Hatodik fejezet
Kelet és nyugat

Február 2-án reggel, tehát éppen amikor a németek megindították első ellentámadásaikat az Oderán kiépített szovjet hídfőállások ellen, az USS Quincy kikötött Máltán. „Az elnököt szállító cirkáló”, írta Churchill, „méltóságteljesen futott be Valletta harcok nyomait viselő kikötőjébe.” A brit miniszterelnök azonnal a fedélzetre sietett, hogy üdvözölje Rooseveltet. Noha Churchill nem vette észre, hogy beteg kollégái megdöbbenve látták, milyen kimerült az elnök.

A két férfi immár sokadik találkozása barátságos, szinte már szeretetteljes hangulatban zajlott, Eden - Churchill külügyminisztere - azonban mégis aggódott. A Németország területére nyugatról történő benyomulás kapcsán a feszültég tovább nőtt a nyugati szövetségesek között. A két politikus most a Krím félszigeti Jaltába készült, hogy Sztálinnal közösen megvitassák, hogyan fog kinézni a háború utáni közép-Európa térképe. A nyugati szövetségesek ebben a kérdésben sem értettek egyet, miközben a szovjet vezető pontosan tudta, hogy mit akar. Churchillt és Edent leginkább Lengyelország függetlenségének problémája foglalkoztatta. Roosevelt ezzel szemben az Egyesült Nemzetek Szervezetének mielőbbi létrehozását tartotta a legfontosabb feladatnak.

Február 3-án kora reggel az elnök és a miniszterelnök külön indultak útnak repülőgéppel. A nagy hatótávolságú Mustangok által kísért, elsötétített pilótafülkéjű gépek kelet felé, a Fekete-tenger irányába tartottak, előttük a két delegációval a fedélzetükön szállítógépek haladtak. Hét és fél órás repülőút után érkezlek meg a Jevpatorija közeli Szakijba, ahol Molotov és Visinszkij - a kirakatperek egykori ügyésze, akkor már külügyminiszter-helyettes - várta őket. Sztálin, aki rettenetesen tartott a repüléstől, csak másnap, február 4-én reggel érkezett meg. Moszkvából a cári időkből származó, art nouveau stílusú tapétával díszített, zöld színű vasúti kocsiján utazott ide.

Az amerikai vezérkari főnököket a cár egykori palotájában szállásolták el. George C. Marshall tábornok így például a cárné egykori hálószobáját kapta, melynek titkos lépcsőit állítólag még Raszputyin talpai koptatták. A briteket Voroncov herceg alupkai kastélyában, egy, a tizenkilencedik században, extravagáns mór és skót stílusban épült pazar épületben helyezték el. Roosevelt elnök, hogy ne kelljen sokat mozognia, a tárgyalásoknak is helyszínül szolgáló Livadia kastélyban kapott szállást. A krími harcok és a németek visszavonulása során annyi minden tönkrement, hogy a szovjet hatóságoknak az összes fontosabb munkálatot, így például a vízvezetékek javítását is gyorsan el kellett végezniük ahhoz, hogy a paloták lakhatóak legyenek. A tetemes háborús károk közepette a házigazdák mindent elkövettek, hogy a vendégek kiválóan szórakozzanak. .\ díszebédeken és vacsorákon kaviártól roskadozott az asztal, és folyt a nagyszerű kaukázusi pezsgő. Churchill nem tudta megállni, hogy a kísérteties kastélyokkal övezett tengerpartot ne nevezze el „Hádész Riviérájának”. Még ő sem gyanította azonban, hogy az összes szoba be lett poloskázva, és az NKVD a kerteket is irányított mikrofonokkal fedte le.

Sztálin még az első délután meglátogatta Churchillt, mivel szerette volna megosztani a brit miniszterelnökkel véleményét, mely szerint a Vörös Hadsereg rövid időn belül Berlinben lehet. A szovjet vezető ezután Rooseveltnél tette tiszteletét. Roosevelt esetében Sztálin másképp viselkedett és az események megítélése is változott részéről. Most a német védelem erősségét hangsúlyozta és azt, hogy milyen nehézségekbe ütközik az átkelés az Oderán. Roosevelt biztos volt abban, hogy ChurchilHel ellentétben ő tud bánni a szovjet vezetővel és Sztálin erre még rá is játszott. Az amerikai elnök úgy vélte, hogy egyszerűen csak el kell nyernie Sztálin bizalmát, amire Churchill sohasem lesz képes. Még a Németország megszállására vonatkozó brit elképzelésekkel kapcsolatos ellenérzéséről is nyíltan beszélt. Amikor javasolta, hogy Eisenhower tábornok vegye fel közvetlenül a kapcsolatot a Sztavkával, Sztálin helyeselte az elképzelést. A szovjet vezető élvezte az amerikai őszinteség előnyeit, ám semmit sem árult el viszonzásképpen.

Az amerikai vezetőknek volt még egy okuk, hogy miért ne helyezkedjenek szembe Sztálinnal. Még nem tudták, hogy az atombomba működik-e, így mindent elkövettek, hogy Sztálint bevonják a Japán elleni harcokba. Nem tűnt fel nekik, hogy ez is Sztálinnak kedvez, hiszen úgy teheti rá győztesként újabb zsákmányra a kezét, hogy a harcok gyakorlatilag már véget értek.

A tárgyalássorozat első napján, mely nem sokkal ezt követően kezdődött, Sztálin jóindulatúan azt javasolta, hogy a találkozókat az amerikai elnök vezesse le. A szovjet politikus marsall-uniformist viselt, azon pedig jól látható helyen a Szovjetunió Hőse kitüntetést. A csíkos nadrágot puha kaukázusi bőrből készült csizmába tűrte be. Lábbelijének sarkát megmagasították, mivel Sztálint rendkívül zavarta alacsony termete. Ha lehetett, kerülte az erős fényt is, mivel az leleplezte az arcán lévő himlőhelyeket. A róla készült hivatalos képeket éppen ezért retusálták, hogy így tüntessék el az ilyen tökéletlenségeket.

Antonov tábornok, a szovjet vezérkari főnök hatásos beszédben összegezte a helyzetet, ám mind az amerikai, mind a brit vezérkari főnök úgy értékelte, hogy kollégájuk adós maradt a részletekkel. A brit különösen úgy érezte, hogy a szövetségesek közötti információáramlás egyirányú. Antonov külön kitért arra is, hogy nagy offenzívájuk megindításának időpontja azért lett előrehozva, hogy így nyújtsanak támogatást az amerikaiaknak és a briteknek. Marshall tábornok az ő részéről a szövetséges bombázásoknak a német iparra, vasúti közlekedésre és üzemanyag-ellátásra gyakorolt hatását hangsúlyozta. Mint mondta, ezek az eredmények nagyban hozzájárultak a szovjetek közelmúltban elért sikereihez. Amikor Sztálin elkezdte kiforgatni a Churchill által mondottakat, a találkozó hangulata egyre komorabbá vált, és Rooseveltnek kellett közbelépnie.

