Negyedik fejezet
A nagy téli offenzíva

Kinder - gyermekeim. Így szólították a német tábornokok katonákat, ha bizalmas hangon fordultak hozzájuk. E jelenség gyökere valahol az egész államszervezetre rátelepedő porosz paternalizmusban volt keresendő. - A katona a nép gyermeke - mondta Von Blumentritt tábornok a háború végén, ám ekkorra már a hadsereg és a társadalom közé képzelt bármilyen családi kötelék pusztán vágyálomnak volt tekinthető.

A düh egyre nőtt, látva, hogy hiábavaló minden áldozat. Az emberek immár készek voltak bujtatni a katonaszökevényeket. Egy lengyel parasztgazda, aki január 24-én Berlinben tartózkodott, szemtanúja volt, amint asszonyok ilyeneket kiabálnak a város utcáin német katonákat kísérő tiszteknek és altiszteknek: „Engedjétek a férjeinket haza! Harcoljanak az aranyfácánosok (náci főtisztek) inkább!” Az egyenruhájuk nadrágján vörös csíkot viselő vezérkari tiszteket meglátva a járókelők ezt kiáltozták: „Vámpírok! Vámpírok!” Mindez azonban, ellentétben az 1915-ben történtekkel - mely dátum méltán dühítette a nácikat -, nem a közelgő forradalom előszele volt. A svéd katonai attasé megállapítása szerint, amíg az étel el nem fogy, lázadásokra nem lehet számítani. Ezt egyébként megerősítette egy ekkoriban népszerű berlini szólás is, mely szerint: „Addig nem tesszük le a fegyvert, amíg Göring bele nem fér Goebbels nadrágjába.”

A jövőt illetően csupán kevesek tápláltak illúziókat. A berlini egészségügyi osztály „vészhelyzet esetére” a korházaktól további tízezer ágyat kért a civilek részére és tízezret a hadsereg számára. A rendelet nagyon jól jellemezte a náci bürokráciát, mivel nem vette figyelembe sem a bombázások következményeit, sem az erőforrás- és szakemberhiányt. Egy dolog volt az ágyhelyek biztosítása, ám az orvosok és a nővérek már ekkor is rendkívül túlterheltek voltak, hiszen például még arra sem volt elég ember, hogy az éjszakai bombatámadások idején a betegeket a kórtermekből levigyék a pincébe. Ezalatt a kórházi adminisztráció kénytelen volt hosszadalmas egyezkedésekbe bocsátkozni a különféle náci párthivatalokkal annak érdekében, hogy a személyzet felmentést kapjon a Volkssturm-egységekben történő szolgálatteljesítés alól.

Magát a Volkssturmot az előző esztendő őszén hívták életre, a náci ideológia, valamint kicsinyes hatalmi harcok eredményeként. Hitlert gyanúja, mely szerint a hadsereg vezetése árulókból és a vereségbe belenyugvó kishitűekből áll, arra ösztönözte, hogy e tömegmilícia irányítását kivegye a Wehrmacht kezéből. Himmler, a Waffen-SS vezetője és egyben a júliusi merénylet óta a tartalékos hadsereg parancsnokhelyettese, kézenfekvő választásnak tűnt e posztra, ám a rendkívül becsvágyó Martin Bormann meg volt győződve arról, hogy a Volkssturmot helyi szinten - az egyébként az ő irányítása alá tartozó náci Gauleiterek közreműködésével - kell megszervezni. Szinte az összes tizenhét és negyvenöt év közötti német férfit ekkorra már behívták a hadseregbe, így a Volkssturmban tizenéves kölykök és öregemberek teljesítettek szolgálatot.

Az immár egyúttal Berlin birodalmi védelmi biztosaként is tevékenykedő propagandaminiszter, Goebbels sebtében kampányt szervezett, olyan jelszavakkal, mint például: „A Führer hívó szava számunkra szent parancs!” vagy „Hit! Harc! Győzelem!” A mozikban a nézők menetelő férfiakról láthattak hírösszefoglalókat. A képkockákon idős és fiatal együtt vonult, Volkssturm-egységek Panzerfaustokat vettek át, majd tömött sorokban hűségesküt tettek a Führernek. A kamera hosszasan elidőzött a Goebbels beszédére feszülten figyelők arcán. Nem kevesen, figyelmen kívül hagyva a katonai realitásokat, még mindig hittek a sikerben. „A világ népei összeesküdtek ellenünk, ám mi megmutatjuk nekik, hogy mire vagyunk képesek”, írta egy feleség, katona férjének. „A kerületből tegnap esküdtek fel. Látnod kellett volna. Soha nem fogom elfelejteni az erőnek és a büszkeségnek ezt az egyértelmű megnyilvánulását. még nem tudjuk, hogy mikor küldik őket harcba.”

A fronton harcoló, katonák hangulatán mindez, azonban keveset javított. Sokan felháborodva olvasták az otthonról érkezett levelekben, hogy apjuk - sőt nem ritkán nagyapjuk is - minden vasárnap katonai kiképzésen vesz részt. Valójában a németek többsége, a szakértelem iránti ösztönös megbecsülés ellenére, mélyen szkeptikus volt.

- Az emberek túlnyomó része úgy gondolta - mesélte később kézre kerítőinek Hans Kissel tábornok, hogyha a Wehrmacht nem tud megbirkózni a feladattal, akkor ez a Volkssturmnak sem fog sikerülni.

A Volkssturmba besorozottak jelentős része vélte úgy, hogy értelmetlenül, valamilyen jelképes cél érdekében fogják majd harcba küldeni őket és esélyük sem lesz megállítani a szovjet előrenyomulást. Sziléziában végül mintegy negyven Volkssturm-zászlóaljat állítottak fel, melyek feladata a régió keleti és északkeleti határainak védelme volt. Épült ugyan néhány beton lövegállás is, ám mivel az egységek csak kevés páncélelhárító fegyverzettel rendelkeztek, a szovjet harckocsik gyakorlatilag átgázoltak rajtuk.

*

Felső-Szilézia iparosodott területein, a Sztálin által a térképen megjelölt „aranybánya” központjában a német gyárigazgatók egyre nagyobb aggodalommal figyelték az eseményeket. Attól tartottak, hogy az itt dolgozó 300.000 külföldi - főleg lengyel származású, illetve a Szovjetunióból idehurcolt kényszermunkás - felkelést robbant majd ki. Az üzenek vezetői követelték, hogy „vezessenek be biztonsági intézkedéseket az ellenséges külföldi munkásokkal szemben”, még mielőtt a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulásának hatására felbátorodnak, és lázadás tör ki. Ám Konyev marsall harckocsijai közelebb voltak, mint gondolták.

