58 A bosszuló

Mind a négyen beléptek a sátorba; semmiféle tervük nem volt, meg kellett állapodni valamiben. A király karszékébe roskadt.

– Elveszett ember vagyok – mondta.

– Nem elveszett, sire – mondta Athos –, csak elárult.

– Elárultak, a skótok árultak el, akik közt születtem, akiket az angoloknál mindig jobban szerettem! Jaj, a nyomorultak!

– Sire – mondta Athos –, ez igazán nem a kesergések ideje, sőt itt a pillanat megmutatni, hogy király és nemesember! Fel, sire, talpra hát! mert amíg itt három embere van, aki nem árulja el, addig nyugodt lehet. Ó, ha legalább öten volnánk! – sóhajtotta Athos, és D'Artagnanra meg Porthosra gondolt.

– Mit mond? – kérdezte Károly és felkelt.

– Azt mondom, sire, hogy csak egy mód van már. Winter lord akár kezeskedik az ezredéről, akár nem, ne akadjunk fenn a szavakon: embereinek élére áll; mi felségedet közrevesszük, átvágjuk magunkat Cromwell seregén, és eljutunk Skóciába.

– Van még egy mód – szólalt meg Aramis -: valamelyikünk öltse magára a király ruháját és üljön a lovára: mialatt őutána vetik magukat, a királynak talán sikerül átjutnia.

– Jó gondolat – mondta Athos –, s ha őfelsége megtisztelné ezzel valamelyikünket, nagyon hálásak lennénk.

– Mit szól e tanácshoz, Winter? – kérdezte a király, s álmélkodva nézett erre a két férfira, kiknek egyetlen vágya volt, hogy az őt fenyegető veszedelmet a tulajdon fejükre zúdítsák.

– Az a véleményem, sire, hogy ha van egyetlen módja megmenthetni felségedet, D'Herblay úr javaslata az. Alázatosan kérem tehát felségedet, ejtse meg gyorsan a választást, mert nincs vesztegetni való időnk.

– De ha beleegyezem, annak, aki helyembe kerül, a halál vagy legalábbis a börtön jut osztályrészül.

– Dicsőség az, hogy megmentette a királyt! – lelkendezett Winter. A király könnybe lábadt szemmel nézett öreg barátjára, kioldotta a Szent Lélek-rendszalagot, melyet két francia kísérője tiszteletére hordott, és Winter nyakába akasztotta, ki térden állva fogadta el uralkodója barátságának és bizalmának e félelmetes jelét.

– Rendjénvaló – mondta Athos –, régebben szolgálja, mint mi. A király meghallotta, és könnyes szemmel fordult feléjük.

– Uraim – mondta –, egy pillanat türelmet, van rendszalagom maguknak kettejüknek is.

Aztán odament egy szekrényhez, melyben a maga kitüntetéseit is őrzé, és elővett két térdszalagot.

– Ez a rendjel nem nekünk való – mondta Athos.

– Ugyan miért, uram? – kérdezte Károly.

– Majdnem királyi rendjel, mi pedig csak egyszerű nemesek vagyunk.

– Tartsanak seregszemlét a világ minden trónusa körül – mondta a király –, s mutassanak a magukénál bár egy nagyobb szívet! Nem, nem, uraim, nem igazságosak magukhoz, de azért vagyok én itt, hogy igazságot tegyek. Térdeljen le, gróf!

Athos térdre ereszkedett, a király a szalagot balról jobbra, ahogy szokás, rákötötte, s kardját felemelve, a szokásos formula helyett – lovaggá teszlek, légy bátor, hű és becsületes –, ezt mondta:

– Bátor vagy, hű vagy és becsületes, lovaggá teszlek! Ezután Aramishoz fordult:

– Most magán a sor, lovag uram – mondta.

És elölről kezdődött az előbbi szertartás, azonos szavakkal, közben pedig Winter lord csatlósai segítségével levetette rézpáncélját, hogy könnyebben nézhessék királynak.

