Kilencedik fejezet
Cél: Berlin

Március 8-án, éppen amikor teljes lendületet vett a pomerániai hadművelet, Sztálin hirtelen Moszkvába rendelte Zsukovot. Mindenkit meglepett, hogy egy frontparancsnokot a főhadiszállásáról egyszerűen csak a fővárosba hívnak. Zsukov a központi repülőtérről egyenesen Sztálin dácsájába hajtatott, ahol a szovjet vezető a háborús fáradalmakat pihente ki éppen.

Miután Zsukov jelentett a pomerániai hadművelet helyzetéről és az oderai hídfőknél folyó harcokról, Sztálin karon fogta és kisétáltak a kertbe. Itt a pártvezető a gyermekkoráról kezdett beszélni. Amikor visszatértek, Zsukov megkérdezte Sztálint, hogy kapott-e valami hírt fia, az 1941 óta német fogságban lévő Jakov Dzsugasvili felöl. Sztálin akkor kitagadta fiát, amiért az engedte, hogy élve foglyul ejtsék, ám most mintha változott volna a hozzáállása. Egy ideig nem is válaszolt Zsukov kérdésére.

- Jakov sohasem fog élve kikerülni a börtönből - mondta végül. - A gyilkosok agyon fogják lőni. Úgy tudjuk, elkülönítve őrzik és megpróbálják rávenni, hogy árulja el a szülőhazáját.

Egy hosszú pillanatra ismét elhallgatott.

- Nem - mondta határozottan. - Jakov inkább a halált választja, minthogy elárulja hazáját.

Amikor Sztálin azt mondta, hogy „úgy tudjuk”, akkor természetesen Abakumov értesüléseiről beszélt. Jakovról a legutolsó hír Sztyepanovics tábornokon, a jugoszláv csendőrség parancsnokán keresztül jutott el a szovjet szervekhez. Sztyepanovicsot január végén Zsukov katonái engedték szabadon, ám a SZMERS azonnal bevitte kihallgatásra. Az ezredest korábban Lübeckben, ugyanabban a büntetőtáborban tartották fogva, ahol Dzsugasvili főhadnagy is raboskodott. Sztyepanovics elmondása szerint Jakov „szabad és bátor emberként” viselkedett. Ha egy német tiszt lépett a szobájába, nem volt hajlandó felállni, és hátat fordított, ha hozzá beszéltek. A németek ezután büntetőzárkába tették át, noha egy, a német sajtóban megjelent interjú mást állított, Jakov Dzsugasvili ragaszkodott ahhoz a nézetéhez, hogy soha semmilyen neki feltett kérdésre nem válaszol. Egy szökési kísérletet követően azután repülőn ismeretlen helyre szállították. Halála körülményeiről a mai napig nincsenek egyértelmű információk, bár a legelterjedtebb történet szerint a tábort elzáró kerítésen ugrott át, hogy az őrök kénytelenek legyenek rálőni. Sztálin érzései fia iránt talán a későbbiekben megváltoztak, ám továbbra is könyörtelen volt azon több százezer szovjet hadifogollyal szemben, akikre nem ritkán a Jakov által elszenvedetteknél is több gyötrelmet mért a sors.

Sztálin ezután témát váltott a beszélgetésben. Közölte Zsukovval, hogy „nagyon elégedett” a jaltai konferencián elért eredményekkel. Roosevelt nagyon barátságos volt. Ekkor Sztálin titkára, Poszkrebisev lépett be és néhány papírt adott át főnökének aláírásra. Ez jel volt Zsukov számára, hogy itt a távozás ideje, ám ezt a pillanatot találta Sztálin is a legmegfelelőbbnek arra, hogy magyarázatot adjon a főparancsnok oly hirtelen Moszkvába rendelésére.

- Menjen el a Sztavkához - mondta Zsukovnak -, és nézzék át Antonovval a Berlin elleni támadás részleteit. Holnap 13 órakor találkozzunk újra itt.

Antonov és Zsukov, akik nyilván megérezték, hogy oka van a sietségnek, az egész éjszakát végigdolgozták. Másnap reggel Sztálin a találkozás helyszínét és időpontját is megváltoztatta, kimerültsége ellenére Moszkvába utazott, hogy Malenkov, Molotov és az Államvédelmi Bizottság más tagjai társaságában egyeztessen a teendőkről. A beszámolót Antonov tartotta. Amikor befejezte, Sztálin jóváhagyta az elképzeléseket és utasította a Sztavka vezetőjét, hogy rendelje el a tervek részletes kidolgozását.

