Huszonnyolcadik fejezet
A férfi a fehér lovon

A szovjet katonák anélkül, hogy tudatában lettek volna, bűntudattól szenvedtek, amiért életben maradtak. Elesett bajtársaikra gondolva rémisztő volt a kevés túlélő egyikének lenni. „Fivérekként ölelték meg egymást” a megkönnyebbült gratulációk közepette, de sokan még hetekkel a fegyverek elnémulása után sem tudtak rendesen aludni. A szokatlan csend ijesztőnek tűnt. Még meg kellett emészteniük a történteket, hiszen az utóbbi hetekben és hónapokban nem igazán volt idejük és főleg merszük gondolkodni.

Nem volt kétséges, hogy amin keresztülmentek, nemcsak saját életüknek, de a világtörténelemnek is a legfontosabb időszaka. Az otthonaikra és kedveseikre gondoltak, és hogy milyen megbecsült tagjai lesznek a közösségnek. A katonanők kilátásai ennél jóval kedvezőtlenebbek voltak. Az udvarlásoknál jóval kevesebb férfira számíthattak. Akik teherbe estek, tudták, hogy jó képet kell vágniuk hozzá. „Szóval, Nyinka”, írta az egyik fiatal katonanő a barátnőjének, „neked van egy lányod, és most nekem is gyermekem lesz, de ne legyünk szomorúak, amiért nincs férjünk.” Legtöbbjük megszülte a gyereket, aztán hazatérve azt állította, hogy a férjét megölték a fronton.

A háború máskülönben rendkívüli élmény volt. Az 1937-es és 1938-as tisztogatások után mindenkit szívderítő szabadságérzettel töltött el. Felébredt a remény, hogy a terror teljesen véget érhet. A fasizmus legyőzetett. Trockij halott. Egyezményeket kötöttek a nyugati hatalmakkal. Az NKVD-nek nincs többé oka a paranoiára. De a Szovjetunióban az emberek máris kezdtek ráébredni barátaik hirtelen letartóztatásából, hogy a besúgó megint munkába állt, a kora reggeli hívások nyomán megjelenő NKVD-különítményekkel együtt.

A fronton a halál közelsége csökkentette a sztálinizmusban beléjük ivódott félelmet. A tisztek és a katonák gyakran szókimondóvá váltak, különösen a jövőre vonatkozó törekvéseikről beszélve. A vidékiek meg akartak szabadulni a kolhozoktól. A tisztek, akik 1942 őszén elsőbbséget kaptak a politikai tisztviselőkkel szemben, hitték, hogy elérkezett az ideje, hogy a szovjet bürokrácia, a nómenklatúra is hasonló reformokkal nézzen szembe, Sztálin a háború alatt támogatta az efféle híreszteléseket, nagyobb szabadságot helyezett kilátásba, holott a legcinikusabb módon mindvégig arra készült, hagy lecsap, amint a harc véget ér.

A győzelem közeledtével a Vörös Hadsereg tisztjei valóban kezdtek túlságosan magabiztossá válni a SZMERS és az NKVD szemében. Ráadásul a politikai tisztviselők nem felejtették el a Vörös Hadsereg csapatai által okozott sérelmet, amikor a sztálingrádi csata idején lefokozták őket. Ismét élénken érdeklődtek a katonák levelei iránt, melyek a németországi és otthoni körülményeket hasonlították össze. Az Abakumov irányítása alatt álló SZMERS tartott az új „dekabrista” hangulattól a tisztek között.

A szovjet hatóságok nagyon jól tudták, hogy az orosz hadsereg katonái, akik 1814-ben megtámadták Franciaországot, összehasonlították az ottani viszonyokat otthoni nyomorúságos életükkel. „Abban az időben”, magyarázta egy jelentés, „a francia életnek progresszív hatása volt, mert az orosz embereknek lehetőséget nyújtott arra, hogy felismerjék Oroszország kulturális elmaradottságát, a cári elnyomást és egyéb dolgokat. Ebből a dekabristák [akik 1825-ben egy liberális puccsot kíséreltek meg] levonták a következtetést, vagyis hagy a cári uralom ellen harcolniuk kell.

Napjainkban ez már egészen máshogy van. Talán némely földbirtokos birtoka gazdagabb, mint egy kolhoz. Egy politikailag konzervatív ember következésképpen egy feudális gazdaság mellé áll a szocialista változattal szemben. Az efféle hatás nemkívánatos. Ez az oka a könyörtelen harc szükségességének az ilyen beidegződésekkel szemben.”