A gyors szovjet előrenyomulás miatt sürgetővé vált a koncentrációstáborok és a hadifogolytáborok kiürítése is. Őrök és foglyok minden cél nélkül vonszolták magukat a kietlen, hólepte tájon. Egy késő délután egy brit hadifoglyokból álló menetoszlop utolért egy nagyobb csoport szovjet foglyot. „Hófehér arcuk”, írta Robert Kee, „szörnyen elütött hollófekete szakálluktól. Csupán szemükben csillogott még valami fény, valami emberi. Olyan volt, mintha ez a fény a bent rekedt ember utolsó, kétségbeesett segélykiáltása lett volna.” A britek kiürítették zsebeiket és mindent, amit találtak, szappant, cigarettát, áthajítottak a szerencsétleneknek. Az egyik csomag cigaretta célt tévesztett. Ahogy az egyik orosz fogoly lehajolt, hogy felvegye, egy Volkssturm-őr odarohant és rátaposott a kinyújtott kezére. Azután belerúgott, majd puskatussal ütlegelni kezdte. A britek „dühösen kiáltozni kezdtek”. „Az őr abbahagyta a fogoly verését és döbbenten felnézett. Nyilván annyira hozzászokott már a brutalitáshoz, hogy fel sem merült benne, hogy az emberek tiltakozhatnak is az ellen.” Ezután az őr üvölteni kezdett és fenyegetően rázta fegyverét, ám a britek még hangosabban kiabáltak és gúnyolódni kezdtek. Saját őreik ütlegeléssel próbálták helyreállítani a rendet és visszalökték a Volkssturm-őrt a saját őrizeteseihez. „Édes istenem!”, mondta Kee egyik társa. „Ha egyszer ideérnek, mindent megbocsátok az oroszoknak, amit csak tesznek, ezzel az országgal. Mindent.”

*

A végképp hitelét vesztett Göring kiesésével náci párton kívül mindenekelőtt Bormann és Himmler között folyt a hatalmi harc. A júliusi merényletkísérletet követően utóbbi befolyása jelentős mértékben növekedett, mivel ő volt a vezetője azon két szervezetnek - a Waffen-SS-nek és a Gestapónak -, melyek egyedül voltak képesek a hadsereg feletti ellenőrzésre. Miután Hitler általános fizikai és elmebeli állapota a merénylet során szerzett sebesülések miatt komolyan megromlott, Himmler jó eséllyel indult harcba a Führer esetleg megüresedő posztjáért. Ám az, hogy megfelelő képességekkel rendelkezik-e ahhoz, hogy - amint attól néhányan tartottak - ugyanazt a szerepet töltse be a Hitler után következő időszakban, mint amit Sztálin töltött be a poszt-lenini érában, már erősen kétséges volt.

Himmler aligha volt rátermett e feladatra. Jellegzetes „külső fizikai jellemzői, a csapott áll, az erős állkapocs és a szemüveg mögé rejtett tekintet” voltak. Noha rendkívül hideg és embertelen volt, a Reichsführer-SS elképesztő naivitásról és önteltségről is tanúbizonyságot tudott tenni. Himmler, bizonyos lévén abban, hogy a hatalmi ranglétrán ő következik, végzetesen alábecsülte Martin Bormannt, Hitler bikanyakú és kerek arcú személyi titkárát, aki olyannyira a Führer bizalmába férkőzött, hogy ekkor már ő határozta meg, ki kerülhet személyesen a náci vezető elé. Bormann titokban lenézte Himmlert, és gúnyosan csak „Heinrich nagybácsinak” hívta a háta mögött.

Bormann már régóta gyanította, hogy Himmler, a Waffen-SS megteremtője titokban saját jogon is katonai parancsnok szerezne lenni. Egy ilyen poszt felajánlásával könnyen el lehetett tehát távolítani a versenytársat Berlinből - és így a hatalom epicentrumából is. December elején - majdnem bizonyos, hogy Bormann javaslatára - Hitler egy, a Rajna felső folyásánál állomásozó kisebb hadseregcsoport főparancsnokává nevezte ki Himmlert. A Reichsführer-SS nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy közvetlen felettese a nyugaton állomásozó hadseregek főparancsnoka, von Rundstedt tábornagy lesz. A délnyugat-németországi Fekete-erdő mélyéről Himmler azonban nem érzékelhette, hogy befolyása Berlinben gyorsan csökken. Kaltenbrunnert, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Heidrich halálát követően általa kinevezett vezetőjét azzal állította Bormann a maga oldalára, hogy lehetővé tette számára a Hitlerhez való bejutást, így- tehát az az utasításokat közvetlenül a Führertől kaphatta. Himmler azt sem vette észre, hogy a Führer főparancsnokságán működő összekötő tisztje, Hermann Fegelein SS-Gruppenführer ugyancsak csatlakozott Bormann táborához.

*

Miközben a náci vezetők egymás ellen áskálódtak, a visztulai front - ahogyan azt Guderian korábban jósolta - teljesen összeomlott. A szovjet harckocsidandárok nem álltak meg alkonyatkor sem. A tankok a sötétség óráiban is folytatták az előrenyomulást, mivel - ahogy az egyik parancsnok fogalmazott - „azok a sötétben kevésbé sebezhetők és harckocsijaink éjszaka rémületet keltenek”.

A szovjet ékek naponta nem ritkán hatvan-hetven kilométert is előrehaladtak. „Az egyik német tábornok”, állította Guszakovszkij ezredes, „miután ellenőrizte a térképen az ellenséges csapatok helyzetét, levetkőzött és békésen ágyba bújt. Éjfélkor ütöttünk rajta.” Még ha egyes megállapítások túlzóak is lehetnek, kétségtelen, hogy a szovjet előrenyomulás lendülete váratlanul érte a német tisztikart. Az ellenséges csapatok előző éjszaka rögzített helyzetét tartalmazó jelentés, miután végigfutott a parancsláncolaton, körülbelül reggel 8 órakor jutott el a hadseregcsoport-parancsnokságra. Ezután az OKH-nak időben el kellett készítenie a jelentés rövid, tömör kivonatát, valamint a kapcsolódó térképet, hogy azt még Hitler szokásos déli megbeszélésén értékelhessék. Ez azután egy ideig eltartott. Freytag von Loringhoven, Guderian katonai segédtisztje emlékezett olyan esetre, amikor hét órán keresztül folyt a tanácskozás. Tehát a Hitler útmutatásai alapján kiadott parancsok a fronton harcoló egységekhez leghamarabb csak az első általuk készített helyzetjelentés továbbítását követő huszonnégy óra leteltével jutottak el.

