55 Hogyan szerzett D'Artagnan kétszázhatvankilenc, Porthos kétszáztizenegy aranyat szalma-eladáson

Mazarin tüstént indulni akart Saint-Germainbe, de a királyné azt mondta, megvárná azokat, akiknek itt adott találkozót. Csak felajánlotta a bíborosnak a Laporte helyét. A bíboros elfogadta, s egyik kocsiból átment a másikba.

Nem volt véletlen az, hogy híre ment: a király éjjel elhagyja Párizst. Tízen, tizenketten is be voltak avatva a szökés titkába, már esti hat óra óta, s bármily titoktartók lehettek is, parancsukat az indulásra nem adhatták ki anélkül, hogy az ügy ki ne szivárogjon valamicskét. Egyébként e személyeknek egytől egyig volt valakijük, akiket féltettek; s nem lévén kétséges, hogy a királyné Párizst szörnyű bosszútervekkel hagyja el, ki-ki értesítette barátait, atyafiait; olymértékben, hogy a távozás híre porfelhő módján vonult végig a város utcáin.

A királyné hintája után elsőül a Hercegúr kocsija érkezett; Condé herceg, a hercegné s az özvegy hercegné voltak utasai. Mindkét hölgyet éjnek évadján ébresztették föl, s azt sem tudták, miről van szó.

A másodikban az orléans-i herceg, a hercegné, a hercegkisasszony s La Rivière abbé ült, a herceg elválaszthatatlan kegyence és bizalmas tanácsadója.

A harmadik Longueville herceget és Conti herceget, vagyis a Hercegúr testvérét és sógorát hozta. Kiszálltak, odamentek a király meg a királyné kocsijához és őfelségének hódolatukat jelentették.

A királyné tekintete a kocsi belsejébe mélyedt – ugyanis az ajtaja nyitva maradt –, és látta, hogy üres.

– Hát Longueville-né asszony hol van?

– Csakugyan, hol a húgom? – kérdezte a Hercegúr.

– Longueville-né gyengélkedik, asszonyom – válaszolta a herceg –, s engem bízott meg, hogy mentsem ki felségednél.

Anna gyors pillantást vetett Mazarinra, ki feltűnéstelen bólintással felelt.

– Ehhez mit szól? – kérdezte a királyné.

– Azt, hogy túsz a párizsiaknak – válaszolta a bíboros.

– Miért nem jött el? – kérdezte a Hercegúr egészen halkan a testvérétől.

– Egy szót sem erről! – válaszolta az. – Bizonyára van rá oka!

– Mindnyájunkat elveszejt – suttogta a herceg.

– Megment – mondta Conti.

A kocsik rakásra érkeztek. La Meilleraye marsall, Villeroy marsall, Guitaut, Villequier, Comminges, egyik a másik után; megjött a két testőr is, D'Artagnan és Porthos lovait kantárszáron vezetve. D'Artagnan és Porthos nyeregbe szállt. Porthos kocsisa D'Artagnan helyére, a királyi kocsi bakjára ült, Mousqueton a kocsis helyére, álltában hajtva, csak ő tudta, mi okból, s az antik Automedónhoz¹⁶ hasonlatosan.

A királyné, noha sok minden foglalkoztatta, szemével D'Artagnant kereste, a gascogne-i azonban, szokott tapintatával, már elkeveredett a sokaságban.

– Menjünk előőrsbe – mondta Porthosnak –, s gondoskodjunk magunknak jó szállásról Saint-Germainben, mert a kutya se törődik majd velünk. Holtfáradtnak érzem magam.

– Én – mondta Porthos – olyan álmos vagyok, hogy mindjárt összeesem. S ha vesszük, hogy egy fikarcnyi csetepaténk se volt! Istenuccse, a párizsiak nagyon ostobák!

– Nem azért inkább, mert mi vagyunk nagyon ügyesek? – kérdezte D'Artagnan.

– Meglehet.

– Hát a csuklója hogy van?

– Jobban, de azt hiszi, hogy most aztán megszerezzük?

