Huszonegyedik fejezet
Harc a városban

A civilek, akik felett majd Berija helyettesei hatáskörrel rendelkeznek, minden bizonnyal keveset tudtak a szovjet törvényekről. Sokkal fontosabb dolguk is volt, hiszen a város utcáin, a házakban, de még a rejtekhelyül szolgáló pincékben is tovább folytak a harcok. Április 26-án kora reggel az egyetlen örömet az a zivatar jelentette, mely legalább a tüzek egy részét eloltotta. Furcsa, de ennek ellenére a levegőben terjengő égett szag nemhogy nem enyhült, de még erősödött is.

A polgári lakosság körében már ekkor is súlyosak voltak a veszteségek. A napóleoni gyalogsághoz hasonlóan az élelemért sorba álló nők egyszerűen zárták soraikat, miután egy lecsapódó gránát vagy lövedék megtizedelte őket. Senki sem akarta elveszíteni a helyét. Egyes visszaemlékezések szerint a nők előbb letörölték a vért az élelmiszerjegyről, majd átnyújtották az eladónak. „Úgy álltak ott, mint egy fal”, jegyezte fel egy női naplóíró, „ők, akik nem sokkal korábban már akkor az óvóhelyre rohantak, amikor még csak valahol Közép-Németország felett voltak a vadászgépek.” Miközben a nők a vajból és némi szárazkolbászból álló alamizsnáért álltak sorba, a férfiak csupán egy kör snapsz kedvéért voltak hajlandók feljönni az óvóhelyről. Mindez szimbolikus volt. A nők a túléléssel törődtek, miközben a férfiak háborújuk következményeit próbálták feledni.

A főnyomó vízvezetékek sérülése további, még veszélyesebb sorban állást jelentett. Az asszonyok vödrükkel és zománckancsókkal kezükben álltak sorban a legközelebbi utcai kútnál, hallgatva a fogantyú rozsdás csuklójának fülsértő nyikorgását. A város elleni roham megindulása óta sokat változtak ezek a nők. Olyan káromkodások és megjegyzések hagyták el szinte természetesen ajkukat, melyekre korábban még gondolni sem mertek. „Ezekben a napokban újra és újra”, jegyezte fel az előbbi naplóíró, „azt kellett észrevennem, hogy nőtársaimhoz hasonlóan én is másként érzek a férfiak iránt. Sajnáljuk őket, mert olyan érzelgősek és annyira gyengék. A gyengébbik nem. A felszín alatt mintha mindenkin hatalmas csalódottság lett volna úrrá. A férfiközpontú náci rezsim, és ezzel együtt a »férfi« mítosza is összeomlani készült.”

A náci rendszer, mely soha nem akarta, hogy a nők a háború mocskával - sőt tulajdonképpen bármivel, ami akadályozná a gyermeknevelést - beszennyezzék magukat, most végső kétségbeesésében már azt hangoztatta, hogy a fiatal nők a férfiak oldalán vonulunk harcba. A kevés még működő rádióállomás egyikén a következő felhívást intézték a nőkhöz és a lányokhoz: „Vegyétek fel az elesett katonák fegyvereit és harcoljatok ti is. Védjétek meg a szabadságotokat, a becsületeteket és az életeteket!” Azok a németek, akik Berlintől messze tartózkodtak, megdöbbenve hallgatták „a totális hadviselés e szélsőséges megnyilvánulását”. Mindennek ellenére csupán nagyon kevés nő fogott fegyvert és közülük is a többség az SS kisegítő alakulataiban szolgált. Maroknyian azonban érzelmi okok miatt, vagy a különleges körülményeknek köszönhetően a harcok kellős közepében találták magukat. Hildegard Knef, a korszak ünnepelt színésznője, hogy szerelmével, Ewald von Demandowskyval maradhasson, egyenruhát húzott és csatlakozott kedvese alakulatához, mely a schmargendorfi teherpályaudvart védte.

*

A lakóházak pincéiben a párok étkezés közben kerülték egymás tekintetét. Az egész olyan volt, mintha a hosszú vonatúton egy fülkében utazó családok egymás szeme láttára éppen kis elemózsiájukat fogyasztanák, s eközben a magánszféra látszatát is próbálnák megőrizni. Amikor azonban hírt kaptak, hogy a szomszédos laktanyát kiürítették, az előzékenység és a kulturáltság látszata egy szempillantás alatt szertefoszlott. A törvénytisztelő polgárokból féktelen fosztogatók lettek. Minden férfi, nő és gyermek kizárólag magára gondolt és mindent megragadott, amit csak tudott. Mihelyt dobozaikkal kiléptek az utcára, látva a többiek által összelopott javakat, önkéntelenül is megkezdték a cserekereskedelmet. Kötött feketepiaci árakról ebben az időben nem beszélhetünk. A szeszély és az egyes emberek szükségletei határozták meg az értéket - egy vekni kenyérért egy üveg snapszot lehetett kérni, egy lámpaelem egy guriga sajtot ért. Az elhagyott üzleteket ugyancsak kifosztották. A személyes és a népi emlékezetben még elevenen élt az 1918-as berlini tél képe. Most a „hörcsögök” egy új generációja halmozott fel élelmiszert, gondolva a közelgő nehéz időszakokra.

Nem az éhezés jelentette azonban a legfőbb veszélyt. Sokan az erőteljes szovjetellenes propaganda ellenére sem voltak felkészülve a Vörös Hadsereg bosszújára. - El sem tudtuk képzelni, hogy mi vár ránk - emlékezett vissza Gerda Petersohn, a Lufthansa egyik titkárnője. a keleti fronton harcoló rokonok soha nem említették, hogy mi történt a szovjet lakossággal. Amikor pedig a kérlelhetetlen propaganda az esetleges erőszakos cselekmények veszélyére figyelmeztetett, sok nő azzal biztatgatta magát, hogy mindez vidéken megtörténhet ugyan, ám a városban, mindenki szeme láttára ez elképzelhetetlen.

Gerda, a tizenkilenc éves lány, aki korábban a neuköllni vasúti kocsiból elhozta a malátatablettákat, gyakran találkozgatott egy másik, vele egykorú lánnyal, aki ugyanabban az épületben lakott. Carmen, mert ez volt a lány neve, a Bund Deutscher Mädel, a Német Leányszövetség (a Hitlerjugend női megfelelője) tagja volt. A szobája falán a Luftwaffe sztárpilótáinak poszterei díszelegtek, és amikor mind közül a leghíresebb, Mölders az életét vesztette, Carmen keserűen megsiratta a hőst.

