – lelkendezett Mordaunt –, Isten, midőn kegyelmedet választottjává tette, tekintetével is megajándékozta, mely előtt mi sem maradhat észrevétlen!

– Ha jól értettem, milordnak szólított! – mondta Cromwell nevetve. – Jól van, hisz négyszemközt vagyunk, azonban vigyázzon, nehogy ez a szó kiszaladjon a száján a mi bugyuta puritánjaink előtt!

– Hát nem így fogják szólítani hamarosan kegyelmességedet?

– Van rá némi reményem – mondta Cromwell –, de még nincs itt az ideje.

Ezzel felkelt, és fogta a köpenyegét.

– Távozik, uram? – kérdezte Mordaunt.

– Ügy van – mondta Cromwell –, tegnap és tegnapelőtt éjjel itt háltam, márpedig tudja, hogy nem szoktam három ízben egyazon ágyban aludni.

– Vagyis nagyságod ma éjszakára teljes szabadságot ad?

– Még holnap éjszakára is, ha kell – mondta Cromwell. – Tegnap este óta – toldta meg mosolyogva – épp eleget buzgólkodott szolgálatomban, s ha van valami személyes elintéznivalója, méltányos, hogy szabad idejében ne zavarjam.

– Köszönöm, nagyjóuram; remélem jól kihasználom! Cromwell biccentett egyet Mordaunt felé; aztán hátrafordult, s ezt kérdezte:

– Fegyvere van?

– Itt a kardom – felelte Mordaunt.

– És senkije, aki a kapuban várná?

– Senkim.

– Akkor velem kell jönnie, Mordaunt.

– Köszönöm, uram; a föld alatti kacskaringós útvonal, melyet megtenni kénytelen, sok időmet venné el, márpedig azok után, amiket mondott, alkalmasint már így is túl sokat elvesztegettem. Majd a másik kapun megyek ki.

– Menjen hát – mondta Cromwell.

Ujját egy titkos gombra nyomta, mely kinyitott egy, a faliszőnyegek közt oly jól elrejtett ajtót, hogy a leggyakorlottabb szem sem lett volna képes felfedezni, s az acélrugónjáró ajtó bezáródott mögötte.

Egyike volt ama titkos kijáratoknak, amilyenek a történetírók tanúsága szerint minden Cromwell lakta titokzatos házban előfordultak.

Ez áthaladt a kihalt út alatt, s holmi barlang mélyére nyílott, egy másik kerti házban, vagy száz méterre attól, melyből a jövendőbeli lord protector távozott.

A jelenet utolsó része alatt történt, hogy Grimaud, egy rosszul összehúzott függöny kínálta résen át, felfedezte a két embert, s bennük Cromwellt meg Mordauntot ismerte fel.

Láttuk, minő hatást tett e közlés a négy cimborára.

Elsőnek D'Artagnan nyerte vissza minden testi-lelki képességét.

– Mordaunt! – mondta. – Hű, az angyalát! Maga az Úristen küldte nekünk!

– Gyerünk – mondta Porthos –, törjük be az ajtót, s essünk neki!

– Ellenkezőleg – csitította D'Artagnan –, ne törjünk be semmit, s mi zajt se üssünk, mert a zajra idecsődülhetnek valakik; ha ugyanis, amint Grimaud mondja, tiszteletre méltó gazdájával van ott, akkor vagy ötven méterre innen néhány páncélt viselő őrszem rejtőzködhetik. Hé, Grimaud, jöjjön csak ide, s igyekezzék megállni a lábán.

Grimaud odajött. Ahogy felocsúdott, újra elöntötte a düh, de erőt vett magán.

– Jól van – dicsérte meg D'Artagnan. – Most pedig másszék fel újra arra az erkélyre, s mondja meg, hogy Mordaunt együtt van-e még a gazdájával, vagy távozni avagy aludni készül; ha együtt vannak, megvárjuk, míg egyedül lesz; ha kijön, elkapjuk a kijáratnál; ha marad, betörjük az ablakot. Az még mindig kevésbé zajos és kevésbé erős, mint egy ajtó.

Grimaud némán kezdett mászni felfelé az ablakhoz.

– Athos és Aramis, őrizzék a másik kijáratot! Én meg Porthos itt maradunk.

A két cimbora engedelmeskedett.

– Nos, Grimaud? – kérdezte D'Artagnan.

– Egyedül van – felelte Grimaud.

– Bizonyos vagy benne?

– Bizonyos.

– Nem láttuk kimenni a gazdáját!

