66 London

Mihelyt a lódobogást elnyelte a messzeség, D'Artagnan újra a partra kapaszkodott, s elkezdte róni a rónát, London felé igazodva a lehetőség szerint. Három barátja némán követte, míg csak egy széles félkört kanyarítva a városkát maguk mögött nem hagyták.

– Most már aztán – mondta D'Artagnan, mikor úgy gondolta, eléggé messzire értek a kiinduló ponttól, és a vágtatást ügetésre válthatják – én is amondó vagyok, minden elveszett, s a legjobb, amit tehetünk, átjutni Franciaországba. Mit szól az indítványhoz, Athos? Nem találja ésszerűnek?

– Igen, kedves barátom – válaszolta Athos -; csakhogy a minap több mint ésszerű kijelentés: nemes és nagylelkű indítvány hangzott el: “Itt halunk meg!“ Hadd emlékeztessem erre a kijelentésére.

– Hej – szólalt meg Porthos –, a halál semmiség, s nem is ez nyugtalanít bennünket, mert hisz nem tudjuk, micsoda. A vereség az, ami engem gyötör. A dolgok alakulásából jól látom, hogy össze kell majd csapnunk Londonban, a tartományokban, egész Angliában, s való igaz, lehetetlenség, hogy a végén meg ne verjenek.

– Ezt a nagy tragédiát egészen a végéig kell kísérnünk – mondta Athos –, .Angliát csak a végkifejlet után fagyhatjuk el, bármi legyen is az. Aramis, osztja-e a véleményemet?

– Minden ponton, kedves grófom; azonkívül nem bánnám, ha Mordaunttal még találkozhatnám; úgy érzem, számolnivalónk van, márpedig nem szokásunk elmenni valahonnan, anélkül, hogy effajta adósságainkat meg ne fizetnők.

– Ej, ez más dolog – mondta D'Artagnan –, és ihol egy elfogadhatónak látszó indok! Ami engem illet, megvallom, a szóban forgó Mordaunt elcsípéséért, ha kell, egy évig is Londonban maradok. Csakhogy valamilyen megbízható embernél kell laknunk, hogy gyanút ne keltsünk, mert Cromwell úr ez idő szerint feltétlenül kerestet, s ahogy én megítélhetem, nem ismeri a tréfát. Athos, tud-e az egész városban olyan fogadót, ahol fehér ágynemű, rendesen sütött rostbeaf s olyan bor van, amelyet nem komlóból vagy borókából csináltak?

– Azt hiszem, megvan, amit keres. Winter lord egy spanyol származású emberhez vitt volt, akit – úgy mondta – új honfitársainak guineái angolosítottak el. Mit szól ehhez, Aramis?

– Azt, hogy señor Péreznél való megszállásunkat a legésszerűbbnek tartom, s a magam részéről elfogadom. Megidézzük majd a szegény jó Winter lord emlékét, aki iránt, úgy láttuk, nagy tisztelettel viseltetett; azt mondjuk, hogy mint érdeklődők érkeztünk, hadd lássuk, mi történik; fejenként egy guineát költünk el nála naponta, s azt hiszem, ha minden óvintézkedést betartunk, elég nyugodtan maradhatunk.

– Egyet elfelejt, Aramis, méghozzá egy meglehetősen fontos óvintézkedést.

– Melyiket?

– Az átöltözködést.

– Hijnye – mondta Porthos –, azt ugyan minek? Átöltözködni? De hisz a magunkéban mind oly kitűnően megvagyunk.

– Hogy ránk ne ismerjenek – mondta D'Artagnan. – Ruháinknak szabása, színe majdnem egyforma, és ez az első pillantásra elárulja nekik a Frenchman-i.²³ Nos, én nem ragaszkodom oly mértékben sem a zubbonyomhoz, sem a nadrágom színéhez, hogy irántuk Való szeretetemben megkockáztassam felakasztatásunkat Tyburnben, vagy a száműzetést Indiába! Megyek, s veszek magamnak egy barna ruhát. Megfigyeltem, hogy ezek a bamba puritánok mind a barna szín bolondjai.

– De oda talál-e ahhoz az emberhez? – kérdezte Aramis.

– Ó, bizonyosan! A Green-Hall utcában, a Bedford's Tavern-ben lakott; egyébként is behunyt szemmel járkálok a városban.

– Szeretnék már ott lenni – mondta D'Artagnan –, s véleményem szerint Londonba kell érnünk, mielőtt megvirrad, akár lóhalálban is.

– Rajta hát! – mondta Athos. – Hisz, ha nem tévedek, legfeljebb nyolc-tíz mérföldre lehetünk.

A cimborák úgy hajtották a lovakat, hogy hajnali öt felé valóban odaértek. A városkapu előtt, ahol jelentkeztek, egy őrszem útjukat állta; de Athos kiváló angolsággal azt felelte neki: Harrison ezredes küldte őket, hogy kollégáját, Pride urat a király közeli érkezéséről értesítsék. Ez a válasz néhány kérdést támasztott a király elfogásáról, és Athos pontos és határozott részletekkel állt elő, úgy, hogy ha volt is az őrségben némi gyanakvás, erre tökéletesen eloszlott. A négy cimborának tehát szabad utat engedtek, mindenféle puritán szerencsekívánat kíséretében.