Április 25-e éjszakáján, amikor a Vörös Hadsereg alakulatai Neuköllnbe érkeztek, minden szokatlanul csendes volt. A ház lakói a pincékbe húzódtak. Hirtelen érezték, hogy egy tank kanyarodott be az utcájukba - az egész épület megremegett. Nem sokkal később huzat keletkezett, jelezve, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Az első orosz szó, amit meghallottak, ez volt: - Sztoj! - Egy középázsiai kinézetű katona lépett be, kezében géppisztollyal, és elvette gyűrűiket, óráikat és az ékszereket. Gerda anyja a lányt egy halom szennyes alatt rejtette el. Egy másik fiatal katona is lejött később a pincébe és mutatta Gerda nővérének, hogy menjen vele, ám az gyermekét ölébe ültette és a padlót: nézte. A katona szólt az egyik férfinak a pincében, hogy mondja meg a lánynak, tegye, amit kér, ám a férfi úgy tett, mintha nem értené. A katona a pince mellett lévő egyik kis szobába akarna vinni a lányt. A szovjet katona egyre csak mutogatott, ám Gerda nővére továbbra is a térdén tartatta gyermekét és nem volt hajlandó mozdulni. A megzavarodott katona elvesztette a türelmét és hirtelen távozott.

Amikor április 26-a reggelén előmerészkedtek a pincéből, ráébredtek, hogy könnyedén úszták meg a kalandot. Szörnyű történeteket hallottak az éjszaka történtekről. Az egyik hentes tizennégy éves lányát egyszerűen agyonlőtték, amikor az ellenkezni próbált. Gerda unokanővérét, aki a közelben lakott, csoportosan erőszakolták meg a szovjet katonák, és végül a család összes tagja felakasztatta magát. A szülök meghaltak, ám Gerda unokanővérét: az egyik szomszéd még időbon levágta és Petersohnék lakásába vitte. A lány nyaka körül jól láthatók voltak a kötél nyomai. A fiatalasszony mellette volt, amikor a szerencsétlen magához tért és ráébredt, hogy szüleit elvesztette, öt pedig megmentették.

A következő éjszakán a családok úgy döntöttek, hogy nem mennek le a pincébe, hanem az egyik nappaliban gyűlnek össze, remélve, hogy így többen talán nagyobb biztonságban lesznek. Több mint húsz asszony és gyermek tartózkodott a helyiségben. Petersohn asszony Gerdát, a másik lányát és menyét egy majdnem földig érő abrosszal letakart asztal alá rejtette. Nem sokkal később Gerda orosz szavakat hallott és megjelentek a hozzá tartozó orosz csizmák is olyan közel az asztalhoz, hogy akár meg is érinthette volna őket. A katonák elvittek a szobából három fiatal nőt. Egyikük Carmen volt. Gerda hallotta a lány sikolyait. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mivel Carmen az ő nevét sikoltozta, de nem tudta, hogy miért. A sikolyok végül sírássá szelídültek.

Miközben a katonák áldozataikkal foglalatoskodtak, Petersohn asszony döntésre szánta el magát. - Még visszajönnek - suttogta az asztal alatt rejtőző három nőnek. Kérte őket, hogy kövessék és gyorsan felmentek a szétbombázott legfelső emeletre, ahol még mindig ott lakott egy öregasszony. Gerda az erkélyen összekuporodva töltötte az éjszakát, elszántan arra, hogy a mélybe veti magát, ha értük jönnek az oroszok. A legsürgetőbb probléma azonban az volt, hogy elcsitítsák nővére síró kisgyermekét. Gerdának hirtelen eszébe jutottak a Luftwaffe malátatablettái. Amikor a gyerek a nyugtalankodni kezdett, egy malátatablettát csúsztattak a szájába. Mire eljött a reggel, a kisbaba arca tiszta maszat lett a barnás színű cukorkától, ám a taktika bevált.

A reggelek viszonylag biztonságosnak számítottak, mivel a szovjet katonák vagy az éjszakai tivornyát pihenték ki, vagy visszatértek a harcmezőre így Gerdáék is visszamerészkedtek lakásukba. Ágyaikat, jól látható volt, nemi aktusaikhoz vették igénybe az oroszok. A nővérek fiútestvérének gondosan földre terített Wehrmacht-egyenruhájára pedig egyszerűen rászartak a szovjet katonák.

Gerda megkereste Carment, hogy amennyire lehetséges, megvigasztalja, de azt is szerette volna megtudni, hogy miért kiáltozta újra és újra a lány az ő nevét. Mikor Carmen meglátta, Gerda azonnal az ellenségesség jeleit vette észre magatartásában. Ennek oka azonnal egyértelművé vált. „Miért én és miért nem te?” Ezért kiáltotta tehát a másik nevét. A két lány soha többet nem beszélt egymással.

Noha fel lehet fedezni az események menetében valami állandóságot, előre látni soha nem lehetett, hogy mi történik, ha megjelennek a szovjet katonák. Egy másik kerületben a rémült civilek hallották, amint a harcok elcsitultát kelvetően dörömbölnek az óvóhely ajtaján. Nem sokkal később belépett egy géppisztolyos szovjet katona. - Tag, Russzkij! - köszöntötte mosolyogva a bent rejtőzködőket, majd távozott anélkül, hogy egyetlen karórát is eltulajdonított volna. Egy másik csoport katona két órával később már jóval erőszakosabb volt. Megragadták az alig tizennégy éves Klaus Boeselert. - Du SS! - kiáltották. Ez sokkal inkább hangzott megállapításnak, semmint kérdésnek. Olyannyira eltökéltnek tűntek, hogy kivégzik a fiút, hogy a szerencsétlen halálra vált. Végül a többiek a pincében mutogatva meggyőzték a katonákat, hogy a fiú csak iskolás.

Boeseler viszonylag magas növésű fiúként folyamatosan éhes volt. A bombatámadásban megölt lovak testéből minden lelkiismeret-furdalás nélkül kivágott egy jókora adag húst, és hazavitte édesanyjának, hogy az ecetben eltárolja. A szovjet katonák elképedte látták, hogy a városban felnőtt berliniek, akik „se nem kulákok, se nem parasztok”, milyen gyorsan lecsupaszították csontig a lovakat. Boeseler, ráérezve, hogy az oroszok kedvelik a gyerekeket, kézen fogta hároméves kishúgát és együtt átsétáltak a szovjetek közeli táborába. A katonák adtak nekik egy nagy cipót és egy darab vajat. Nem sokkal később azonban hallott a szomszédban történt tömeges nemi erőszakról, ezért anyját és az egyik szomszédot három napra a szenespincében bújtatta el.