Zsukov emlékirataiban beismerte, hogy „amikor a Berlin elleni hadműveleten dolgoztunk, mérlegeltük szövetségeseink szándékait is”. Elismerte azt is, hogy aggódtak, mivel „a brit parancsnokság továbbra sem vetette el a gondolatot, hogy Berlint a Vörös Hadsereg előtt foglalják el”. Amiről azonban nem ejt szót, az az, hogy március 7-én, egy nappal azelőtt, hogy Sztálin olyan hirtelen Moszkvába rendelte, az amerikai hadsereg elfoglalta a remageni hidat. A szovjet vezető azonnal látta, milyen következményekkel jár, hogy az amerikaiak ilyen gyorsan áttörtek a rajnai védelmi vonalakon.

*

A britek sohasem leplezték Sztálin előtt azon szándékukat, hogy Berlin elfoglalása az egyik céljuk. Churchill 1944. októberi moszkvai látogatása során Sir Alan Brooke tábornagy közülte Sztálinnal, hogy a Ruhr-vidék bekerítését követően „a szövetséges előrenyomulás főtengelye Berlin irányába fordul majd”. Ezt Churchill is külön kihangsúlyozta. A britek úgy tervezték, hogy Hollandiában sikerül mintegy 15.000 német menekülési útját elvágniuk, majd ezután folyamatosan nyomulhatnak előre Berlin felé. Sztálin akkor nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz.

*

Sztálint nyomós érvek vezették, amikor azt akarta, hogy a Vörös Hadsereg érjen először Berlinbe. 1942 májusában, három hónappal a sztálingrádi ütközet kezdete előtt dácsájába hívta Beriját és a vezető atomtudósokat. Rendkívül dühös volt, mivel a hírszerzés jelentette, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egy urániumbomba kifejlesztésén dolgoznak. Sztálin azzal vádolta a szovjet tudósokat, hogy azok nem vették elég komolyan a fenyegetést, noha ő maga volt az, aki az első e témában érkezett hírszerzési jelentést - azt „provokációnak” tartva - figyelmen kívül hagyta. Az információ akkor, 1941 novemberében a brit árulón, John Cairncrosson keresztül jutott el a szovjet vezetéshez. Sztálinnak ez a rossz helyzetfelismerése nagyban emlékeztetett arra a hat hónappal korábbi esetre, amikor a német támadásra vonatkozó híreket ignorálta.

Az elkövetkező három évben a - hamarosan „Borogyino-terv” fedőnéven emlegetett - szovjet atomkutatási program jelentős előrelépéseket tett, köszönhetően nem utolsósorban a Manhattan-terv lebonyolításában is részt vevő olyan kommunista szimpatizánsoknak, mint például Klaus Fuchs. A program irányítását maga Berija vállalta, így nem meglepő, hogy az Igor Kurcsatov professzor vezette tudóscsoport végül az NKVD ellenőrzése alatt volt kénytelen dolgozni.

A szovjet kutatók azonban hatalmas hátránnyal indultak a versenyben, hiszen nem állt rendelkezésükre elegendő uránium. A Szovjetunió területén ekkoriban lelőhelyeket még nem tártak fel. Európában a legnagyobb készletek a náci fennhatóság alatt lévő Szászországban és Csehszlovákiában voltak, ám úgy tűnik, hogy a németeknek a Vörös Hadsereg Berlinbe érkezése előtt erről legfeljebb halvány sejtéseik lehettek. Berija utasítására az Egyesült Államokban működő Szovjet Beszerzési Bizottság kérte az amerikai Haditermelési Tanácsot, hogy adjanak el nyolctonnányi uránium-oxidot a Szovjetuniónak. A Manhattan-tervet irányító Groves tábornokkal folytatott egyeztetéseket követően cégül az amerikai kormány csupán jelképes mennység átadását engedélyezte és azt is elsősorban annak reményében, hátha kiderül, mire készülnek a szovjetek.

Urániumkészleteket azután 1945-ben Kazahsztánban találtak ugyan ez is csekély mennyiségnek bizonyult. Sztálin és Berija ezért elsősorban abban reménykedtek, hogy a szövetségesek megérkezése előtt kezükre kerülő német készletek segítségével lehet majd felgyorsítani a kutatási programot. Berija korábban ott dolgozó szovjet tudósoktól megtudta, hogy a német atomkutatás központja a Dahlenben, Berlin délnyugati külvárosában álló Kaiser Wilhelm Intézet. A munka itt egy, a nem kívánt érdeklődőket távol tartandó „Vírusháznak” elnevezett, ólomburkolattal leárnyékolt bunkerben folyt. Közvetlenül a bunker mellett a Blitzturm, vagyis „villámtorony” állt, melyben egy 1,5 millió volt fejlesztésére képes ciklotront helyeztek el. Beríja azt azonban nem tudta, hogy a Kaiser Wilhelm Intézet tudósainak jelentős részét, a berendezéseket, valamint az összes nyersanyagot - így az itt tárolt hét tonna uránium-oxidot is - a Fekete-erdőben fekvő Haigerlochba szállították át. A német bürokrácia gépezete azonban ismét hibázott, így egy újabb szállítmány uránium-oxidot Haigerloch helyett Dahlembe juttattak el. A Dahlem elfoglalásáért indult verseny nem volt tehát teljesen hiábavaló.