Aznap este vacsoránál az általában amúgy jó hangulatot ismét a szovjetek rontották el néhány, a kis nemzetek önrendelkezési jogát vitató megjegyzésükkel. Roosevelt, remélve, hogy ezzel enyhíti a feszültséget, elmondta Sztálinnak, hogy Amerikában a köznyelv őt egyszerűen csak „Joe nagybácsiként” emlegeti. Sztálin, akit saját diplomatái nyilván nem tájékoztattak erről, sértésnek vette ezt a közönséges és tiszteletlen elnevezést. Mentendő a helyzetet, most Churchill lépett közbe és pohárköszöntőt mondott a „nagy hármas” tiszteletére - az öndicséret eme megnyilvánulására már természetesen Sztálinnak is válaszolnia kellett. Ő azonban ezt az alkalmat is arra használta fel, hogy ismét kihangsúlyozza, a „nagy hármas” a világ jövőjéről készül dönteni, és e döntésbe a kis nemzeteknek nem lehet beleszólásuk. Sem Roosevelt, sem Churchill nem értette a célzást.

Másnap, február 5-én, hétfőn reggel az amerikai és a brit egyesített vezérkar találkozott a Sztavka Antonov által vezetett küldöttségével. A Sztavka különösen szerette volna, ha a szövetségesek növelik az Olaszországra nehezedő nyomást, hogy így a németek ne tudjanak hadosztályokat átcsoportosítani Magyarország területére. Ez önmagában teljesen logikusan hangzott, ám akár részét képezhette volna egy olyan szovjet próbálkozásnak is, mellyel azok az amerikaiakat és a briteket akarták meggyőzni arról, hogy Berlin térsége helyett inkább délre koncentrálják erőiket. Marshall tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke, valamint Sir Allan Brooke tábornagy, a birodalmi vezérkari főnök azonban meglehetősen nyíltan figyelmeztették a Sztavkát, hogy a vasútvonalak és a kommunikációs központok ellen intézett légitámadásokon kívül más eszköz nem áll rendelkezésükre, melyekkel a német csapatok átcsoportosítását megakadályozhatnák.

Az, hogy valójában mi is az egész konferencia lényegi kérdése, aznap délután, illetve a következő nap vált világossá. A tárgyalások témája a háborút közvetlenül követő időszak, valamint az volt, hogy miként is viszonyuljanak a legyőzött Németországhoz. Úgy kalkuláltak, hogy a győzelem valamikorra a nyár tájékára várható. Roosevelt az Európai Tanácsadó Bizottságról és a jövőben kialakítandó megszállási övezetekről beszélt. Sztálin egyértelművé tette, hogy ő Németország teljes felosztásában érdekelt. Ezt követően Roosevelt váratlanul bejelentette, hogy az amerikai csapatok a német fegyverletételt követően mindössze két évig maradnak majd Európában. Churchill teljesen megdöbbent a hír hallatán. Ez csupán még inkább hajthatatlanná tenné Sztálint, és egy háború sújtotta Európa valószínűleg túl gyenge lenne ahhoz, hogy ellenálljon a kommunista nyomásnak.

Sztálin azt is közölte, hogy szándékai szerint a Szovjetunió által Németországgal szemben támasztott 10 milliárd dolláros jóvátételi követelés első törlesztőrészleteként leszerelik a német ipart. Nem említette ugyan a konferencián, de a csapatokat az előrenyomulásuk során új ezredesi egyenruháikban meglehetősen félszegen mutató szovjet könyvelőkből álló kormány-bizottságok követték. Feladatuk „a német ipari berendezések és vagyontárgyak módszeres lefoglalása” volt. Ráadásul az egyes hadsereg-parancsnokságokhoz kirendelt NKVD-csoportok széfek felnyitására specializálódott szakemberekkel is rendelkeztek, akiknek a páncélszekrényt lehetőleg még azelőtt kellett kinyitniuk, hogy egy szovjet katona egy zsákmányolt Panzerfausttal megtenné azt, megsemmisítve így egyúttal annak tartalmát is. Sztálin el volt szánva, hogy az utolsó gramm aranyat is kisajtolja Németországból.

Az egyetlen kérdés, mely Sztálint és Churchillt egyaránt szenvedélyesen foglalkoztatta, Lengyelország sorsa volt. A vita nem igazán az ország jövőbeli határai, hanem sokkal inkább a kormány összetétele körül folyt. Churchill kijelentette, hogy a teljesen független Lengyelország létrejötte, mely cél érdekében egyébként Nagy-Britannia 1939 szeptemberében hadba lépett, becsület kérdése.

Sztálin válaszában nem közvetlenül ugyan, de utalt az 1939-es német-szovjet egyezmény titkos záradékaira, melyek lehetővé tették egykor, hogy a Szovjetunió elfoglalja Lengyelország keleti területeit, valamint a balti államokat, míg a nácik az ország nyugati részét kebelezhették be.

- Valóban becsület kérdése - mondta Sztálin felállva -, mert az oroszok a múltban rengeteg bűnt követtek el a lengyelek ellen és a szovjet kormány szeretné most ezeket jóvátenni.

Ezen arcátlan felütést követően, tekintettel a Lengyelországban már érvényesülő szovjet elnyomásról Sztálin a lényegre tért.

- Ugyanakkor azonban biztonsági kérdés is, hiszen Lengyelország a Szovjetunió egyik legbonyolultabb stratégiai problémáját jelenti. A történelem során Lengyelország folyosóként szolgált az Oroszországot támadó ellenséges hadseregek számára. - Ezután azzal érvelt, hogy ezt elkerülendő, Lengyelországnak erős államnak kell lennie. - Ezért érdekelt a Szovjetunió egy hatalmas, szabad és független Lengyelország létrehozásában. A lengyel kérdés a szovjet állam számára tulajdonképpen élet-halál kérdés.

Nyilvánvaló volt, hogy a két utolsó mondat között ordító ellentmondás feszül. Noha ezt nyíltan sohasem jelentették ki, a Szovjetunió kizárólag egy engedelmes, ütközőállamként szolgáló Lengyelországot tudott csak elképzelni. Sem Churchill, sem Roosevelt nem volt képes megérteni, hogy mekkora sokkot is jelentett valójában a szovjeteknek az 1941-es német támadás, és hogy Sztálin emiatt mindenre kész volt, hogy ez többet ne ismétlődhessen meg. Nem jár messze a valóságtól, aki azt állítja, hogy a hidegháború valahol ebben a drámai élményben gyökerezett.

Amikor az érvként a közeli jövőben Berlin ellen indítandó támadáshoz nélkülözhetetlen utánpótlás- és kommunikációs vonalak biztosításának szükségességét hozta fel, Churchill azonnal felismerte, hogy semmi esélye Sztálinnal szemben. A szovjet vezető nagyon okosan keverte a lapokat. Az ideiglenes „varsói kormány”, ahogy ő hívta - az amerikaiak és britek eközben továbbra is „lublini kormányként” említették az NKVD által irányított kommunistákat -, a helyén volt és hatalmas népszerűségnek örvendett. Ami a demokráciát illeti, érvelt Sztálin, a londoni emigráns lengyel kormány nem rendelkezik nagyobb demokratikus háttérbázissal, mint mondjuk De Gaulle Franciaországban. Nem lehetünk biztosak benne, hogy Churchill pontosan vette a sorok közé rejtett üzenetet ne tegyél nekem keresztbe Lengyelországban, mert a francia kommunisták az én irányításom alatt vannak. A franciaországi kommunikációs vonalaid ellen nem hajtott végre akciókat a kommunista irányítású ellenállási mozgalom.