*

A tisztaságszerető németek rengeteget szenvedtek az áldatlan higiénés viszonzok miatt. Ruhájuk és bőrük mintha mélyen átitta volna a falakról lepergő port és nem volt víz, amiben megmosakodhattak volna. A körültekintő berliniek a felforralt vizet kannákba öntötték, tudva, hogy a megbízható minőségű ivóvíz nagy kincs lesz a következő napokban.

A még működő néhány berlini kórház annyira le volt terhelve, hogy az újonnan érkezett sebesülteket már nem is tudták fogadni. A helyzetet tovább rontotta, hogy az osztályokat a pincébe kellett leköltöztetni. A bombázások idején a szirénák figyelmeztető hangjára még le lehetett vinni a betegeket, ám a folyamatos tüzérségi támadást nem jelezte előre semmi. Az egyik asszony, aki segíteni érkezett, „véres kötések alól kikandikáló viaszfehér arcokról” számolt be. Az egyik, honfitárs hadifoglyokat műtő francia sebész elmesélte, hogyan kellett a pincében faasztalon dolgozniuk, miközben „alig volt fertőtlenítőszer és az eszközöket is csak nagyritkán tudnak kifőzni”. Nem volt víz sem, amiben a műtősruhákat ki lehetett volna mosni és a világítást is két, dinamóval ellátott biciklivel tudtak csak megoldani.

Hivatalosan segítséget gyakorlatilag nem lehetett kérni, ezért rengeteg sebesültet a házak pincéjében az anyák és a lányok ápoltak. Ez persze veszélyt jelentett, mivel az oroszok bármely katona jelenlétére úgy reagáltak, mintha az egész pince védelmi állás lett volna. Elkerülendő az ilyen helyzeteket, az asszonyok levették a katonákról az egyenruhát, elégették, és az emeletről hoztak ruhákat. További veszélyt jelentett, ha a Volkssturm tagjai - a menekülés mellett döntve - fegyvereik és lőszereik jelentős részét hátrahagyták a lakásban. A nők nem vesztegették az időt arra, hogy megszabaduljanak a puskáktól. A szóbeszéd szerint azonban az oroszok több esetben a ház összes lakóját kivégezték, ha a lakásban fegyvereket találtak.

A plébánia kútja volt az a hely, ahol első kézből lehetett információhoz jutni. A hivatalos hírek teljesen megbízhatatlanak voltak. A Berlin jelképe után „páncélos medvének” nevezett újságban például az jelent meg, hogy Oranienburgot és még néhány várost visszafoglalták a német csapatok. Goebbels propagandaminisztériuma - ahogy a berliniek hívták, a „Promi”- most, hogy a rádióállomások az ellenég kezére kerültek, röplapok osztogatására korlátozta tevékenységét. Az egyik ilyen cetlin például ez állt: „Berlin lakossága! Tartsatok ki. Wenck serege jön és felszabadít minket. Még néhány nap és Berlin újra szabad lesz.” Egyre kevesebben hitték azonban el, hogy egyetlen német hadsereg feltartóztathatja majd a város központja felé tartó hatalmas ellenséges haderőt. Annál többen ragaszkodtak viszont az elmélethez, mely szerint majd az amerikaiak mentik meg a főváros lakosságát, noha a szovjet csapatok által Berlin köré ront gyűrű már ezt a reményt is szerte kellett volna, hogy foszlassa.

*

Szebelev ezredes, a város északnyugati kerületében, Siemensstadtban állomásozó 3. gárda-harckocsihadsereg műszaki tisztje időt tudott szakítani arra, hogy-családjának írjon lát sort. „jelenleg tisztjeimmel egy épület ötödik emeletén ülök és az egységeknek szóló parancsokat írom. A híradósok és a futárok rohangásznak ki-be. Berlin központja felé nyomulunk tovább. Fegyverropogás, tüzek és füst mindenhol. Katonák rohannak az egyik házhól a másikba, és óvatosan kúsznak át az udvarokon. A németek az ablakokból és a kapualjakból lőtték tankjainkat, ám Bogdanov tábornok harckocsizói ügyes taktikához folyamodtak, nem az utcák közepén haladnak előre, hanem a járdákon, és míg az egyik az utca bal oldalát lövi, addig a másik jobbra tüzel az ágyúval. A németek menekülnek az ablakokból. A házak udvarán a segédcsapatok teherautókról élelmet osztanak a város éhező lakolnak. A németek teljesen lefogytak, szörnyen néznek ki. Berlin nem szép város. Keskenyek az utcák, mindenhol barikádok, lerobbant villamosok és más járművek állnak. A házak üresek, mert mindenki a pincékben rejtőzött el. Mindannyian örömmel hallottuk, hogy újra vetitek a gabonát. Milyen jó lenne, ha burgonyát, paradicsomot, uborkát, tököt és más zöldséget ültethetnék. Viszlát, ölellek és csókollak benneteket. Pjotr.”

Szebelev nem említette, hogy a fenti taktikát csak késve dolgozták ki, emiatt pedig súlyos veszteségeket szenvedtek a szovjet alakulatok. Zsukov, mivel az előrenyomulás lendületére fektette a hangsúlyt, két harckocsihadseregét egyenesen a vámba küldte. Még Csujkov, Sztálingrádban szerzett babérjaira oly büszke 8. gárdahadserege is rengeteget hibázott kezdetben. A szerepek ugyanakkor teljesen felcserélődtek, mivel most támadóként a Vörös Hadsereg élvezte a gépesített erőfölény és a légi támogatás nyújtotta előnyöket, míg védőként a Wehrmacht volt kénytelen rejtőzködni.

*

A Waffen-SS katonái nem gondolták komolyan, hogy az utcasarkok közelében sebtében felállított barikádokon majd sokáig tarthatják magukat. Tudták, hogy a szovjetek ezeket a nem különösebben hatékony útakadályokat fogják majd először szétrobbantani. A házak felsőbb emeletének ablakaiba nyugodtan kiállhattak a fegyveresek, mivel a harckocsik nem tudták elég magasra emelni az irányzékot. A Panzerfaustokat azonban a földszinti és a pinceablakokból használták, mivel ezekkel a fegyverekkel nem lehetett fentről pontosan célozni. A Hitlerjugend és hamarosan a - főleg hazájukért fegyvert fogni kész első világháborús veteránokból álló - Volkssturm még harcoló alakulatai is utánozták az SS taktikáját. A Vörös Hadsereg katonái csak „totálként” emlegették a Hitlerjugendet és a Volkssturmot, mivel ezek a „totális vagy teljes mozgósítás” szüleményei voltak. A Wehrmacht tisztjei egyszerűen csak „ragunak” hívták őket, utalva arra, hogy „régi hús és friss zöldség keverékéről” van szó.