Athos igazat mondott: egyenest a Bedford's Tavern-be ment, s felismertette magát a gazdával, ki úgy megörült a szépszámú társaságban való visszatértének, hogy tüstént legszebb szobáit készítette nekik el.

Ha nem is volt még. nappal, négy utasunk Londonba érve az egész várost nyüzsgésben találta. A hír, hogy a király Harrison ezredes kíséretében a főváros felé közeleg, már este szétfutamodottr és igen sokan le se feküdtek, attól félve, hogy a Stuart, ahogyan hívták, éjszaka talál megérkezni, s bevonulását elmulasztják.

Az átöltözködés tervét egyhangúlag elfogadták, amint emlékszünk rá, Porthos enyhe tiltakozása kivételével. Most hát a terv végrehajtása foglalta el őket. A fogadós mindenféle ruhát hozatott, mintha a maga ruhatárát akarná kiegészíteni. Athos fekete ruhát vett, melytől tisztes polgári külsőt kapott; Aramis, nem akarván letenni a kardját, sötét, katonás szabású ruhát választott; Porthost egy vörös zeke csábította és egy zöld nadrág; D'Artagnannak, ki a ruhája színét eleve eldöntötte, csak az árnyalatokkal kellett bajlódnia, s a gesztenyebarna ruhában, melyet választott végül, meglehetősen híven képviselte a nyugalomba vonult cukorkereskedő típusát.

Ami Grimaud-t és Mousquetont illeti, kik nem viseltek libériát, ők már eleve álruhát hordtak; Grimaud egyébként holmi megfontolt, nyugodt, száraz és merev angolhoz hasonlított; Mousqueton pedig egy pohos, pufók és bámész londonihoz.

– Most pedig – mondta D'Artagnan – térjünk rá a legfontosabbra! Vágjuk le a hajunkat, nehogy a lakosság sértegetni találjon. Ha már nem vagyunk nemesurak kardunk révén, legyünk puritánok a hajviseletünkön. Amint tudjuk, ezen a lényeges ponton különbözik a polgárember a lovagtól.

Ezen a lényeges ponton D'Artagnan Aramist nagyon engedetlennek találta: hosszú haját mindenáron meg akarta tartani; igen szép haja volt, s nagy gonddal ápolta; Athosnak kellett, aki az ilyen kérdésekkel vajmi kevéssé törődött, jó példával előljárnia. Porthos a fejét minden akadékoskodás nélkül bocsátotta Mousqueton rendelkezésére, ki teljes ollónyílással nyisszantgatott bele sűrű és szálkás hajába. D'Artagnan saját képzelete szerint szabott magának frizurát, mellyel nem kis mértékben hasonlított egy I. Ferenc vagy IX. Károly korabeli medáliára.

– Be ocsmányak vagyunk! – állapította meg Athos.

– Azonkívül úgy érzem, irtóztató puritánszagunk van – mondta Aramis.

– Nekem fázik a fejem – mondta Porthos.

– Engem pedig sarkall valami, hogy prédikáljak – mondta D'Artagnan.

– Most aztán, hogy mi magunk sem ismerünk magunkra – mondta Athos –, s következésképp nem kell félnünk, hogy mások ránk ismernek, menjünk, nézzük meg a király bevonulását; ha egész éjjel utazott, nem lehet Londontól messzire.

S valóban, a négy cimbora még két órája sem nyomakodott a sokaságban, mikor nagy mozgolódás és nagy kiabálás jelezte Károly érkezését. Elébe kocsit küldtek volt, s az óriás termetű Porthos, ki fejjel magasodott mindenki fölé, jelentette, hogy látja: közeleg a királyi kocsi. D'Artagnan lábujjhegyre állt, s közben Athos és Aramis is igyekezett a közvéleményt kifürkészni. A kocsi elhaladt, s D'Artagnan az egyik ablaknál Harrisont, a másiknál Mordauntot ismerte fel. Ami a népet illeti, melynek hangulatát Athos és Aramis vizsgálta, nos, a nép erős szidalmakat szórt Károly királyra.

Athos kétségbeesve tért vissza.

– Kedvesem – mondta neki D'Artagnan –, hiába is makacskodik, én állítom, hogy a helyzet rossz! Részemről csak magáért csatlakozom a vállalkozáshoz, valamint néminemű politikai érdeklődésből, amúgy testőr módra; úgy találom, nagyon mulatságos volna elragadni prédájukat ezektől az üvöltőktől, s megcsúfolni őket. Lesz rá gondom!

Már másnap, amikor Athos kinézett a City legnépesebb negyedére nyíló ablakon, hallotta a parlamenti bulla kihirdetését, mely I. Károlyt árulás feltételezett bűnéért s hatalommal való visszaélés címén törvény elé állította.

D'Artagnan mellette állt. Aramis kártyát vetett, Porthos a bőséges reggeli utolsó gyönyöreibe merült.