Ha már felemlegette az érdekszférák tiszteletben tartásának kérdését, Sztálin álnokul rákérdezett a görögországi helyzetre. A szovjet vezető az előző év októberében megkötött, balkáni érdekszférákat lehatároló úgynevezett „százalékos” megállapodás alapján vállalta, hogy nem avatkozik be Görögországban és tiszteletben tartja a brit fennhatóságot. Jaltában Sztálin mintha arra próbált volna utalni, hogy Franciaországot és Lengyelországot tekintsék e „százalékos” megállapodás kiterjesztésének, ám a brit miniszterelnök, úgy tűnik, nem tudta dekódolni az üzenetet. Sir Allan Brooke már ekkor gyanította, hogy Churchill nem értett meg mindent.

Sztálin továbbra is nyomás alatt tartotta tárgyaló partnereit. Azt állította, hogy a lengyelek 212 szovjet katonát öltek meg. Churchill kénytelen volt abban egyetérteni, hogy elfogadhatatlan, ha a nem kommunista lengyel ellenállás, a Honi Hadsereg támadásokat hajt végre a szovjet csapatok ellen. A miniszterelnök természetesen nem tudta, hogy a konfliktus legtöbbször a mögöttes területek biztosításáért felelős NKVD-ezredek provokációja nyomán robbant ki, amikor letartóztatva az ellenállás tagjait, nem egyszer kínzásokkal kísérelték meg rávenni őket társaik elárulására, valamint fegyverkészleteik rejtekhelyének felfedésére. A túlságosan beteg és kimerült Roosevelt ragaszkodott ugyan ahhoz, hagy Lengyelországban szabad választásokat bonyolítsanak le, ám mivel a lengyel belpolitikát egyértelműen a szovjetek ellenőrizték, ez csupán hiú ábránd maradt. Harry Hopkins, az amerikai elnök főtanácsadója úgy becsülte, hogy Roosevelt az elhangzottaknak legalább a felét fel sem fogta.

Sztálin meg volt győződve arról, hogy nyert. Amint a szovjet képviselők érezték, hogy többé senki sem vitatja jogukat, hogy Lengyelország felett ellenőrzést gyakoroljanak, rögtön feladták az ENSZ szavazati rendszerére vonatkozó amerikai javaslattal szembeni elutasító álláspontjukat. Február 8-án, egy magántalálkozó keretében pedig sikerült előrelépést elérni az amerikaiakat foglalkoztató máik kérdésben is, vagyis hogy Sztálin a Németország felett aratott győzelmet követően kész-e szerepet vállalni a Japán elleni háborúban.

Sztálin győztesként nem volt könyörületes. Amikor egy másik találkozón Churchill azon aggodalmának adott hangot, hogy a lengyel-német határ Németország kárára történő ilyen jelentős módosítása komoly népességmozgást eredményez majd, Sztálin azt válaszolta, hogy ez egyáltalán nem jelent problémát. Diadalittasan beszélt a Vörös Hadsereg elől menekülő hatalmas emberáradatról.

*

Február 13-án, két nappal a jaltai konferencia lezárultát követően, Budapest elestével ismét bizonytóst nyert az elsöprő szovjet erőfölény. A városért folytatott harcok végét gyilkosságok, Fosztogatás, pusztítás és különféle erőszakos cselekmények jellemezték. Hitler a hatodik SS-páncéloshadsereg bevetésével továbbra is szeretett volna Magyarországon ellentámadást indítani. Tervei szerint a német harckocsik szétzúzták volna Tolbuhin marsall 3. Ukrán frontját, ám ez már csak a megrögzött szerencsejátékos pótcselekvése volt, aki minden további nélkül az asztalra dobta az Ardennekben megmaradt néhány utolsó zsetonját.

Aznap éjszaka a britek Drezdát bombázták. Másnap, hamvazószerda reggelén az amerikai légierő is támadott néhány kisebb célpontot. Ezzel a szövetségesek Sztavkának tett azon ígéretüket szerették volna mielőbb teljesíteni, melyben vállalták, hogy a kommunikációs hálózat és a vasútvonalak szétzúzásával akadályozzák majd a német csapatmozgásokat. A tény, hogy csak azon a héten 180, V rakétákkal végrehajtott támadás érte Angliát - mely az eddigi legmagasabb szám volt -, ugyancsak nem lágyította meg a tervezők szívet. Drezdát, Szászország gyönyörű fővárosát korábban nem érte komolyabb bombatámadás. A drezdaiak félig viccesen azt mondogatták, hogy Churchillnek él egy nagynénje a városban, és ezért kegyelmez meg nekik. A február 13-14-i légitámadások azonban semmit és senkit sem kíméltek. A hatás bizonyos fokig a hamburgi bombatámadáséhoz volt fogható. A városba keletről mintegy 300.000 menekült érkezett, és több szerelvény a központi pályaudvaron rekedt. A tragédiát az okozta, hogy a szovjet elhárítás állításával szemben a vonatokon nem Drezda érintésével a frontra tartó katonák, hanem éppen az ellenkező irányba menekülő emberek voltak.

Goebbels remegett a dühtől, amikor értesült a Drezdát ért támadásról. Ugyanannyi hadifoglyot akart kivégeztetni, amennyien a bombázásokban életüket vesztették. A terv Hitlernek is tetszett. Ilyen nagyszabású kivégzéssel a szövetségesek szemében egyértelműen megsértené a genfi konvenciót és ezzel saját csapatait is a végsőkig folytatandó küzdelemre sarkallná. Ám a Ribbentrop, Keitel tábornagy és Dönitz admirális támogatását is élvező Jodl tábornok meggyőzte a Führert, hogy egy ilyen cselekedettel csupán ártana Németországnak. Goebbels mindazonáltal mindent elkövetett, hogy a lehető legtöbbet kihozza ebből a „terrortámadásból”. A városban rokonokkal rendelkező katonák soron kívüli eltávozást kaptak. Hans-Dietrich Genscher emlékezett a látogatásból visszatérőkre, akik csak nehezen tudtak az ott látottakról beszámolni.

*

A nyugati fronton az amerikai és a brit előrenyomulás lendülete meg sem közelítette a Vörös Hadseregét. A Rajna-vidékért még a jaltai konferencia ideje alatt megvívott ütközet ugyancsak lassan bontakozott ki. Eisenhower azonban nem sietett. Úgy számolt, hogy a tavaszi áradások egészen május elejéig lehetetlenné teszik a Rajnán az átkelést és további hat hét, mire Eisenhower csapatai a Rajna nyugati partján felkészülnek. A tervek végrehajtásának felgyorsítását csupán az tette lehetővé, hogy hihetetlen szerencsével a remageni Rajna-hidat épségben sikerült elfoglalni.