A veszteségek - és különösen az 1. gárda-harckocsihadsereg veszteségei - az alkalmazott taktika újragondolására ösztönözték a hadvezetést. Az első „új taktika” az volt, amikor a páncélosokra géppuskásokat ültettek, hogy azok folyamatosan lőjék a lassan előrehaladó tankok fölé magasodó épületek ablakait. Annyi katona kapaszkodott azonban fel a harckocsikra, hogy azok alig tudták elfordítani a lövegtornyot. Ezután ismét ágybetéteket és különféle egyéb fémdolgokat rögzítettek a járművekre, hogy a Panzerfaustok lövedékei idejekorán robbanjanak fel. A nyílt területen állá barikádok és épületek megsemmisítéséhez egyre nagyobb szükség volt azonban a 152 és 203 milliméteres tarackokra. A 3. csapásmérő hadsereg szintén gyakran vetette be légvédelmi ütegeit a háztetőkön magát befészkelt ellenséggel szemben.

A gyalogsági taktikát nagyrészt Csujkov Sztálingrád óta vezetett, majd Poznań lerohanását követően sietve naprakésszé tett feljegyzései alapján dolgozták ki. Ő abból indult ki: „A nagyobb alakulatok normál harci körülményekhez alkalmazkodó módszerekkel végrehajtott támadó hadműveletei nem járhatnak sikerrel.” A két harckocsihadsereg gyakorlatilag ezzel indított Berlinben. A tábornok helyesen emelte ki a megfelelő felderítés jelentőségét, melynek egyaránt képesnek kell lennie a legmegfelelőbb megközelítési út és az ellenség esetleges menekülési útvonalainak feltárására. A füst vagy a sötétség a céltól mért harmincméteres távolságig megfelelő lehetőséget teremt a gyalogsági előrenyomulás álcázására, eltérő esetiben elkerülhetetlenül nagy veszteségekkel kell számolni.

A hat-nyolc főből álló rohamcsapattik mögött ott kell lennie az erősítésnek és a tartaléknak is, hogy az esetleges ellentámadásokat sikeresen lehessen visszaverni. A rohamcsapatokat éppúgy, mint Sztálingrádban, „kézigránátokkal, géppisztolyokkal, tőrökkel és a kézitusában fejszeként használható kiélezett ásókkal” kell felfegyverezni. Az erősítésként bevetett alakulatokat „nehézfegyverzettel”, géppuskákkal és páncéltörő fegyverekkel kell felszerelni. Az alakulathoz tartozó utászok robbanószerrel és csákánnyal tudnak a házak falán lyukat ütni. Veszélyt jelentett azonban, hogy a falon keletkező lyukon a német katona elsőként hajíthatott át egy gránátot. A szovjet katonák azonban hamarosan rájöttek, hogy erre a célra a legjobban a Volkssturm által hátrahagyott Panzerfaustok felelnek meg. A robbanás ereje ugyanis bárkit földhöz vágott a másik oldalon.

Miközben az egyes rohamalakulatok házról házra haladtak előre, mások a háztetőkön nyomultak tovább, megint másak a pincékben likvidálták a Panzerfaustokkal felfegyverzett ellenséget. A lángszórókat szintén bevetették. Az utászok síndarabokra dinamitot kötöttek, hogy az a végső támadásnál majd srapnelként szolgáljon.

A civilek jelenléte nem különösebben zavarta a szovjeteket. A Vörös Hadsereg katonái az utcán zajló heves tűzpárbaj ellenére géppisztollyal egyszerűen kihajtották őket a pincékből. Sok összezavarodott szovjet tiszt erőszakkal akarta evakuálni a német civileket, vagyis ugyanúgy cselekedtek, mint a német hatodik hadsereg a sztálingrádi harcok során.

- Nem volt idő arra, hogy eldöntsük, ki kicsoda - mondta az egyikük. - Néha egyszerűen csak behajítottunk egy gránátot a pincébe és továbbálltunk.

Ezt rendszerint azzal indokolták, hogy a polgári ruhát öltő német tisztek nők és gyermekek között szoktak elrejtőzni. A polgári lakosság által elmondottak ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy a körükben elrejtőzni akaró tiszteknek vagy katonáknak minden esetben meg kellett szabadulniuk fegyverüktől és egyenruhájuktól. Kevés olyan kivételes eset akadt, amikor a civilek között elrejtőző német katonák hátbatámadták az oroszokat.

Csujkov kíméletlen harcmodor alkalmazását sürgette az épületekben végrehajtott tisztogatások során. „Dobd be a kézigránátot és nyomulj tovább. Gyorsaságra, tájékozódási képességre, kezdeményező készségre és kitartásra lesz szükséged, mert a váratlan egészen biztosan be fog következni. Szobák és folyosók labirintusában találod majd magad, melyek mindegyike veszélyt rejthet számodra. Nem baj. Minden saroknál hajíts be egy kézigránátot. Menj tovább. Géppuskasorozatot lőj minden egyes még meglévő mennyezetdarabra. Amikor pedig eljutsz a következő szobáig, dobj be egy újabb gránátot. Használd a géppisztolyt, és soha ne vesztegess egy pillanatot sem.”

Mindez jól működött a tapasztalt katonák esetében. A rövid tanfolyamokról kikerülő fiatal tisztek viszont egyáltalán nem tudták, hogyan képezzék vagy irányítsák embereiket a teljesen ismeretlen környezetben. Az oderai ütközet és a Zsukov által elrendelt „huszonnégy órás” előrenyomulást követően ráadásul a katonák teljesen kimerültek. A fáradtság pedig jelentősen megnövelte a reakcióidejüket. A mozsarak gyutacsát nem ritkán rosszul kötötték be és a lövedék még a csőben felrobbant, a német gránátokat használni próbáló katonák pedig gyakran magukat és bajtársaikat sebesítették meg.

A hadsereg szintjén még nagyobb arányban fordultak elő ilyen balesetek. Noha a kétfedeles U-2-esek folyamatosan figyelték a lövegállások elhelyezkedését, a tüzérségi ütegek és katyusák gyakran a szomszédos hadsereg alakulatait kezdték lőni, ahogy a városközpont felé haladva eltűntek az alakulatok között húzódó határvonalak. „Sűrűn előfordul, hogy katonáink egymásra nyitnak tüzet”, írta Lucsinszkij tábornok, a Ribalko 3. gárda-harckocsihadseregét biztosító 28. hadsereg parancsnoka. A városi csatateret borító füst pedig azt eredményezte, hogy a Zsukov és Konyev frontjaihoz tartozó három különböző légi hadsereg nem ritkán a Vörös Hadseregre dobta le halált hozó rakományát. A helyzet különösen a város déli részén vált kritikussá. Az 1. Ukrán frontot támogató légiezredek gyakran intéztek véletlenül támadást a 8. gárdahadsereg ellen. Csujkov gyakran emelt Zsukovnál kifogást, követelve a „szomszédos” alakulatok visszavonását.

