Tizennegyedik fejezet
A csata előestéjén

A Vörös Hadsereg, noha minden lehetséges eszközt bevetett, természetesen nem volt képes titokban tartani az Odera és a Neisse mentén megindítani tervezett hatalmas offenzívát. Zsukov 1. Belorusz frontja, valamint a Konyev vezette 1. Ukrán front április 16-án kellett, hogy megkezdje az előrenyomulást. Északon Rokosszovszkij 2. Belorusz frontja röviddel ezután az Odera alsó folyásánál kellett, hogy támadásba lendüljön. A szovjet erők összesen mintegy két és fél millió katonát állítottak hadrendbe. Az offenzívában 41.600 ágyú, 6.250 harckocsi és önjáró löveg, valamint a légierő négy hadserege is részt vett. A keleti fronton így minden idők leghatalmasabb tűzereje koncentrálódott.

Április 14-én az egyik fegyveres felderítés nem várt sikert hozott a küstrini hídfőállás közelében. Csujkov 8. gárdahadseregének ugyanis egyes pontokon sikerült mintegy kettő-öt kilométerre visszaszorítani a huszadik páncélgránátos-hadosztályt. Hitler állítólag olyan dühös lett, hogy elrendelte, a hadosztály minden tagját tosszák meg kitüntetésétől, melyet csak akkor kaphatnak vissza, ha azt kiérdemlik.

A hídfő nagy kiterjedése lehetővé tette a haderők felfejlődését is. Ugyanezen az éjszakán az 1. gárda-harckocsihadsereg ezredei a sötétség leple alatt megkezdték az Oderán az átkelést. „Az éjszaka folyamán megállás nélkül haladtak át a tankok, ágyúk, a lőszerrel megrakott Studebakerek és a menetoszlopok.” A tárcsáikkal integető fiatal forgalomirányító nők kétségbeesve próbálták a harckocsikat a fehér csíkkal jelzett nyomvonalon tartani. A 7. osztályok hangszóróiból propagandaszövegek hangzottak fel, így próbálták leplezni a tankok zaját. A németek azonban pontosan tudták, hogy mi történik.

Április 15-én a Vörös Hadsereg katonái egész nap a német állásokat figyelték - „míg a szemünk meg nem fájdult” -, hátha az utolsó pillanatban erősítés érkezik, vagy változtatnak esetleg valamin. Az Oderbruch területén áprilisi virágok nyíltak a kis dombokon, ám a folyó felszínén továbbra is hatalmas jégtáblák sodródtak. Az egyik vasúti híd maradványain gyom és faágak akadtak fenn. A keleti part „napközben sejtelmes csendbe burkolózó” fenyőerdeiben több ezer páncélozott járművet és ágyút rejtettek a levágott ágak.

Délre, a Neisse frontszakaszán az 1. Ukrán frontnál rendkívül aktív politikai tevékenység folyt. „A Komszomol-tagok arra tanították a fiatal katonákat, hogy szeressék tankjukat és próbáljanak meg minél többet kihozni ebből a hatékony fegyverből.” Alekszandrov üzenetét nyilvánvaló, hogy nem építették be a képzésbe.

A legutoljára kiadott jelmondat üzenete teljesen egyértelmű volt: „Nem lesz könyörület. Szelet vetettek és most vihart aratnak.”

Az 1. Ukrán frontnál sok gondot okozott a rádiófegyelem betartatása. Még az NKVD-alakulatok is „gyakran kódolatlanul vagy már elavult rejtjelekkel dolgoztak, sőt nem egy esetben elmulasztották visszaigazolni a vételt is”. Alegységek nem használhatták a rádiójukat: készülékeiket állandóan vételre kellett állítaniuk, adást nem sugározhattak. Április 15-én tovább nőtt az aggodalom a biztonsági hiányosságok miatt, mivel ekkor kapták meg a parancsnokságok az 1945. május végéig érvényben lévő rejtjeleket.