– Mit?

– Maga a rangját, én meg a címemet?

– Az ám! Majdnem fogadnék rá. Egyébként, ha megfeledkeznének róla, én majd emlékeztetem őket.

– A királyné hangja! – mondta Porthos. – Azt hiszem, azt kéri, hogy lóra ülhessen.

– Meghiszem azt! Nagyon szeretne ő, de…

– De mi?

– De a bíboros nem akarja, nem ő! Uraim – folytatta D'Artagnan a két testőrhöz fordulva –, kísérjék a királyné kocsiját, s az ajtók mellől el ne távolodjanak. Mi előremegyünk szállást csinálni.

És D'Artagnan Porthos társaságában nekivágott Saint-Germain felé.

– Induljunk, uraim – mondta a királyné.

S a királyi kocsi felkerekedett, nyomában valamennyi kocsi s több mint ötven lovas.

Megérkeztek Saint-Germainbe baleset nélkül; a kocsihágcsóról leszállva, a királyné ott találta a Hercegurat, ki magát kihúzva, fedetlen fővel várta, hogy kezét ajánlja.

– Mire ébrednek a párizsiak! – mondta sugárzón Ausztriai Anna.

– Háborúra – mondta a herceg.

– Ügy hát háborúra, ha kell. Vagy nincs velünk a rocroi, a nördlingeni s a lensi győző?

A herceg meghajolt hálája jeléül.

Hajnali három óra volt. A királyné elsőnek lépett a kastélyba; a többiek a nyomában: idestova kétszáz személy követte menekülését.

– Uraim – mondta a királyné nevetve –, szálljanak meg a kastélyban, elég tágas, helyben nem lesz hiányuk; azonban nem számítván érkezésünkre, ahogy közölték, mindössze három ágy van, egy a királynak, egy nekem…

– És egy Mazarinnak – mondta a Hercegúr egészen halkan.

– Hát én talán a padlón alszom? – kérdezte Gaston orléans-i herceg, fölöttébb nyugtalan mosollyal.

– Nem, fenség – mondta Mazarin –, mert a harmadik ágy fenségednek van fenntartva.

– Hát eminenciád?

– Én? Le sem fekszem – mondta Mazarin –, nekem dolgom van. Gaston megmutattatta magának a szobát, amelyben az ágy volt, s nem izgatta, hogy neje és leánya miképpen fog elhelyezkedni.

– De bizony lefekszem én – mondta D'Artagnan. – Porthos, jöjjön velem.

Porthos azzal a mélységes bizalommal követte, amellyel barátja bölcsessége iránt viseltetett.

Egymás mellett indultak a kastély terére, s Porthos nagy szemet meresztve figyelte barátját, aki ujjain számolgatott valamit.

– Négyszáz darab, egy tallérjával, az négyszáz tallér.

– Igen – mondta Porthos –, négyszáz tallér, de miből négyszáz darab?

– Egy tallér kevés – folytatta D'Artagnan -; darabonként egy Lajos-arany!

– Mi az, az istenért, ami ennyibe kerül?

– Négyszáz darab, egy Lajos-aranyával, annyi mint négyszáz Lajos-arany.

– Négyszáz micsoda?

– Ide figyeljen – mondta D'Artagnan.

S merthogy mindenféle nép volt a közelükben, kik tátott szájjal bámulták az udvar érkezését, Porthos fülébe súgva fejezte be a mondatot.

– Értem – mondta Porthos –, tökéletesen értem, becsületemre! Kétszáz arany mindegyikünknek szép summa, de mit szólnak majd hozzá!

– Amit akarnak; egyébként honnan tudnák, “hogy mi voltunk?

– De ki vállalja a szétosztásukat?

– Tán nincs itt Mousqueton?

– De a libériám! Ráismernek a libériáról!

– Majd kifordítja a ruháját.

– Mindig igaza van, kedves barátom – lelkendezett Porthos –, de honnan a pokolból szedi mindig az ötleteit?