A politikai osztályokat is megrettentették a katonák panaszos, „szovjetellenes megjegyzései” arról, hogy családjukkal rosszul bánnak otthon. „Nem hisszük, hogy az élet jobbá válik a hátországban”, mondta egy katona a jelentés szerint. „A saját szememmel láttam.” Tudatában voltak annak is, hagy velük mennyire bántak rosszul a fronton. A Vörös Hadsereg némelyik egysége közvetlenül a háború vége előtt közel jutott a lázadáshoz, amikor is egy utasítás értelmében a halott katonákat le kellett vetkőztetniük, és még az alsóruhájukat is le kellett venniük róluk. Csak a tiszteket temethették teljes ruházatban. Megnövekedett az olyan esetek száma, amikor a népszerűtlen tiszteket saját embereik lőtték hátba.

A háború utolsó néhány hónapjában és a megadást követően drasztikusan megnőtt - „rendszeres szovjetellenes beszédért és terrorista szándékok miatt” - a SZMERS által végrehajtott letartóztatások száma. Még egy NKVD-lövészzászlóalj törzsfőnökét is letartóztatták, mert „a csapatok között rendszeresen ellenforradalmi propagandát folytatott”. „Rágalmazta a pártvezéreket és a szovjet kormányt”, dicsérte az életet Németországban, és „rágalmazta a szovjet sajtót”. Az NKVD egyik haditörvényszéke nyolcévi Gulágra ítélte őt.

A Vörös Hadseregben 1944 és 1945 között megduplázódott a politikai letartóztatások száma, noha 1945-ben a Szovjetunió ténylegesen csak kevéssel több mint négy hónapig állt hadban. A győzelem évében nem kevesebb mint 135.056 vörös katonát és tisztet ítéltek el a hadbíróságok „ellenforradalmi bűnökért”. Hasonlóképpen a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának katonai bizottsága 123 rangidős tisztet ítélt el 1944-ben, és 273-at 1945-ben.

Ezekbe az adatokba nem számítanak bele a Vörös Hadsereg német fogságba esett katonái. 1945. május 11-én Sztálin elrendelte, hogy valamennyi front létesítsen táborokat a korábbi hadifoglyok és szovjet deportáltak számára. A tervek szerint száz, egyenként 10.000 ember befogadására alkalmas tábort kellett kialakítani. A volt foglyokat a tervek szerint a „NKVD, az NKGB és a SZMERS vizsgálja”. A Vörös Hadsereg Wehrmacht-fogságba esett nyolcvan tábornokából csak harminchét maradt életben, mire a Vörös Hadsereg kiszabadította őket. Közülük tizenegyet a SZMERS letartóztatott és az NKVD-erők bíróságai elítéltek.

Az egész hazatelepítési folyamat nem fejeződött be 1946. december 1-jéig. „Akkorra 5,5 millió ember tért vissza a Szovjetunióba, köztük 1.833.567 hadifogoly.” A Vörös Hadseregnek több mint 1,5 millió tagját fogták el a németek, és vagy a Gulágba küldték őket (339.000 főt), vagy az alig jobbnak számító munkás-századokba Szibériába és a távoli északra. A németek által erő szakkal fogva tartott civilek „az állam potenciális ellenségei” voltak, akiket az NKVD megfigyelése alatt kellett tartani. Azt is megtiltották nekik, hogy Moszkva, Leningrád és Kijev 100 kilométeres körzetébe menjenek, ráadásul a családjaik gyanúsítottak maradtak. Még 1998-ban is előfordult Oroszországban, hogy egy kutató intézet jelentkezési nyomtatványai olyan részeket tartalmaztak, melyek arra tértek ki, hogy a jelentkező bármely családtagja volt-e „ellenséges fogolytáborban”.

Sztálin és marsalljai nem sok tekintettel voltak katonáik életére. A berlini műveletekben résztvevő három front emberáldozatainak száma kiemelkedően magas volt, 78.291 halott és 274.184 sebesült. Az orosz történészek most elismerik, hogy ezek a feleslegesen nagy veszteségek egyrészt annak köszönhetők, hogy a nyugati szövetségesek előtt akartak Berlinbe érni, másrészt olyan sokaságot vezényeltek Berlin ostromához, hogy gyakorlatilag egymást bombázták.