A 8. gárdahadsereggel és az 1. gárda-harckocsihadsereggel a Tempelhof repülőtérért folytatott ütközet gyakorlatilag április 26-án egész nap zajlott. Amikor a Müncheberg páncéloshadosztály ellentámadást indított, olyan kevés harckocsi maradt sértetlen, hogy később önállóan, a Panzerfaustokkal felfegyverzett Hitlerjugend gyalogsági támogatásával kellett a német tankoknak akcióba kezdeniük. A túlélők estig folytatták a küzdelmet. Saalbach Sturmbannführer az Anhalter pályaudvarra vonta vissza a Nordland felderítő zászlóaljának megmaradt járműveit. A hadosztály még bevethető nehézfegyvereit, a „Hermann von Salza” zászlóalj nyolc Tigris harckocsiját és több rohamlöveget az állatkerthez, vezényelték.

*

A reggel heves bombázással indult. „Szegény belváros”, írta egy asszony naplójába Prenzlauerbergben, amint rázendítettek a tüzérség ágyúi. Különösen heves támadás érte a kis állatkertet és környékét. A detonációk által teljesen tönkretett parkról nehezen lehetett elképzelni, hogy egykor a gyerekek kedvelt játszóhelye volt.

Csujkov és Katukov erőiket a - a waterlooi ütközetről elnevezett és furcsamód francia SS-alakulatok álra! védett - Belle-Allianceplatz és az Anhalter pályaudvar irányába küldték tovább. Konyev csapataival egyre hevesebbé vált a versengés, ám ezt viccekkel próbálták leplezni.

- Most már nem is az ellenségtök hanem a szomszédainktól kellene félni - mondta Csujkov egyik hadtestparancsnoka Vaszilij Grosszmannak. - Elrendeltem, hogy a kiégett tankokkal zárják le szomszédaink Reichstaghoz vezető írtját. Nincs Berlinben annál lehangolóbb, mint amikor a szomszédos alakulatok által elért sikerekről hallasz.

Csujkov már nem vette ilyen könnyedén a dolgot. Az elkövetkező két napban balszárnyával bevágott a 3. gárda-harckocsihadsereg frontszakaszára, hogy azt így kitérítse a Reichstag felé vezető út tengelyéből. Ribalkót még csak nem is figyelmeztette, így az 1. Ukrán front tüzérsége nyilván az ő emberei közül is sokakat lemészárolt.

*

A katyusákat - „a villámcsapásokat” - nem csupán a pszichológiai hadviselés részének tekintették, de a nyílt területen állá célpontok ellen is folyamatosan bevetették. Április 26-án kora reggel a Hohenzollerndammon lévő főhadiszálláson Refior ezredest, a Berlin védelmét ellátó erők vezérkari főnökét lövedéksorozatok ébresztették durván rövid álmából.

- A frontot megjárt öreg rókák - jegyezte meg Refior - jól tudták, hogy ez legtöbbször a katyusasorozat előtti „beköszönés”.

Ha pedig a főparancsnokság a katyusák lőtávolságán belül volt, itt az ideje továbbállni. Weidling tábornok már korábban a mellett a „Bendlerblock” - a Bendlerstrassén álló régi főparancsnokság - mellett döntött, ahol a júliusi puccsot követően Von Stauffenberg ezredest is kivégezték. Az épületben jól felszerelt légvédelmi óvóhelyek voltak és a közelben állt a Birodalmi Kancellária is, ahova Weidlinget gyakran behívatták.

A Bendlerblock mélyén Weidling törzskara azt sem tudna, hogy nappal van, vagy éjszaka. Cigarettával és kávéval tartották ébren magukat. A generátoroknak köszönhetően végig volt világításuk, ám a levegő nyirkos is büdös volt. A körzetparancsnokok telefonon egyre kétségbeesettebben kértek segítséget, ám már semmilyen tartalék nem állt rendelkezésre.

Azon az estén Weidling előadta Hitlernek javaslatát, mely szerint a további pusztítás és emberveszteségek elkerülése érdekében egy tömeges kitörést kellene megkísérelni a városból. A terv szerint a Hitler kíséretét ellátó helyőrségnek nyugati irányba kellene kitörnie, hogy csatlakozzon a Visztula hadseregcsoport megmaradt alakulataihoz. Itt a megmaradt, közel negyven harcra fogható páncélosból is a hadosztályok jelentős részéből egy éket képeznének. Ezt követné a „Führergruppe” Hitlerrel, a Birodalmi Kancellária személyzetével is más vezetőkkel. Az utóvédet egyetlen megerősített hadosztály alkotná. A kitörésre április 28-a éjszakáján kerülne sor. Amikor Weidling befejezte, Hitler megcsóválta a fejét.

- Javaslata teljesen rendjén való. Ám mindennek mi az értelme? Nincs szándékomban az erdőkben bolyongani. Itt maradok, is csapataim élén fogok elbukni. Ami önt illeti, folytatnia kell a harcot város védelméért.

Az egész hasztalan voltát jól összegezte a falakra festett szlogen: „Berlin német marad”. Az egyik ilyet azután áthúzták és cirill betűvel ezt írták alá: „De hát én már Berlinben vagyok! Szidorov.”

*

A Vörös Hadsereg nemcsak hogy megérkezett Berlinbe, de a legfontosabb szolgáltatások biztosítása érdekében már az átmeneti közigazgatási rendszer kiépítését is megkezdte. Zsukov, aki még semmit sem tudott Berija azon tervéről, hogy a polgári ügyeket az NKVD felügyelje, éppen ekkor nevezte ki Berlin parancsnokává Berzarin vezérezredest, az 5. csapásmérő hadsereg vezetőjét. Még Szuvorov marsall a tizennyolcadik században volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy az oda megérkező első hadsereg adja egy város parancsnokát. A Vörös Hadsereg sem akart szakítani ezzel a tradícióval. Csujkov minden bizonnyal irigyelte vetélytársát.