*

A náci vezetők mindig is sejtették, hogy a háború tetőpontját a Berlinért folytatott harcok fogják majd jelenteni. „A nemzetiszocialisták”, bizonygatta állandóan Goebbels, „vagy együtt győzedelmeskednek, vagy együtt pusztulnak Berlinben.” Valószínűleg nemigen volt tisztában vele, hogy e kijelentésével Karl Mars azon megállapítását idézte, mely szerint „akié Berlin, azé Németország”. Sztálin azonban, semmi kétség, ismerte Marx mondatának második felét is, mely így hangzott: „És akié Németország, azé Európa.”

Az amerikai hadvezetés nyilván soha nem hallott erről a mondásról. Valószínűleg ez az európai politika iránti érdektelenségük mondatta egy Eisenhowerrel elfogyasztott reggeli után Brooke tábornaggyal a következőket:

- Semmi kétség, ő (Eisenhower] az egyik legmegnyerőbb személyiség, ám a stratégiai gondolkodás semmiféleképpen nem az erőssége.

Az alapprobléma, amit Brooke nem ismert fel, az volt, hogy az amerikaiak a háborúnak ebben a szakaszában még nem stratégiai szempontból tekintettek Európára. Egyszeri, jól körülírható céljuk volt: gyorsan, a lehető legkisebb veszteséggel meg kell nyerni a Németország elleni háborút, majd pedig teljes erővel Japán ellen kell vonulni. Eisenhower - az elnökhöz, a vezérkari főnökhöz, a többi főtiszthez hasonlóan - nem gondolkodott távlatokban és teljes mértékben félreismerte Sztálint. Ez nagyon dühítette brit kollégáikat és az elsődleges oka lett a nyugati szövetségen belüli ellentétek elmélyülésének.

Március 2-án Eisenhower táviratot küldött John R. Deane vezérőrnagynak, az Egyesült Államok moszkvai összekötő tisztjének: „Figyelembe véve a szovjetek jelentős előrenyomulását, az offenzíva során számíthatunk-e bármilyen komolyabb változásra a terveikben ahhoz képest, amit Teddernek vázoltak (január 15-én)?” Eisenhower ezután arra volt kíváncsi, hogy „a szovjetek március közepétől május közepéig szüneteltetik-e a katonai műveleteket”. Deane azonban képtelen volt megbízható információt szerezni Antonov tábornoktól. Amikor pedig a szovjetek végül szándékaikról szóltak, tudatosan félrevezették Eisenhower tábornokot, hogy leplezzék valódi céljukat: Berlin megszerzését.

A stratégia tekintetében mutatkozó véleménykülönbségek nagymértékben a döntéshozók személyes jellemvonásainak eredményei voltak. Eisenhower azt gyanította, hogy Montgomery célja a Berlin ellen vezetendő nagyszabású rohammal csupán az hogy előtérbe állíthassa saját szerepét. Montgomery nem igazán tett meg mindent annak érdekében, hogy leplezze meggyőződését, miszerint neki kellene lennie a főparancsnoknak, míg Eisenhower amolyan névleges szereplő lett volna. Mi több, Montgomery megbocsáthatatlan viselkedése az ardenneki csatát követően végképp elmélyítette a két katona ellentétét. „Konfliktusa Montyval nehezen feloldható”, írta Sir Alan Brooke tábornagy a naplójába az ominózus március 6-i reggelit követően. „Csak Monty rossz tulajdonságait hajlandó észrevenni.” Mégis az amerikaiak, némileg joggal, azon a véleményen voltak, hogy Montgomery volna a legrosszabb választás a Berlin elleni közvetlen támadás levezénylésére. Olyannyira pontosan betartotta a törzskari hierarchiát, hogy e miatt mindenki másnál lassabban készített elő akciót.