A hazájukért folytatott harc során megcsonkítottakkal legalább olyan kegyetlenül bántak. A szerencsések „hosszú órákig álltak sorba művégtagokért, melyek hasonlatosak voltak azokhoz a fadarabokhoz, melyeken azok a férfiak lépkedtek körbe, akik Borogyinónál vesztették el a lábukat”. De a jelentősebb nagyvárosok hatóságai úgy döntöttek, nem kívánják az utcáikat végtag nélküli „szamovárokkal” csúfítani. Ezért aztán összeterelték és deportálták őket. Sokukat küldték Belaja Zemljára, távol északra, mintha ők is Gulág-foglyok lennének.

*

Azon a nyáron a düh és csalódottság sokféle formája mutatkozott meg a Szovjetunióban. A legmegdöbbentőbbek az elvetemült antiszemita kitörések voltak. Közép-Ázsiában a zsidókat hirtelen támadni kezdték, megverték őket a piacokon és az iskolákban. A helyi lakosok azt kiabálták: „Várjatok csak, míg a fiaink hazajönnek a frontról, aztán megöljük az összes zsidót!” A helyi hatóságok egyszerűen „huliganizmusnak” nevezték a jelenséget, és gyakran büntetlenül hagyták.

A legkomolyabb antiszemita gaztett Kijevben történt. Szeptember elején, az utcán egy zsidó NKVD-őrnagyot „két, katonai egyenruhás antiszemita” támadott meg. Valószínűleg részegek is voltak. Az őrnagynak végül sikerült elővenni a pisztolyát, és mindkettejüket lelőni. A temetésük gyorsan erőszakos demonstrációba ment át. A koporsókat körbehordozták az utcákon, amikor hirtelen a menet a nemrégiben újra megnyitott zsidó piac felé vette útját. Csak aznap közel 100 zsidót vertek össze. Ötöt megöltek, és harminchatot súlyos sérülésekkel kórházba vittek. A nyugtalanság olyan mértékig fokozódott, hogy állandó őrséget kellett a zsidó piacra állítani. Ez alkalommal nem csak a „huligánokat” hibáztatnák.

Még az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjait is Goebbels „méltó utódjainak” nevezték. A következő évben a hatóságok betiltották Grosszman és Ehrenburg holocaustról szóló „Fekete Könyvét”.

Nem lehet tudni, Sztálin zsidóellenessége mennyire gyökerezett mélyen, vagy hogy mennyiben volt ez nála visszavezethető Trockij iránt érzett gyűlöletére. Részben Trockij internacionalizmusa miatt a zsidókat egy nemzetközi hálózat részének tekintette, ezért azok gyanúsítottak lettek. A „kozmopolitizmus” hűtlenséget szült. Az antiszemita hisztéria csúcspontját röviddel Sztálin halála előtt érte el, az orvos-perrel. Bár Sztálin grúz volt, amolyan orosz soviniszta lett belőle. Más kívülállók mintájára, mint amilyen Napóleon és Hitler volt, ő is a nemzeti palást mögé bújt. Az egyik hírhedt, május 24-i beszédében az oroszokat dicsőítette „a Szovjetunió összes nemzete közül legjobban tiszta elméjük, kitartásuk és határozott jellemük miatt”. Ezt főleg a déli, nem orosz nemzeteknek szánta, ahonnan sokakat kíméletlenül deportáltak az ő parancsára; vagy tízezreket vezényelt így a halálba. Hitlerrel ellentétben Sztálin alapvetően inkább egy politikai, és nem faji népirtó volt.

Bár semmi sem kisebbíthette az „orosz” győzelmet, a pártvonal csak egyetlen ember előtt adózott tisztelettel: „A mi nagy lángelménk és csapataink vezetője, Sztálini elvtárs, akinek történelmi győzelmünkért köszönhetjük.” Sztálin szégyentelenül előtérbe tolta magát, valahányszor egy csata győzelemre állt, és eltűnt a színről a katasztrófa idején, főleg ha azt ő maga idézte elő. A parancsnokoknak mindig szívesen kellett fogadniuk a bölcsességét és segítő kezét. Bármilyen dicsőséget maguknak követelni rendkívül veszélyes volt.

