48 A Saint-Jacques-la-Boucherie templom tornya⁴

Gondy háromnegyed hatra befejezte minden intéznivalóját, és visszatért az érsekségre.

Hat órakor jelentették a Saint-Merri papját.

A koadjutor érdeklődéssel nézte, ki jön mögötte, mert egy másik embert is látott a nyomában.

– Lépjenek be – mondta.

A plébános belépett, s vele együtt Planchet.

– Kegyelmes uram – kezdte Saint-Merri plébánosa –, íme az az ember, akiről volt szerencsém már beszélni.

Planchet olyan ember módján köszönt, mint aki eleget forgott jó társaságban.

– És Planchet úr kész rá, hogy a nép ügyét szolgálja? – kérdezte Gondy.

– Meghiszem azt – válaszolta Planchet –; lelkem szerint frondőr vagyok. Úgy ahogy itt lát, kegyelmes uram, bitófára vagyok ítélve.

– És milyen alkalomból?

– Kiragadtam Mazarin fogdmegjei kezéből egy nemes urat, mikor visszavitték volna a Bastille-ba, ahol már öt éve raboskodott.

– Megmondaná a nevét?

– Ó, kegyelmes uram, jól ismeri: Rochefort gróf.

– Ej, csakugyan! – mondta a koadjutor – hallottam erről az esetről; úgy hírlett, az egész városrészt fellázította…

– Alighanem – mondta Planchet magahitt arckifejezéssel.

– És kegyelmed, foglalkozása szerint?…

– Cukrász, a Lombardok utcájában.

– Magyarázza meg nekem, hogy lehetnek, ily békés foglalkozást űzvén, ily harcias hajlamai?

– Kegyelmes uram, egyházi férfiú létére hogyan fogad most engem lovagruhában, oldalán karddal s csizmáján sarkantyúval?

– Nem rossz felelet, istenuccse! – mondta Gondy nevetve – de hát tudja, nekem papi palástom elleneié mindig is voltak harcias hajlamaim.

– Nos hát, kegyelmes uram, mielőtt cukrász lettem volna, három évig őrmesterkedtem a piemonti ezredben, s mielőtt három évig a piemonti ezredben szolgáltam volna, tizennyolc hónapig voltam D'Artagnan úr inasa.

– A testőrhadnagyé? – kérdezte Gondy.

– Pontosan, kegyelmes uram.

– De hiszen őt dühödt mazarinistának emlegetik!

– Hű… – mondta Planchet.

– Mit akar mondani?

– Semmit, kegyelmes uram. D'Artagnan úr szolgálatban áll; D'Artagnan úrnak Mazarin védelme a tiszte, aki megfizeti, miképpen nekünk polgároknak az a tisztünk, hogy Mazarint megtámadjuk, aki meglop bennünket.

– Maga értelmes legény, barátom, számíthatunk-e szolgálatára?

– Azt hittem – mondta Planchet –, hogy a plébános úr kezeskedett rólam.

– Ez igaz; de szeretném a maga szájából hallani a fogadalmat.

– Számíthatnak rám, kegyelmes uram, feltéve, ha a városban keltendő zavargásról van szó.

– Pontosan erről van szó. Mit gondol, hány embert gyűjthet össze az éj folyamán?

– Kétszáz muskétást és ötszáz alabárdost.

– Csak lenne minden negyedben egy ember, aki ugyanennyit szed össze, s holnap egész kis hadseregünk volna!

– Az ám!

– Hajlandónak érzi magát Rochefort grófnak engedelmeskedni?

– A pokolba is követném; s ezzel nem keveset mondtam, mert az képes leszállni oda.

– Pompás!

– Milyen jelből különböztethető meg holnap a barát s az ellenség?

– Minden frondőr tesz majd egy szalmacsomót a kalapjára.

– Jó, csak adjon rá utasítást.

– Pénzre nincs szüksége?

– A pénz sohasem árt semmiféle ügynek, kegyelmes uram. Ha nincs az embernek, az sem baj; de ha van, a dolgok gyorsabban és jobban haladnak.

Gondy egy ládához lépett, s kivett belőle egy erszényt.

– Itt van ötszáz arany – mondta –, s ha a vállalkozás jól alakul; holnap ugyanekkora summára számíthat.

– Kegyelmességednek hűségesen elszámolok az összegről – mondta Planchet, az erszényt a hóna alá fogva.

– Jól van, figyelmébe ajánlom a bíborost.

– Nyugodt lehet, jó kezekben van.

Planchet kiment, a plébános egy pillanatra még ott maradt.