Montgomery 2l. hadseregcsoportja északon a Weselnél a legnagyobb német csapatösszevonással találta magát szemben. Éppen ezért egy jól előkészített, nagyszabású légideszant-hadművelettel kívánt átkelni a Rajnán. Nagy részletességgel eltervezett művének színpadra vitelét azonban megelőzték más, délebbre zajló események. Válaszul arra, hogy az amerikai 1. hadsereg olyan gyorsan megerősítette a remageni hidat, Hitler elrendelte az ellentámadás megkezdését. Így azonban a Rajna más szakaszairól kellett a németeknek csapatokat átcsoportosítaniuk. Patton 3. hadserege, mely ekkor a pfalzi térséget tette szabaddá az előrenyomulás számára, hamarosan Koblenztől délre több ponton is átjutott a folyó túlpartjára.

Miután Montgomery 21. hadseregcsoportja is sikeresen átkelt a Rajnán, március 24-e reggelén Eisenhower, Churchill és Brooke nagyszerű hangulatban találkoztak a folyó partján. Montgomery azt hitte, hogy Eisenhower majd engedélyezi számára az északkeletre, a balti térség felé - és így Lübeck, majd esetleg Berlin irányába történő - előrenyomulást. Hamarosan ki kellett józanodnia.

Hodges tábornok a remageni hídfőállást építette ki és meglepően rövid idő alatt Patton is kialakította Mainztól délre hídfőállását. Eisenhower utasította őket, hogy támadási irányukat egyesítve nyomuljanak kelet felé, előtte azonban Hodges 1. hadserege még balra fordult, hogy délről bekerítse a Ruhr-vidéket. Ezután - Montgomery legnagyobb megdöbbenésére - Eisenhower leválasztotta Simpson 9. hadseregét a 2l. hadseregcsoportról és utasította Montgomeryt, hogy ne Berlin felé, hanem Hamburg és Dánia irányába haladjon tovább. Az amerikai 9. hadsereg abban a hadműveletben vett részt, melynek célja az utolsó, még német kézen lévő iparvidéket védő, Model tábornagy vezette hadseregcsoport bekerítése volt. Az északkeleti irányú előrenyomulásra, Berlin felé vonatkozó brit tervekre az utolsó csapást Eisenhower március 30-i döntése mérte, melynek értelmében minden erőt Közép- és Dél-Németország ellen kellett összpontosítani.

Miután stabilizálta a Ruhr-vidéket, Bradley 12. hadseregcsoportjának, a 9. hadsereggel kiegészülve Közép-Németországon áthaladva Lipcse és Drezda felé kellett tartania. Délen Devers tábornok 6. hadseregcsoportja Bajorország és Észak-Ausztria irányába haladt. Az átfogó tervben bekövetkezett hangsúlyeltolódásokról mit sem tudó brit vezérkari főnököket feldühítve, Eisenhower ezután anélkül tájékoztatta március végén Sztálint a részletekről, hogy azokat velük, vagy brit helyettesével, Tedder repülő marsallal közölte volna. Ez a SCAF-252-ként ismertté vált távirat azután a két szövetséges között komoly viták tárgyát képezte a későbbiekben.

Eisenhower részben azért tartotta fontosnak a déli irányú támadást, mert arra számított, hogy Hitler majd csapatösszevonásokat hajt végre Bajorországban és Északnyugat-Ausztriában, egyfajta „Alpenfestungot”, vagyis alpesi erődöt hozva így létre. Emlékirataiban később elismerte, hogy „Berlin mint a még fennálló német nagyhatalom szimbóluma politikai és pszichológiai szempontból különös jelentőséggel bírt”, ám ő úgy vélte, hogy a német főváros „sem logikus, sem a legfontosabb célja nem volt ekkor a nyugati szövetségeseknek”. Döntését azzal igazolta, hogy az Oderánál harcoló Vörös Hadsereg sokkal közelebb volt, és a szükséges logisztikai erőfeszítések csak hátráltatták volna középső és déli hadseregeit és így azt a tervét, hogy a Vörös Hadsereggel találkozva kettévágják Németországot.

Alig hat nappal korábban a Rajna partján Churchill reményének adott hangot, hogy „hadseregeink semmilyen vagy csak elenyésző ellenállással találkoznak az előrenyomulás során, és az Elbát, vagy talán magát Berlint még a Medve előtt elérik majd”. Csalódnia kellett. Úgy tűnt, mintha Eisenhower és Marshall sokkal inkább Sztálin megnyugtatásában lettek volna érdekeltek. A szovjet hatóságok rendkívül dühösek voltak, mivel amerikai vadászgépek nemrég több repülőjüket is lelőtték egy légi csatában. Reakciójuk éles ellentétben volt azzal, amit Sztálin januárban mondott Teddernek, vagyis hogy ilyen esetek alkalmasint, előfordulnak a háborúban. Az eset március 18-án Berlin és Küstrin között történt. Az amerikai légierő vadászpilótái azt hitték, hogy nyolc német géppel keveredtek tűzpárbajba és állították, hogy két Focke-Wulf 190S típusú gépet lőttek le. A Vörös Hadsereg légiereje azonban kijelentette, hogy a nyolc gép az övék volt, és közülük hatot lőttek le. A szovjetek állítása szerint az incidens során két pilótájuk vesztette életét, egy pedig súlyosan megsebesült. A hibát a Vörös Hadseregnél az „amerikai légierő egyes tagjai által elkövetett bűncselekménynek” tekintették.