Sztálin gyanakodni kezdett, valahányszor egy szovjet lakost külföldön dicsőítettek, és még inkább bizalmatlanná vált, amikor az amerikai és brit sajtóban Zsukovot az egekig magasztalták. Bár Sztálin tartott Berija hatalmától, melyet hamarosan meg is kellett fékeznie, még jobban érdekelte Zsukov és a Vörös Hadsereg óriási népszerűsége. Amikor Eisenhower a Szovjetunióba látogatott, Zsukov kísérte őt mindenhová, még Leningrádba is átrepült vele Eisenhower személyi repülőgépén. Bárhová mentek is, a két nagyszerű parancsnoknak elragadtatott fogadtatásban volt része. Eisenhower később meghívta Zsukovot és a hadjáratban szintén résztvevő „hadi feleségét” Ligyija Z-ovát, hogy látogassanak az Egyesült Államokba, de Sztálin azonnal magához rendelte marsallját Moszkvába, hogy keresztülhúzza ezt a tervet. Világos volt számára, hogy Zsukov egyedülálló viszonyt épített ki a szövetséges főparancsnokkal.

Zsukov, bár tudatában volt Berija azon kísérletének, hogy aláássa a népszerűségét, nem vette észre, hogy a fenyegetést elsősorban Sztálin féltékenysége jelenti. Június közepén Berlinben Zsukovot egy sajtókonferencián Hitler haláláról kérdezték. Rákényszerítették, hogy elismerje a világnak, „még nem találtunk azonosított testet”. Július 10-e körül Sztálin felhívta „Zsukovot, és a test hollétéről érdeklődött. Igen nagy örömöt szerzett neki, hogy így játszhatott: Zsukovval. Zsukov, amikor húsz ével később megtudta az igazságot Rzsevszkajától, még mindig nehezen tudta elfogadni azt, hogy Sztálin így tette nevetségessé.

- Nagyon közel álltam Sztálinhoz - állította. - Sztálin védett engem.

Berija és Abakumov voltak azok, akik el akartak bánni velem. Abakumov, a SZMERS irányítója áskálódhatott leginkább Zsukov ellen, de Sztálin pontosan tudta, mi történik és jóvá is hagyta az elképzeléseket.

A szovjet fővárosban a tömegek úgy üdvözölték Greorgij Konsztantyinovics Zsukovot, mint „a mi Szent Györgyünket”, Moszkva védőszentjét. Moszkvában a győzelmi ünnepek után május 9-ére - mely az öröm, megkönnyebbülés, de sok könny napja is - hatalmas felvonulást terveztek, hogy a Vörös téren megemlékezzenek a győzelemről. Mindegyik frontból egy ezred vesz részt, egy a szovjet haditengerészettől és egy a légierőtől. A Reichstag fölött kitűzött lobogót külön erre a célra hozták el. Akkorra már szent tárgyként tisztelték. Német zászlókat is gyűjtöttek, de azokat más okból.

A szovjet marsallok és tábornokok feltételezték, hogy Sztálin június 24-ére teszi a felvonulást. Ő volt a legfelsőbb parancsnok - a Verhovnyi -, feltételezhetően neki köszönhető a nagy győzelem. Az orosz hagyomány szerint azonban a győzelmi felvonuláson lovon kellett végigmennie.

Egy héttel a felvonulás előtt Zsukovot Sztálin dácsájába, vidéki kúriájába hívták. Sztálin arról kérdezte az első világháború és a polgárháború korábbi lovasát, hogy elboldogulna-e egy lóval.

- Időnként még lovagolok - válaszolta Zsukov.

- Akkor a következőt tesszük - mondta Sztálin. - Ön fog a felvonulás élén haladni, és Rokosszovszkij vezényel majd.

- Köszönöm a megtiszteltetést - mondta Zsukov. - De nem lenne jobb, ha ön menne a felvonulás élén? Ön a főparancsnok és ez az ön kiváltsága.

- Túl öreg vagyok én már a felvonulásokhoz. Ön fiatalabb. Ön fog elöl menni.

- Búcsúzáskor utasította Zsukovot, hogy a felvonulást egy arab csődörön vezesse, melyet Bugyonnij marsall mutat majd meg neki.

Zsukov a központi repülőtérre ment megtekinteni a parádé próbáit. Ott találkozott Sztálin fiával, Vaszilijjal, aki félrevonta őt.