– Elégedett-e, kegyelmes uram? – kérdezte.

– Igen, ez az ember elszánt fickónak látszik.

– Én mondom, többet is tesz, mint amennyit ígért.

– Akkor hát csodálatos lesz!

Ezzel a plébános Planchet után sietett, aki várta a lépcsőházban. Tíz perc múlva jelentették a Saint-Sulpice plébánosát. Alighogy kinyílt Gondy szobájának ajtaja, egy ember rontott be hozzá: Rochefort.

– Kedves grófom, hát maga az? – üdvözölte Gondy, s kezet nyújtott.

– Kegyelmes uram, végre elszánta hát magát? – kérdezte Rochefort.

– Mindig is elszánt voltam – mondta Gondy.

– Többet ne beszéljünk erről, elhiszem, ha mondja; Mazarinnak tehát bált rendezünk!

– Legalábbis remélem.

– És mikor kezdődik a tánc?

– A meghívások ma éjjelre szólnak, de a hegedűk csak holnap reggel fognak rázendíteni.

– Számíthat rám, no meg ötven katonára, akiket D'Humieres lovag ígért szükség esetén.

– Ötven katonára?

– Úgy van; újoncokat toboroz, s néhányat kölcsönad; ha az ünnepség végén hiányozna közülük néhány, én majd pótolom őket.

– Jól van, kedves Rochefort; de ez még nem minden.

– Mi van még tehát? – kérdezte Rochefort mosolyogva.

– Beaufort úrral ugyan mit csinált?

– Vendôme-ban van, ott várja tőlem a Párizsba hívó levelet.

– írjon neki, itt az ideje.

– Kegyelmes uram tehát biztos a dolgában?

– Az, de sietni kell; mert mihelyt fellázadt a párizsi nép, egy helyett tíz herceg is támad, hogy az élére álljon: ha késik, helyét betöltve találja.

– Üzenhetek neki kegyelmességed nevében?

– Feltétlenül.

– Megírhatom neki, hogy kegyelmességedre számíthat?

– Tökéletesen.

– És minden hatalmat ráruház majd?

– A háborúban igen; ami a politikát illeti…

– Tudja, hogy ez nem erős oldala.

– Rám kell hallgatnia, hogy kedvemre buzgólkodjam bíborosi kalapom érdekében.

– Ehhez ragaszkodik?

– Ha már arra kényszerítnek, hogy hozzám nem illő formájú fejfedőt viseljek – mondta Gondy –, legalább azt szeretném, hogy ez a kalpag vörös legyen.

– ízlésről és színekről nem érdemes vitatkozni – mondta Rochefort nevetve –; kezeskedem a herceg bele-egyezéséről.

– És még ma este ír neki?

– Erinél jobbat teszek, futárt küldök hozzá.

– Hány nap alatt lehet itt? -Öt.

– Hadd jöjjön hát, s micsoda változást talál!

– Azt kívánom.

– Kezeskedem róla. -Nos hát?

– Menjen. Gyűjtse össze ötven emberét, és álljon készen. -Mire?

– Mindenre.

– Van valami jele az együvé tartozásnak?

– Szalmafonat a kalapon.

– Jól van, Isten vele, kegyelmes uram.

– Isten vele, kedves Rochefort.

– Hej, Mazarin, Mazarin! – mondta Rochefort, a plébánost magával sodorva, ki nem talált rá módot, hogy bár egy szót elejtsen ebben a párbeszédben. – Most meglátja kend, vajon túl vén vagyok-e ahhoz, hogy a tettek embere legyek!

Fél tíz volt, legalább félóra kellett a koadjutornak, hogy az érsekségről a Saint-Jacques-la-Boucherie tornyához érjen.

A koadjutor észrevette, hogy a torony egyik legmagasabb ablakában fény világol.

– Helyes – mondta –, céhmesterünk ott van a posztján. Kopogtatott, ajtót nyitottak. Maga a vikárius várta, s lámpással vezette fel a torony tetejéig; ideérve egy kis ajtót mutatott, a lámpást egy falszegletbe állította, hogy a koadjutor távoztakor megtalálja, aztán újra lement.

Noha a kulcs a zárban volt, a koadjutor kopogtatott.

– Tessék – szólt egy hang, melyben a koadjutor a kolduséra ismert.

Gondy belépett. Valóban a Saint-Eustache szenteltvízárusítója volt. Valami vackon heverve várakozott. A koadjutort megpillantva feltápászkodott. A toronyóra tízet kondított.

– Nos hát – szólt Gondy –, megtartottad-e a szavad?

