51 A balszerencse jó emlékeztető

Anna dühöngve vonult házi kápolnájába.

– Hogyan? – kiáltott fel, szép karját görcsösen összefonva. Hogyan? A nép végignézte, hogy Gondét, a vér szerinti főherceget anyósom. Medici Mária elfogatja; látta, mikor anyósomat, régebbi régensnőjét a bíboros elkergeti; látta Vendôme hercegét, vagyis IV. Henrik fiát Vincennes-ben rabul; meg se mukkant a nép, mikor bántalmazták, börtönbe hurcolták, fenyegették a nagy embereket! S most egy Brousselért! Uram Jézus, mivé lett hát a királyság!

Anna, anélkül hogy gondolta volna, a legégetőbb kérdésre tapintott rá. A nép meg se mukkant a főrangúakért, a nép fellázadt Brousselért; az ám, mert egy plebejusról volt szó, s Brousselt védelmezve a nép ösztönösen érezte, hogy magamagát védelmezi.

Mind ez idő alatt Mazarin fel s alá rótta dolgozószobáját, s olykor-olykor csupa szilánk velencei tükrére nézett.

– Haj – mondta –, jól tudom, szomorú, hogy kénytelenek vagyunk így engedni, de majd még visszaütünk! Mit számít Broussel? Csak egy név ez, nem pedig ügy.

Bármily ügyes politikus volt Mazarin, ezúttal tévedett; Broussel ügy volt, nemcsak egy név.

Az ám, mikor másnap reggel Broussel bevonult Párizsba egy nagy kocsin, mellette az ülésen fia, Louvières, mögötte pedig Friquet: az egész felfegyverzett nép elözönlötte útvonalát, és “Éljen Broussel!“ meg “Éljen a mi apánk!“ felkiáltások visszhangzottak mindenfelé, s halált harsogtak Mazarin fülébe. A bíboros s a királyné kémjei mindenfelől kellemetlen híreket hoztak, s ezek a minisztert módfelett izgatott állapotban, a királynét rendkívül nyugodtan találták. A királyné valami nagy elhatározást látszott érlelni magában, ami csak fokozta Mazarin nyugtalanságát. Jól ismerte a gőgös hercegnőt, és rettegett Ausztriai Anna elhatározásaitól.

A koadjutor nagyobb királyként vonult be a parlamentbe, mint a király, a királyné és a bíboros együttvéve. Javaslatára az országgyűlés ediktummal szólította fel a polgárokat a fegyverek letételére s a barikádok lerombolására; most már tudták, hogy egy óra is elegendő az újra fegyverkezésre, s egy éjszaka is, hogy újra barikádokat emeljenek.

Planchet visszatért a boltjába: a győzelem amnesztiát hoz; Planchet-nak nem kell félnie, hogy felakasztják: meg volt győződve, hogy ha csak fenyegetnék is elfogatassál, a nép úgy állna talpra érte, ahogy az imént Brousselért.

Rochefort visszaadta D'Humières lovagnak könnyű lovasait: a sorakozón kettő bizony hiányzott; a lovag azonban, aki lélekben frondőr volt, hallani sem akart kártérítésről.

A koldus újra elfoglalta helyét a Saint-Eustache templom lépcsején, s tovább osztogatta a szenteltvizet egyik kezével, míg a másikkal kérte az alamizsnát: és ki sem gyanította, hogy ez a két kéz segített kirántani a társadalmi rendben az alapkövet a királyság alól.

Louvières büszke és elégedett volt, bosszút állt Mazarinon, akit gyűlölt, s nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy apját kihozták a börtönből; nevét rémülettel emlegették a Palais-Royalban, és nevetve kérdezte a családjába visszakerült tanácsostól:

– Mit gondol, apámuram, ha a királynétól most egy zászlóaljat kérnék, adna-e nekem?

D'Artagnan a pillanat nyugalmát arra használta fel, hogy elküldje Raoult, akit csak nagy nehezen tudott a lázadás alatt féken tartani, s aki mindenáron kardot akart rántani, akár egyik, akár másik pártért. Raoul eleinte akadékoskodott, de D'Artagnan La Fère gróf nevében beszélt. Raoul látogatást tett Chevreuse hercegasszonynál, és útnak indult, hogy csatlakozzék a hadsereghez.

Csak Rochefort szempontjából végződött rosszul a dolog; írt volt Beaufort hercegnek, hogy jöjjön; a herceg maholnap megérkezhetik, és Párizst csendesnek találja.

Elment a koadjutorhoz, hogy megkérdezze: nem kellene-e figyelmeztetni a herceget, hogy szakítsa meg útját; de Gondy egy pillanatnyi gondolkozás után így szólt:

– Hagyja, hadd folytassa útját.

– Vagyis hát nincs vége még? – kérdezte Rochefort.

– Ugyan, kedves grófom, hisz még csak az elején vagyunk!

– Mire alapozza ebbéli hitét?

– Arra, hogy jól ismerem a királyné szívét, nem akar ő beletörődni vereségébe.