Az erőpolitika színterén a kívülállók csak ritkán tudtak konstruktív módon bekapcsolódni a hadműveleti megbeszélésekbe. Ezek a megszólalások is sokkal inkább öncélúak voltak, különösen, ha általuk valamelyik riválishoz képest előnyösebb helyzetbe lehetett kerülni. Göring, úgy tűnt, ekkor már híján volt a rá korábban oly jellemző machiavellista fortélynak. Nem értett a katonai stratégiai tervezéshez, mégis teljes testtömegével a térképasztalra nehezedve, azt így láthatatlanná téve mindenki más számára, hosszú előadásokat tartott a témában. Miután ily módon bolondot csinált magából, egy közelben elhelyezett karosszékbe vonult vissza. A rendkívül türelmes Hitler még akkor sem dorgálta meg, amikor mindenki szeme láttára mély álomba szenderült. Freytag von Loringhoven egy alkalommal megfigyelte, ahogy Göring elalszik az egyik székben. A tartalék térkép az arcára terült és így úgy nézett ki, mint egy vonaton alvó kereskedelmi ügynök a háború előtti időkből.

*

A szovjet harckocsivezetők is olyan fáradtak voltak, hogy gyakran ők is elaludtak, ám egy T-34-es vagy egy Sztálin tank egy átlagos járműnél kétségtelenül jobban bírta, ha valaminek nekiütköztek vele. A bőrből, vagy vászonból készült bélelt harckocsizó sisakok minden bizonnyal nagy szolgálatot tettek a zötykölődő acélszörnyetegek belsejében. A legénységet nagymértékben a hajsza öröme vitte előre. A magukra hagyott német felszerelések látványa vad gyönyörűséget okozott számukra. „Nem pihenhetnek meg egy pillanatra sem”, esküdöztek. Mindenekelőtt azonban az tette őket boldoggá, hogy immár a német hátországba érkeztek meg.

A szovjet parancsnokok az ellenállás leghalványabb jelére bevetették a nehéztüzérséget. Vaszilij Grosszman látta, amint „fegyelmezett német hadifoglyok”, némelyik a heves nehéztüzérségi támadás nyomán még mindig harctéri idegsokktól támolyogva, a hátország felé vonulnak. Egyikük, akárhányszor elhajt mellette egy autó, kihúzza magát és tiszteleg”, jegyezte be naplójába.

*

Zsukov seregei január harmadik hetében is folytatták gyakorlatilag ellenállásba nem ütköző északnyugati irányú előrenyomulásukat. A jobbszárnyon az 1. gárda-harckocsihadsereg és az 5. csapásmérő hadsereg továbbra is együttműködtek, míg a balszárnyon az. 1. gárda-harckocsihadsereg, valamint a 5. gárdahadsereg folytatták közös offenzívájukat. Még az 1. Belorusz front parancsnoksága sem tudott lépést tartani az eseményekkel és nem ritkán olyan stratégiai célokat tűzött ki, melyek addigra már régen elfoglalásra kerültek. Amikor a 8. gárdahadsereg január 15-én, két nappal a kitűzött határidő előtt látótávolságra közelítette meg Łodź városát, a parancsnok, Vaszilij Csujkov tábornok úgy határozott, hogy mellőzve a frontparancsnoksággal való egyeztetést haladéktalanul megtámadja az ipari várost. Ám amint lövészhadosztályai a reggeli órákban felvonultak a rohamra, majdnem lebombázta őket a Vörös Hadsereg légiereje. A város estére a szovjetek kezére került. Az utcákon holtan heverő német katonákkal több esetben „kíméletlenül, de jogosan” lengyel hazafiak végeztek.

Január 24-én Csujkov, akit a még a sztálingrádi harcok során szerzett tapasztalatai miatt: a városi hadviseléshez leginkább értő tábornoknak tekintettek, parancsot kapott Poznań elfoglalására. Az üzenet kézhezvételekor a főtiszt azon tűnődött, vajon Zsukov parancsnokságán tudják-e, hogy egy erős sziléziai erődítményről van szó.

Konyev 1. Ukrán frontja délen sokkal rövidebb úton jutott el a birodalom határáig. Mindenekelőtt sikerült meglepniük Krakkóban a németeket és így a várost sértetlenül kerítették kézre. A gyors előrenyomulás azonban nem várt bonyodalmakkal is járt. Zsukov és Konyev csapatai több tízezer német katonát értek utol, akik közül sokan elkerülték a fogságot. Ők, miközben nappal az erdőben rejtőztek, kétségbeesve próbáltak nyugatra jutni. Néhányan közülük - csak hogy megszerezzék a katonák kenyereszsákját - rendszeresen rajtaütöttek az elhaladó szovjet egységeken. Mesik, az 1. Ukrán front NKVD-egységének vezetője tájékoztatta Beriját, hogy a hátvéd szerepét betöltő lövészezredei rendszeresen 200 főt is meghaladó nagyságú szökevénycsapattal kerülnek fegyveres összetűzésbe.

Gépesített csapategységekből álló menetoszlopok is vonultak vissza a birodalom felé, próbálva megtalálni a szovjet csapatok rengetegén keresztül a biztonságos utat. Ezeket csak „vándorló katlanként” emlegették, mivel egyik bekerítésből a másikba vergődtek, járműveiket a végsőkig hajtották és kíméletlenül elpusztítottak minden felszerelést, melyet már nem tudtak használni. A legerősebb és legismertebb ilyen alakulat a Nehring tábornok által irányított páncéloshadtestre épült. Szökevény, illetve még harcoló egységekből állt és minden jártművet megsemmisítettek, mely üzemképtelenné vált, vagy amelyből kifogyott az üzemanyag. Még két tankot is feláldoztak, mivel ezekkel támasztottak alá egy hidat, melyen annak összeomlása előtt még át tudtak haladni a könnyebb járművek. Nehring, mivel véletlenül egy olyan útvonalat választott, mely nagyjából a Zsukov és Konyev seregeit elválasztó keskeny sávban húzódott, sikeresen elkerülte a nagyobb összecsapásokat. Egy rövid rádióüzenetben aztán értesült arról, hogy Von Saucken tábornok Grossdeutschland hadteste csatlakozni készül hozzájuk. Ez január 2l-én sűrű ködben sikeresen meg is történt, hogy azután az egyesített csapatok január 27-én visszavonuljanak az Oderán túlra.