– Nem egészen – mondta a koldus.

– Hogy értsem?

– A kegyelmes úr ötszáz embert kért tőlem, ugyebár.

– Annyit. No és?

– Nos hát: kétezret hozok.

– Nemcsak jártatod a szád?

– Akar bizonyságot?

– Akarok.

Három ablakban – egyik a Cité-re, másik a Palais-Royalra, a harmadik a Saint-Denis utcára nézett – három gyertya égett.

A koldus csendesen sorra járta a három ablakot, a gyertyákat rendre elfúvogatta.

A koadjutor hirtelen sötétben találta magát, mert a szobát immár csak a hold bizonytalan sugara világította be a nagy fekete felhők mögül, melynek szélét ezüsttel hímezte körül.

– Mit míveltél? – kérdezte a koadjutor.

– Megadtam a jelt. -Mire?

– A barikádokra. -Aha! Aha!

– Mire elmegy innen, embereimet már munkában látja. Csak jól vigyázzon, el ne törje a lábát holmi láncba botolva vagy belezuhanva valami lyukba!

– Jól van; itt a summa, az előbbi párja. Most pedig ne felejtsd el, hogy főnök vagy, s nehogy italozásra vetemedj!

– Húsz esztendő óta csak vizet iszom.

Az ember elvette az erszényt a koadjutor kezéből, aki hallhatta hogy túrják, fogdossák ujjai az arany tallérokat a sötétben.

– Ejnye – mondta a koadjutor –, de pénzsóvár vagy, hallod-e! A koldus nagyot sóhajtott, s az erszényt ledobta.

– Hát már mindig ugyanaz maradok – mondta –, hát már sohasem sikerül nekem levetkezni az ó-embert? Jaj, nyomorúság, jaj, hiúság!

– De azért elfogadod.

– El, de megesküszöm kegyelmességednek, hogy a maradékát kegyes célokra fordítom.

Arca sápadt és kényszeredett volt, mint olyan emberé, akinek lelkében kegyetlen tusa zajlik.

– Különös ember! – mormogta Gondy.

És fogta a kalapját, hogy induljon, de amint visszafordult, a koldust maga és a küszöb között találta.

Első gondolata az volt, hogy ez az ember valahogyan ártani akar neki.

De rövidesen, épp ellenkezőleg, azt látta, hogy összekulcsolt kézzel térdre veti magát.

– Kegyelmes uram – mondta –, mielőtt elmenne, áldjon meg engem, esedezem!

– Kegyelmes úr? – ütődött meg Gondy. – Barátom, te összetévesztesz valakivel.

– Nem én, kegyelmes uram, annak tartom, aki, vagyis a koadjutor úrnak. Felismertem az első pillanatban.

Gondy mosolygott.

– És áldásomat kívánod? – kérdezte.

– Azt! Szükségem van rá.

A koldus ezt oly nagy alázat és töredelem hangján mondta, hogy Gondy föléje terjeszté a kezét, és áldását adta a tőle telhető legnagyobb kenetteljességgel.

– Most már szent az egyezség köztünk. Megáldottalak, s te szent vagy nekem, amiképpen számodra én is az vagyok. Ugyan bizony olyan bűnt követtél el, melyet üldöz az igazságszolgáltatás, s mely elől én megoltalmazhatlak?

A koldus rázta a fejét.

– Az elkövettem bűn, kegyelmes uram, egyáltalán nem az emberi igazságszolgáltatásra tartozik, s csak úgy szabadíthat meg tőle, ha még többször is megáld, ahogyan most megáldott.

– Ejnye, légy őszinte – mondta a koadjutor –, hát nem egész életedben azt a mesterséget űzted, amit most?

– Nem, kegyelmes uram, ezt csak hat éve folytatom.

– Azelőtt hát hol voltál?

– A Bastille-ban.

– S mielőtt a Bastille-ban lettél volna?

– Majd megmondom, kegyelmes uram, amikor kegyeskedik meghallgatni gyónásomat.

– Jól van. A nap vagy az éj bármely órájában jelentkezhetsz, ne feledd, mindig kész vagyok neked feloldozást adni.

– Köszönöm, kegyelmes uram – mondta a koldus fojtott hangon –, azonban még nem vagyok rá méltó.

– Jól van, Isten veled.

– Isten vele, kegyelmes uram – mondta a koldus, s az ajtót kinyitván, mélyen meghajolt a koadjutor előtt.

A koadjutor fogta a lámpást, s lassan, tűnődve ment le és lépett ki a toronyból.