D'Artagnan mosolygott.

A két cimbora nekivágott az első kínálkozó utcának, Porthos az első jobb felőli, D'Artagnan a bal oldali házba zörgetett be.

– Szalmát! – kiáltották.

– Uram, nincs nekünk – felelték, akik ajtót nyitottak –, forduljon a takarmánykereskedőhöz!

– Hol van az a takarmánykereskedő?

– Az utca utolsó nagy kapuja.

– Jobbra vagy balra?

– Balra.

– S akad még Saint-Germainben más gazda is, ahol találhatunk?

– Itt van a Koronás Bárány fogadósa, meg Gros-Louis, a gazdálkodó.

– Hol laknak?

– Az Orsolyák utcájában. -Mind a ketten?

– Mind a ketten.

– Köszönöm.

A két cimbora éppoly alaposan igazíttatta magát útba a második és harmadik címre, mint az első esetében; aztán D'Artagnan elment a takarmánykereskedőhöz, és megalkudott vele százötven zsúpszalmáról, amennyivel rendelkezett, három arany ellenében. Ezután a fogadóshoz ment, ahol Porthos úr már kétszáz zsúpot vásárolt, majdnem hasonló összegért. Végül a gazdálkodó is rendelkezésükre bocsátott százkilencven zsúppal. Ez ötszázharmincra rúgott kereken.

Saint-Germainben több nem is akadt.

Az egész hajsza alig félórájukba került. E rögtönzött üzleti vállalkozás élére a kellőképpen kioktatott Mousquetont állították. Lelkére kötötték, hogy egyetlen szalmaszálat se engedjen ki a kezéből, zsúponként egy aranynál kevesebbért; ötszázharminc arany árában bíztak reá szalmazsúpokat.

Ekkor D'Artagnan három zsúp szalmát felmarkolván, visszatért a kastélyba, ahol a vendégek a hidegtől dideregve s az álmosságtól már-már összerogyva, irigyen nézték a királyt, a királynét s a herceget tábori ágyaikon.

D'Artagnan bevonulása a nagyterembe általános derültséget keltett; de ő mintha rá se hederített volna, hogy egyetemes érdeklődés tárgya, oly ügyességgel, jártassággal kezdte elrendezni szalmafekhelyét, hogy láttára szegény holtálmosaknak s elaludni mégsem tudóknak a nyála is kicsordult.

– Szalmát! – kiáltották. – Hol lehet szalmát találni?

– Majd én megmutatom – mondta Porthos.

S az érdeklődőket Mousquetonhoz vezette, ki nagylelkűen osztogatta aztán a zsúpokat, darabonként egy aranyért. Persze hogy egy kissé túl drágának találták, de amikor az embernek ragad le a szeme, ki ne vásárolna meg két vagy három aranyért is néhány órás édes álmot?

D'Artagnan mindenkinek átengedte az ágyát, s vagy tízszer is elölről kezdte megvetni, mivel pedig úgy tüntette fel, mintha ő maga is egy aranyért vásárolta volna szalmazsúpjait, legalább harminc aranyat vágott zsebre alig egy félóra alatt. Hajnali ötkor a szalma ára zsúponként nyolcvan frankra emelkedett, de még így se lehetett találni többet.

D'Artagnannak volt rá gondja, hogy négy zsúppal félretegyen magának. Elővette zsebéből ama szoba kulcsát, amelyben elrejtette volt, Porthos társaságában bevonult oda elszámolni Mousquetonnal, aki naivul és tisztes intézőhöz illően, átadott nekik ötszázharminc aranyat, és százat még meg is tartott magának.

Mousqueton, kinek sejtelme se volt róla, mi zajlott le a kastélyban, nem is értette, hogy nem jutott hamarabb eszébe a szalmaeladás gondolata.

D'Artagnan az aranyat a kalpagjába tette, s megint csak elölről kezdve, megejtette elszámolását Porthosszal is. Egyiküknek s másikuknak is fejenként kétszázhatvanöt arany jutott.