Noha a tiszteket figyelmeztették, hogy parancsot leghamarabb a támadás előtt három órával adhatnak csak ki, a SZMERS mindent elkövetett, hogy megakadályozza az utolsó pillanatra időzített dezertálásokat, nehogy valaki figyelmeztethesse az ellenséget. A SZMERS 1. Belorusz fronthoz beosztott képviselője utasította a politikai tiszteket, hogy ellenőrizzenek mindenkit a fronton és jelezzék, hogy kik azok, akik gyanúsnak, illetve „erkölcsileg vagy politikailag bizonytalannak” tűnnek. Egy korábbi, hasonló akció során a SZMERS többeket letartóztatott, mivel jelentették róluk, hogy- elitélően szóltak a termelőszövetkezetekről. Egy speciális kordont is felállítottak, „nehogy valamelyik katonánk a németekhez szökjön”, és hogy az ellenség se tudja könnyedén foglyul ejteni az alakulatuktól esetleg elszakadó embereket. Minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult azonban. Április 15-én az egyik, Küstrintől délre fogságba esett katona elmondta fogvatartóinak, hogy másnap reggel kezdetét veszi a nagy offenzíva.

A közelgő vereség fényében a németeknek még inkább tartaniuk kellett attól, hogy katonáik esetleg elszöknek, vagy az első adandó alkalommal megadják magukat. A Visztula hadseregcsoport Heinrici aláírásával rendeletet adott ki, mely értelmében az ugyanabból a régióból származó katonákat külön kellett választani, mivel ők semmit sem lettek a bajtárs szökésének megakadályozása érdekében. A Grossdeutschland kísérőezred egyik hirtelenében összeállított zászlóalját irányító tiszt megfigyelte, hogy katonáiban nem igazán buzgott a tettvágy, hogy a nemzetiszocializmusért harcolhassanak. „Sokan csak meg akartak sebesülni, hogy azután a tábori kórházba hátraküldjék őket.” Posztjukon is csupán azért maradtak, mert féltek a rögtönítélő bíróságoktól. Egy alkalommal, antikot a szovjetek ismét hangszórón propagandaszövegeket sugároztak, a tisztek megdöbbenve tapasztalták, hogy katonáik az ellenséghez átkiabálva érdeklődtek a részletek iránt. Szibériába küldik őket? Hogyan bánnak a civilekkel Németország megszállt területein?

A Konyev 1. Ukrán frontjával farkasszemet néző negyedik páncéloshadsereg több parancsnoka is elkobozta a fehér zsebkendőket, nehogy azokat katonatik a megadás jeleként használni tudják. A szökésen rajta kapott katonáknak sok esetben nyílt területen, a senki földjére kellett árkot ásniuk. Többen, nehogy szem előtt legyenek amikor megadják magukat, a sűrű erdőbe szöktek, így remélvén megkímélni családjukat a Hitler rendeletében kilátásba helyezett megtorlásoktól.

A német századparancsnokok szinte minden eszközt bevetettek, hogy katonáikat meggyőzzék a tisztes helyállás szükségességéről. Néhányan közölték alárendeltjeikkel, hogy Roosevelt április 14-én meghalt. Ez azt jelenti, biztatták a katonákat, hogy az amerikai tankok nem fognak támadást indítani. A nyugati szövetségesek és a Szovjetunió között pedig annyira megromlott a viszony, folytatták a tisztek, hogy az amerikaiak és a britek a németekkel együtt fogják visszaverni az oroszokat. A 391. biztosító hadosztály tartalékosai azon vették észre magukat, hogy az SS 30. Januar hadosztály tagjainak előadását hallgatják a Roosevelt halála és a Nagy Frigyest megmentő csoda közötti összefüggésről - mintha ezek legalábbis valami bibliai eredetű események volnának. Meggyőzve természetesen nem lettek, de sok katona továbbra is kitartott, bízva abban, hogy április 20-án, a Führer születésnapján új „csodafegyverekkel” majd nagyszabású ellentámadást indítanak a német csapatok.