- Nagy titok, amit most mondok - mondta neki bizalmasan Vaszilij. - Apám maga is készült a győzelmi felvonulás vezetésére, de szokatlan dolog történt. Három nappal ezelőtt a ló megbokrosodott a lovaglóiskolában, mert apám nem használta túl okosan a sarkantyúit. Apám megragadta a sörényét és próbált a nyeregben maradni, de nem sikerült és leesett, és megsérült a válla és a feje. Amikor felállt, köpött egyet és azt mondta: „Vezesse Zsukov a felvonulást. Ő huszár volt.”

- És melyik lovat lovagolta az apja?

- Egy fehér arab csődört, amelyiken ön fogja a felvonulást vezetni. De könyörgöm, egy szóval se említse!

Zsukov megköszönte a hallottakat. A rá következő néhány napban minden alkalmat megragadott, hogy a nyeregbe ülhessen és megzabolázza a lovat.

A felvonulás reggelén kitartóan esett a eső. „A mennyország a halottainkat siratja.” Ez a volt moszkvaiak egyik szólása. A víz csöpögött a sapkák ellenzőjéről. Az összes katona és tiszt új egyenruhát és kitüntetést kapott. Három perccel tíz előtt Zsukov a Kreml Szpasszkij kaputornyánál felült az arab csődörre. Hallotta a dübörgő tapsot, amikor a pártvezérek és kormányfők elfoglalták helyüket a Lenin-mauzóleumnál. Amikor az óra tízet ütött, a Vörös térre lovagolt. A zenekar Glinka „,Szlavszjá-t” („Dicsőség neked!”) kezdte játszani, majd minden elcsendesült. Rokosszovszkij ugyanolyan ideges volt, de határozottan kézben tartotta fekete paripáját. Vezényszavai tisztán hallhatóak voltak. A felvonulás akkor ért tetőfokára, mikor 200 veterán egymás után a mauzóleumhoz menetelt és ott, Sztálin lábainál a földre dobták a náci lobogókat, amit magukkal hoztak. A tömeg üdvözölte a csodálatos arab harci ménjén lovagoló Zsukovot, akinek sejtelme sem volt arról, hogy Abakumov az ő bukását tervezgeti.

Zsukov dácsája be volt poloskázva. Felvételt készítettek egy kisebb vacsora alkalmával, amikor a közeli barátaival a győzelmet ünnepelte. Az volt a bűnük, hogy a legelső pohárköszöntőt nem Sztálin elvtársra mondták. Ez később a lovasság parancsnokának, Krijukov tábornok megkínzásához és bebörtönzéséhez vezetett.

A feleségét, a híres énekest, Ligyija Ruszlanovát a Gulágba küldték, amikor gorombán elutasította Abakumov közeledését. A Gulág táborparancsnoka elrendelte, hogy énekeljen neki és a tisztjeinek. Az asszony erre azt felelte, csak akkor énekel, ha az összes elvtársa jelenlétét is engedélyezik.

A győzelmi felvonulást követően Sztálin marsallt kinevezték legfőbb hadvezérré „a Nagy honvédő Háborúban tanúsított kiemelkedő szolgálatáért”. Emellett még a Szovjetunió Hőse címet, a Lenin-rendet és a Győzelem-rendet kapta, az utóbbi egy ötágú platinacsillag 135 gyémánttal és öt jókora rubinnal. Az ünnepi bankettekkel és a díjakkal úgy vették semmibe a közép-ázsiai éhínséget, akár a cárok.

A következő évben Abakumov törekvése, hogy Zsukov társainak vallomásait kínzással megszerezze, a marsall vidékre, majd a dácsájába való száműzetéséhez vezetett. Leszámítva azt a rövidebb időszakot, amikor Hruscsov idején védelmi miniszter volt, házi őrizetben maradt 1965. május 9-éig, a karlshorsti német fegyverletétel huszadik évfordulójáig. A Kremlben, a kongresszusi palotában nagyszabású bankettet tartattak. Az összes meghívott - köztük a miniszterek, marsallok, tábornokok és nagykövetek - felállt, amikor Leonyid Brezsnyev kíséretének élén belépett. Zsukov leghátul tűnt fel. Brezsnyev az utolsó pillanatban hívta meg őt. A szovjet vezető bizonyára gyorsan meg is bánta ezt a gesztust, mert amint észrevették Zsukovot, kitört a taps, aztán az éljenzés. A kántálást - „Zsukov! Zsukov! Zsukov!” - az asztalon dobogással kísérték. Brezsnyev arca nem árult el érzelmet.