Porthos csak ekkor vette észre, hogy az ő számára semmi szalma se maradt, s Mousquetonhoz fordult; csakhogy Mousqueton a magáét az utolsó szálig eladta, mit sem tartott meg magának.

Akkor felkereste D'Artagnant, aki, hála négy zsúp szalmájának, éppen azon volt, hogy elvackolódjék, s már előre élvezte nagy gyönyörűséggel a rugalmas, fejtül pompásan kipárnázott, lábtul oly jól betakart ágy örömeit, melyet a király is megirigyelhetett volna, ha nem aludt volna már oly mélyen a maga ágyán.

D'Artagnan semmi áron sem akarta megbolygatni az ágyát Porthosért; végül négy arany fejében, amit ez lepengetett neki, mégis megengedte Porthosnak, hogy mellette háljon.

Kardját az ágyfő mellé helyezte, pisztolyát a keze ügyébe, köpenyét a lábára terítette, s kéjesen elnyújtózott a recsegő szalmán. Immár a rövid negyedórácska alatt szerzett kétszázhatvankilenc arany keltette álmokat dédelgette magában, mikor a terem ajtajában erőteljes hang harsant, s felriasztotta.

– D'Artagnan úr! – kiáltotta a hang. – D'Artagnan úr!

– Itt! – mondta Porthos. – Itt!

Porthos ugyanis arra számított, hogy ha D'Artagnan elmegy, az ágy egyedül az övé marad. Egy tiszt közeledett. D'Artagnan fél könyökre támaszkodott.

– D'Artagnan úrhoz van szerencsém?

– Én volnék, uram; mit óhajt tőlem?

– Magát keresem.

– Kinek a megbízásából? -őeminenciája megbízásából.

– Mondja meg az eminenciás úrnak, aludni szeretnék, s baráti tanácsom, tegye ő is ugyanezt.

– őeminenciája nem feküdt le, s nem is fog, s D'Artagnan urat e szent pillanatban magához kéreti.

– A rossznyavalya esnék Mazarinba, aki nem tud aludni, amikor legfőbb ideje! – mormogta D'Artagnan. – Mit akar tőlem? Kapitánnyá akar előléptetni? Ez esetben megbocsátok neki.

És a testőr dörmögve feltápászkodott, fogta a kardját, a kalpagját, pisztolyait, köpenyegét, majd követte a tisztet, mialatt Porthos, immár az ágynak egyetlen tulajdonosa, megpróbálta folytatni barátja szépséges álmait.

– D'Artagnan uram – szólt a bíboros, mihelyt megpillantotta azt, akit oly rosszkor hívatott –, egyáltalán nem feledtem el, minő buzgalommal szolgált bennünket, s ennek most mindjárt tanújelét adom.

Nagyszerű – gondolta D'Artagnan –, ez jót jelent. Mazarin a testőrre nézett, s látta, hogy felderül az arca.

– Ó, kegyelmes uram…

– D'Artagnan úr – mondta a bíboros –, ugye nagyon szeretne kapitány lenni?

– Igenis, kegyelmes uram.

– És a barátja is kívánja még a báróságot?

– E pillanatban, kegyelmes uram, épp azt álmodja, hogy az!

– Ügy hát – mondta Mazarin, s egy tárcából elővette azt a levelet, melyet már megmutatott egyszer D'Artagnannak –, fogja ezt a sürgős levelet, s vigye el Angliába!

D'Artagnan megnézte a borítékot: semmi cím rajta.

– Nem tudhatnám meg, kinek kell átadnom?

– Megtudja, mihelyt Londonba ér; csak Londonban bontja fel a kettős borítékot.

– És mik az utasításaim?

– Engedelmeskedjék mindenben annak, akinek szól a levél. D'Artagnannak lett volna még egy s más kérdeznivalója, de Mazarin folytatta:

– Boulogne felé vág neki; ott az Anglia Címeré-ben talál egy Mordaunt nevű ifjút.

– Igen, kegyelmes uram, és mit kezdek ez ifjúval?