Néhány dühös és elkeseredett tiszt a keleti front szörnyűségeire emlékeztette a veteránokat, hagy érzékeltesse, milyen következményekkel járna, ha az oroszok áttörnének és Berlin felé vennék az irányt. „El sem tudod képzelni”, írta egy főhadnagy a feleségének, „hogy milyen gyűlölettel teli légkör uralkodik itt. Megígérhetem, hogy egyszer mindegyik megbűnhődik. A gyermekekkel és asszonyokkal erőszakoskodók most megtapasztalják, hagy mi a szenvedés. Nehéz még elképzelni is, hogy mit tettek ezek a vadállatok. Megesküdtünk, hogy közülünk minden egyes katona legalább tíz bolsevikkel végez majd. Isten segedelmével ez sikerülni is fog.”

A frontra nemrégiben kivezényelt, alig képzett újoncok többségét már nem volt ilyen könnyű meggyőzni. Ők csak túl akarták élni ezt az egészet. A 303. Döberitz gyaloghadosztály egyik ezredparancsnoka a következő tanácsot adta századparancsnokainak:

- Bármi áron tartanunk kell a frontot. Önök felelősek ezért. Ha egy-két katona menekülni próbál, lőjék őket agyon. Ha pedig több katonájuk próbál egyszerre szökni, és a helyzet már menthetetlennek tűnik, akkor jobban teszik, ha magukkal végeznek.

*

A Seelowi-magaslaton néhány elszórt géppuskatűztől eltekintve „vihar előtti csend honolt”. A frontvonalból hátrairányított német katonák fegyvereiket tisztogatták, ettek és tisztálkodtak. Néhányan nekiültek a szeretteiknek szóló levél megírásának is, hátha esetleg a tábori posta ismét működni kezd. Sokuk otthona az ellenség által ellenőrzött területeken volt, míg mások azt sem tudták, hol a családjuk.

Wust főhadnagy az eredetileg a Luftwafféhoz besorozott technikus újoncait csoportokban hátraküldte az egyik közeli faluban kialakított tábori konyhához. A század törzsőrmesterével ketten maradtak elül a lövészárkokban. Egy ideig az odalenn, az Oderbruchon kiépített szovjet állásokat nézték, ahonnan a támadásra lehetett számítani. Egyszer csak Wust megborzongott.

- Mondja csak - fordult a Kompanietruppführerhez -, maga is ennyire fázik?

- Mi nem fázunk, Herr Oberleutnant - felelte a férfi -, hanem félünk.

Berlinben, biztonságos távolban a frontvonalaktól, Martin Bormann üzenetet küldött Gauleitereinek, melyben tájékoztatta őket a végső összecsapás időpontjának elérkeztéről, és elrendelte, hogy válasszák külön a „nyúlszívűeket”. A város utcáin az emberek villamosokat fordítottak keresztbe és téglával, valamint törmelékkel pakolták meg a járműveket. Jobb híján ezek szolgáltak barikádként.

A Volkssturmot kivezényelték. Néhányuknak kékesszürke francia sisakot, sőt egyeseknek hasonló színű egyenruhát kellett viselniük. Ezek maradtak meg utolsó hadizsákmányként a dicsőséges 1940-es és 1941-es esztendőkből.

*

Nem Hitler volt az egyetlen, aki a hétéves háború történetét tanulmányozta. A Pravda már korábban cikket jelentetett meg, a Berlinbe 1760. október 9-én, öt kozák ezreddel az élen bevonuló orosz hadseregről. „A város kulcsait Szentpétervárra vitték és a Kazanszkij-katedrálisban őriztek. Emlékeznünk kell erre a történelmi példára és teljesítenünk kell a haza és Sztálini elvtárs parancsát.” Csujkov tábornok 8. gárdahadserege nagy, kartonból kivágott kulcsokat kapott, hogy katonái a harcra készülve így emlékezzenek e jelentős eseményre.