Majd Károly, mihelyt Aramisszal is végzett, ahogy az imént Athosszal, mindkettejüket megcsókolta.

– Sire – mondta Winter lord, aki a nagy önfeláldozás küszöbén minden erejét s bátorságát visszanyerte –, készen vagyunk.

A király végignézett három hű emberén.

– Tehát menekülni kell? – kérdezte.

– Menekülni egy hadseregen át, sire – mondta Athos –, ennék az egész világon roham a neve.

– Vagyis karddal a kezemben halok meg – mondta Károly. Gróf úr, lovag úr, ha valaha király leszek még…

– Sire, máris jobban kitüntetett bennünket, mint ahogy egyszerű nemesembereknek kijár; hálával mi tartozunk tehát. De ne vesztegessünk több időt, mert máris túl sokat vesztegettünk.

A király még utoljára kezet nyújtott mindhármuknak, a kalapját kicserélte Winterével, és kiment.

Winter lord ezrede a tábor felett uralkodó fennsíkon helyezkedett el; a király, nyomában a három baráttal, a fennsík felé indult.

A skót tábor végre ébredezni látszott; az emberek előjöttek sátraikból, és mintegy csatára készen sorakoztak fel.

– Látják – mondta a király –, talán megbánták, és készek a harcra.

– Ha megbánták, sire – mondta Athos –, követni fognak.

– Jó – mondta a király –, most pedig mit tegyünk?

– Vegyük szemügyre az ellenséges sereget – felelte Athos.

A kis csoport tekintete azon nyomban ama vonalra meredt, melyet ködnek néztek volt pitymallatkor, s melyről most a nap első sugarai elárulták, hogy csatarendbe fejlődött hadsereg. A levegő tiszta és áttetsző volt, amint e reggeli órában általában lenni szokott; jól megkülönböztethették az ezredeket, láthatták a lobogókat, sőt az uniformisok és a lovak színeit is.

S hirtelen, egy dombocskán, valamivel az ellenség sorfala előtt, megjelent egy kis termetű, zömök és vaskos ember; ezt az embert néhány tiszt vette körül. A csoportra, melyhez a király tartozott, messzelátót irányított.

– Az az ember személyesen ismeri felségedet? – kérdezte Aramis. Károly elmosolyodott.

– Az az ember: Cromwell – mondta.

– Akkor húzza a szemébe a kalapot, sire, nehogy észrevegye a szerepcserét.

– Jaj – mondta Athos –, sok időt veszítettünk!

– Akkor hát – szólt a király –, parancsot, és indulás.

– Felséged adja, sire? – kérdezte Athos.

– Nem, kinevezem vezénylő tábornokommá – mondta a király.

– Akkor hát ide figyeljen, milord Winter – mondta Athos –, felségedet pedig kérem, hogy kissé távolodjék el… amit beszélni fogunk, nem tartozik felségedre.

A király mosolyogva tett három lépést hátrafelé.

– A következőt javaslom tehát – folytatta Athos. – Ezredünket két svadronra osztjuk; maga az első élére áll; őfelsége és mi a második élére; ha mi se állja utunkat, egyszerre rohamozunk, hogy áttörjük az ellenség vonalát és a Tyne-ba vessük magunkat, és vagy lábolva, vagy úszva átkeljünk rajta; ha viszont valami akadályt gördítenek utunkba, maga embereivel együtt az utolsóig megöleti magát, mi pedig a királlyal folytatjuk utunkat: s ha egyszer a folyópartra értünk, sűrűségük lehet háromsoros is, ha svadronja megtette kötelességét, a többi már a mi dolgunk.

– Lóra! – kiáltotta Winter.

– Lóra! – kiáltotta Athos – mindent megfontoltunk és eldöntöttünk.

– Uraim – mondta a király –, előre hát! És folyamodjunk az ősi francia csatakiáltáshoz: Montjoie és Saint-Denis! Az angol csatakiáltást most túl sok áruló használja.