Ugyanazon a napon, amikor Nehring átkelt az Oderán, mintegy 200 kilométerre délkeletre fény derült a náci rezsim hihetetlen gaztetteire. Konyev 60. hadserege megtalálta az Auschwitz környékén kiépített táborrendszert. A 107. lövészhadosztály felderítői vállukra vetett géppisztollyal léptek elő a hólepte erdőből, hogy szembe találják magukat a modern történelem leghátborzongatóbb jelképével.

A szovjet tisztek ráébredve, hogy valójában mit is találtak, azonnal előrerendelték az egészségügyi egységeket, ám a 3.000 beteg fogoly közül sokakat még így sem sikerült megmenteni. A táborban maradtak túl gyengék voltak ahhoz, hogy útra keljenek, amikor kilenc nappal korábban az SS megkezdte a táborok evakuálását. A szovjet tisztek megkezdték néhány táborlakó kihallgatását. Adam Kurilowicz, a lengyel vasúti dolgozók szakszervezetének egykori vezetője, aki 1941 júniusa óta volt a táborban, elmesélte, hogyan próbálták ki a nácik nyolcvan szovjet és 600 lengyel foglyon 1941. szeptember 15-én az újonnan épített gázkamrákat. Mansfeld professzor, egy magyar tudós beszélt a szovjeteknek azon „orvosi kísérletekről” is, melyek során - például karbolsav injekcióval - 140 lengyel fiút öltek meg a németek. A Vörös Hadsereg, akkori becslése szerint több mint 4 millió emberrel végeztek a táborokban, ám később ez a szám túlzónak minősült. A hadsereg egyik fotósát felkérték, hogy fényképezze le a tábor bejáratánál álló, „Arbeit Macht Frei” feliratú táblával ellátott kaput, a felpuffadt hasú halott gyerekeket, a levágott emberi hajból álló nagy kupacokat, a nyitott szájú holttesteket és az élő csontvázak karjára tetovált számokat. A képeket azután elküldték Moszkvába Alekszandrovnak, a Vörös Hadsereg propagandafelelősének. Egy, a Vörös Hadsereg újságjában, a Sztalinszkoje zemljában (Sztálin Lobogója) február 9-én publikált jelentéstől eltekintve azonban a Szovjetunió egészen május 9-ig, tehát a háború végéig visszatartotta az Auschwitzcal kapcsolatos információkat.

Az egyik szovjet tiszt talált egy Himmler által kibocsátott rendeletet is, melyben a Reichsführer „hozzájárul a táborokba küldött, kőtöréshez még fizikailag elég erősnek tűnő szovjet hadifoglyok kivégzésének elhalasztásához”. Azon a télen a „csupán inget, sőt nem ritkán csak alsóneműt viselő orosz hadifoglyokat husángokkal és ostorral hajtották ki a gyakran mínusz 30 fokos fagyba. Azon kevesek, akik élve visszatértek, súlyos fagyási sérüléseket szenvedtek. Orvosi segítség nélkül - ami természetesen nem volt - esélyük sem volt az életben maradásra. A tény, hogy a Wehrmacht az egyébként az ő felelősségi körébe tartozó hadifoglyokat átadta megsemmisítésre az SS-nek, csak tovább növelte a Vörös Hadsereg bosszúszomját. Egy német katonai tolmácstól a szovjetek megtudták azt is, hogy a Vörös Hadsereg katonái számára kialakított fogolytáborok közül legalább egyben „megparancsolták az összes beérkező fogolynak, hogy vetkőzzenek le, és akiről megállapították, hogy zsidó, azt helyben agyonlőtték”. A szovjet hatóságok ismét csak a szovjet állampolgárok és katonák ellen elkövetett bűntettek érdekelték. A Vörös Hadsereg katonái számára az eléjük táruló látvány mindazonáltal egyértelmű üzenetet hordozott. Foglyokat nem fognak ejteni.

*

Amennyiben kijelentjük, hogy a január a Wehrmacht számára végzetesnek bizonyult, úgy hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a kelet-poroszországi, sziléziai és pomerániai otthonukat elhagyó több millió civil számára ez az időszak messze több szenvedést hozott. A mezőgazdaságból élő családok számára, melyek évszázadokon keresztül még a legkeményebb teleket is átvészelték valahogy, most vált egyértelművé, mennyire sebezhetőek is valójában. Kegyetlen időjárással találták szembe magukat, gazdaságukat és élelmiszerkészleteiket pedig a visszavonuló csapatok felgyújtották. Kevesen ismerték azonban fel, hogy saját testvéreik, fiaik és apjuk nem is olyan régen hasonló kegyetlenséggel bántak el a lengyel, orosz és ukrán parasztokkal.

A Balti-tenger menti területekről - Kelet- és Nyugat-Poroszországból, illetve Pomerániából - menekülők az Odera és Berlin felé vették az irányt, míg a délebbről - Sziléziából és a Warta-vidékről - érkezők a Berlintől délre folyó Neisse felé tartottak. A menekültek között túlnyomó többségben voltak a nők és a gyerekek, mivel korábban majdnem az összes férfit besorozták a Volkssturmba. Mozdítható értéktárgyaik szállítására az otthonukat hátrahagyók szinte minden lehetséges eszközt igénybe vettek. Aki gyalogosan vágott neki az útnak, az kézikocsiba, vagy babakocsiba pakolt, de akadt olyan is, aki szekéren, lovas kordén, sőt az istálló mélyéről előásott hintón vitte magával ingóságait. Motoros járművet alig lehetett látni, hiszen a Wehrmacht és a náci párt mindet elkobozta az üzemanyaggal együtt. Nem meglepő így, hogy haladni csak irgalmatlanul lassan lehetett, ám nem csupán a hó és a jég jelentett akadályt. A menetoszlopoknak a túlterhelt szekerek eltört tengelye miatt is rendszeresen meg kellett állniuk. A szénásszekerek háztartási eszközökkel, sonkákkal, hordókkal és élelmiszerrel teli edényekkel megpakolt, kívülről szőnyeggel letakart teherkocsikká váltak. A belül elhelyezett matracokon a terhes nők és a szoptatós anyák pihenhették ki az út fáradalmait. A jeges utakon a rosszul táplált lovak nehezen boldogultak. Némely szekér elé ökröket fogtak. Patkolatlan patájukat feltörte az út, véres nyom jelezte a hóban, hogy merre haladtak. Mikor pedig mint az gyakran előfordult - egy állat kimúlt, feldolgozására szinte sohasem volt idő. Az ellenségtől való félelem tovább hajtotta a menekülőket.