Vörös lobogók formájában modernebb jelképeket is kaptak a harcoló alakulatok. A zászlókat az elképzelések szerint Berlin előre meghatározott épületeire kellett kitűzni, majd ezt jelezni kellett egy front műszaki katonái által épített város-maketten. „Szocialista versenyre”, még nagyobb áldozathozatalra próbálták ösztönözni a katonákat. A legnagyobb dicsőség természetesen azoké volt, akik a Reichstag épületét foglalták el, ily módon teljesítve a feladatot, mely Sztálin meghatározása szerint a „fasiszta bestia odújának” elfoglalását volt hivatott szimbolizálni. Aznap este, mintha egy tömeges világi keresztelő lett volna, egyszerre 2.000 katonát fogadtak be a Kommunista Pártba.

Noha a szovjet parancsnokoknak semmi kétségük sem volt afelől, hogy áttörik a német vonalakat, az mégis aggasztotta őket, hogy az amerikaiak és a britek esetleg előttük érhetnek Berlinbe. Ez a végkifejlet hitárazottan sértésként érintette volna őket. Berlin az elszenvedett szörnyűségek és a hódítás jogán egyaránt a Szovjetunióé volt. A hadseregparancsnokok tisztában voltak a Kremlben türelmetlenül várakozó főparancsnokuk véleményével. Nem tudták viszont, hogy mennyire nyugtalankodik Sztálin. Az újságokban olyan pontatlan hírek láttak napvilágot, melynek szerint egyes amerikai egységek már április 13-a estéjén elérték Berlint, ám az alakulatokat Moszkva tiltakozására később visszavonták.

Csupán Zsukov és Konyev, valamint néhány közvetlen kollégájuk tudták, hogy a tervek szerint Berlint először be kellett keríteniük, hogy így tartsák távol az amerikaiakat, valamint a briteket. Ám azzal még a két frontparancsnok sem volt tisztában, hogy mekkora jelentőséget tulajdonít Sztálin és Berija a nukleáris kutatólaboratóriumok, különösen pedig a dahlemi Kaiser Wilhelm Intézet elfoglalásának.

A csata előestéjén Moszkvában Sztálin továbbra is hazugságokkal leplezte a valóságot. Deane tábornok egy, a Kremlben tartott tárgyalásról „Szigorúan bizalmas!” minősítésű jelentést küldött Eisenhowernek. A „másik kérdés” (vagyis a szovjet csapatok Japán ellen történő jövőbeli bevetése) témájában folytatott, hosszúra nyúlt találkozó végén „Harriman megemlítette, hogy a németek szerint a szovjet csapatok famarosan újhól támadásba lendülnek Berlin ellen. A marsall [Sztálin] kijelentette, hogy valóban offenzívába lendülnek, ám ennek sikeréről nincs meggyőződve. kijelentette továbbá, hogy az előrenyomulás fő iránya Drezda lesz, mint ahogyan azt egyébként már korábban Eisenhowerrel is közölte.”

Sztálin és környezete minden bizonnyal sikerrel palástolta aggodalmát. Sem Deane, sem Harriman nem vették észre, hogy becsapták őket. Az előző este, egy, a Sztavkánál rendezett megbeszélésen Antonov tábornok Eisenhower legutolsó üzenetének egyik mondatát vette elő, melyben az amerikai parancsnok a Vörös Hadsereg és a nyugati hatalmak közötti félreértések elkerülésének szükségességét emelte ki. A szovjet főtiszt azonnal tudni akarta, hogy „ez esetleg valamilyen változtatási szándékot jelez-e a korábban egyeztetett megszállási övezetekben”. Amikor biztosították, hogy a megjegyzés harcászati területekre vonatkozott csupán, és a megszállási övezetekben semmilyen változtatást nem szándékoznak végrehajtani az amerikaiak, „Antonov kérte, hogy- erre vonatkozóan Eisenhowertől is kérjünk jóváhagyást”. A szovjet vezérkari főnök ezután visszaigazolást kért, hogy „a harcászati feladatok teljesítését követően az amerikai és angol csapatok visszavonulnak a korábban kijelölt szovjet megszállási területen kívülre”. Ezt egy április 16-i táviratában azután Eisenhower megerősítette.