Eisenhowert nagyon zavarta, hogy a britek folyamatosan kritizálták széles fronton vezetett támadásokra épülő stratégiáját. Churchill, Brooke és Montgomery tábornok ugyanis egy Berlin irányába vezetendő, megerősített áttörésben gondolkodtak. Érveik főleg politikaiak voltak. Berlin elfoglalása a Vörös Hadsereg megérkezése előtt, lehetővé tenné Sztálinnal szemben az erőegyensúly visszaállítását. Úgy érezték továbbá, hogy katonai szempontból a birodalom fővárosának elfoglalása hatalmas pszichológiai csapást mérne a német ellenállásra és ily módon lehetővé tenné a háború mielőbbi befejezését is. A Németország szívére mért egyetlen csapásra vonatkozó brit érveket azonban a nehéz természetű Montgomery tábornok nem támogatta. Január első hetének végén az őt megilletőnél nagyobb mértékben szeretett volna érdemeket szerezni az ardenneki német offenzíva visszaverésében. Ez a durva melléfogás természetszerűen feldühítette az amerikai tábornokokat és nagyon kellemetlen helyzetbe hozta Churchillt is. Nem segített abban sem, hogy meggyőzzék Eisenhowert egy Montgomery által Észak-Németországon át Berlin irányába vezetendő nagyszabású támadás szükségességéről.

Eisenhower, a főparancsnok továbbra is kitartott azon véleménye mellett, hogy a háború utáni világrenddel nem neki kell foglalkoznia. Az ő feladata az, hogy- a háborút eredményesen és a lehető legkevesebb vérveszteséggel fejezze be. Úgy érezte, a britek engedik, hogy a katonai stratégiát a háború utáni erőviszonyokat szem előtt tartó politika irányítsa. Eisenhower különösen hálás volt Sztálinnak, amiért az mindent megtett, hogy előrehozza a januári offenzíva megindításának időpontját, noha természetesen nem tudott a szovjet vezető rejtett céljáról, vagyis hogy az a Lengyelország feletti teljes ellenőrzést még a jaltai konferencia előtt be akarta biztosítani.

Az Egyesült Államok döntéshozói egyszerűen nem akarták felingerelni Sztálint. John G. Vinant, az USA londoni nagykövete, az Európai Tanácsadó Bizottságban a megszállási övezetekről folytatott tárgyalások során még a Berlinbe vezető szárazföldi korridor ügyét sem volt hajlandó felvetni, nehogy emiatt megromoljon kapcsolata a szovjet féllel. A kiegyensúlyozott viszony kialakításának irányelve Sztálinnal Washingtonban fogalmazódott meg, és széles körű támogatottságot élvezett. Roosevelt közölte Eisenhower politika tanácsadójával, Robert Murphyvel, hogy „a legfontosabb meggyőzni az oroszokat, hogy bízzanak bennünk”. Ez kapóra jött Sztálinnak is. Roosevelt azon állilása, hogy „tudok bánni Sztálinnal”, része volt a Robert Murphy által csak „rendkívül elterjedt amerikai nézetként” aposztrofált felfogásnak, mely szerint az egyes személyek között kialakuló baráti viszony a nemzetek közötti politikára is hatással lehet. - A szovjet döntéshozók és diplomaták sohasem hagyják magukat befolyásolni ezen nézet által -, tette hozzá Murphy. Az amerikaiak az iránti vágya, hogy Sztálin megbízzon bennük, félrevezette őket, és emiatt nem tisztázták magukban a kérdést, hogy nekik meddig kell megbízniuk a szovjet vezetőben. Abban az emberben tehát, aki a nemzetközi törvényeken felülemelkedve teljes nyugalommal azt javasolta, hogy Németországot a semleges Svájcon keresztül rohanják le, „megkerülve így a Nyugati falat”.

*

A szovjetek elsősorban amiatt nehezteltek, mert az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hozzájuk képest jóval kevesebbet kellett, hogy elszenvedjenek. A náci Németország a szövetséges hadifoglyokkal is másképp bánt, mint szovjet társaikkal. Az egyik, Torn közelében fekvő hadifogolytábor felszabadításakor az 1. Belorusz front által készített jelentés jól kiemeli a foglyok sorsában mutatkozó ellentéteket. Az amerikaiak, britek és franciák egészségesnek tűntek. „Sokkal inkább hasonlítottak nyaralókhoz, semmint hadifoglyokhoz”, állapította meg a jelentés, „miközben a szovjet hadifoglyok csontsoványak voltak, sokuk öltözete a takarójukra korlátozódott.” A nyugati szövetséges országok hadifoglyainak nem kellett dolgozniuk, futballozhattak, és élelmiszercsomagokat kaptak a Vöröskereszttől. Ezalatt a tábor másik részén „17.000 szovjet fogollyal végzett az éhség, vagy valamilyen betegség, »Speciális étrendjük« 300 gramm pótkenyérből és 1 liter, rothadt takarmányrépából készített levesből állt. Az egészséges foglyoknak árkokat kellett ásniuk, míg a betegeket megölték vagy élve elásták.”

Őreik a Vörös Hadsereg „árulói” voltak, akik a beígért nagyobb fejadagért cserébe vállalták ezt a posztot. Ezek az önkéntesek „sokkal keményebben bántak a szovjet hadifoglyokkal, mint a németek”. Néhányan közülük állítólag volgai németek voltak. Megparancsolták például a foglyoknak, hogy vetkőzzenek le és kutyákat ültettek rájuk. A németek „komoly propagandatevékenységet” folytattak annak érdekében, hogy a foglyokat rávegyék, csatlakozzanak Vlaszov tábornoknak a Wehrmacht kötelékébe tartozó, egykori szovjet katonákból álló hadseregéhez. „Sok ukrán és üzbég eladta magát a németeknek”, állította az egyik fogoly. Őt a jelentésekben „volt párttagnak”, illetve „egykori főhadnagynak” nevezték, elsősorban azért, mert a Vörös Hadsereg minden katonáját megfosztották rangjától pusztán azért, mert engedte, hogy foglyul ejtsék.

A szovjet katonáknak különféle büntetéseket kellett elszenvedniük. Ezek közé tartozott az akár hét órán keresztül folyamatosan végrehajtott térdhajlítás, „mely teljesen lebénította az áldozatot”. Nem ritkán lépcsőn kellett le-föl futkározniuk úgy, hogy a lépcsőfordulókban gumibottal felszerelkezett örök várták őket. Egy másik táborban a sebesült tiszteket télen hideg vizes zuhany alatt hagyták, hogy a kihűlés végezzen velük. A szovjet katonák bántalmazására nemegyszer a „fűrészbakot”, e tizennyolcadik századi kínzóeszközt használták, melynek lényege az volt, hogy a hatalmas bakra lovagló ülésben felkötözött katonát szíjjal verték. Néhány fogoly mozgó célpontként szolgált az SS-őröknek tartott éleslövészeten. Egy másik bevett kínzóeszköz az úgynevezett „Achtung!” volt. Ekkor egy szovjet fogolynak meztelenül le kellett térdelnie egy nyílt területen. A szerencsétlent minden oldalról kutyás őrök vették körül, akik az állatokat abban a pillanatban ráengedték, amint abbahagyta az „Achtung!” kiáltozását. A kutyákat akkor is előszeretettel alkalmazták, amikor a foglyok, mondjuk egy „sportmenetet”, vagyis gyors helyben járást követően összeestek a kimerültségtől. Az ilyen kínzásokról szóló hírek ösztönözhették a szovjeteket arra, hogy ők is hasonló módszereket alkalmazzanak a fogságba esett német katonákkal szemben. Egy hadifogságból menekült brit vadászpilóta, akit az 1. Ukrán front egysége vett fel, látta, amint egy fiatal SS-katonát arra kényszerítettek, hogy zongorázzon az őt foglyul ejtőknek. A szovjetek jelekkel egyértelművé tették, hogy amint abbahagyja a játékot, végeznek vele. A szerencsétlen tizenhat órán keresztül folyamatosan zongorázott, mígnem végül zokogva a billentyűzetre hanyatlott. Az oroszok hátba veregették, majd elrángatták és agyonlőtték.