– A parlament! – kiáltott fel Athos. – Lehetetlenség, hogy a parlament ilyen bullát adott volna ki!

– Ide hallgasson – mondta D'Artagnan –, én keveset értek angolul; de mivel az angol nyelv csak hibásan ejtett francia, ennyit megértettem: Parliament's bill; ami azt jelenti, hogy parlamenti bulla, ha nem, kárhozzam el, ahogy ezek itt mondják.

E pillanatban belépett a fogadós; Athos intett neki, hogy jöjjön oda.

– A parlament adta ki ezt a bullát? – kérdezte Athos angolul.

– Igenis, milord, a tiszta parlament.

– Hogyhogy a tiszta parlament? Hát két parlament van?

– Kedves barátom – vágott közbe D'Artagnan –, tekintve, hogy én nem tudok angolul, de spanyolul mindnyájan értünk, legyen szíves, és ezen a nyelven társalogjon velünk, mely az anyanyelve, s következésképp bizonyára örömest használja, ha erre alkalma nyílik.

– Ó, pompás – mondta Aramis.

Porthost illetően már mondtuk volt, hogy minden figyelmét egy bordacsontnak szentelte, s javában szedegette le róla a húsmaradványokat.

– Mit kérdezett tehát? – fordította a szót spanyolra a fogadós.

– Azt kérdeztem – folytatta Athos spanyolul –, hogy két parlament van, egy tiszta s egy tisztátalan?

– Tyű, de furcsa história – mondta Porthos, a fejét lassan felemelte, s elképedve nézett a barátaira. – Lehetsges, hogy hirtelen értek angolul? Minden szavukat megértettem.

– Igen, mert spanyolul beszélünk, barátom – mondta Athos a szokásos hidegvérűséggel.

– Mennykő belé – káromkodott Porthos. – Micsoda bosszúság, már azt hittem, egy nyelvvel többet tudok.

– Amikor azt mondom, tiszta parlament, senor – folytatta a fogadós –, arról beszélek, melyet Pride ezredes úr megtisztított.

– Vagy úgy – mondta D'Artagnan –, ezek a fickók itt csakugyan leleményesek. Módszerüket, Franciaországba visszatérve, nem ártana Mazarin úrnak és a koadjutor úrnak átadnom. Egyikük az udvar, másikuk a nép nevében tisztogatna, hogy a végén egyáltalán nem volna parlament.

– Micsoda hát Pride ezredes? – kérdezte Aramis. – S miféle módszerrel fogott hozzá a parlament megtisztításához?

– Pride ezredes – mondta a spanyol –, egykori fuvaros, igen értelmes ember, aki kordélyát hajtva megfigyelt valamit: hogy amikor kődarab hever az útjában, egyszerűbb a követ elvinni onnan, mint a kerékkel átalmenni rajta. Nos, a parlament kétszázötvenegy tagjából százkilencvenegy zavaróan hatott rá, mert felfordíthatták volna politikai kordélyát. Fogta hát őket, mint annak idején a köveket, s kidobta a Házból.²⁴

– Kedves! – mondta D'Artagnan, aki elsősorban szellemes ember lévén, a szellemességet mindenütt megbecsülte, ahol találkozott vele.

– S ezek a kiebrudaltak mind stuartisták voltak? – kérdezte Athos.

– Kétségkívül, senor, s gondolhatja, hogy megmentették volna a királyt.

– Persze – mondta Porthos méltóságteljesen. – Hiszen többségben voltak.

– És azt hiszi – kérdezte Aramis a fogadóstól –, hogy a király beleegyezik megjelenni egy ilyen törvényszék előtt?

– Kénytelen lesz – felelte a spanyol -; ha megpróbálna tiltakozni, a nép kényszerítené.

– Köszönöm, Perez mester – mondta Athos -; most már eléggé tájékozott vagyok.

– Kezdi-e végre hinni, hogy elveszett ügy ez? – kérdezte D'Artagnan. – S hogy a Harrisonokkal, Joyce-okkal, Pride-okkal és a Cromwellekkel egy vonalban sohasem leszünk?

– A királyt kiszolgáltatják a törvényszéknek – mondta Athos -; párthíveinek némasága is holmi összeesküvésre mutat.

D'Artagnan vállat vont.

– Azonban, ha el merik ítélni királyukat – vélekedett Athos –, száműzetésre vagy börtönre ítélik, meglátja.

D'Artagnan a kételkedés egy kis dallamát füttyentette el.

– Majd meglátjuk – mondta Athos –, mert az ülésekre elmegyünk, gondolom.

– Arra nem kell sokáig várniok – mondta a házigazda –, mert már holnap elkezdődnek.

– Hallatlan! — mondta Athos. – Tehát a vádirat már elkészült, mielőtt a királyt elfogták volna?

– Kétségkívül – mondta D'Artagnan -; már aznap hozzáláttak, mikor a skótoktól megvették.

– Tudják, ugyebár – mondta Aramis –, hogy a mi Mordaunt barátunk bonyolította, ha nem a vásárt, legalábbis e szép kis ügy bevezető tárgyalásait.