Grosszmann április 26-án tett látogatást Berzarin főhadiszállásán. „Berlin parancsnoka”, írta jegyzetfüzetébe, „kövér, ravasz barna szemei vannak, haja korán őszül. Rendkívül okos, nagyon kiegyensúlyozott és ravasz.” Aznap „a világ teremtése” zajlott. Behívatták a polgármestereket, a berlini elektromos művek, a vízszolgáltatók, a csatornaművek és a közlekedési társaságok igazgatóit, a gyártulajdonosokat és a közszereplőket. „Mindenki itt, ebben az irodában veszi át a kinevezését.

Az igazgatóhelyettesekből igazgatók lesznek, a regionális jelentősége cégei: vezetőiből nagy befolyású iparbárók.” Grosszmant a kimondott szavaknál jobban izgatta a testbeszéd: a „csoszogás, az üdvözlés és a sóhajtások”. Régi kommunisták jelentek meg a nácik hatalomra jutása előtti időszakból, hátha nekik is jut valamilyen poszt. „Egy öreg szobafestő (német kommunista párttagsági igazolványát mutogatja. 1920 óta tag. Berzarin hivatalnokait nem különösebben érdekli a dolog. Azt mondják neki: »Foglaljon helyet.«„

A többi jelenlévő oroszhoz hasonlóan Grosszman is elképedt, amikor a polgármesterek, azt követően, hogy közölték velük, hogy az utcák megtisztításához munkásokra van szükség, megkérdezték: - Mennyit fognak az emberek ezért kapni? - Annak fényében, hogy a szovjeteket Németországban rabszolgamunkára kényszerítették, a válasz teljesen nyilvánvaló volt. „Itt mintha mindenkinek határozott elképzelései lennének az őt megillető jogokról”, jegyezte meg Grosszman. A német civilek azonban igencsak megdöbbentek, amikor másnap, április 27-én a szovjet katonák Berlin déli kerületeiben begyűjtöttek 2.000 német asszonyt, és a Tempelhof reptérre szállították őket, hogy megtisztítsák a kifutópályát a repülőgéproncsoktól. A Vörös Hadsereg légiereje huszonnégy óra múlva már légi támaszpontként akarta használni a Tempelhofot.

*

A városközpont, a Z körzet felé visszavonulás során a harc egyre hevesebb lett. Ha a németek Panzerfausttal kilőttek egy szovjet tankot, a helyi szovjet parancsnok katyusasorozattal állt bosszút. Az ilyen harctéri támadófegyverrel való visszavágás azonban éppen olyan volt, mintha a partizántámadásokat megtorlandó civileket lőttek volna agyon.

Szovjet katonák elfogtak egy Panzerfaustokkal felfegyverkezett francia SS-ekből álló kis csoportot. A francia altiszt állítása szerint ők kényszermunkások voltak, akiket a németek az. Oderánál megindított szovjet támadás idején erőszakkal soroztak be. Szerencséjükre hittek nekik, ugyanis ekkor még a szovjet katonák nem tudtak az SS-tetoválásokról.

Ugyanezen az estén történt a Harmadik Birodalom bukását olyannyira jellemző groteszk esetek egyike is. Ritter von Greim tábornokot, akit Münchenből Hitler hívatott magához, hogy átvegye a Luftwaffe irányítását Göringtől, hordágyon a bunker egyik csarnokába vitték. A főtiszt a lábán sebesült meg, mikor egy szovjet légvédelmi üteg eltalálta gépet. „Társaságában volt szeretője, az ismert tesztpilóta, Hanna Reitsch is, a Führer elkötelezett híve. Útjuk utolsó szakaszán, a Grünewald felett érte őket a támadás, ám Hanna Reitsch átnyúlva a sebesült Greim válla felett sikeresen tette le a repülőgépet a Brandenburgi kapu közelében. Tettével bátorságról és nagy szakértelemről tett tanúbizonyságot. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy Hitler - ragaszkodva a parancsnokság jelképes átadásához - majdnem a halálba küldte azt a férfit, akit egy amúgy már gyakorlatilag megszűnt szervezet élére kívánt kinevezni.

*

Másnap, április 27-én Krebs tábornok az irányítása alatt álló katonákat félrevezető náci főhivatalnokok nyomdokaiba lépett. Noha a tárgyalásokkal kapcsolatban kitérően nyilatkozott, azt állította, hogy „az amerikaiak az Elba és Berlin közötti kilencven kilométeres utat nagyon rövid idő alatt meg tudják tenni és azután minden jóra fordul majd”.

Függetlenül annak mértékétől vagy hatékonyságától, mindenki erősítést akart kapni. Mohnke szinte önkívületi állapotban mesélte Krukenbergnek, hogy egy századnyi tengerész érkezett repülőgéppel és azok már el is foglalták állásaikat a külügyminisztérium wilhelmstrassei épületének kertjében. Krukenberg azonban annak a hírnek jobban örült, hogy az 503. SS-nehézpáncélos-zászlóaljat erősítésként a Nordland mellé rendelték. Érkezett továbbá egy csoport litván SS-katona is. Krukenberg nem véletlenül jegyezte meg, hogy hamarosan Európa összes népe képviselteti magát a körzetben. Figyelembe véve a tényt, hogy 1945-re az SS fele nem német származású volt, ez nem is volt olyan nagy csoda. Ha pedig, mint ahogyan az a kommunisták és a fasiszták esetében történt, nemzetközi polgárháborúba sodródik a világ, nos akkor nem meglepő, hogy Berlin eleste az európai politikai szélsőjobb halotti máglyája lett.

Krukenberg hadosztály-parancsnoksága hamarosan egy, a Stadtmitte U-bahn-állomáson veszteglő, áram és telefon nélküli metrókocsiba került át. Katonái is csupán azért tudtak tovább dolgozni, mert előzőleg, kifosztották a közeli Gendarmenmarkt élelmiszerboltjait. Fegyverkészletük most már a Birodalmi Kancellária pincéiben kialakított, rögtönzött fegyverraktárból származó Panzerfaustokra korlátozódott. Ezeket az ugyancsak fegyver- és lőszerhiánnyal küzdő franciák - a többi katonához hasonlóan - eredeti funkciójuk mellett a házról házra vívott közelharcokban is használták. Pehrsson Hauptsturmführer négy, a Vörös Hadseregtől szerzett páncélozott csapatszállítóval, valamint az eredetileg a Nordlandhoz tartozó két lövészpáncélossal érkezett a Birodalmi Kancellária védelmére. A hadosztály többi járművét felrobbantották, mivel vagy kifogyott az üzemanyag, vagy lerobbantak a Neuköllnből történő visszavonulás során.