Ironikus, ám mégis az amerikaiak voltak azok, akik az Allen Dulles vezette OSS berni irodájának közreműködésével ezen időszak leghevesebb csetepatéját robbantották ki a Szovjetunióval. Allen Dullest megkereste Karl Wolff Obergruppenführer egy észak-olaszországi német fegyverletétel ügyében. A szovjet vezetés követelését, hogy ők is részt vennének a tárgyalásokon, azzal hárították el az amerikaiak, hogy ebben az esetben Wolff esetleg eláll az egyezségtől. Ez hatalmas baklövés volt. Churchill felismerte, hogy a Szovjetunió érthetően aggódik. Sztálin tartott attól, hogy a nyugati fronton esetleg különbéke köttetik. Visszatérő rémálma volt az amerikaiak által utánpótlással ellátott, újjáélesztett Wehrmacht, ám e félelme nyilvánvalóan indokolatlan volt. Németország leghatalmasabb alakulatait megsemmisítették. Foglyul ejtették, vagy katonái megadták magukat. Az amerikaiak pedig ha akarták volna, a földkerekségi összes fegyverét is a Wehrmacht rendelkezésére bocsáthatták volna, a német hadsereg azonban 1945-ben már egyáltalán nem hasonlított az 1941-es harci gépezetre.

Sztálint gyanakvással töltötte el az is, hogy a Wehrmacht katonái nagyszámban adják meg magukat az amerikai és a brit alakulatoknak. A szovjet vezető szerint ez nem csupán a németek Vörös Hadseregtől való félelmének jele volt, de lehetőséget teremtett arra is, hogy a nyugati front megnyílásával az amerikaiak és a britek először érhessék el Berlint. Valójában e nagyarányú fegyverletétel egyetlen oka az volt, hogy Hitler megtiltotta a visszavonulást. Ha az ardenneki kalandot követően a Führer visszavonta volna csapatait a Rajna vonaláig, a szövetségesek komoly feladattal találták volna szembe magukat. Ám a Führer nem így döntött, ez pedig lehetővé tette az amerikaiak és a britek számára, hogy csapdába ejtsék a Rajnától nyugatra harcoló német hadosztályokat. Ugyanígy, a Model tábornagy által a Ruhr-vidéknél kialakított mozdulatlan védelem sorsa is megpecsételődött.

- Sokkal tartozunk Hitlernek - jegyezte meg később Eisenhower.

Bárhogy is történt, Churchill úgy érezte, hogy amíg Sztálin szándékai Közép-Európával kapcsolatban nem egyértelműek, a Nyugatnak minden lehetőséget meg kell ragadnia, hogy a későbbi alkudozásnál jobb pozícióba kerülhessen. A Lengyelországból, az esetleges szovjet hatalmat nagy valószínűség szerint ellenző vezető személységek tömeges letartóztatásáról érkező hírek azt sugallták, hogy Sztálinnak esze ágában sincs engedni egy független kormányzati rendszer kiépülését. Molotov is egyre erőszakosabb lett, és nem engedte például, hogy nyugati megfigyelők Lengyelország területére tegyék a lábukat. Ő valójában teljesen másként értelmezte a jaltai megállapodást, mint ahogyan az amerikaiak és a britek gondolkodtak az egyezségről.

Churchill bizalma, mely azon alapult, hogy Sztálin nem avatkozik be majd Görögországban, kezdett meginogni. A brit miniszterelnök kezdte gyanítani, hogy ő és az amerikai elnök egyaránt be lettek csapva. Churchill még ekkor sem ismerte fel, hogy Sztálin mindenkit saját magából kiindulva ítél meg. Úgy tűnik, Churchill jaltai megállapításait követően, mely szerint neki még szembe kell majd néznie a képviselőházzal a lengyel kérdésben, a szovjet vezető úgy gondolta, hogy a brit miniszterelnök némi demokrata mellébeszéléssel elhallgattatja majd a kritikusokat mindaddig, amíg a dolgok már visszafordíthatatlanul el nem rendeződnek. Sztálin most, hogy Churchill ismét kifogást emelt a Szovjetunió Lengyelországban tanúsított magatartása miatt, meglehetősen dühös lett.