Éjszakánként a menet valamelyik út menti faluba kanyarodott, ahol rendszerint letáborozhattak az uradalmak pajtáiban, istállóiban. A tulajdonosok keletről menekülő arisztokrata társaikat úgy fogadták, mintha csak rókavadászatra érkező különleges vendégek lettek volna... A kelet-pomerániai Stolp közelében báró Jesko von Puttkamer levágott egy disznót, hogy az úton lévő éhező menekülteknek élelmet adhasson. Egyszer csak megjelent egy „kurta lábú, pocakos” náci hivatalnok, hogy figyelmeztesse, az állatok engedély nélküli levágása „komoly vétség!”. A báró ráordított, hogy hagyja békén a tulajdonát, különben ő is úgy végzi, mint a disznó.

Azok sem voltak szerencsésebb helyzetben, akik vonaton menekültek el Kelet-Poroszországból. Január 20-án egy emberekkel telezsúfolt tehervonat lassított Stolp vasútállomásán. „Összepréselt alakok, hidegtől elgémberedett tagok. Állni alig tudtak, nemhogy kimászni a vagonokból. Testükön foszlányokban lógó ruha, a görnyedt vállakon néhány takaró, szürke, beesett arcok.” Néma csend. Kis merev csomagokat vettek le a kocsikról és egymás mellé fektették őket a peronon. Halálra fagyott gyerekek holttestei voltak. „A csendet hirtelen jajkiáltások törték meg. Egy asszony nem akarta átadni elhunyt gyermekét”, emlékezett vissza egy női szemtanú. „Rémület és pánik lett rajtam úrrá. Még sohasem láttam ilyen szenvedést. Az elém táruló látvány mögött pedig egy rémisztő látomás tűnt fel: ezek az emberek mi voltunk; ez várt ránk is.”

Az időjárás egy héttel később tovább romlott, éjszaka már mínusz harminc fokra is lecsökkent a hőmérséklet. Január utolsó hetében további fél méter hó is leesett, még a tankok számára is leküzdhetetlen hóakadályokat hozva létre. A pánik szülte menekülthullám azonban továbbra sem csillapodott. Ahogy a szovjet erők egyre közeledtek Breslauhoz, Szilézia központjához - a városhoz tehát, melyet Hitler parancsa értelmében az utolsó szál emberig, az utolsó töltényig tartani kellett - a civileket teherautókról, hangosbeszélőn utasították a település mielőbbi elhagyására. A menekültek egymást taposva próbáltak feljutni a vonatokra. A sebesültek és a betegek kimenekítéséről szó sem lehetett. Mindegyikük kapott egy-egy kézigránátot, hogy magukkal végezve lehetőleg több oroszt is a másvilágra küldjenek. A vonat nem mindig bizonyult a legbiztosabb közlekedési eszköznek. A „normális időkben” rendszerint háromórás utat, jegyezte meg egy, a menekültekről készített jelentés, most nem ritkán huszonegy óra alatt tették meg.

Eva Braun nővére, a Breslauban élő Ilse a vonattal menekülők egyike volt. Egy szolgálati autó vette fel január 21-én reggel a berlini Schlesischer vasútállomáson, majd az Adlon Hotelbe vitte, ahol Eva is lakott. Aznap este együtt vacsoráztak a Birodalmi Kancellária könyvtárában. Eva, akinek fogalma sem volt a keleten bekövetkezett katasztrófa méretéről, úgy csevegett nővérével, mintha az egy rövid nyaralást követően nyugodtan visszautazhatna Breslauba. Ilse nem tudta sokáig türtőztetni magát. Mesélni kezdett az ellenség elől hóban, fagyban menekülőkről. Olyan dühös volt, hogy kijelentette, Hitler az egész országot egy szakadék felé vezeti. Eva megdöbbent és nagyon mérges lett. Hogyan mondhat a nővére ilyeneket a Führerről, aki olyan nagylelkű volt és még azt is felajánlotta, hogy szállást biztosít számára a Berghofban? Megérdemelné, hogy falhoz állítsák és agyonlőjék.

Január 29-re a náci hivatalos szervek számításai szerint „az evakuált területekről mintegv 4 millió ember” volt úton a birodalom központja felé. Ez egyértelmű alábecslése volt a valós számoknak, melyek két hét alatt 7 millióra, majd február 19-re 8,35 millióra emelkedtek. Január végére naponta 40-50.000 menekült érkezett Berlinbe, főleg vonaton. A birodalom fővárosa nem fogadta áldozatait tárt karokkal. „A Friedrichstrassén, a vasútállomás Németország végzetének átjáróházává lett”, írta egy szemtanú. „Minden egyes új vonat, ami ide beérkezik, a szenvedés alaktalan tömegét löki ki magából a peronra.” Az elszenvedett kínoktól és gyötrelmektől valószínűleg nem is vették észre a táblát, melyre ez volt írva: „A liftet kutyák és zsidók nem használhatják!” A Vöröskereszt hamarosan határozott intézkedéseket hozott, hogy a menekültek minél hamarabb tovább induljanak az Anhalter vasútállomásról, illetve hogy a vonatok Berlin körül körözzenek. A hatóságok attól tartottak, hogy „fertőző betegségeket, például tífuszt” hurcolnak be és járvány alakulhat ki a fővárosban. Az illetéketek féltek attól is, hogy a menekültek vérhast, torokgyíkot és skarlátot terjesztenek majd el.

A káosz mértékét jól érzékeltetik a Danzig esetében feljegyzett számadatok. Február 8-án úgy becsülték, hogy 35-40.000 menekült volt a városban, de összesen körülbelül 400.000-re kell számítani majd. Két nappal később megállapították, hogy ezt a számot már valójában el is érték. A náci hatóságok, mivel semmilyen előkészületeket nem tettek a - Hitler által elismerni nem akart - katasztrófa elhárítására, most az idővel voltak kénytelenek versenyt futni, ha továbbra is irányításuk alatt akarták tartani az eseményeket. Komoly sikereket elérve a Luftwaffe Junkers 88-asaival élelmiszerkészleteket dobtak le a hóban rekedt és éhező menetoszlopoknak, ám magánbeszélgetéseken bevallották, hogy ezek az akciók „szörnyen igénybe vették” az üzemanyag-tartalékaikat.

Danzig körül a menekültek részére élelmiszerraktárakat alakítottak ki, ám ezeket hamarosan kifosztották a csökkentett fejadagon lévő német katonák. A leginkább sürgős segítségre szoruló régió továbbra is Kelet-Poroszország volt, ahova a menekültek elszállítása céljából az első hajó csak január 27-én, tehát tizennégy nappal azt követően érkezett meg, hogy Csernyakovszkij megindította a támadást. A polgári lakosság részére kenyérrel és konzervtejjel megrakott hajók legelőször február elején indultak útnak. Természetesen volt olyan szállítmány is, mely soha nem ért célt. Egy 2.000 doboz konzervtejet szállító gépet a kezdeti próbálkozások egyike során lőtték le.