Z körzetben a sebesült katonákat hátraküldték az Adlon Hotel pincéjében kialakított kötözőhelyre. Az SS-katonákat egy másik, a Birodalmi Kancellária pincéiben felállított, és SS-orvosok, valamint ápolónők által működtetett elsősegélyhelyre vitték. Itt a csata végére mintegy 500 sebesült zsúfolódott össze. Egy még ennél is nagyobb kötözőhely, a Thomaskeller Lazarett, olyan volt, mint egy „mészárszék”. A polgári kórházakhoz hasonlóan a katonai létesítményekben sem volt élelmiszer, víz, vagy érzéstelenítő.

*

A szovjet csapatok berlini előrenyomulása nem volt egyenletes üteműnek mondható. Északnyugaton a 47. hadsereg, mely korábban Konyev 4. gárda-harckocsihadseregéhez csatlakozva teljessé tette a várost körülzáró gyűrűt, most Spandau felé tört előre. A szovjet tisztek nem is sejtették, hogy az itt álló erődben helyezték el a németek a Tabun és Szarin harcigázok kifejlesztésével foglalkozó kutatóközpontot.

A hadsereg részt vett a Gatow repülőtéren zajló ütközetben is, ahol Volkssturm-egységek és a Luftwaffe tisztiiskolásai a repülőgéproncsok fedezékéből 88 milliméteres légvédelmi ágyúkkal tüzeltek rájuk.

Északon a 2. gárda-harckocsihadsereg alig jutott előre Siemensstadtban, miközben a 3. csapásmérő hadsereg már elérte az állatkert és Prenzlauerberg északi peremét. A 3. csapásmérvi hadsereg megkerülte a Humboldthainnál álló beton ütegtornyot, melynek ágyúit csak a szovjet nehéztüzérség és a légierő együttes támadása tudta csak végleg elhallgattatni. Folytatva a szemlét az óra járásával megegyező irányban, szót kell ejtenünk az 5. csapásmérő hadseregről is. Ennek a keleti kerületeket támadó alakulatai ugyancsak megkerülték a Friedrichshaini bunkert. Fő erői, azután hogy a 9. hadtest átkelt Treptowba, a Frankfurterallee és a Spree déli partja között nyomultak előre.

Dél felől a 8. gárdahadsereg és az 1. gárda-harckocsihadsereg elérték a Landwehr-csatornát és április 27-én át is keltek azon. A kormányzati negyedhez vezető úton ez volt az utolsó - a Birodalmi Kancelláriától mindössze alig két kilométerre fekvő - jelentősebb akadály még akkor is, ha Zsukov minden hadserege a Sztálin által kijelölt elsődleges célpont, a Reichstag felé vette az irányt. Délnyugaton a 3. gárda-harckocsihadsereg, Grünewaldban balszárnyával oldalba támadva a tizennyolcadik páncélgránátos-hadosztályt, éppen ekkor érkezett meg Charlottenburgba.

A Vörös Hadsereg alakulatai április 24-én érkeztek meg Dahlenbe, és másnap, 25-én jutottak el a Kaiser Wilhelm Fizikai kutatóintézethez. A hatalmas villák és a gondozott, fákkal szegélyezett utcák és az itt folyó heves harcok furcsa kontrasztot képeztek. A frontkatonákat a mindenütt ott levő, kócos pónik, sőt felmálházott tevék vontatta szekérkaravánok követék.

Semmi jelét nem találtuk annak, hogy Ribalko hadseregének parancsnokait, vagy akár magát Ribalkót tájékoztatták volna az intézet jelentőségéről. A Boltzmannstrassén álló komplexum környékét két napon belül teljesen lezáró NKVD-alakulatok és az épületből ki-be járó szakértők azonban minden bizonnyal felkeltették a hadsereg érdeklődését.

A Manhattan-terv lemásolásában egyedül a birtokukban lévő uránium kis mennyisége akadályozta a szovjeteket, így nem meglepő, hogy Berija és Sztálin rendkívül szigorú óvintézkedéseket hoztak a kutatólaboratóriumok biztonsága érdekében. A két szovjet vezető szerette volna hogy az uránium feldolgozására képes német tudósok is rendelkezésükre álljanak. Berija mindent pontosan előkészített a berlini akcióra. A különleges megbízatás végrehajtásáért felelős tiszt Mahnyev vezérezredes lett. A laboratóriumok és az urániumkészletek biztosításában résztvevő, jelentős létszámú NKVD alakulatok irányításával nem kisebb személyiséget, mint a Vörös Hadsereg mögöttes területein végrehajtandó hadműveletek főparancsnokát, Krulev tábornokot bízták meg. Az NKVD kohászati szakértője, Zavenyagin tábornok Berlin határában egy bázist alakított ki, és a kutatócsoport tudósai innen felügyelték az anyagok mozgását, valamint a laboratóriumok leszerelését.

Az NKVD-bizottság hamarosan elkészítette jelentését. A Kaiser Wilhelm Intézetben a berendezések mellett találtak „250 kilogramm urániumfémet; három tonna uránium-oxidot; húsz liter nehézvizet”. Váratlan szerencse volt, hogy a három tonna uránium-oxidot a németek véletlenül Dahlembe küldték. A sietségre külön okot adott, emlékeztette később Malenkov és Berija teljesen szükségtelenül Sztálint, hogy „a Kaiser Wilhelm Intézet a későbbi szövetséges megszállási övezet területén állt”. „Figyelembe véve, hogy a fent említett berendezések és anyagok milyen jelentőséggel bírnak a Szovjetunió számára”, írták, „kérjük engedélyét, hogy az említett vállalatoknál és intézetekben álló berendezéseket leszerelhessük és minél előbb a Szovjetunióba szállíthassuk.”

Nemsokára meg is érkezett a felhatalmazás „a Mahnyev elvtárs által vezetett NKVD-bizottság” részére, „hogy a berlini Kaiser Wilhelm Intézet összes berendezését és az ott talált nyersanyagokat a Szovjetunióba, a „Tudományos Akadémia és az NKVD különleges fémrészlege által üzemeltetett 2. számú laboratóriumba szállítsák.”

Mahnyev emberei felkutatták Peter Thiessen professzort és dr. Ludwig Bewiloguát is, akiket repülővel Moszkvába vittek. A Kaiser Wilhelm Intézet meghatározó kutatói - Werner Heisenberg, Max van Laue, Gerlag von Weizsäcker és a néhány hónappal korábban a kémiai Nobel-díjat elnyert Otto Hahn - azonban kicsúsztak a markukból. Őket ugyanis már fülön csípték a britek és mindannyiukat a német tudósok számára kialakított kihallgató központjukba, a kelet-angliai Farm Hallba szállították.