*

A Vörös Hadsereg katonái szívükben vegyes érzelmekkel léptek német területre. „Mindenkinek van német harmonikája”, jegyezte le Grosszman, „mivel ez az egyetlen hangszer, amit a csörömpölő járműveken és szekereken is használni tud a katona.” A frontharcosok ugyanakkor gyászolták is elhunyt bajtársaikat. Jakov Zinovjevics Aronov, egy tüzér, február 19-én vesztette életét Königsberg közelében. Halála előtt nem sokkal tipikus katonalevelet küldött haza szeretteinek: „Ütjük-vágjuk az ellenséget, ahol érjük, az meg sebesült bestiaként fut vissza barlangjába. Nagyon jól élek és egészséges vagyok. Csak arra gondolok, hogy gyilkoljam az ellenséget és hogy minél hamarabb visszatérhessek hozzátok.” Aronov egy másik levele már sokkal többet elárult egy katona életéről. Ezt egy olyan bajtárshoz írta, aki nyilván több mindent megért: „Annyira szeretem az életet, még alig éltem. Csak tizenkilenc vagyok. Gyakran látom saját szememmel a halált és küzdök ellene. Harcolok és eddig mindig én kerekedtem felül. Tüzérfelderítő vagyok, és el tudod képzelni, hogy milyen lehet ez. Hogy rövidre fogjam, gyakran kiigazítom az ütegem tűzvezetését, és csak akkor érzek némi örömet, ha a lövedékünk eltalálja a célt.”

Aronov „egy ködös porosz reggelen” hunyt el, írta legjobb barátja a halott fiú nővérének, Irinának. Ők ketten Vityebszktől egészen Königsbergig együtt harcoltak. „Látod, Ira, a háború sok barátot elválasztott egymástól, és sokan vesztették életüket, de mi, fegyvertársak bosszút állunk Hitler kígyóin testvéreink és barátaink kiontott véréért.” Aronov holttestét társai „az erdő szélén” ásták el. A helyet, valószínűleg, mint ilyenkor szokásos volt, egy fadarabra tűzött kis vörös ronggyal jelölték meg. Ha az ezzel megbízottak évtizedekkel később rálelnek, akkor a rongydarabot valószínűleg egy apró fa dísztáblára cserélték le. Ahhoz azonban túl nagy területen túl sok holttest feküdt a földben, hogy temetőkben újratemessék őket.

A szovjet katonák gyakran találkoztak össze a hazatérést megkísérlő kényszermunkásokkal is. Közülük sokan egyszerű, fejkendős parasztasszonyok voltak, lábukon rögtönzött kamáslival. Agranyenko százados, a drámaíró, Kelet-poroszországban akadt össze egy szekérderéknyi ilyen asszonnyal. Megkérdezte, kik volnának.

- Oroszok vagyunk. Oroszok - válaszolták boldogan, mivel végre baráti hangot hallottak.

A férfi mindegyik asszonnyal kezet fogott. Az egyik idős nő hirtelen elkezdett sírni:

- Három éve most először fogott velem valaki kezet - mondta.

Agranyenko találkozott „egy Orelbe való szépséggel is, neve Tatyjána Kilcsakova”. Hazafelé tartott egy két hónapos csöppséggel. A nő az egyik német kényszermunkatáborban találkozott egy cseh férfival és beleszeretett. Esküt fogadtak egymásnak, ám amint megérkezett a Vörös Hadsereg, a cseh jelentkezett, hogy ő a németek ellen akar harcolni. „Tatyjána nem tudja a címét. Ő nem tudja Tatyjánáét. Az pedig nagyon valószínűtlen, hogy a háború sodrában valaha még egyszer újra látják egymást.” Talán, szerencsétlenségére még meg is szenvedi majd otthon Orelben, hogy viszonya volt egy külföldivel.

*

A Sztavka számára a fő gondot továbbra is az a hatalmas rés jelentette, mely Zsukov 1. Belorusz frontja, illetve a Rokosszovszkij vezette 2. Belorusz front által alkotott balszárny között, a „balti erkély” mentén tátongott. Február 6-án Sztálin felhívta Zsukovot Jaltából és megkérdezte, hagy mit csinál. Zsukov közölte, hogy éppen egy megbeszélésen van, ahol az Oderán kiépített új hídfőállásokból Berlin irányába történő előrenyomulás részleteit egyeztetik a többi hadseregparancsnokkal. Sztálin válaszul figyelmeztette a parancsnokot, hogy csak az idejét vesztegeti. Össze kell vonni a csapatokat az Odera mentén, majd észak fele fordulni és csatlakozni Rokosszovszkij csapataihoz.

A 8. gárdahadsereg parancsnoka, Csujkov, aki Sztálingrád óta igencsak neheztelt Zsukovra, dühösen fogadta, hogy a marsall nem érvelt erőszakosabban az előrenyomulás mellett Berlin felé. A keserű vita még a háború utáni években is folytatódott. Csujkov úgy vélte, hogy egy gyors támadás február elején védtelenül találta volna Berlint. Zsukov és mások szerint a kimerült csapatokkal és a komoly utánpótlási problémákkal - hogy a védtelen jobbszárny elleni támadás veszélyét már ne is említsük - túl nagy lett volna a kockázat.

Kelet-Poroszországban mindeközben a német erőket feltartóztatták ugyan, de le nem győzték. A negyedik hadsereg maradványai, miután január végi kitörési kísérletük kudarcot vallott, háttal a Frisches Haffnak a heiligenbeili katlanba szorultak be. Tüzérségi támogatást a Balti-tengeren horgonyzó Admiral Scheer és Lützow cirkálók ágyúi jelentettek.

A Königsbergben állomásozó harmadik páncéloshadsereg maradványait elvonták ugyan a Samland-félszigettől, ám egy február 19-én mindkét oldalról egyszerre indított támadással sikerült egy keskeny folyosót nyitniuk, melyet azután minden erejükkel védtek. Pillau kis kikötőjén keresztül egyre nagyobb arányban sikerült kimenekíteni a civil lakosságot. Valamint a sebesülteket, noha sok civil félt hajón elhagyni a térséget, tartva az olyan torpedótámadásoktól, mint amilyen a Wilhelm Gustloffot és más, menekülteket szállító hajókat ért. Február 12-én, kora reggel a General von Steuben kórházhajót, fedélzetén 2.680 sebesülttel torpedótalálat ért nem sokkal azután, hogy elhagyták Pillau kikötőjét. Szinte mindenki megfulladt.