Lóra szálltak, a király Winter lord lovára. Winter a királyéra; aztán Winter az első svadron élére rúgtatott, a király pedig, jobbján Athosszal, balján Aramisszal, a második oszlop élére.

Az egész skót sereg a szégyen mozdulatlanságában és némaságában nézte az előkészületet.

Látható volt néhány főember, amint a sorokból kilépve kettétörte kardját.

– No lám – mondta a király –, ez megvigasztal, mégsem mindnyájan árulók.

Ebben a pillanatban harsant Winter kiáltása:

– Előre!

Az első oszlop nekilendült, a második követte, s aláereszkedtek a fennsíkról. A domb mögül egy majdnem azonos létszámú vértes csapat bontakozott ki, és száguldva kanyarodott eléje.

A király mutatta Athosnak és Aramisnak, mi történt.

– Sire – mondta Athos –, ez előrelátható volt, s ha Winter emberei megteszik a dolguk, ez a fejlemény megment, nemhogy elveszejtene.

E pillanatban a száguldó lovak dobogásán és nyihogásán keresztül, hallható volt Winter kiáltása:

– Kard ki!

E vezényszóra, mint megannyi villám, minden kard kirepült a hüvelyéből.

– Rajta, uraim – kiáltotta a király is, a lármától és látványtól ittasultan –, rajta, ki a kardot!

Azonban ennek a parancsnak, melyre a király adott példát, csak Athos és Aramis engedelmeskedett.

– Elárultak bennünket – mondta halkan a király.

– Várjunk még – mondta Athos –, talán nem ismerték meg a felséged hangját, és svadronparancsnokuk szavára várnak.

– Nem hallották az ezredesükét? Nézze! – kiáltott fel a király, s lovát olyan rándítással állította meg, hogy a térde belebicsaklott, és Athos lovának gyeplőjébe kapaszkodott.

– Jaj, ti gyáva nyomorultak! Jaj, ti árulók! – kiáltotta Winter lord jól hallhatón, s közben emberei, soraikat otthagyva, elszéledtek a mezőn.

Alig tizenöt ember verődött össze körülötte, s várta Cromwell vérteseinek rohamát.

– Rajta, velük halni meg! – mondta a király.

– Rajta, meghalni! – mondta Athos és Aramis.

– Ide hozzám a hűségesek! – kiáltotta Winter. Hangja a két cimboráig hatott; vágtatva indultak feléje.

– Nincs kegyelem! – kiáltotta feleletül Winter lord szavára franciául egy hang, mely megrémítette őket.

Winter pedig a hang hallatára elsápadt s szinte kővé meredt.

Ez a hang egy pompás fekete paripán ülő lovastól származott, ki a rohamozó angol ezred élén, sőt, buzgalmában tíz lépéssel előtte vágtatott.

– Ő az – suttogta Winter, szemét kimeresztve, s kardját lógni hagyván az oldalán.

– A király! A király! – kiáltotta jó néhány hang, Winter lord kék szalagától és pejlovától megtévesztve. – Fogjátok el élve!

– Nem, ez nem a király – kiáltotta a lovag -; ne essetek tévedésbe, Winter lord, ugye, hogy nem a király? Ugye, hogy a nagybátyám?

S eközben Mordaunt, mert ő volt, pisztolyát Winter lordra szegezte. A lövés eldördült; a golyó az öreg nemes mellét fúrta át; nyergében felugrott, s Athos karjaiba rogyott vissza.

– A bosszuló! – suttogta.

– Emlékezz anyámra – üvöltötte Mordaunt, és túlrohant rajtuk, lova vad vágtatása továbbragadta.

– Nyomorult! – kiáltotta Aramis, s rásütötte pisztolyát közvetlen közelből, ahogy mellette elrohant; de csak a kanóc fogott szikrát, a golyó nem repült ki.