A szovjetek más, kevésbé fontos laboratóriumokat és kutatóintézeteket is leszereltek és sok tudóst szállítattak a Sachsenhausenben felállított különleges börtönbe. Von Ardenne professzor önként jelentkezett. Őt Zavenyagin tábornak azután meggyőzte, hagy „írásban jelentkezzen a szovjet Népbiztosok Tanácsánál azzal, hogy az orosz fizikusokkal szeretne dolgozni és magát, valamint intézetét a szovjet kormány-rendelkezésére bocsátja”.

Berija és Kurcsatov tudósai végre tehát szereztek némi urániumot és néhány szakértőt, hogy rögtön munkához is kezdhessenek. A kísérletek folytatásához azonban további készletekre volt szükség. Szerov láborrokat, az NKVD berlini főnökét utasítatták, hogy késedelem nélkül biztosítsa a csehszlovákiai és mindenekelőtt a Drezdától délre, Szászországban fekvő urániumkészleteket. A megalkuvást nem ismerő Patton tábornok 3. hadseregének jelenléte a térségben rendkívül nyugtalanította a szovjet hatóságokat. Így már talán az is érthető, hogy- miért aggasztotta őket, hogy az amerikai erők esetleg nem vonulnak vissza az előzetesen kijelölt megszállási övezet határai mögé.

*

Dahlemben Ribalko tisztjei közül néhányan látogatást tettek Kunigunde nővérnél, a Haus Dahlem nevű szülészeti és gyermekklinika főnővérénél. Az asszony- tájékoztatta az oroszokat, hogy nem rejteget német katonákat. A tisztek és katonáik kifogástalanul viselkedtek. Sőt, még figyelmeztették is Kunigunde nővért, hogy hamarosan megérkeznek a második vonal katonái, akik már nem biztos, hogy ilyen előzékenyek lesznek. Jóslatuk igaznak bizonyult, ám menekülésre nem volt esély. Apácákat, fiatal lányokat, öregasszonyokat, terhes nőket és gyermeket nemrég szült asszonyokat egyaránt megerőszakoltak. Az egyik nő a „középkor szörnyűségeihez” hasonlította a Dalelemben történteket. Mások a harmincéves háborút hozták fel példaként.

Úgy tűnik, hogy a berlini hadműveletben részt vevő hadseregeknél általánosan bevett módszer létezett a nemi erőszak áldozatainak kiválasztására. A katonák egyszerűen berontottak a pincékbe, és az összezsúfolódott nők arcába fáklyával világítva magukkal vitték a szerencsétleneket. Az, hogy egyáltalán szelektáltak, mégis változást jelez a kelet-poroszországi gondolkodás nélküli erőszakos cselekményekhez képest. Ekkor már a szovjet katonák sokkal inkább szexuális igényeik kielégítéséhez nélkülözhetetlen eszköznek, semmint a Wehrmacht elleni bosszú pótcélpontjának tekintették a német nőket.

A nemi erőszakot a témában megnyilvánuló szerzők gyakran olyan cselekményként határozzák meg, melynek nem sok köze van a szexualitáshoz. Ez azonban csupán az áldozat szempontjából történd értelmezés. Ahhoz, hogy megértsük a bűntény lényegét, az elkövető nézőpontját is ismernünk kell. Véleményünk szerint különösen igaz ez a második szakaszra, amikor a januári és februári mészárlásokat követően számtalan, nem minősített verni erőszaknak tekinthető bűncselekményre került sor. Az érintett katonák, úgy tűnik, azt gondolták, hogy ők csupán szexuális szükségleteiket elégítik ki azután, hogy olyan hosszú időt eltöltöttek a fronton. A legtöbb erőszaktevő nem is volt indokolatlanul erőszakos, feltéve, ha áldozata nem tanúsított különösebb ellenállást. A későbbi hetekben, mint látni fogjuk egy harmadik, sőt negyedik fázis is kialakult. A kiindulópont mégis az, hogy a háborúban a nem kellőképpen fegyelmezett katonák a büntetéstől való félelem nélkül gyorsan lealacsonyodnak a primitív férfiúi szexualitás szintjére. A Kelet-Poroszországban látott értelmetlen erőszak és a berlini nemi örömök közötti különbség jól mutatja, hogy e bűncselekményre nem lehet mindemkor érvényesnek tekinthető definíciót kidolgozni. A disztinkció ugyanakkor felhívja figyelmünket arra is, hogy van a férfiúi szexualitásnak egy olyan sötét arca, mely háborúban, a társadalmi és fegyelmezési korlátok megszűnésével igen könnyen hajlamos megmutatkozni. Sok múlik azonban az adott nemzeti hadseregek katonai kultúráján is. Amint azt a Vörös Hadsereg példája jól mutatja, a tömeges erőszak még köteléket is képezhet az egyes katonák között.

A szovjet politikai tisztek továbbra is „a bosszú ürügyén elkövetett erőszakos cselekményekről” beszéltek. „Amikor behatoltunk Berlinbe”, jelentette az 1. Belorusz front politikai osztálya, „néhány katona fosztogatni kezdett és a civilekkel erőszakoskodott. A politikai tisztek megpróbálták irányításuk alatt tartani az eseményeket. Találkozókat szerveztek, melyeken olyan témák kerültek szóba, mint például a »Vörös Hadsereg katonájának becsülete és méltósága«.” A katonák kordában tartása politikai beszédekkel azonban nem járhatott sikerrel, különösen, mert a párt hivatalos irányvonala is éppen ekkor változott meg.

A németeket mélyen megdöbbentette a fegyelem hiánya a Vörös Hadsereg katonai körében. Ugyanígy meglepő volt számukra, hogy egyes kivételes esetektől eltekintve, amikor például katonákat a helyszínen agyonlőtték - milyen erélytelennek mutatkoznak a szovjet tisztek. A legtöbbször a nemi erőszak miatt panaszt emelő nőket teljes érdektelenséggel fogadták a hadsereg elöljárói, sőt nem ritkán kifejezetten szórakoztatónak találtsík az esetet.

- Vagy úgy? Nos, kárt önökben minden bizonnyal nem okoztak - mondta az egyik körzetparancsnok Berlinben egy csoport asszonynak, akik az ismételt támadások miatt kértek védelmet. Az embereink mindannyian teljesen egészségesek.

Sajnos azonban, ahogyan azt a nők saját kárukra kényelmek voltak később megtapasztalni, több szovjet katona mégiscsak szenvedett valamilyen nemi aktus útján terjedő betegségben.