A második hadsereg időközben - Danzigot és Gdyniát védve - visszavonulni kényszerült a Visztula alsó folyása és torkolatvidéke irányába. Csapatai Himmler Visztula hadseregcsoportjának balszárnyát alkották. Középen, Kelet-Pomerániában létrehozták az új tizenegyedik SS-páncéloshadsereget. Himmler jobbszárnyát az Odera mentén Busse tábornok Lengyelországban tönkrevert kilencedik hadseregének maradványai alkották.

Himmler alig-alig merészkedett elő luxus különvonatából, az általa „frontparancsnokságnak” kijelölt Steiermarkból. A Reichsführer-SS kezdett ráébredni, hogy a katonai parancsnokság az általa előzetesen elképzeltnél jóval nagyobb felelősséggel jár. „Bizonytalansága katonai vezetőként”, írta Eismann ezredes, „alkalmatlanná tette egyrészt arra, hogy Hitlernek határozottan be tudjon számolni a katonai helyzetről, másrészt arra, hogy megfelelően kommunikálja saját érdemeit.”

Himmler mindig idegroncsként tért vissza a Führer helyzetértékelő megbeszéléseiről. A törzstisztek különösen sokat szenvedtek a paradoxontól, hogy a rettegett Himmler ilyen bátortalan tud lenni. Hitler irányába megnyilvánuló „szervilis magatartása” és az attól való félelem, hogy beismerje, milyen rettenetes állapotban vannak katonai egységei, „rengeteg kárt és hatalmas felesleges vérveszteséget okozott”.

A Führer erőszakos jelszavai mögött menedéket kereső Himmler még több ellentámadást akart látni. A demmlhuberi bukást követően úgy döntött, hogy létrehozza az úgynevezett tizenegyedik SS-páncéloshadsereget. Valójában a teljes Visztula hadseregcsoport mindössze három, rosszul felfegyverzett páncéloshadosztállyal rendelkezett. A rendelkezésre álló egységekből legfeljebb egy hadtestet lehetett volna felállítani, „de a páncéloshadsereg elnevezés”, állapította meg Eismann „kétségtelenül jobban csengett”. Himmlernek azonban volt még egy indítéka. Így lehetőség adódott a törzskari és a Fronton szolgálatot teljesítő SS-tisztek előléptetésére. Az új alakulat parancsnoka Steiner Obergruppenführer lett. Steiner, a tapasztalt katona, kétségkívül bármely másik SS-főtisztnél jobb választás volt. Ám nem könnyű feladat várt rá.

Guderian tábornok úgy döntött, hogy mindenféleképpen nyitva tart egy folyosót Kelet-Poroszország határán. Február első hetében egy helyzetértékelő megbeszélésen éppen ezért nagyszabású hadművelet megtervezésére tett javaslatot. Aznap még a szokásosnál is szókimondóbb volt, köszönhetően talán a japán nagykövet társaságában korábban elköltött ebéd során elfogyasztott jelentós mennyiségű alkoholnak. Guderian Berlintől délre, az Oderától egy átkaroló hadműveletet kívánt elindítani, Pomerániából pedig Zsukov élen haladó csapatait szerette volna elvágni. Hogy az offenzívához elegendő katona álljon rendelkezésre, a keleten bekerített csapatok közül a lehető legtöbbet kellett hajón kimenekíteni, valamint a Magyarországi offenzívát is el kellett halasztani. Hitler a javaslatot ismét elutasította.

- Hinnie kell nekem - makacsolta meg magát Guderian -, hogy nem csak önfejűségből ragaszkodom folyamatosan a Kurili-tónál csapdába esett egységek evakuálásához. Egyszerűen nem látok más módot arra, hogy tartalékokat képezzünk, tartalékok nélkül pedig nem leszünk képesek megvédeni a fővárost. Biztosíthatom, hogy kizárólag Németország érdekében cselekszem.

Hitler reszketni kezdete dühében és felpattant.

- Hogy mer így beszélni velem? - üvöltötte. - Azt hiszi, én nem Németországért harcolok? Az egész életem egyetlen hosszú küzdelem Németországért!

De Maizičre ezredes, az új zosseni hadműveleti tiszt még sohasem hallott ilyen heves vitát és rémülten állt ott, aggódva a vezérkari főnökért. Végetvetendő Hitler őrjöngésének, Göring kikísérte Guderiant a szobából, hogy megigyanak egy kávét, amíg megnyugszanak a kedélyek.

Guderian elsősorban attól tartott, hogy a második hadsereget elvághatják, miközben az megpróbálja fenntartani a kapcsolatot belet-Poroszország és Pomeránia között. Ezért tett javaslatot inkább egyetlen nagyszabású, a „balti erkélytől” déli irányba kiinduló hadművelet megtervezésére. A Zsukov jobbszárnya ellen indított offenzíva ugyanakkor meggátolná a szovjeteket abban is, hogy azonnali támadást intézzenek Berlin ellen. Február 13-án, a hadmozdulat kapcsán egy utolsó megbeszélésre került sor a Birodalmi Kancellárián. Jelen volt Himmler, a Visztula hadseregcsoport főparancsnoka, de ott volt Sepp Dietrich Oberstgruppenführer is. Guderian magával hozta rendkívül tehetséges helyettesét, Wenck tábornokot. Guderian már az elején egyértelművé tette, hogy a támadást két napon belül meg akarja indítani. Himmler tiltakozott, mondván, még nem érkezett meg az összes üzemanyag és fegyver. Hitler egyetértett vele, és a Führer, valamint vezérkari főnöke hamarosan újabb vitába bonyolódott. Guderian ragaszkodott hozzá, hogy Wenck irányítsa a hadműveletet.

- A Reichsführer-SS férfi a talpán ahhoz, hogy egyedül is el tudja vezetni a támadást - mondta Hitler.

- A Reichsführer-SS sem megfelelő harci tapasztalattal, sem kellően képzett törzstisztekkel nem rendelkezik ahhoz, hogy segítség nélkül boldoguljon. Wenck tábornok jelenléte ezért mindenféleképpen nélkülözhetetlen.

- Nem engedem önnek - üvöltözte Hitler -, hogy azt állítsa, a Reichsführer-SS képtelen kötelessége teljesítésére.

A vita hosszú ideig elhúzódott Hitler a szó szoros értelmében tombolt dühében. Guderian, visszaemlékezése szerint egy pillanatra feltekintett Bismarck, a vaskancellár sisakos portréjára és azon tűnődött, vajon az most mit gondolhat arról, ami a közreműködésével felépített országban éppen történik. Guderian legnagyobb meglepetésére Hitler hirtelen abbahagyta a fel-alá járkálást és Himmlerhez fordulva közölte, Wenck tábornok is csatlakozik aznap este a főparancsnokságához és közreműködik az offenzíva levezénylésében. Ezután váratlanul leült és mosolyogva ezt mondta Guderiannak:

- Nos, folytathatjuk a megbeszélést. A vezérkar ma csatát nyert.