– Tudja meg – mondta D'Artagnan –, akárhol kerül a kezem közé, megölöm, meg én, ezt a Mordaunt urat!

– Pfuj, egy ilyen nyomorultat! – mondta Athos.

– De hisz épp ezért ölöm meg, mert ilyen nyomorult – jelentette ki D'Artagnan. – Hej, kedves barátom, én eléggé alávetem magam a szándékainak, de legyen maga is türelmes az én szándékaim iránt. Egyébként akár tetszik magának, akár nem, kijelentem, hogy ezt a Mordauntot senki más nem öli meg, csak én.

– És csak én! – mondta Porthos.

– És csak én! – mondta Aramis.

– Megható egyöntetűség! – kiáltott fel D'Artagnan. – És illő is ilyen jó polgárokhoz, amilyenek vagyunk. Menjünk, járjunk egyet a városban! Maga Mordaunt sem ismerne ránk négy lépésről sem ebben a ködben; menjünk s igyunk egy kis ködöt tehát!

– Ez legalább elfelejteti velünk azt az átkozott sört! – mondta Porthos.

És a négy jó barát csakugyan elindult, hogy amint közönségesen mondani szokták, szippantsanak egyet a város levegőjéből.

67 A per

Másnap szépszámú őrség vezette I. Károlyt az elítélésére hivatott magas törvényszék elé.

A sokaság elözönlé a palotához közeli utcákat és házakat; így aztán a négy jó barát, alig lépett egyet-kettőt, ez áthatolhatatlan eleven falba ütközött; egy-két tagbaszakadt és mogorva bugris magát Aramist is oly durván lökte vissza, hogy Porthos végül felemelte irtózatos öklét, és lesújtott vele egy pék lisztes képére, mely tüstént színt változtatott, vagyis elöntötte a vér, s olyan lett, mint egy fürt érett piros szőlő. Az ügy nagy ribilliót keltett; három ember készült Porthosra vetni magát. De az egyiket Athos, a másikat D'Artagnan szerelte le, a harmadikat pedig Porthos átdobta a fején. Néhány ökölvívást kedvelő angol oly mértékben értékelte e gyors és könnyed eljárást, mellyel a művelet végrehajtatott, hogy megtapsolták. Kevesen múlt hát, hogy agyonveretésük helyett, amitől már-már tartani kezdtek, nem diadalmenetben hordozták körül Porthost és barátait. Azonban négy utasunknak, mindentől irtózva, ami feltűnést kelthet, sikerült magukat kivonni ez ünnepeltetés alól. Egyet azonban nyertek e herkulesi erőfitogtatással, éspedig azt, hogy a tömeg szétnyílt előttük; ez pedig lehetővé tette, amit egy perccel azelőtt még lehetetlennek tartottak, vagyis hogy elérjenek a palotához.

Egész London ott tolongott a karzathoz vezető kapuknál; így aztán, mire a négy jó barátnak sikerült az egyik ajtón behatolnia, a három első padsor már el volt foglalva. Ez csak fél baj volt olyan embereknek, akik nem szerették volna, hogy rájuk ismerjenek; helyet foglaltak tehát, elégedetten, hogy bejutottak, Porthos kivételével, aki szerette volna mutogatni vörös zekéjét és zöld nadrágját, és fájt a szíve, hogy nem ülhet az első sorban.

A padsorok amfiteátrumszerűen sorakoztak, s a négy cimbora helyéről áttekinthette az egész gyülekezetet. A véletlen úgy intézte, hogy a terembe a középen lépjenek be, miáltal éppen szemben találták magukat az I. Károlynak odakészített karosszékkel.

Délelőtt tizenegy óra tájban a király megjelent a terem küszöbén. Őrök gyűrűjében lépett be, de nyugodt arckifejezéssel és olyan magabiztos tekintettel nézett körül, mintha elnökölni jönne alattvalóinak valamiféle gyülekezetében, s nem pedig azért, hogy egy lázadó törvényszék vádjaira válaszoljon.

A bírák, büszkén, hogy egy királyt alázhatnak meg, láthatóan élni készültek bitorolt jogukkal. Következésképp egy teremőr odament I. Károlyhoz, s közölte, hogy a vádlottnak levett kalappal illik őelőtte állnia.

Károly, egy szó felelet helyett, nemezkalapját jól a fejébe nyomta, s másfelé fordult; majd mikor a teremőr eltávolodott, beleült az elnökkel szemben előkészített karszékbe, s kezében egy kis nádvesszővel csapkodni kezdte csizmája szárát.

Parry, aki elkísérte, ott állt a háta mögött.

D'Artagnan, ahelyett hogy ezt a ceremóniát nézte volna, Athost figyelte, akinek arca mindazt az izgalmat tükrözte, melyet a királynak nagy önuralommal sikerült a maga arcáról elhessentenie.

– Remélem – súgta D'Artagnan a füléhez hajolva –, hogy őfelségéről vesz példát, s nem öleti meg magát ostobán ebben a kalickában?!

– Legyen nyugodt – mondta Athos.