Zsukov visszatért vidéki dácsájába, ami még mindig tele volt lehallgatókészülékekkel. Bár hivatalosan rehabilitálták, soha többé nem jelent meg nyilvános alkalommal élete hátralevő kilenc évében. A legkegyetlenebb döfés az volt számára, amikor megtudta, hogy Sztálin rászedte Hitler testével kapcsolatban.

*

A német vereség keserűsége az érzelmi és értelmi zavarodottságban gyökerezett, mely az első világháborút és annak utóhatásait jellemezte. Az elgondolás, hogy a világ Németországgal szembenáll, önbeteljesítő jóslattá vált. Az amerikai és brit kihallgatókat elképesztették a rangidős Wehrmacht-tisztek, akik sértett ártatlanságot mutattak, amiért a nyugati szövetségesek így félreértették őket. Hajlandóak voltak „hibákat” elismerni, de bűnöket nem. A bűneiket a nácik és az SS követte el.

Sztálin valamennyi hazugságát és mellébeszélését felülmúló eufemizmussal Blumentritt tábornok úgy utalt a nácik antiszemitizmusára, mint „az 1933 óta kialakult hibás fejleményekre”. „Jól ismert tudósokat vesztettünk el így”, mondta, „tudományos életünk nagy hátrányára, mely emiatt 1933-tól hanyatlásnak indult”. Gondolatmenetébe nyilvánvalóan beépítette az elképzelést, ha a nácik nem üldözték volna a zsidókat, akkor az Einsteinhez hasonló tudósok segítettek volna nekik jobb „csodafegyvereket” előállítani, talán még egy atombombát is, hogy megakadályozzák a bolsevikokat Németország lerohanásában. Blumentritt a naiv álokoskodás miatt gyakran nem érzékelte, hogy saját erőfeszítéseivel kerül ellentétbe, hogy a Wehrmacht és a nácik közötti távolságot kihangsúlyozza.

A tábornokok kihallgatása, melynek állandó témája volt a német tisztek becsülete, elképesztő logikai csavarokra világított rá. A SHAEF egyesített hírszerzési bizottsága ezt „a romlott erkölcsnek” tulajdonította. „Ezek a tábornokok”, írta a 300 vallomáson alapuló jelentés, „elfogadnak minden tettet, ami »sikerre visz«„. A siker rendben van. Ami pedig nem sikerül, az rossz. Például helytelen volt a zsidókat üldözni a háború előtt, mert az angol-amerikaiakat Németország ellen fordította. Helyes lett volna elhalasztani a zsidóellenes kampányt, és azután hozzákezdeni, hogy Németország megnyerte a háborút. Helytelen volt Angliát 1940-ben bombázni. Úgy hitték, ha nem tették volna meg, Nagy-Britannia csatlakozott volna Hitlerhez az Oroszország ellen folytatott háborúban. Helytelen volt az orosz és lengyel hadifoglyokat csordaként kezelni, mivel most ők fogják a németeket hasonlít bánásmódban részesíteni. Hiba volt hadat üzenni az Egyesült Államoknak és Oroszországnak, mert együtt erősebbek voltak Németországnál. Ezek nem a náci tábornokok független állításai. Képviselik szinte valamennyi katona véleményét. Aligha jutott eszükbe, hogy erkölcsileg helytelen egy fajt kiirtani, vagy foglyokat lemészárolni. A német bűnöktől kizárólag azért irtóztak, nehogy a szövetségesek valamilyen óriási igazságtalanság révén őket magukat is belekeverjék.”

Az Egyesült Államok egy másik jelentése szerint a propagandaközhelyek automatikus használatával még a civilek is elárulták, miben mélyen befolyásolták a gondolkodásukat. Például a szövetséges bombatámadásokra ösztönösen Goebbels kifejezésével) úgy utaltak, „Terrorangriffe” a megszokott kifejezés helyett, „Luftangriffe”, vagyis légitámadás. A jelentés ezt „visszamaradt nácizmusnak” nevezi. Sok civil önsajnálattal beszélt Németország szenvedéséről, különösen a bombázás miatt. Ellenben sértődötten hallgattak, amikor arra emlékeztették ükei, hogy éppen a Luftwaffe találta ki a városok tömegpusztítását, csapásmérő taktikaként.