Guderian később, aznap délután visszautasította Keitel vádját, mely szerint lehet, hogy miatta Hitler szélütést kapott. Félt tőle, hogy korlátozott győzelme rövidéletű lesz.

Február 16-án, Wenck vezetésével megindult a stargardi tankcsataként ismertté vált pomerániai offenzíva. Több mint 1.200 harckocsit sikerült e célra átcsoportosítani, ám az ezek szállításához szükséges vasíni kocsikból jelentős hiány mutatkozott. Még egy nem különösebben jól felfegyverzett páncéloshadosztály katonáinak és járműveinek mozgatásához is ötven szerelvény kellett. Ennél azonban sokkal komolyabb problémát jelentett a fegyver- és üzemanyaghiány. Az offenzíva kezdetén rendelkezésre álló készlet csupán három napra volt elegendő. Az ardenneki leckét, úgy tűnik, nem tanulták meg.

A hadsereg törzstisztjei a „Husarenritt”, vagyis

„Huszárroham” fedőnevet akarták a hadműveletnek adni, mely már önmagában is utalt volna arra, hogy az offenzíva gyakorlatilag nem lesz más, mint egy nagyobb szabású rajtaütés. Az SS azonban ragaszkodott ahhoz, hogy sokkal drámaibb nevet válasszanak. Így lett a fedőneve „Sonnenwende”, azaz „Napforduló”. A németek végül sem huszárrohamról nem beszélhettek - mivel a hirtelen olvadás miatt a járművek megrekedtek a sárban -, sem pedig napfordulóról, hiszen végeredményben alig változott valami.

A Wehrmacht viszont nem engedhette meg magának a jelentős tankveszteséget, hiszen számítania kellett a 2. gárda-harckocsihadsereg ellentámadására.

A legmagasabb rangú sebesült maga Wenck tábornok volt, aki február 17-én éjszaka a Führerrel folytatott megbeszélést követően gépkocsival visszafelé tartott a főhadiszállásra, ám a kormány mögött elaludt és a balesetben súlyos sérüléseket szenvedett. Helyére Krebs tábornok, egy igen okos vezérkari tiszt került, aki a Barbarossa-hadműveletet megelőzően katonai attaséként Moszkvában töltött hosszabb időt. A szovjet ellentámadás visszaverését célul tűző próbálkozást azonban két nap elteltével fel kellett adni. Az offenzíva mentségére mindössze azt lehet felhozni, hogy általa a németek időt nyertek. A Kremlben immár végképp eldőlt, hogy Berlin ellen gyors támadást vezetni mindaddig nem lehet, amíg a pomerániai partszakaszt nem biztosítják.

*

Hitler azon próbálkozásai, hogy „erőd”-városokat jelölt ki, és megtiltotta a bekerített csapatok kimenekítését, a kikényszerített áldozatvállalás és a felesleges szenvedés öngyilkos stratégiájának képezték részét. Tudta, hogy ezen városok sorsa megpecsételődött, hiszen a Luftwaffe nem rendelkezett elegendő repülőgéppel és üzemanyaggal ahhoz, hogy utánpótlást dobhasson le nekik, így viszont a Visztula hadseregcsoportot nem lehetett tapasztalt csapategységekkel kiegészíteni.

Königsberg és Breslau kitartottak, ám más, Hitler által „erődnek” és „hullámtörő gátnak” nevezett városok hamarosan elestek. Dél-Pomerániában Schneidemühl, a legkisebb és legkevésbé jól védett település elszánt küzdelmet követően február 14-én adta meg magát. Most az egyszer Hitler nem elégedetlenkedett és a parancsnokot, valamint helyettesét Lovagkereszttel tüntette ki. Négy nappal később, február 18-án, éppen amikor a Sonnenwende hadművelet megfeneklett a sárban, Csujkov tábornok kiadta a parancsot a Poznań elleni rohamra. A 7. osztály, éppúgy mint Sztálingrádnál, a tüzérségi támadást megelőzően hangszórókon gyászos zenéket sugárzott, melyeket a megadásra és a békés hazatérésre felszólító üzenetekkel szakítottak meg. A németekkel közölték, hogy semmi esélyük a menekülésre, hiszen már 200 kilométerrel vannak a frontvonal mögött.

Kilenc nappal korábban tüzérségi támadás nyitotta meg a „puhítási folyamatot”, de február 18-án reggelre már készen állt az 1.400 ágyú, mozsár és katyusa is, hogy megkezdjék a négyórás ágyúzást. Rohamcsapatok törtek be az erődbe, melynek felépítményét ekkorra már a robbanások nagymértékben károsították. Amikor az egyik épületben erős ellenállást tapasztaltak, 203 milliméteres tarackkal robbantották ki a házfalat. Lángszórókat is bevetettek és a szellőzőjáratokba robbanóanyagot hajítottak. A magukat megadni akaró német katonákkal saját tisztjeik végeztek. A vég azonban elkerülhetetlen volt. Február 22/23. éjszakáján a parancsnok, Ernst Gomell vezérőrnagy lefeküdt a földre terített horogkeresztes zászlóra és főbe lőtte magát. A helyőrség még életben lévő tagjai megadták magukat.

*

Breslau ostroma még tovább húzódott: a város még Berlin eleste után is kitartott Ennek következményeként ez volt a háború egyik legvéresebb ütközete. Az elvakult Hanke Gauleiter eltökélt szándéka volt, hogy megakadályozza Szilézia fővárosának ellenséges kézre kerülését. Ő volt az, aki január végén gépkocsikra szerelt hangszórókon szólította fel a nőket és az asszonyokat a város elhagyására. Kizárólag ő tehető így felelőssé a jeges mezőkön megfagyottak haláláért.

A városban elegendő mennyiségű élelmiszert halmoztak fel, ám fegyver- és lőszerkészletük szűkös volt. A Luftwaffe - súlyos veszteségek árán - sikertelenül próbált utánpótlást eljuttatni a védőknek. Schörner vezérezredes, a Közép hadseregcsoport főparancsnoka február végén úgy határozott, hogy a város védelmének megerősítésére odaküldi 25. ejtőernyős ezredének egy részét. Az ezredparancsnok erélyesen tiltakozott, mondván, a közelben nincs megfelelő földet érési terület, ám február 22-én a Berlintől délre fekvő Jüterbogból felszálló Junkers 22-esek fedélzetén a zászlóalj mégis útnak indult. Éjfél körül a gépek elérték Breslaut. „A város felett”, írta később az egyik ejtőernyős, „heves légelhárító tűzbe kerültünk.” A rádió találatot kapott, így megszakadt kapcsolatuk a földi irányítással. Az ejtőernyősök végül egy Drezda melletti repülőtéren értek földet. Két nappal később újabb kísérletet tettek. A város felett mintegy húsz percig köröző, megfelelő földet érési zónát kereső gépeket a légvédelem talán még a korábbinál is hevesebb tüze fogadta. Három gépet vesztettek, melyek közül az egyik egy gyár kéményének ütközött.