– Hohó – folytatta D'Artagnan –, úgy látszik, félnek valamitől, mert nézze, megkettőzik az őrséget! Eddig csak alabárdosok voltak itt, most megjelentek a muskétások is! Most aztán telik belőlük mindenkire: az alabárdosok a terem földszinti nézőinek szólnak, a muskétások minket céloznak.

– Harminc, negyven, ötven, hatvan ember – számlálta Porthos az újonnan jött fegyvereseket.

– Ejnye – mondta Aramis –, a tisztet kifelejti, kedves Porthos, pedig úgy látom, ugyancsak megérdemli, hogy számon tartsuk!

– Az ám! – mondta D'Artagnan.

És elsápadt dühében, mert felismerte Mordauntot, aki kivont karddal a kezében, a király mögé, vagyis a karzattal szembe vezette a muskétásokat.

– Ránk ismert volna? – kérdezte D'Artagnan – ha igen, máris tüstént visszavonulót fújnék. Sehogy se tudnék beletörődni, hogy rám kényszerítsenek valamiféle halálnemet, magam szeretném a módját megválasztani. Nos, azt nem választom, hogy egy kelepcében lőjenek agyon!

– Nem – mondta Aramis –, nem vett észre minket. Csak a királyt látja. Úristen, micsoda szemmel nézi, a pimasz! Vajon őfelségét is éppúgy gyűlöli, ahogy bennünket?

– Istenkém – mondta Athos –, mi csak az anyját raboltuk el tőle, a király viszont nevétől és vagyonától fosztotta meg.

– így van – mondta Aramis –, de csend! íme, az elnök beszélni kezd a királyhoz.

Csakugyan, Bradshaw a következő szavakat intézte a koronás vádlotthoz:

– Stuart, hallgassa meg bírái nak név szerinti felsorolását, s aztán forduljon a törvényszékhez esetleges észrevételeivel.

A király, mintha nem is hozzá beszéltek volna, másfelé fordította a fejét.

Az elnök várt, s hogy semmi választ nem kapott, egy pillanatra csend lett.

A százhatvanhárom kijelölt tag közül csak hetvenhárom felelhetett, mert a többi, egy ilyen aktusban való bűnrészességtől viszolyogva, távol maradt.

– Kezdem a névsort – mondta Bradshaw, látszólag tudomásul sem véve az országgyűlés háromötödének távolmaradását.

És kezdte sorban megnevezni a jelenlevő és távolmaradt tagokat. A jelenlevők hangosan vagy halkan válaszoltak, aszerint, hogy volt-e elég bátorságuk véleményt nyilvánítani. A távollevők neve után, mely kétszer is elhangzott, egy-egy pillanatnyi csend következett.

Most Fairfax ezredes²⁵ neve került sorra, s nyomában az a rövid, de ünnepélyes csend támadt, mely olyanok távolmaradását árulta el, kik nem akartak személyesen részt venni ezen az ítélkezésen.

– Fairfax ezredes! – ismételte Bradshaw.

– Fairfax? – kérdezte egy gúnyos hang, melynek ezüstös csengése elárulta, hogy női hang. – Több esze van annál, semhogy itt legyen!

Hatalmas hahota fogadta e néhány, s azzal a vakmerőséggel kiejtett szót, melyet a nők saját gyengeségükből merítenek, s mely gyengeség mentesíti őket minden megtorlás alól.

– Egy nő hangja! – lelkesedett Aramis. – Hej, biz' isten sokért nem adnám, ha szép és fiatal volna!

És feljebb hágott a lépcsőn, hogy jobban szétnézhessen a karzaton, ahonnan a hang hallatszott.

– Lelkemre mondom, csinos – állapította meg -; oda nézzen, D'Artagnan, mindenki rábámul, s még Bradshaw szúrós tekintetétől sem sápadt el.

– Ez Lady Fairfax tulajdon személyében – mondta D'Artagnan. – Emlékszik, Porthos? Ott láttuk az urával Cromwell generálisnál.

Néhány pillanat múlva a különös epizód megzavarta nyugalom visszatért, és folytatódott a ceremónia.

– Ezek a bolondok felfüggesztik az ülést, ha észreveszik, hogy nincsenek megfelelő számban – mondta Athos.

– Nem ismeri őket, Athos! Figyelje csak Mordaunt vigyorát, nézze, hogy bámul a királyra! Olyan ember tekintete ez, aki fél, hogy áldozata kicsúszik a kezéből? Nem, nem, ez a kielégült gyűlölet vigyora, s a teljesülésben bizonyos bosszúé! Jaj, átkozott baziliszkusz, de szép napom lesz az, amikor nem csupán a tekintetemet fogom összevillantani veled!

– A király valósággal szép – mondta Porthos –; azonkívül nézzék, hogy fogoly létére is milyen gonddal öltözött! Kalapja tolla legalább ötven aranyat ér, nézze csak, Aramis!

A névsorolvasás végeztével az elnök elrendelte a vádirat felolvasását.

Athos elsápadt: ismét csalódott várakozásában. Noha a bírák elégtelen számban voltak, a per, íme, lefolyik, a király tehát eleve elítélve.