A szovjet hatóságok tudtak a nyugati szövetségesek között dúló politikai és katonai természetű vitákról, noha természetesen nem rendelkeztek minden részletre kiterjedő információkkal. Az ellentét Eisenhower SCAF-252 jelű táviratát követően tovább mélyült. Eisenhower, akit igen rosszul érintett a britek heves reakciója, később azt írta, hogy az egyesített vezérkar „Tedder januári, moszkvai látogatását követően felhatalmazta őt, hogy „kizárólag hadászati természetű kérdésekben” közvetlenül vegye fel a szovjetekkel a kapcsolatot. „A hadjárat során később”, írta, „Churchill úr éles szavakkal kétségbe vonta ezen felhatalmazásomat, igazolván azt a régi igazságot, mely szerint a politikai és a katonai tevékenység sohasem választható teljesen szét.” Bárhogy is történt, Eisenhower azon véleménye, mely szerint „Berlin többé nem volt különösebben fontos célpont”, nagyfokú naivitást tükrözött.

Az egészben az a legfurcsább, hogy Eisenhower döntése, mely szerint a nyugati szövetségesek tartsák távol magukat Berlintől, szinte biztosan helyes volt, még ha azt teljesen hibás számítások alapján hozta is meg. Sztálin számára az, hogy a Vörös Hadsereg foglalja el Berlint, nem a háború utáni világot formáló politikai játszma része volt. Ahhoz az offenzíva túlságosan is nagy jelentőséggel bírt.

Ha a nyugati szövetségesek átlépik az Elbát, hogy Berlin felé vegyék az irányt, egészen biztosan szembe találták volna magukat a szovjet légierővel és nehéztüzérséggel, Sztálin pedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül elítéli, és kalandorpolitikával vádolja meg őket. Miközben Eisenhower Berlin jelentőségét becsülte súlyosan alá, Churchill nem mérte fel sem azt, hogy - Sztálin bármit kész megtenni, hogy biztosítsa a várost a maga számára, sem pedig azt, hogy a szovjetek részéről milyen őszinte felháborodás fogadna minden nyugati kísérletet, mely arra irányult volna, hogy a Vörös Hadsereg elől elhalásszák a főnyereményt.

*

Március végén, miközben a brit és az amerikai vezérkari főnökök között egyet nem értés alakult ki Eisenhower tervével kapcsolatban, Moszkvában a Sztavka már az utolsó simításokat végezte a „berlini hadművelet” tervein. Zsukov március 29-én indult útnak főhadiszállásáról, hogy visszatérjen Moszkvába, ám a rossz időjárási viszonyok miatt dél körül kénytelen volt gépével Minszkben leszállni. Délután Ponomarenkóval, a Fehéroroszországi Kommunista Párt főtitkárával egyeztetett, majd - mivel az idő továbbra sem javult - vonattal folytatta útját a szovjet főváros felé.

A Kremlben rendkívül feszült volt a légkör. Sztálin meggyőződéssel hitte, hogy a németek mindent el fognak majd követni a nyugati szövetségesekkel kötendő különegyezség érdekében, hogy így tartsák távol a Vörös Hadsereget. Az amerikaiak Wolff tábornokkal Bernben folytatott tárgyalásai mintha a szovjet vezető félelmét igazolták volna vissza. A moszkvai vezetés azonban nem számolt Hitler fanatizmusával. Hitler környezetében próbálkozhattak ugyan békekezdeményezésekkel, ám a Führer jól tudta, hogy a fegyverletétel bármely formája - még ha ez a nyugati szövetségesekkel köttetik is meg - számára csupán a megaláztatást és az akasztófát jelentheti. Egyezséget a szövetségesekkel tehát egy Hitler elleni esetleges „palotaforradalom” nélkül nem lehetett tető alá hozni.

A Berlin elfoglalásáért felelős Zsukov osztotta Sztálin azon nézetét, hogy a németek esetleg megnyitják a nyugati frontot az amerikaiak és a britek előtt. Március 27-én, két nappal azelőtt, hogy Zsukov Moszkvába indult, a Reuters 21. hadseregcsoporthoz kiküldött tudósítója beszámolt arról, hogy a Németország belseje felé nyomuló brit és amerikai csapatok gyakorlatilag semmilyen ellenállásba nem ütköznek. A Reuters jelentése nyomán Moszkvában megkongatták a vészharangot.