Hanke - Schörner „Erőt a félelemből”-elve által is támogatott - büntető intézkedései rendkívül kegyetlenek voltak. A kivégzéseket teljesen önkényesen hajtották végre. Miközben a szovjet tüzérség folyamatosan lőtte a várost, tízéves gyerekeket kényszerítettek arra, hogy egy szükség-leszállópálya kialakításában vegyenek részt. Bárkire, aki „azért, hogy nyomorult életét mentse”, leteszi a fegyvert, azonnal végrehajtandó halálos ítélet várt, és az ilyen személvek családja ellen is „határozott intézkedéseket” foganatosítottak. Schörner azt állította, hogy „a közel négyévnyi ázsiai háború” teljesen megváltoztatta a fronton harcoló katonát: „A bolsevikok elleni küzdelemben keményebb és elvakultabb lett... A keleti hadjárat létrehozta a politikus katonát.”

*

Sztálin dicsekvő jaltai kijelentése, mely szerint Kelet-Poroszország és Szilézia lakossága már elhagyta otthonát, még nem fedte teljesen a valóságot. A menekültek közül rengetegen váltak ugyanis az ostromlott városok foglyaivá. A helyi lakosok Kelet-Poroszországban is sokat szenvedtek, akár Königsbergben, vagy a heiligenbeili katlanban voltak, akár Pillau kikötőjét próbálták meg hajón, vagy gyalog elhagyni, vagy éppen otthonaikban próbálták meg meghúzni magukat. A Danzig és Pomeránia felé nyugati irányba vezető kijárat továbbra is nyitva volt, ám mindenki tisztában volt azzal, hogy pusztán idő kérdése, mikor tör át az 1. Belorusz front a Balti-tenger felé.

Beriját a kémelhárítás egyik főtisztje arról tájékoztatta, hogy „Kelet-Poroszország lakosságának jelentős, része”, akik Königsbergbe menekültek, azt tapasztalják, hogy a városban nincs elég hely és az élelem is nagyon kevés Szerencsések, ha naponta 180 gramm kenyeret kapnak. „Éhező asszonyok és gyermekek vánszorognak az utakon”, remélve hogy a Vörös Hadseregtől majd kapnak valamennyi élelmet. Ezektől a civilektől megtudta a kémelhárítás, hogy „a königsbergi helyőrség harci szelleme romokban hever. Új általános parancs lepett életbe, mely szerint azt a férfit, aki nem jelentkezik frontszolgálatra, a helyszínen agyonlövik... A katonák polgári ruhát vesznek és így dezertálnak. Február 6-án és 7-én nyolcvan katona holttestét rakták halomba az északi vasútállomáson. Föléjük egy plakátot raktak ki, melyen az állt: »Árulók voltak és úgy is haltak meg.«„

*

A Sonnenwende hadművelet kudarcát követően Danzigot egyre nagyobb veszély fenyegette. A Kriegsmarine hatalmas erőfeszítések árán megkísérelte a lehető legtöbb civil kimenekítését. Február 21-én, egyetlen nap alatt 51.000 embert evakuáltak. A náci hatóságok becslése szerint immár csupán 150.000 embert kellett kimenekíteni a városból, de egy héttel később a számok már azt mutatták, hogy Danzig lakossága 1,2 millió főre növekedett, s közülük 530.000 volt menekült. Még nagyobb erőfeszítésekre volt tehát szükség. Március 8-án harmincnégy, civilekkel telezsúfolt marhavagonokból álló szerelvény indult útnak Pomerániából az Oderától nyugatra fekvő Mecklenburg irányába. Hitler 150.000 menekültet Dániába akart küldeni. Két nappal később kiadták az utasítást: „A Führer parancsa értelmében mostantól Koppenhága a menekültszállítmányok elsődleges célpontja.” Ugyancsak még március 10-én a keletről elmenekült németek száma elérte a 11 millió főt.

Miközben Danzigot elözönlötték a rémült menekültek, a város anatómiai intézetében tovább folyt a munka. Miután a Vörös Hadsereg elfoglalta a várost, egy különbizottságot küldtek a helyszínre, hogy vizsgálja ki „a német koncentrációs táborokban meggyilkolt szovjet, lengyel és más állampolgárok holttesteiből” készített szappan és bőr gyártásának körülményeit. A kísérleteket még 1943-ban Spanner professzor és Volman adjunktus kezdte el, majd később a célra különleges üzemeket építettek. „Az anatómiai intézet épületeinek átkutatása során 148 holttestet találtunk, melyeket szappan gyártája céljából tároltak itt. közülük 126 férfi-, tizennyolc női, négy pedig gyermekholttest volt. Nyolcvan férfi- és két női holttestről levágták a fejet. Találtunk további nyolcvankilenc emberi fejet is.” A holttesteket és a fejeket alkohol-karbol oldatot tartalmazó fémtartályokban tárolták. Úgy tűnt, a legtöbb holttest a közeli Stutthof koncentrációs táborából érkezett. „A meggyilkoltak, akiknek holttestét szappangyártás céljára tárolták itt, különböző nemzetiségűek, de főleg lengyelek, oroszok és üzbégek voltak.” A munka nyilvánvalóan hivatalos jóváhagyással folyt, hiszen az intézetben számos magas rangú személy látogatást tett. „Az anatómiai intézetet megtekintette Rust oktatási miniszter és Care Konti egészségügyi miniszter is. Albert Förster, Danzig Gauleitere 1944-ben tett látogatást az intézetben, vagyis akkor, amikor a szappangyártás már javában folyt. Körülnézett az intézet épületeiben és úgy gondolom, tudott arról, hogy itt holttestekből készítenek szappant.” E hihetetlen történetben az a legmegdöbbentőbb, hogy a Vörös Hadsereg megérkezése előtt semmit sem romboltak le, és hogy a háborút követően sem Spanner professzor, sem kollégái ellen nem emeltek vádat. A holttestek feldolgozása nem minősült bűncselekménynek.

A stutthofi koncentrációs táborban elsősorban szovjet foglyokat, lengyeleket, különböző nemzetek katonáit és zsidókat őriztek. Tífuszos megbetegedésben hat hét alatt mintegy 16.000 fogoly veszítette életét. Ahogy közeledett a Vörös Hadsereg, a foglyoknak megparancsolták, hogy semmisítsenek meg minden, a korábban itt történtekre utaló nyomot. A krematóriumot felrobbantották, és felgyújtották azokat a barakképületeket is, ahol korábban a zsidókat tartották fogva. Nyilvánvaló, hogy egyszerű német katonákat kényszerítenek arra, hogy végezzenek a szovjet hadifoglyokkal és civilekkel.

Akár a háborús bűnök elkövetéséért kiszabandó büntetéstől való félelem, akár a bolsevikoktól és a szibériai kényszermunkától való rettegés ösztönözte erre, a végsőkig kimerült Wehrmacht tovább folytatta a harcot. „A németek még nem adták fel a reményt”, állapította meg februárban egy francia hírszerzési jelentés, „ugyanis nem merik feladni.” A szovjet tisztek némileg máskepp fogalmaztak. „A harci szellem romokban, de a fegyelem erős.”