– Készül tehát valamire?

– Remélem.

– Hadd halljam hát, mit tud?

– Tudom, írt a Hercegúrnak, hogy sürgősen jöjjön vissza a táborból.

– Vagy úgy – mondta Rochefort –, igaza van, hadd jöjjön hát Beaufort!

Még e társalgás napjának estéjén füstje ment, hogy a Hercegúr megérkezett.

Vajmi egyszerű és természetes hír volt, s mégis hatalmas visszhangja támadt; mondogatták, hogy Longueville-né követett el némi titokszegést, akinek a herceg – azzal vádolták, hogy húga iránt oly gyöngédséggel viseltetik, mely a testvérszeretetet túlhaladja tett volna bizalmas közléseket.

E közlések lerántották a leplet a királyné sötét szándékairól.

A Hercegúr érkezése estjén a rangosabb polgárok, városi tanácsurak és fertálykapitányok körbejárták ismerőseiket, mondván: “Miért ne fognánk meg a királyt, s miért ne tennők be a Városházába? Nagy hiba hagyni, hogy ellenségeink neveljék, akik csak rosszat tanácsolnak neki; viszont ha a koadjutor úr irányítaná például, hazafiságot szívna magába és szeretné a népet.“

Az éj fojtottan izgatott volt; másnap újra láthatók voltak a szürke és fekete köpenyek, a fegyveres kereskedők és koldusok csoportjai.

A királyné az éjt a Hercegúrral való négyszemközti eszmecserével töltötte: éjfélkor vezették be a házikápolnába, s csak hajnali ötkor távozott onnan.

Ötkor a királyné a bíboros dolgozószobájába indult. Ha az előbbi még le sem feküdt, az utóbbi már talpon volt akkor.

Cromwellnek fogalmazott választ, már hat nap telt el a tízből, melyet Mordaunttól kért volt.

– Lehet, hogy egy kissé megvárakoztattam – dünnyögte –, de Cromwell nagyon jól tudja, mik is azok a forradalmak, semhogy mentegetőznöm kellene.

Gyönyörködve olvasta el műve első cikkelyét, amikor a királyné lakosztályába vezető ajtót szelíden megkaparták. Ez ajtón csak Ausztriai Anna jöhetett. A bíboros felkelt s kinyitotta.

A királyné pongyolában volt, de még nyugodtan lehetett, mert hisz akárcsak Diane de Poitiers meg Ninon⁸, Ausztriai Anna is rendelkezett a kiváltsággal, hogy örökké szép maradjon: csakhogy e reggelen a szokottnál is szebb volt, mert a szeme olyan tűzzel égett, amilyent a tekintetnek csak titkos öröm szikrája adhat.

– Mi leli, asszonyom? – kérdezte Mazarin nyugtalanul. – Mitől olyan büszke az arca?

– Az, az, Giulio – mondta a királyné –, büszke és boldog, mert megtaláltam a módját, hogyan tapossuk el a kígyót.

– Asszonyom igen nagy politikus – mondta Mazarin –, hadd halljam hát azt a módot.

És amit írt az előbb, elrejtette, becsúsztatván a fehér papírlapok alá.

– El akarják venni tőlem a királyt, tudja? – kérdezte a királyné.

– Sajnos, tudom! Engem pedig fel akarnak akasztani.

– Nem kapják meg a királyt.

– S engem sem akasztanak fel, benone.⁹

– Ide figyeljen: ki akarom tőlük szabadítani a fiamat, magamat és magát is velem; azt akarom, hogy ez az esemény, mely egyik napról a másikra megváltoztatja a dolgok arculatát, úgy menjen végbe, hogy csak maga, én, s egy harmadik személy tudjon róla.

– És ki ez a harmadik személy?

– A Hercegúr.

– Tehát megérkezett, ahogyan jelentették nekem?

– Még tegnap este. -Találkozott vele?

– Most váltam el tőle.

– És a tervhez segédkezet nyújt?

– Ő maga tanácsolta.

– És Párizs?

– Kiéhezteti s arra kényszeríti, hogy feltétel nélkül megadja magát.

– Nagyszerűségnek nincs híjával ez a terv, csak éppen egy akadálya van.

– És az?

– A lehetetlenség.

– Üres beszéd! Semmi sem lehetetlen.

– Tervben.

– Kivitelben. Pénzünk van-e?

– Kevés – mondta Mazarin attól remegve, hogy Ausztriai Anna meg találja kérni, hadd meríthessen az erszényéből.

– Vannak-e csapataink?

– Öt- vagy hatezer ember.

– Bátorságunk van-e?

– Bőven.

– Akkor könnyű a dolog. Ó, értse meg hát, Giulio! Párizs, a gyűlöletes Párizs egy reggel arra ébred, hogy se királynéja, se királya, bekerítik, ostromolják, éheztetik, s egyéb erőforrása sincs, mint az ostoba parlamentje és sovány, tacskólábú koadjutora!