– Oda menjen, ahová majd viszi. D'Artagnan döbbent képpel nézett a bíborosra.

– Nos, megkapta az utasítást. Induljon!

– Induljon? Könnyű mondani – válaszolta D'Artagnan –, de ahhoz, hogy meg is érkezzem, pénzre volna szükség, márpedig nekem nincs.

– Jaj – mondta Mazarin, a fülét vakarva –, azt mondja, hogy nincsen pénze?

– Nincs, uram.

– Hát az a gyémántgyűrű, amit a tegnap este adtam?

– Meg szeretném őrizni, eminenciádtól kapott emlék gyanánt. Mazarin sóhajtott.

– Angliában drága az élet, eminenciás uram, kiváltképpen mint rendkívüli követnek.

– Ugyan – mondta Mazarin –, nagyon józan ország az, s különösen a forradalom óta igen egyszerűen él; no de, üsse kő…

Kinyitott egy fiókot, és elővett egy erszényt.

– Mit szól ezer tallérhoz?

D'Artagnan határtalan ajkbiggyesztéssel válaszolta:

– Azt, kegyelmes uram, hogy vajmi kevés, mert nem hiszem, hogy egyedül indulnék.

– Arra számítok is – felelte Mazarin –, hogy Du Vallon úr elkíséri, a derék úriember. Mert maga után, D'Artagnan úr, feltétlenül őt szeretem és becsülöm Franciaországban a legjobban.

– Akkor pedig – mondta D'Artagnan, az erszényre mutatva, amelyet Mazarin még a markában tartott –, akkor, kegyelmes uram, ha ennyire szereti és becsüli, ugyebár…

– Legyen! Rá való tekintettel megtoldom kétszáz tallérral.

– Zsivány – mormogta D'Artagnan a foga közt – .. .de aztán, ha visszatértünk, ugyebár számíthatunk a báróságra és az előléptetésre?

– Mazarin szavára!

– Jobban örülnék valami más eskünek – mondta egészen halkan D'Artagnan; majd hallhatóan: – Nem tehetném a királyné őfelségénél tiszteletemet?

– Őfelsége alszik – felelte idegesen Mazarin –; azonkívül késedelem nélkül indulni kell; induljon hát, uram.

– Még egy szót, kegyelmes uram: ha éppen hadakozás volna ott, ahová menendő vagyok, belekeveredjem-e?

– Azt tegye, amit e levél címzettje majd parancsol.

– Jól van – mondta D'Artagnan, kezét á feléje tartott erszényért nyújtva –, most pedig tisztelettel magamat ajánlom.

Az erszényt lassan bő zsebébe süllyesztette, a tiszthez fordult, s így szólt:

– Uram, most pedig lesz szíves Du Vallon urat is fölkelteni őeminenciája nevében, s megmondani neki, hogy várom az istállónál!

A tiszt olyan sietséggel távozott, hogy D'Artagnannak gyanús lett: valamiért érdeke ez a sietség.

Porthos éppen elnyújtózott az ágyban, s szokás szerint harmonikus horkolásba kezdett, amikor érezte, hogy megütögetik a vállát.

Azt hitte D'Artagnan, s meg se moccant.

– A bíboros küldött – mondta a tiszt.

– Ejnye – mondta Porthos, s nagy szemet meresztett –, mit mond?

– Azt mondom, hogy őeminenciája Angliába küldi, és D'Artagnan úr várja az istállónál!

Porthos mélységeset sóhajtott, felkelt, fogta kalapját, kardját, pisztolyait és köpenyét, s az ágyra, melyben oly jó alvással kecsegtette magát, fájdalmas tekintetet vetve, kifelé indult.

Alighogy hátat fordított, a tiszt máris belefeküdt, s még át sem lépte a küszöböt, utódja máris úgy horkolt, hogy zengett belé a ház. Mi sem természetesebb ennél, hiszen ő volt az egyetlen az egész vendégseregben, aki, a király, a királyné s az orléans-i herceg kivételével, ingyen aludt.