– Mondtam magának – fordult hozzá D'Artagnan, s vállát vonogatta. – De mindig kételkedik. Most aztán fogja két kézre a bátorságát és figyeljen, anélkül hogy túlságosan felizgatnák az apró rémségek, melyeket az a fekete ruhás úr fog most, felhatalmazása és kiváltsága szerint, a királyra ráolvasni.

És valóban, soha durvább rágalmak, aljasabb sértések, vérengzőbb vádirat nem mocskolt be királyi méltóságot. Eddig beérték azzal, hogy megölték a királyokat, de legalább csak holttestükre szórtak sertéseket.

I. Károly rendkívül figyelmesen hallgatta a vádló beszédét, a piszkolódásokat elengedte a füle mellett, a sérelmeket megjegyezte, s mikor a gyűlölet túlcsordult, s a vádló eleve hóhérként viselkedett, megvető mosollyal válaszolt. Meg kell adni, a vádirat mesteri és rémületes remekmű volt a maga nemében, s benne a szerencsétlen király meggondolatlanságait cselvetésekké változtatva, tévedéseit bűnökké torzítva láthatta viszont.

D'Artagnan, aki e gyalázkodások zuhatagát méltó megvetéssel hagyta tovahömpölyögni, éles elméjével mindazonáltal meg-megjegyzett egyet-mást a vádló rágalmaiból.

– Annyi szent – mondta –, hogy ha a könnyelműség és léhaság büntetendő, ez a szegény király büntetést érdemel; de úgy látom, amit most rámérnek, túlságosan kegyetlen.

– Akárhogy is – felelte Aramis –, büntetés a királyt nem sújthatja, hanem a minisztereit, mert hisz az alkotmány első pontja: A király nem tévedhet.

“Én, bizony – gondolta Porthos, folyton Mordauntra nézve, s csak vele törődve –, ha ez nem zavarná a helyzet magasztos voltát, leugranék a karzatról, három szökéssel Mordaunt úrnál teremnék, és megfojtanám; aztán megragadnám a lábánál fogva, s vele verném agyon a gyatra testőröket, akik francia kollégáiknak csak gúnyképei. Eközben D'Artagnan, aki csupa ötlet és szemfülesség, talán módját lelné a királyt megmenteni. Beszélnem kellene vele erről.“ Athos ezalatt égő arccal, ökölbe szorult kézzel, -véresre harapdált ajakkal tajtékzott a padján, e végeérhetetlen parlamenti gyalázkodástól és végtelen királyi türelemtől feldühítve, s közben acélos karja, tántoríthatatlan szíve reszkető kézzé és remegő húsdarabbá változott.

E pillanatban a vádló a következő szavakkal végezte beszédét: “Jelen vádirat általunk az angol nép nevében terjesztetett elő.“ Erre a mondatra suttogás támadt a padsorok között, s egy másik hang, de nem női, hanem férfihang, méghozzá érces és dühös, harsant D'Artagnan mögött:

– Hazudsz! És az angol nép kilenctizede borzad attól, amit mondtál!²⁶

A hang Athosé volt, aki magánkívül, felállva, karját széttárva vágta szavait a közvádló szemébe.

Erre a megnyilatkozásra a király, bírák, nézők, mindenki a karzat ama pontjára fordult, ahol a négy cimbora ült. Mordaunt is odafordult, és felismerte a francia nemest, aki körül sápadtan, fenyegetően ugrottak fel a társai.

Szeme örömtől lobogott, végre rátalált azokra, akiknek megtalálására az életét tette fel. Dühös mozdulattal magához parancsolt vagy húsz testőrt, s ujjal az emelvény ama pontjára mutatva, ahol ellenségei voltak, ezt kiáltotta:

– Tűz arra a karzatra!

Ám ekkor sebesen, mint a gondolat, D'Artagnan Athost derékon kapta, Porthos Aramist ragadta meg, leugráltak a padsorokról, kirohantak a folyosóra, leviharzottak a lépcsőn, s eltűntek a tömegben; közben a teremben a muskéták háromezer nézőt fenyegettek; de végül is rémült kiáltozásaik és könyörgéseik megfékezték a vérontás már-már szabad kezet kapott őrületét.

Károly is megismerte a négy franciát; egyik kezét a szívére szorította, hogy elnyomja dobolását, másikat a szemére, hogy ne lássa hű barátai felkoncolását.

Mordaunt sápadtan és dühtől remegve rohant ki a teremből, kezében kivont kard, nyomában tíz alabárdos; lihegve vizslattak, kérdezősködtek a tömegben, majd eredmény nélkül visszakullogtak.

A lárma leírhatatlan volt. Több mint egy félóra is eltelt anélkül, hogy bárki szavát lehetett volna hallani. A bírák a nézőtér robbanásától féltek; a nézők, szemtől szembe a rájuk szegezett muskétákkal, és rémület meg kíváncsiság közt vívódva, még sokáig mozgolódtak, zsibongtak.

Végül a nyugalom helyreállt.