– Talán a másik ajtón távozott.

– S most mit csinál?

– Köpenyébe burkolózik s felhúzza kesztyűjét.

– Készülj! – suttogta D'Artagnan.

Porthos a tőréhez kapott, és gépiesen kirántotta a hüvelyéből.

– Vissza vele, Porthos barátom – mondta D'Artagnan –, itt nem arról van szó, hogy rögtön ledöfjük. A kezünk közt van, járjunk el sorjában. Kölcsönös magyarázattal tartozunk egymásnak, s ez az armentieres-i jelenet párja lesz;³⁰ csakhogy ennek, reméljük, nincsen senki ivadéka, és ha eltiporjuk, vele együtt mindent örökre eltiportunk!

– Pszt – pisszegett Grimaud –, éppen most indul el. Odamegy a lámpához. Elfújja. Többet semmit se látok.

– Akkor hát ugorj le! Ugorj!

Grimaud hátrafelé rugaszkodott, s talpra esett.

– Siess, mondd meg Athosnak és Aramisnak, álljanak az ajtóhoz kétfelől, ahogy én itt ugyanígy Porthosszal; és tapsoljanak egyet, ha ők csípik el; ha mi csípjük el, mi tapsolunk!

Grimaud eltűnt.

– Porthos, Porthos, édes barátom – mondta D'Artagnan –, húzd be jobban széles válladat! Úgy kell kimennie, hogy mit se lásson.

– Feltéve, ha itt megy ki.

– Pszt!

Porthos úgy a falhoz lapult, mintha bele akart volna hatolni. D'Artagnan nemkülönben.

Ekkor a visszhangos lépcsőházban felhangzottak Mordaunt léptei. Tolóvájatában csikorogva, észrevétlen lesőablak nyílt. Mordaunt kinézett, s hála a két cimbora óvatosságának, mit sem látott. Erre a kulcsot a zárba csúsztatta; az ajtó kinyílt, s Mordaunt megjelent a küszöbén.

Ebben a pillanatban szemtől szembe találta magát D'Artagnannal.

Újra be akarta lökni az ajtót. Porthos a kilincshez ugrott, s az ajtót szélesre tárta. Hármat tapsolt. Athos és Aramis odarohant.

Mordaunt falfehér lett, de egyet se mukkant, segítségért se kiáltott.

D'Artagnan nekiment Mordauntnak, s úgyszólván a mellével lökdösve, faroltatta felfelé, végig a lámpa világította lépcsőn, ami lehetővé tette a gascogne-inak, hogy Mordaunt kezét egy percre se tévessze szem elől; Mordaunt azonban megértette s belátta, hogy ha D'Artagnant meg is öli, még mindig három ellenségétől kellene megszabadulnia. Egyetlen védekező vagy fenyegető mozdulatot se tett. Amikor az ajtóhoz érve Mordaunt háttal nekivágódott, minden bizonnyal azt hitte, ütött a végórája, de tévedett; D'Artagnan keze kinyúlt, s az ajtót kinyitotta. És a következő pillanatban Mordaunt meg ő ugyanabban a szobában találta magát, melyben a fiatalember, tíz perccel azelőtt, Cromwell-lel beszélgetett.

Porthos lépett be utána; magasra nyújtott karral leakasztotta a 'lámpát a mennyezetről; s e lámpa segítségével egy másikat is meggyújtott.

Athos és Aramis is megjelent az ajtóban, és a kulcsot ráfordították maguk mögött.

– Méltóztassék hát helyet foglalni – mondta D'Artagnan, s a fiatalembernek egy széket kínált oda.

Az átvette D'Artagnan kezéből, és sápadtan, de nyugodtan leült. Három lépésre tőle Aramis három széket állított körbe, magának, D'Artagnannak és Porthosnak.

Athos elhúzódott egy sarokba, a szoba legtávolabb eső szegletébe, mintha elhatározta volna, hogy az elkövetkező eseményeknek mozdulatlan szemlélője marad.

Porthos D'Artagnan baljára, Aramis a jobbjára ült.

Athos gondterheltnek látszott. Porthos a markát dörzsölte lázas türelmetlenséggel.

Aramis, ámbár mosolyogva, véresre harapdálta az ajkát.

Csak D'Artagnan uralkodott magán, legalábbis a látszat szerint.

– Mordaunt úrfi – fordult a fiatalemberhez –, ha már annyi, egymás hajszolásában elvesztegetett nap után a véletlen ismét összehozott végre minket, beszélgessünk egy kicsit, ha úgy tetszik.