Ekkor már egész ezred nekiesett annak a néhány embernek, aki kitartott; a két franciát bekerítették, szorították, elborították. Athos, megbizonyosodván, hogy Winter lord halott, a holttestet elengedve, és kardot rántott:

– Rajta, Aramis, Franciaország becsületéért!

És az a két angol, aki a keze ügyében volt, halálra sújtva zuhant a földre.

Ebben a pillanatban irtózatos hurrá harsant, s vagy harminc kardpenge villogott a fejük felett.

Egy lovas hirtelen kitör az angol csatasor közepiből, rendjüket összezavarja, Athoshoz ugrat, két izmos karjával átnyalábolja, kardját kicsavarja a kezéből, s a fülébe súgja:

– Csend! Adja meg magát! Ha nekem adja meg, meg sem adja! Egy óriás ugyanakkor Aramis két csuklóját markolja meg, hogy hasztalan igyekszik kitépni magát e borzalmas ölelésből.

– Adja meg magát – mondja neki, és ránéz jelentőségteljesen. Aramis felkapja a fejét, Athos hátrafordul.

– D'Art… – kiáltaná el magát Athos, de a gascogne-i idejében befogja a száját.

– Megadom magam – mondja Aramis, s kardját átadja Porthosnak.

– Tűz! Tűz! – kiáltott Mordaunt, mihelyt visszatért a csoporthoz, melyhez a két jó barát tartozott.

– Tűz? Ugyan miért? – kérdezte az ezredes – mindenki megadta magát.

– Ez milady fia – mondta Athos D'Artagnannak.

– Ráismertem.

– Ez a szerzetes – mondta Porthos Aramisnak.

– Tudom.

Eközben a sorok nyiladozni kezdtek. D'Artagnan Athos lova gyeplőjét fogta, Porthos az Aramis lováét. Mindketten minél messzebb akarták vonszolni foglyukat a csatatérről.

Ez a mozgás szabadon hagyta a helyet, ahová Winter lord teteme zuhant. Mordaunt, a gyűlölet szimatával, rábukkant, s lováról lehajolva, undorító vigyorral szemlélte.

Athos, szokásos nyugalmával, még pisztolyokkal tele nyeregtáskájára tette a kezét.

– Mit csinál? – szólt rá D'Artagnan.

– Hagyja, hadd ölöm meg!

– Egy mozdulatot se, mellyel elárulhatná, hogy ismeri, különben mindnégyen halálfiai vagyunk!

Aztán odafordult a fiatalemberhez.

– Jó fogást – kiáltotta –, jó fogást, Mordaunt barátom! Nekünk már megvannak a magunkéi: méghozzá a térdszalag-rend lovagjai!

– Ejnye – hördült fel Mordaunt, Athosra és Aramisra vérben forgó szemet meresztve –, de hisz ezek, úgy látom, franciák!

– Fogalmam sincs róla, becsületemre. Franciák az urak? – kérdezte Athostól.

– Én az vagyok – hangzott a felelet komoran.

– Nos, kedves uram, akkor hát egy honfitársa foglya.

– Hát a király? – kérdezte Athos aggodalmasan. – Hol a király? D'Artagnan istenesen megszorította a foglya kezét, és ezt mondta:

– Az ám, elcsíptük a királyt!

– El – szólalt meg Aramis –, aljas árulással!

Porthos megropogtatta barátja csuklóját, s mosolyogva így szólt:

– Ugyan, uram! a háborút éppúgy viselik ügyességgel, mint erővel: oda nézzen!

Valóban, e pillanatban látható volt a király menekülésének fedezésére hivatott svadron, amint az angol ezred felé igyekezik, és a királyt, ki egyedül gyalogolt egy nagy üres térben, körülfogja. 1. Károly látszólag nyugodt volt, de senki figyelmét nem kerülhette el, micsoda szenvedésébe kerül, hogy annak lássék; homlokáról csak úgy patakzott a verejték, halántékát és száját meg-megtörölte keszkenőjével, mely mindannyiszor vérfoltosan vált el ajkától.