– Mi mondanivalója van mentségére? – kérdezte Bradshaw a királytól.

Ekkor, nem a vádlott, hanem egy ítélőbíró hangján, mindvégig emelt fővel, s nem alázatból, de parancsosztólag felállva, Károly ezeket mondta:

– Mielőtt vallatna, feleljen nekem. Newcastle-ban szabad voltam, szerződést kötöttem a két Házzal. Maguk, ahelyett hogy a szerződést betartották volna, ahogy én betartottam, megvásároltak a skótoktól, nem drágán, tudom, ami kormányuk takarékosságának becsületére válik. De amiért rabszolgaárat fizettek értem, azt hiszik, megszűntem a királyuk lenni? Egyáltalán nem. Ha válaszolnék magának, azt jelentené, hogy erről megfeledkeztem. Tehát addig nem válaszolok, amíg nem igazolta vallatásomra való jogosultságát. Ha válaszolnék, elismerném magukat bíráimnak, pedig csak hóhéraimnak ismerem el.²⁷

És Károly, halálos csend közepette, nyugodtan, fölényesen, kalappal a fején, visszaült a karosszékébe.

– Miért is nincsenek itt az én franciáim! – suttogta Károly büszkén, miközben a nézőtér felé fordult, ahol őket egy pillanatra látta volt – tapasztalhatnák, hogy barátjuk, míg él, méltó rá, hogy védelmezzék, ha megholt, hogy sirassák.

Azonban hiába kutatott a tömeg sűrűjében s kérte Istentől, a maga módján, kedves és vigasztaló jelenlétüket, egyebet se látott, mint azokat az elbambult és rémült ábrázatokat; s gyűlölettel és ádázsággal érezte magát szemtől szembe.

– Nos hát, legyen – mondta az elnök, látván, hogy Károly magát tántoríthatatlan hallgatásra s/ánta –, ítélkezünk maga felett, hallgatása ellenére is! Árulással, hatalommal való visszaéléssel és gyilkossággal vádoltatik. A tanúk hitet tesznek. Elmehet, majd a következő ülés elvégzi azt, aminek teljesítését emez megtagadta magától.

Károly felkelt, s Parryhoz fordulva, ki sápadtan és verejtékes halántékkal állt ott, így szólt:

– Ejnye, kedves Parrym, ugyan mi bajod és mi zaklatott fel ennyire?

– Jaj, sire – mondta Parry, könnybelábadt szemmel, esdeklő hangon –, jaj, sire, a teremből kilépve nehogy balra tekintsen!

– De hát miért, Parry?

– Ne tekintsen balra, könyörgök, felséges uram!

– Miért, mi van ott? Beszélj hát – mondta Károly, s megpróbált keresztüllátni a mögötte tartózkodó őrök sövényfalán.

– Valami; de ugye, nem néz arra, sire, ugye nem néz? Ugyanis oda hozatták, egy asztalra, azt a bárdot, mellyel a bűnösöket nyakazzák; iszonyú látvány! Ne nézzen oda, esedezem!

– A hülyék! – mondta Károly. – Olyan gyávának tartanak hát, amilyenek ők maguk? Jól tetted, hogy figyelmeztettél; köszönöm, Parry.

S a kivonulás pillanata elérkezvén, a király elindult az őrök nyomában.

Az ajtótól balra, valóban, valami vörös szőnyeg visszfényeivel, melyre helyezték, félelmesen csillogott az éles bárd; hosszú nyele az ítéletvégrehajtó kezétől fényesre csiszolva.

Midőn a bárddal egy vonalba ért, Károly megállt; majd mosolyogva megfordult, és így szólt:

– Ejha! A bárd! Szellemes madárijesztő és méltó azokhoz, akik nem tudják, mi is egy nemesember! Nem ijesztesz meg, hóhérbárd – tette hozzá, s a vékony, hajlékony nádpálcával ráütött –, rád verek, keresztényi türelemmel várván, hogy visszaadd!²⁸

És királyi megvetéssel vonva vállat, továbbindult, tátott szájjal hagyva ott azokat, akik seregestül tódultak ez asztal köré, hadd lássák, milyen képet vág a király a bárdnak láttán, mely fejét a törzsétől el fogja választani.

– Bizony mondom, Parry – folytatta mentében a király –, ezek az emberek, Isten bocsássa meg nekem, holmi indiai gyapotkereskedőnek tartanak, nem pedig vasak villogásához szokott nemesembernek! Azt hitték hát, hogy nem érek annyit, mint egy mészárosmester?

Közben a kapuhoz érkezett. Hosszú sor bámészkodó tódult oda; a karzaton helyet nem találhatván, legalább a látványosság végében akartak gyönyörködni, melynek a legérdekesebb részét elszalasztottak. E megszámlálhatatlan sokaság, melynek sorait fenyegető ábrázatok tűzdelték, a királyból könnyed sóhajt váltott ki. “Mennyi ember – gondolta –, és sehol egyetlen hűséges barát!“ S alighogy a magában való kételkedés és hitevesztettség e szavait elrebegte, egy hang, válaszképpen, így szólt a közelében:

– Éljen a bukott király!