*

Csernyakovszkij és Rokosszovszkij két hadseregcsoportja a Kelet-Poroszországot védő három német hadsereg maradványait, hátukban a tengerrel, két katlanba szorították. A Rokosszovszkij balszárnyán elhelyezkedő hadseregek a Visztula keleti partján elfoglalták a német lovagrendek megerődített városait, valamint Marienburgot a Nogatnál. Ezzel a hadmozdulattal sikerült ugyan a német második hadsereget visszaszorítani egészen a Visztula torkolatvidékéig, ám az továbbra is tartani tudta a Frische Nehrungot. A Frisches Haff lagúnájának több mint harminc centiméteres jegén a menekültek még mindig át tudtak gyalog kelni a szárazföldről és folytathatták útjukat Danzig felé. Rokosszovszkijnak mindeközben jobbszárnyát gyorsan át kellett csoportosítania ahhoz, hogy megakadályozhasson egy nyugati irányú német kitörési kísérletet.

Hitler már szinte megszállottan ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy csapatainak ki kell tartaniuk a Mazuri tavak térségében kialakított védelmi vonalakon. Dührohamban tört ki, amikor tudomására jutott, hogy Hossbach tábornok, a negyedik hadsereg parancsnoka január 24-én feladta a védelem sarokpillérének számító lötzeni erődöt. A hír még Guderiant is megrázta, ám Hossbachnak és helyettesének, Reinhardt tábornoknak eltökélt szándéka volt, hogy áttörik a Rokosszovszkij erői által alkotott gyűrűt, hogy így elkerüljék egy újabb, a sztálingrádihoz hasonló katasztrófa bekövetkeztét. A támadás, mellyel faltörő kosként menekülési útvonalat biztosítottak a polgári lakosság számára január 26-a fagyos estéjén vette kezdetét. Meglepetésszerű előrenyomulásukkal a németek összeroppantották a szovjet 48. hadsereget és majdnem sikerült elérniük Elbinget is, melyet a német második hadseregnek még az első utcai harcokat követően sikerült megtartania. A hóban és kemény fagyban zajló háromnapi küzdelem után azonban Rokosszovszkij erőinek sikerült visszaverniük a támadást. Hitler menesztette Hossbachot és Reinhardt tábornokot, akiknek csapatait folyamatosan szorították vissza az úgynevezett heilegenbeili katlanba, abba a veszélyes négyszögbe, melynek egyik oldalát a Frisches Haff képezte. Itt a katonákkal együtt több mint 60.000 civil ugyancsak csapdába esett.

A 3. Belorusz front mindeközben a szárazföld felől teljesen körbezárta Königsberget. A város helyőrsége, mely a harmadik páncéloshadtest alakulataiból állt, ily módon el lett vágva a lagúna bejáratánál fekvő Pillau kikötőjéhez vezető Samland-félszigettől. Közel 200.000 polgári személy rekedt a városban, ám az élelmiszerkészletek szűkösek voltak. A rossz körülmények miatt naponta 2.000 asszony és gyermek vágott neki gyalog a jégen keresztül a veszélyes útnak, hogy megkíséreljen eljutni a már így is rendkívül túlzsúfolt Pillauba. Több százan a hóban még a szovjet csapatokhoz is elgyalogoltak, hogy némi élelemért könyörögjenek. Az első gőzös, mely Pillauból 1.800 civilt és 1.200 sebesültet szállított el, csak január 29-én ért biztonságos partot. Koch tartományi vezető azt követően, hogy először elítélően szólt Reinhardt és Hossbach tábornokokról, amiért azok megkíséreltek kitörni Kelet-Poroszországból, majd pedig megparancsolta Königsberg védőinek, hogy az utolsó emberig tartsanak ki, egyszerűen magára hagyta a kelet-porosz fővárost. Miután látogatást tett Berlinben, a sokkal biztonságosabb Pillauba tért vissza, ahol a Kriegsmarine rádiókommunikációs eszközeinek segítségével sikeresen megszervezte a tengeren keresztül történő evakuálást, hogy azután ismét tovább álljon.

Pillau túl nagy hajókat nem tudott fogadni, így a menekülés szempontjából legfontosabb balti-tengeri kikötő a Danzigtól nem messze északra fekvő Gdynia (vagy Gotenhafen) lett. Dönitz tengernagy csupán január 21-én adta ki a parancsot a menekültek tömeges evakuálását négy nagyméretű hajóval támogató Hannibál-hadművelet megindítására. Január 30-án Németország legnagyobb óceánjárója, a 2.000 utasra tervezett Wilhelm Gustloff mintegy 6.000 menekülttel a fedélzetén indult útnak. A következő éjszaka az egyetlen egymotoros torpedónaszád által kísért hajót becserkészte egy, a balti flotta kötelékébe tartozó szovjet tengeralattjáró. A. I. Marineszko kapitány három torpedót lövetett ki, melyek mindegyike célt ért. A kimerült, álmukból felvert menekültek körében kitört a pánik és mindenki egyszerre próbált eljutni a mentőcsónakokhoz. Sokuk menekülési útvonalát elzárta a betörő jeges tengervíz - csak a külső levegő hőmérséklet mínusz tizennyolc fokos volt. A vízre bocsátott mentőcsónakok sorra borultak lel, ahogy a kétségbeesett utasok megpróbáltak a hajó oldaláról beugrani. Az óceánjáró kevesebb mint egy óra alatt elsüllyedt. Legalább 5.300 ember veszítette életét. Az 1.300 túlélőt az Admiral Hipper nehézcirkáló vezetésével a helyszínre siető hajók mentették ki. Ez, volt mindaddig a legnagyobb emberáldozattal járó tengeri katasztrófa, ám hamarosan ezt is felülmúlta egy még több emberéletet követelő szerencsétlenség.

Az orosz történészek mind a mai napig ragaszkodnak ahhoz a hivatalos szovjet állásponthoz, mely szerint a Wilhelm Gustloff „több mint 6.000 hitleristát, köztük 3.700 tengerészt szállított”. Úgy tűnik, hogy igazán komoly érdeklődés Oroszországban nem is az áldozatok, hanem sokkal inkább a győzedelmes A. I. Marineszko parancsnok sorsa iránt mutatkozott. A Szovjetunió Hőse kitüntetést az NKVD nyomására nem kaphatta meg, mivel korábban egy külföldi állampolgárral folytatott viszonyt. Ez olyan súlyos, bűnnek számított, hogy majdnem bíróság élé állították és a Gulágra küldték. Csupán 1991-ben, „a győzelem negyvenötödik évfordulóján” kaphatta meg végül - ekkor már poszthumusz - a Szovjetunió Hőse érdemrendet.