– Ihol Nabukadonozor! – kiáltotta el magát Cromwell egy vértese, valami öreg puritán, és szeme, annak láttán, akit tirannusnak neveztek, lángot lövellt.

– Nabukadonozor? Ugyan mit beszél! – förmedt rá Mordaunt rémítő vigyorral. – Nem, hanem I. Károly, a jóságos Károly király, aki kirabolja alattvalóit, hogy megörökölje!

Károly szeme az orcátlanra rebbent, aki így beszélt, de egyáltalán nem ismerte meg. Arcának nyugodt és vallásos fenségessége azonban lesunyatta Mordaunt tekintetét.

– Adjon Isten, uraim — fordult a király a két francia lovaghoz, meglátván őket D'Artagnan és Porthos keze közt. – Napunk balszerencsés volt, de ez távolról sem a maguk hibája, Istennek hála! De hol az én jó öreg Winterem?

A két lovag elfordította a fejét, s némán a levegőbe bámult.

– Keresd ott, ahol Strafford van – hallatszott Mordaunt rikácsolása.

Károly összerezzent: a gonosz telibe talált. Strafford: örök lelkifurdalása, napjainak árnyéka, éjeinek kísértete volt.

A király körülnézett; hát egy holttest hevert a lába előtt.

Talán nem a Winteré?

Károly egyetlen kiáltást se hallatott, egyetlen könnycseppet sem ejtett, csak éppen még fakóbb sápadtság öntötte el az arcát; fél térddel földre ereszkedett, felemelte Winter lord fejét, homlokon csókolta, s a Szent Lélek-rendet, amit a nyakába tett volt, kiakasztotta, s áhítatosan a mellére illesztette.

– Wintert hát megölték? – kérdezte D'Artagnan, szemét a holttestre meresztve.

– Meg – mondta Athos –, méghozzá az unokaöccse.

– Ejnye, ő az első, aki elmegy közülünk – suttogta D'Artagnan -; aludjék békességgel, derék ember volt!

– Stuart Károly – szólalt meg ekkor az angol regiment ezredese, s a király felé indult, aki ismét felvette a királyság jelvényeit –, mint már foglyunk: megadja-e magát?

– Thomlison ezredes – szólt a király -; a király nem adja meg magát; az ember enged az erőszaknak, ez az egész.

– A kardját!

A király kirántotta kardját, s a térdén kettétörte.

Ebben a pillanatban egy ló, lovasa nélkül, verejtéklucskosan, égő szemmel, táguló orrcimpával odanyargalt: gazdáját felismerte, megállt mellette, s nyerített egyet örömében: Arthus volt.

A király mosolygott, megsimogatta, s könnyedén nyeregbe lendült.

– Rajta, uraim – mondta –, vezessenek, ahova kedvük tartja. De hirtelen izgalommal hátrafordult.

– Várjanak – mondta –, úgy rémlik, mintha Winter lord megmozdult volna; ha él még, arra, ami a legszentebb maguknak: ne hagyják itt ezt a derék embert!

– Ő, legyen nyugodt, Károly király – mondta Mordaunt –, a golyó a szívét fúrta át.

– Egy mukkanást se, egy moccanást se, egy pillantást se kockáztassanak felém, se Porthos felé – figyelmeztette D'Artagnan Athost és Aramist –, mert milady nem halt meg, lelke a sátánfajzat testében él!

És a csapat, királyi foglyával, folytatta útját a város felé; de félúton Cromwell generális egy hadsegédje Thomlison ezredesnek parancsot hozott, hogy a királyt Holdenby-Castle-ba vezessék.

Ezzel egyidőben futárok indultak minden irányban hírét vinni Anglia-szerte és egész Európában, hogy Stuart Károly király Olivér Cromwell generális foglya.