- A német front nyugaton gyakorlatilag összeomlott - fogadta Sztálin Zsukovot, amikor az végül megérkezett a fővárosba. - Úgy tűnik, hogy Hitler emberei nem tesznek semmit annak érdekében, hogy megállítsák a szövetséges támadást. Ugyanakkor a mi előrenyomulásunk fő tengelyében megerősítették csapataikat. - Sztálin a térképre mutatott, majd kiverte a hamut a pipájából. - Azt hiszem, komoly harcok elé nézünk.

Zsukov elővette térképét, melyen a hírszerzés által gyűjtött adatokat is feltűntették.

- Mikor indíthatják meg csapataink az előrenyomulást a berlini tengely mentén - kérdezte Sztálin, miután alaposan áttanulmányozta a térképet.

- Az 1. Belorusz front két héten belül készen áll - válaszolta Zsukov. - Jelenleg úgy tűnik, hogy ekkorra az 1. Ukrán front is harcra kész lesz. Információink szerint a 2. Belorusz frontot április közepéig leköti a Danzig és Gdynia környéki ellenállás felszámolása.

- Nos - felelte Sztálin -, úgy tűnik, Rokosszovszkij frontja nélkül kell megkezdenünk a hadműveletet. - Odament asztalához, belelapozott néhány papírba, majd egy levelet nyújtott át Zsukovnak. - Tessék, olvassa el ezt - mondta Sztálin.

Zsukov beszámolója szerint a levél egy „nyugati jóakarótól” érkezett, aki bizalmasan értesítette a szovjet vezetést a nyugati szövetségesek és a nácik között folyó titkos tárgyalásokról. A hírforrás tájékoztatott ugyan arról is, hogy az amerikaiak és a britek elutasították a németek különbékére vonatkozó javaslatát, ám ezzel együtt „nem zárta ki” annak lehetőségét, hogy a németek megnyitják a nyugatiak számára a Berlin felé vezető utat.

- Nos, mit gondol minderről? - kérdezte Sztálin. Meg sem várva a választ, így folytatta: - Úgy gondolom, Roosevelt nem fogja megsérteni a jaltai egyezményt, ám ami Churchillt illeti... ő bármire képes lehet.

*

Március 31-én, reggel 8 órakor Averell Harriman amerikai és sir Archibald Clerk Kerr brit nagykövetek Deane tábornok társaságában a Kremlbe mentek, ahol Sztálinnal, Antonov tábornokkal és Molotovval volt találkozójuk. „Sztálin angol és orosz nyelven egyaránt megkapta az (Eisenhower) SCAF-252-ben leírtakat”, jelentette aznap késő éjjel Deane. „Miután Sztálin elolvasta Eisenhower üzenetét, a térképen megmutattuk neki a táviratban ismertetett hadművelet részleteit. Sztálin azonnal válaszolt és megjegyezte, hogy a terv jónak tűnik, ám természetesen amíg, a vezérkarral nem beszél, nem foglalhat állást az ügyben. Azt mondta, hogy másnap ad majd választ. Úgy tűnt, tetszik neki, hogy a támadás fő iránya Közép-Németország, míg a kisegítő csapás déli irányú. Hangsúlyoztuk, hogy fontos mind előbb megismernünk Sztálin véleményét, hogy megfelelően összehangolhassuk a terveket... Sztálint megelégedéssel töltötte el a márciusban foglyul ejtett német katonák nagy száma is, és hozzátette, hogy ez nagymértékben elősegíti majd a háború mielőbbi befejezését.” Sztálin ezután - a legfontosabb, oderai front kivételével - minden frontról ejtett pár szót. Úgy becsülte, hogy „csupán körülbelül minden harmadik német hajlandó harcolni”. Ezt követően visszatért Eisenhower üzenetére. Kijelentette: „Eisenhower terve abban az értelemben jó, hogy szem előtt tartja a legfontosabb célt, Németország kettéosztását”... „Úgy vélte, a németek utolsó állásaikat majd valahol Nyugat-Csehszlovákia és Bajorország hegyei között építik ki.” A szovjet vezető egyértelműen megtett mindent, hogy reális veszélyként tüntesse fel egy déli, német nemzeti ellenállás kibontakozásának lehetőségét.

*

Másnap, április 1. reggelén Sztálin Konyevet és Zsukov marsallt fogadta Kremlben lévő hatalmas dolgozószobájában. Jelen volt Antonov tábornok, a vezérkari főnök és Styemenko tábornok, a hadműveleti főnök is.

- Tudják, hogyan alakul a helyzet? - kérdezte Sztálin a két marsallt. Zsukov és Konyev gyanakvóan azt felelték, hogy annyit tudnak, amennyi a rendelkezésükre álló információkból kiderül.