*

A tömeges elvándorlás egyik mellékhatásaként Németországban üzemanyag és szállítmányozási válság jelentkezett. A szénutánpótlás akadozni kezdett, mivel a vagonokra szükség volt a menekültek Pomerániából való elszállításához. Egyes helyeken a pékek egyszerűen nem tudták megsütni a kenyereket. A helyzet már kezdett annyira kétségbeejtővé válni, hogy „a birodalom megmentése érdekében” a tehervagonok feletti rendelkezés joga visszakerült a Wehrmachthoz, mely azokat természetesen elsősorban üzemanyag-szállításra használta. E döntést január 30-án, a náci párt hatalomra kerülésének tizenkettedik évfordulóján hozták meg.

A tábornokok közül néhányan nemhogy nem szánalommal tekintettek a polgári menekültekre, mint a Wehrmacht támadása elleni szovjet megtorlás elsőszámú áldozataira, hanem pusztán egyszerűen nyűgnek találták őket. Hitler egyik legkedvesebb parancsnoka, Schörner tábornok elrendelte, hogy az Odera felső szakaszának bal partján egy harminc kilométeres sávot tartsanak fenn a hadműveletek céljára. Hangosan szóvá tette ugyanakkor azt is, hogy a menekültek hátráltatják a katonai tevékenységet és sürgette, hogy Keitel tábornagy rendelje el „a kitelepítések azonnali beszüntetését”. Ez feltehetően azt jelentette, hogy kész lett volna büntető intézkedéseket is bevezetni a Vörös Hadsereg elől menekülő civil lakosság ellen.

A náci hatóságok olykor majdnem olyan rosszul bántak a német menekültekkel, mint a koncentrációs táborokban fogvatartottakkal. A helyi ügyintézők, a Kreisleiterek kibújtak a felelősség alól, különösen ha a szerencsétlenek valamilyen betegségben szenvedtek. Egy alkalommal három, menekültekkel telezsúfolt nyitott vagonokból álló vonat érkezett Schleswig-Holsteinbe. Ezek közül csak az egyiken 3.500 ember, főleg nő és gyermek nyomorgott. „Szörnyű állapotban voltak”, állapította meg egy jelentés, „tetvesek, és különféle betegségekben szenvedtek, például rühesek voltak. A megtett hosszú utat követően még mindig sok holttest feküdt a vagonokban. A vonatok tartalmát gyakran nem rakodták le a célállomáson, hanem egy másik körzetbe küldték. Mindettől eltekintve Schleswig-Holsteinben minden a legnagyobb rendben van.”

Hitler maga úgy határozott, hogy a német menekülteket a megszállt csehszlovák „Protektorátusban” kell letelepíteni. „Azon a véleményen van”, magyarázta egy tisztviselő Hitler állásfoglalását, „hogyha a csehek látják a szenvedést, akkor nem támogatják majd az ellenállási mozgalmukat.” Mint kiderült, a Führer ismét rosszul mérte fel a helyzetet. Alig három hét múlva jelentés érkezett, melyben figyelmeztettek, hogy a csehek látva az elkerülhetetlen német vereség nyilvánvaló bizonyítékát, immár nem késlekednek és megkezdték saját, Benes által vezetendő közigazgatásuk kiépítését.

*

A nemzetiszocializmus válsága a hadseregre is hatással volt. Hitler meggyőzte magát arról, hogy minden rendbe jön, ha egy kellőképpen könyörtelen, a kialakult helyzethez elméleti alapon közelítő parancsnokot bíz meg a birodalom keleti határainak védelmével. Guderian tábornok alig akart hinni a fülének, amikor Hitler január 24-én úgy határozott, hogy a Reichsführer-SS, Himmler vezesse az új Visztula hadseregcsoportot, mely Kelet-Poroszország és Reinhardt Sziléziában tönkrevert hadseregcsoportjainak maradványai között vonult fel. Nem lehet kétség afelől, hogy Hitler döntését nagymértékben befolyásolta az a néhány nappal korábban Guderiannak szóló fenyegetése, mely szerint össze fogja zúzni a „vezérkari rendszert”, és bosszút áll azon a „maroknyi értelmiségin”, akik arra számítanak, hogy „nézeteiket majd ráerőszakolhatják feljebbvalóikra”.

Ugyanazon a délutánon Hans Georg Eismann ezredes parancsot kapott a vezérkartól, hogy induljon Schneidemühlbe. Őt nevezték ugyanis ki a Visztula hadseregcsoport hadműveleti főnökévé. Eismann még sohasem hallott ilyen nevű hadseregcsoportról. A törzstisztek kinevezéséért felelős tábornok elmagyarázta neki, hogy azt nemrég hozták létre. Eismann Guderianhoz hasonlóan megdöbbent, amikor értesült, hogy a főparancsnok Himmler lesz.

Eismann-nak nem volt más választása, mint hogy Kübelwagenjén (a dzsip német megfelelője) útnak induljon kelet felé. Ahogy a fagyos éjszakában végighajtattak az 1. számú birodalmi főútvonalon, „a káosz és a szenvedés a maga teljes formájában” alakot öltött előtte. „Akármerre jártunk, mindenhol kelet felől érkező, végtelen hosszúságú menekültoszlopokba ütköztünk.” A legtöbbjük arcán kimerültség, és céltalanság tükröződött.

Eismann azt remélte, hogyha úti céljához ér, majd tisztább képet kap a kialakult helyzetről, ám amint arra hamarosan rá kellett jönnie, a Visztula hadseregcsoport parancsnoksága nem volt hasonlatos semelyik másik főhadiszálláshoz sem. Schneidemühlben megkérdezte ugyan az egyik katonai forgalomirányítótól, hogy hogyan jut el oda, ám a parancsnokág pontos helye nyilvánvalóan szigorúan őrzött titok volt. Szerencsére észrevette Von Hase őrnagyot, akit már korábbról ismert és végül tőle útbaigazítást kapott.

A parancsnokságot Himmler Steiermark nevű, hálókocsikból és légvédelmi fegyverekkel felszerelt vagonokból álló különvonatán alakították ki. A kocsikon egyenlő távolságra egymástól fegyveres SS-őrök álltak. Egy „különösen elegáns étkezőkocsiban” Eismannt egy fiatal Unterstrumführer várta, aki végigkísérte a vonaton a Reichsführer-SS és főparancsnok irodájához.