Általánosan kerülték a felelősséget a történtekért. A náci párt tagjai azt állították, kényszer hatására léptek be. Egyedül a vezetőség bűnös a történtekért, a hétköznapi németek nem. Őket „belogen és betrogen”, „becsapták és elárulták”. Még a német tábornokok is sugalmazták, hogy ők is a nácizmus áldozatai, mivel ha Hitler nem avatkozott volna be olyan katasztrofálisan abba, hogyan folytatják a háborút, soha nem veszítettek volna.

Nem elégedtek meg azzal, hogy mentegessék magukat, a civilek és a tábornokok aztán vallatóikat is próbálták meggyőzni a náci Németország világnézetének helyességéről. A civilek azt sem értették, az Egyesült Államok egyáltalán miért üzent hadat Németországnak. Amikor közölték velük, hogy valójában Németország üzent hadat az Egyesült Államoknak, nem akarták elhinni. Ez ellenkezett a meggyőződésükkel, mely szerint Németország a háború valódi áldozata.

A tisztek és a civilek is próbálták kioktatni az elfogóikat, hagy az Egyesült Államoknak és Britanniának szövetségre kellene lépnie Németországgal a „Bolsevizmus” általános veszélye miatt, melyet ők nagyon is jól ismertek. Az a tény, hogy valójában a náci Németország 1941-es, Szovjetunió elleni támadásának végeredménye az, ami behozta a kommunizmust Közép- és Délkelet-Európába - ez olyan tett, amit 1917 és 1921 között semmilyen forradalom nem tudott véghezvinni -, meghaladta a felfogóképességüket. Főleg, mivel a kisebbségi bolsevikok könyörtelenül kiaknázták, hogy az oroszokat autokráciához kondicionálták, így a nácik megerősítették saját országuk sorsdöntő irányzatát, hogy összezavarják az okot és az okozatot. Ahogy azt számos történész hangsúlyozta, az ország, ami 1933-ban annyira vágyott a jogrend után, a történelem egyik legbűnösebb és legfelelőtlenebb kormányával végezte. Az eredmény az volt, hogy a keletporosz nők és gyerekek mellett saját emberei is hasonló szenvedéssel néztek szembe, mint amivel Németország a lengyel és a szovjet civileket sújtotta.

Az új hidegháborús helyzet elhitette a Harmadik Birodalom régi gárdájával, hogy mindössze a rossz időzítés volt a bűnük. Így körülbelül három évtizeddel a vereség után egy bonyolult történelmi vita és Németország gazdasági csodájának keveréke képessé tette a németek nagy többségét, hogy szembenézzenek a nemzet múltjával. Más ország ehhez hasonló fájdalmas örökséggel nem tett ennyit az igazság felismeréséért.

A bonni kormány rendkívül éberen őrködött, hogy kegyhelyeket ne létesítsenek a nácizmusnak és vezetőinek. Hitler holtteste jóval a Sztálin dezinformációs akciója után is a Vasfüggöny másik oldalán maradt. Ez azt sejttette, hogy a csata utolsó pillanataiban nyugatra szökhetett. 1970-ben a Kreml végre úgy döntött, hagy teljes titoktartás mellett megszabadul a testtől. A Harmadik Birodalom vezérének temetési szertartása valóban hátborzongató volt. Hitler állkapcsát, melyet Rzsevszkaja olyan gondosan tartott a vörös dobozban a győzelmi ünneplés alatt Berlinben, a SZMERS visszaszolgáltatta, az NKVD pedig megtartotta a koponyát. Ezeket a maradványokat nemrégiben találták meg a régebbi szovjet archívumban. A test megmaradt részét, melyet Magdeburgban a szovjet hadsereg gyakorlótere alatt ástak el, éjjel exhumálták és elégették. A hamvakat beleöntötték a város csatornahálózatába.

Hitler holtteste nem az egyetlen, amely azonosítatlan sírba került. Csaták számtalan áldozatát - mindkét oldal katonáit és civileket - temettek el bombák és gránátok. Hozzávetőlegesen 1.000 testet találnak 1945 óta, évente a Seelowi-magaslatok mellett, a várostól délre eső csendes fenyőerdőben, és építkezési területeken az egyesült Németország új fővárosában. Az értelmetlen mészárlás, melyet Hitler mértéktelen hiúsága okozott, alapjában teszi hiábavalóvá Speer megbánását, vagyis hogy a történelemnek „a záró eseményekre” kell felhívnia a figyelmet. Az alkalmatlanság, a valóság elfogadása elleni esztelen tiltakozás és a náci rezsim embertelensége a bukása idején nagyon is világosan lelepleződött.