- Olvassa fel nekik a táviratot - nyújtott át egy papírlapot Sztálin Styemenkónak. Az üzenet szerint, melyet feltehetően a Vörös Hadseregnek az európai szövetséges expedíciós erők legfelsőbb parancsnokságához beosztott valamelyik összekötő tisztje küldött, Montgomery Berlin felé tart, Patton 3. hadserege Lipcse és Drezda helyett pedig ugyancsak a német főváros felé veszi az irányt, hogy azt délről támadja. A Sztavka már korábban értesült a szövetségesek azon tervéről, hogy a náci rezsim esetleges nem várt összeomlása esetén ejtőernyős-hadosztályokat dobnának le Berlinben. A szovjetek számára összeállni látszott a kép: a szövetségesek, miközben úgy tesznek, mintha együttműködnének a Vörös Hadsereggel, megkísérlik elsőként elfoglalni Berlint. Természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Sztálin meghamisította a táviratot, így próbálva nyomást gyakorolni Zsukovra és Konyevre.

- Nos, akkor - mondta Sztálin a két marsallt fürkészve -, ki szerzi meg Berlint először? A szövetségesek vagy mi?

- Mi foglaljuk el Berlint - válaszolta azonnal Konyev -, a város még a szövetségesek megérkezése előtt a mienk lesz.

- Hát ilyen ember maga - mosolyodott el Sztálin. - És hogy lesz képes a csapatait megszervezni? A fő ereje (a sziléziai hadjárat következményeként) a déli szárnyon van. Elég nehéz ilyen gyorsan átcsoportosítani.

- Ne aggódjon, Sztálin elvtárs - felelte Konyev. - A front minden szükséges intézkedést meg fog hozni.

Konyev szándéka, hogy még Zsukov előtt érjen Berlinbe, nyilvánvaló volt és Sztálin, aki sohasem hagyta ki a lehetőséget, hogy viszályt szíthasson alárendeltjei között, most elégedett lehetett magával.

Antonov bemutatta az átfogó tervet, majd Zsukov és Konyev beszélt a sajátjáról. Sztálin csak egy kiegészítést tett. Nem értett egyet a két front között a Sztavka által megállapított határvonallal. Előredőlt és tollával kisatírozta a Lübbentől nyugatra, Berlintől mintegy hatvan kilométerre délkeletre berajzolt vonalat.

Amennyiben - fordult Konyevhez - keleti irányból Berlin felé közeledve erős ellenállást talpasztalunk, márpedig nyilvánvalóan ez lesz a helyzet... akkor az 1. Ukrán frontnak készen kell állnia, hogy délről harckocsihadseregével támadást tudjon indítani. - Sztálin ezután jóváhagyta a terveket és kiadta az utasítást, hogy a hadművelet részleteit „a lehető legrövidebb időn belül, de mindenféleképpen legkésőbb április 16-ig dolgozzák ki”.

„A Sztavka, véli a hivatalos orosz történetírás, „tartva attól, hogy a nyugati szövetségesek a szovjet csapatok előtt érnek Berlin alá, rendkívül gyorsan dolgozott.” Nem kis szervező munkára volt szükség. A Berlin elfoglalására indított hadműveletben 2,5 millió katona, 41.600 ágyú és aknavető, 6.250 tank és önjáró löveg, valamint 7.500 repülőgép vett részt. Semmi kétség, Sztálint megelégedéssel töltötte el, hogy Berlin bevételére jóval nagyobb gépesített erőt tudott mozgósítani, mint amekkorával annak idején Hitler rendelkezett, amikor lerohanta a Szovjetuniót.

Az április 1-jei megbeszélés után Sztálin válaszolt Eisenhowernek az amerikai hadműveleti terveket részleteiben ismertető üzenetére. A szovjet vezető tájékoztatta az amerikai főparancsnokot, hogy tervei „teljesen egybeesnek” a Vörös Hadsereg hadászati elképzeléseivel. Sztálin ezután biztosította szövetségesét, „hogy Berlin semmiféle stratégiai jelentőséggel nem bír”, és hogy a szovjet parancsnokság csupán közepes méretű csapatokat küld majd a német főváros ellen. A Vörös Hadsereg fő előrenyomulási iránya dél, ahol a nyugati szövetségesekkel találkoznak majd. A fő erők valamikor május második felében indítják majd meg a támadást. „Ez a terv azonban még a körülmények függvényében módosulhat.” Mint az később kiderült, ez volt a modern történelem legnagyobb szabású áprilisi tréfája.