A király gyorsan hátrafordult, s szemét-szívét könny árasztotta el.

Testőrségének egy öreg vitéze volt, aki nem állhatta meg, hogy ne illesse e végső tiszteletadással a fogoly királyt.

De ugyanabban a pillanatban kardmarkolat ütésekkel majdnem agyonverték.

Az ütlegelők közt a király megismerte Groslow kapitányt.

– Úristen – mondta Károly –, ilyen kis bűnért ilyen nagy büntetés!

Majd összeszorult szívvel folytatta útját; de százat se lépett, mikor egy dühöngő alak, a katonák sorfalán áthajolva, a király arcába köpött, miként hajdan a názáreti Jézus arcába amaz alávaló és átkozott zsidó.

Hatalmas röhögések és fenyegető moraj futott végig az egész csődületen; a tömeg szétvált, összecsapott, hömpölygött, mint a viharos tenger, s a királynak úgy rémlett hirtelen, mintha ez élő hullám sűrűjében megpillantaná Athos csillogó szemét.

Károly megtörölte arcát, és szomorú mosollyal mondta:

– A boldogtalan! Egy fél tallérért az apjával is ugyanezt tenné. A király nem tévedett: csakugyan Athost és társait pillantotta

meg, akik újra a csődületbe keveredve kísérték utolsó pillantásukkal a mártír királyt.

Amikor ez a vén katona üdvözölte a királyt, Athos szíve majd megrepedt örömében; s a szerencsétlen, magához térvén, a franciák által becsempészett tíz guineát talált a zsebében. Amikor pedig az a gyáva merénylő arcul köpte a fogoly királyt, Athos a tőréhez kapott.

D'Artagnan azonban lefogta a kezét, s rekedt hangon mondta:

– Várj!

D'Artagnan soha sem Athost, sem La Fère grófot nem tegezte még.

Athos megállt.

D'Artagnan belekapaszkodott Athosba; intett Porthosnak és Aramisnak, hogy ne távolodjanak el, s a pőre karú ember mögé kapaszkodott, aki aljas tréfáján még javában röhögve fogadta egykét más tomboló szerencsekívánatait.

Az ember a City felé tartott; D'Artagnan egyre Athosba kapaszkodva követte, s intett Porthosnak meg Aramisnak, hogy ők is kövessék.

A pőre karú ember, aki székálló legénynek látszott, két cimborájával egy, a Themzéhez vivő szűk és kihalt utcácskán eregélt lefelé.

D'Artagnan most elengedte Athos karját, s elindult a merénylő után.

Ahogy a folyóhoz értek, azok hárman észrevették, hogy követik őket, megálltak, s a franciákat pimaszul végigmérve, csúfolkodó megjegyzést váltottak egymás között.

– Nem tudok angolul – mondta D'Artagnan –, de maga tud, Athos; legyen szíves vállalja hát a tolmács szerepét!

Eközben járásukat meggyorsítva, elhaladtak a három alak mellett. De hirtelen megfordultak, D'Artagnan egyenest a mészáros legény elé lépett, s mikor az megállt, ujjával mellen bökte, majd Athoshoz fordult:

– Kérem, tolmácsolja neki, amit mondok: “Te aljas fráter, megsértettél egy védtelen embert, bemocskoltad a királyod arcát, ezért meg fogsz halni!…“

Athos sápadtan, mint egy kísértet, s csuklójával D'Artagnan markában, tolmácsolta e furcsa igéket az embernek, aki a baljós előkészületeknek s D'Artagnan rettentő tekintetének láttán védekező állásba akart helyezkedni. Aramis e mozdulatra a kardjához kapott.

– Nem, ne karddal, ne karddal! – mondta D'Artagnan. – A kard nemeseknek jár.

S a mészárost torkon ragadva, így szólt:

– Porthos, ölje meg nekem ezt a nyomorultat egyetlen ökölcsapással!

Porthos felemelte félelmetes karját, s lezúdította a levegőben, mint egy hatalmas ágat, s a súlyos bog tompa reccsenéssel csapott a gyáva koponyájára és összezúzta.

Az ember úgy rogyott össze, ahogy az ökör a tagló alatt.

Társai kiáltani, menekülni akartak, de a hang elakadt a torkukon, reszkető lábuk összecsuklott alattuk.

– Még ezt is mondja meg nekik, Athos – folytatta D'Artagnan: – “így halnak meg mindazok, kik elfelejtik, hogy egy megláncolt ember szent s egy fogoly király kétszeresen az Úr képviselője!“

Athos angolul ismételte D'Artagnan szavait.

A két ember nmán, égnek álló hajjal bámulta cimborája fekete vérben ázó tetemét; majd hangjukat és erejüket egyszerre nyervén vissza, felüvöltve s összetett kézzel elinaltak.

– Megérdemelte! – mondta homlokát törölgetve Porthos.

– Most aztán – fordult D'Artagnan Athoshoz – többé ne kételkedjék bennem, és nyugodjék meg, mindenre vállalkozom, ami a királlyal kapcsolatos.