Himmler íróasztalánál ült a szalonjában. Amikor felállt, hogy kézfogással köszöntse a látogatót, Eismann a kezét „nőiesen puhának” érezte. Eismann, aki csak képeken vagy nagy távolságból látta eddig a Reichsführer-SS-t, végigmérte leendő felettesét. A mint mindig, most is szemüveget viselő Himmler nem a szokásos fekete SS-uniformis, hanem - feltehetően katonai beosztását hangsúlyozandó - csukaszürke egyenruha volt. Kissé puhánynak tűnt, felsőteste testmagasságához képest mintha túl hosszú lett volna. Csapott álla és keskeny szeme „némileg mongoloid” vonásokat kölcsönöztek neki. Eismannt átkísérte egy nagyobb asztalhoz, hogy áttekintsék a hadműveleti térképet. Az ezredes azonnal tudta, hogy az a legalább huszonnégy órával azelőtti helyzetet mutatja.

- Mi áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy lezárjuk ezt a rést, és új frontot nyithassunk? - kérdezte Eismann.

Nem voltak számara ismeretlenek a Führer főhadiszállása által elmélyített, vagy éppen létrehozott válsághelyzetek. 1942 decemberében ő volt az a tiszt, aki Von Mannstein tábornagy parancsára berepült a szovjetek által körülzárt Sztálingrádba, hogy ott Paulus tábornokkal a teendőkről tárgyaljon.

Himmler válasza a mesterétől eltanult összes meggondolatlan közhelyet tartalmazta: „azonnali ellentámadás”, „lecsapunk az oldalszárnyukra” és a többi. Az általa elmondottak az alapvelő katonai ismeretek teljes hiányáról árulkodtak. Eismann szerint az egész olyan volt, mintha „egy vak ember beszélt volna a színekről”. Végül megkérdezte, hogy milyen harcra fogható egységek állnak a rendelkezésükre. Himmlernek elképzelése sem volt erről. Úgy tűnt, nincs tisztában a ténnyel, hogy a kilencedik hadsereg gyakorlatilag csak nevében létezett. Csupán egy dolog volt egyértelmű. A Reichsführer-SS nem különösebben értékelte, ha vezérkari stílusban közvetlenül kérdéseket intéznek hozzá.

Mint kiderült, a Visztula hadseregcsoport főhadiszállása nemcsak képzett törzstisztekben szenvedett hiányt, de utánpótlási és szállítási csoportjai, valamint híradó-alakulatai sem voltak. Az egyetlen kommunikációs eszköz a vezérkari főnök telefonja volt. Ráadásul az autósatlaszon kívül, amit Eismann Berlinből hozott magával, a főparancsnokságon csupán egyetlen térkép akadt. Még a különböző katasztrófákat korábban már átélt tapasztalt vezérkari tisztek is nehezen tudták felmérni, hogy mennyire hozzá nem értő módon, és felelőtlenül kezeli „Hitler kamarillája” a helyzetet.

Az ellentámadás megindítását továbbra is szorgalmazó Himmler régi zászlóaljakat és ezredeket akart sebtében ismét összerakni. Eismann javasolta, hogy a szervezési feladatokra legalább egy tisztállománnyal és kommunikációs eszközökkel rendelkező hadosztályparancsnokot jelöljenek ki, ám Himmler választása - hogy még hatásosabbnak tűnjön a dolog - egy hadtestparancsnokra esett. Jelöltje Demmlhuber Obergruppenführer lett. (A hadseregben a tisztek a „Tosca” becenevet adták Demmlhubernek, a gyanú szerint általa használt ugyanilyen nevű parfüm után.) Összehívtak egy rögtönzött hadtestparancsnokságot és Demmlhuber másnap átvette az irányítást. Az Obergruppenführer, aki Himmlernél egyébként jóval tapasztaltabb volt, nem örült, amikor rá osztották a feladatot. A hadművelet, ha egyáltalán az akciót ilyen névvel illetni lehet, teljes kudarcnak bizonyult, és Demmlhuber a posztjáról elbocsátott kevés számú Waffen-SS-tábornok egyike lett. „Talán ennek nyomán kelt szárnyra a vezérkar operakedvelő tisztjeinek körében az a vicces mondás, lehet, hogy „Toscát” félreállították, de legalább ugrania nem kellett.

Ezt követően egy másik Waffen-SS-tiszt érkezett, hogy átvegye a hadseregcsoport törzskari főnökének posztját. Ő volt Lammerding Brigadeführer, az SS Das Reich páncéloshadosztály egykori parancsnoka. Noha elismert katona volt, csupán kevés törzstiszti tapasztalattal rendelkezett és nem éppen kompromisszumkészségéről volt híres. Mindeközben a szovjetek megközelítették Schneidemühlt és a Visztula hadseregcsoport főhadiszállását vissza kellett vonni észak felé, Falkenburg irányába. Schneidemühlt, melyet Hitler Poznańnyal együtt erődnek nevezett, az ott állomásozó nyolc Volkssturm-zászlaljjal, néhány műszaki katonával és tüzérséggel gyakorlatilag a sorsára hagyták. Hitler tétele, mely szerint „ahol egyszer német katona megveti a lábát, onnan nem hátrál meg”, így csupán szlogen maradt.

Egy Stolpból Schneidemühlbe vonaton utazó Volkssturm-zászlóalj elhaladt Himmler, Steiermarkja mellett. Ezt az úgynevezett „zászlóaljat” báró Jesko von Puttkamer, a pocakos náci hivatalnokot korábban megfenyegető földesúr vezette. Ő és tisztjei első világháborús egyenruhájukat viselték és magukkal hozták régi szolgálati pisztolyukat is. A sorkatonák, főleg parasztok és kereskedők, semmilyen fegyverrel nem rendelkeztek, csupán a Volkssturm karszalagja volt a kabátjukon. A tervek szerint Schneidemühlben kellett volna átvenniük a puskákat és géppisztolyokat. Hirtelen szovjet tankok vették tűz alá a vonatot. A vezetőnek sikerült megállnia és nagyon gyorsan hátramenetbe kapcsolnia.

Amint távolabb kerültek a veszélyes zónától, Puttkamer leparancsolta embereit a kocsikról. Ezt követően a térdig érő hóban gyalog visszamasíroztak Stolpba úgy, hogy a legerősebb haladt elöl és taposta ki az utat a többieknek. Puttkamer nem hagyta, hogy emberei a semmiért adják életüket. Hazatérve, a polgármesteri hivatal előtti Stephansplatzon hősként fogadták a város lakói. Báró von Puttkamer azonban elkeseredve visszavonult udvarházába és szekrénybe tette egyenruháját, melyet megbecstelenítettek „ezek a Hitlerek és Himmlerek”.