– Nem rossz, nem rossz – mondta Mazarin –, átérzem a hatást; de nem látom a módját el is érni!

– Majd én megtalálom!

– Ugye tudja, hogy ez háború, tüzes, makacs, könyörtelen polgárháború?

– Az, az, háború – mondta Ausztriai Anna –, igen, ezt a lázadó várost el akarom hamvasztani; s a tüzet vérrel akarom eloltani; azt akarom, hogy elrettentő példa vésse minden idők emlékezetébe a bűnt s a bűnhődést. Párizs! Jaj, be utálom, be gyűlölöm!

– Szép, szép ez Anna, látom, most meg vérszomjas. De vigyázzon, már nem vagyunk a Malatesták s a Castruccio Castracanik idejében;¹⁰ magát szépen lefejezik, gyönyörű királyném, s ez igen nagy kár volna. –Kinevet?

– Nem nagyon nevetek. Veszedelmes dolog a háború egy egész nép ellen; gondoljon a bátyjára, I. Károlyra, bajban van, nagy bajban!

– Franciaországban vagyunk, s én magam spanyol.

– Annál rosszabb, per Bacco, annál rosszabb, jobb szeretném, ha francia volna, s magam is az; kevésbé gyűlöl-nének mindkettőnket.

– De azért egyetért, nem?

– Igen, ha lehetségesnek tartanám.

– Márpedig az, ha én mondom; készüljön fel az indulásra.

– Én mindig útra kész vagyok; csakhogy tudja, sohasem indulok el… és ez esetben talán senki más sem.

– Végül is, ha én indulok, indul-e velem?

– Megkísérlem.

– Megöl ezekkel a félelmeivel, Giulio; ugyan mitől fél hát?

– Sok mindentől. -Például?

Mazarin arckifejezése, amilyen mókázó volt eddig, most oly borússá változott.

– Anna – mondta –, maga nő, s mint nő, kedvére sértegetheti a férfiakat, sérthetetlensége tudatában; azzal vádol, hogy félek: nem félek annyira, mint maga, hiszen én nem menekülök. Kicsoda ellen kiabálnak? Maga ellen vagy én ellenem? Kit akarnak felakasztani? Magát vagy engem? S én mégis szembeszállók a fergeteggel, én, akit azzal vádol, hogy félek; nem hősködésből, ez nem az én formám, de állom a sarat. Utánozzon engem: kevesebb mennydörgés, több villám. Maga túl hangosan kiáltoz, mire se jut vele. Menekülésről beszél!

Mazarin vállat vont, megfogta a királyné kezét, s az ablakhoz vezette:

– Oda nézzen!

– Nos hát? – kérdezte a királyné elvakult makacsságában.

– Nos hát, mit lát ebből az ablakból? Ha nem csalódom, páncélos, sisakos, jó muskétákkal felfegyverkezett polgárok ezek, akár a Liga idején, s oly jól látnak ide, erre az ablakra, melyből most nézzük őket, hogy ha a függönyt ennyire fölemeli, megpillanthatják. Most pedig jöjjön ehhez a másikhoz: mit lát? Alabárddal felfegyverkezett alacsonyabb néposztálybeliek, kik is a kaput őrzik. E palota bármelyik kijáratához vezetném is, ugyanez a kép fogadná: a kapukat őrzik, a pincék szellőzőnyílásait őrzik, s most én is azt mondhatnám magának, amit a jámbor La Ramée mondott volt nekem Beaufort hercegről: hacsak nem madár vagy egér, nem fog kijutni innen.

– De ő mégiscsak kijutott.

– Számít rá, hogy ugyanolyan módon juthat ki?

– Akkor hát fogoly vagyok?

– Teringettét – mondta Mazarin –, de hisz már egy órája azt bizonygatom!

Azzal nyugodtan folytatni kezdte sürgős levelét, azon a ponton, ahol az előbb abbahagyta.

Anna dühtől remegve, megaláztatástól vörösen ment ki a dolgozószobából, s nagy erővel vágta be maga mögött az ajtót.

Mazarin még csak utána se fordult.

A királyné, lakosztályába érve, lerogyott egy karszékbe és sírva fakadt.

Majd hirtelen, nem várt gondolattól átjárva, felemelkedett s így szólt:

– Meg vagyok mentve! Igen, igen, tudok egy embert, aki képes lesz kilopni Párizsból, az az ember, akiről bizony jó sokáig megfeledkeztem.

És tűnődőn, ámbár az öröm egy bizonyos árnyalatával folytatta:

– Micsoda hálátlan nőszemély vagyok, hogy húsz évre elfelejtettem ezt az embert, pedig Franciaország marsalljává kellett volna tennem! Anyósom aranyat, rangokat, simogatásokat tékozolt Concinire, aki elveszejtette: a király Vitryt Franciaország marsalljává emelte egy gyilkosságért, én ellenben ismeretlenségben, nyomorúságban hagytam a nemes D'Artagnant, aki az életemet megmentette!

És egy asztalhoz rohant, melyen papiros és tinta volt, s írni kezdett.