*

A Vörös Hadsereg katonái számára az elsőszámú dolog volt a borotválkozás, hogy tisztességes hódítóknak tűnjenek majd a megfelelő pillanatban. Amíg eléggé sütött a nap, az éppen nem szolgálatban lévők törött tükördarabba pislantva késpengével csupaszították le arcukat. Csak kevesen tudtak aludni. „Néhányan kabátjukkal takarták a fáklyák fényéi, mely mellett az otthoniaknak szóló levelet írták”, jegyezte fel a 3. csapásmérő hadsereg egyik tisztje. Ezek az üzenetek rövidek voltak és csupán kevés információt tartalmaztak. „Üdvözlet a frontról”,hangzott az egyik ilyen tipikusnak mondható frontról küldött levél. „Élek és egészséges vagyok. Nem vagyunk messze Berlintől. Heves harcok folynak, de hamarosan jön a parancs és indulunk Berlin felé. Lerohanjuk a várost, ha még akkor is élek.”

Sokan a szüleik vagy a kedvesük helyett levelezőtársuknak írtak. Az Urálban és Szibériában működő fegyvergyártó üzemek magányos fiatal női dolgozói közül ezrek folytattak rendszeres levelezést a fronton harcoló katonákkal. A kapcsolat egy bizonyos szintjén fényképet cseréltek, ám semmiféleképpen nem a szex hajtotta az ismerkedni vágyókat, a katonák számára a távoli hazában élő nő gondolata volt az egyetlen dolog, ami még elhitethette, hogy létezik normális élet.

Az 1. Ukrán fronttal szolgálatot teljesítő Vlasenko őrmester egy kis dalt írt levelező társának. A szövegét a Zemljanka - e nagyszerű, „a haláltól négylépésnyire” íródott háborús dal - fülbemászó dallamára költötte.

A viharlámpa elűzi az éj sötétjét,

Hogy tollam útjára indulhasson,

Ez a levél rólad és rólam szól,

Olyanak vagyunk, mint két testvér.

Vágyódom utánad innen a frontról,

És rád találok, ha a harcok véget érnek,

Otthon,

Csak élném túl.

S ha bekövetkezik a legrosszabb,

Ha meg vannak számlálva a napjaim,

Gondolj néha rám,

emlékezz meg rólam néhány kedves szóval.

Nos, most viszlát, kedves,

Itt az ideje, hogy harcba induljak a németek ellen,

Magammal viszem neved a csatába,

Ha másképp nem, hát azt kiáltva: „hurrá!”

A „Várj reám”, az egyik legnépszerűbb háborús dal, egy versen alapult, mely 1942-ben Konsztantyin Szimonovot tette híressé. A mű felidézte azt a szinte már babonás hitet, mely szerint, ha barátnője megőrizte hűségét, akkor az a katona életben maradt. A dalt csupán azért engedélyezték a hatóságok, mert erősítette a hazafias érzelmeket. Sok katona egy kis papírcetlin a szíve feletti zsebben hordta magánál a szöveget, hogy csatába indulva csendben magában olvassa fel.

A „kék kendő” című dalban egy hűséges lány vesz búcsút frontra induló kedvesétől. A költemény olyan heves hazafias érzelmeket keltett, hogy sok katona így egészítette ki a hivatalos csatakiáltást: „A hazáért, Sztálinért és a kék kendőért!” A Komszomol-tagok közül többen Zója Kozmodemjanszkajának, „a németek által halálra kínzott fiatal partizánlánynak” az újságokból kivágott fotóját hordták magukkal. Többen ezt írták repülőgépükre vagy harckocsijukra: „Zójáért!”

Szimonov egy másik költeményét ugyanakkor „illetlennek”, „közönségesnek” és „erkölcsellenesnek” minősítették. Furcsa módon a vers a „Lírai” címet viselte.

Egy órán belül elfelejtik a neveket,

Az emlékek itt nem tartanak örökké,

A férfi azt mondja: „Háború”..., és durván magához von egy nőt,

Hálás annak, aki oly könnyen,

Anélkül, hogy „kedvesnek” kellene szólítani,

Feledtette vele a távol lévő szerelmet,

Itt a nő annyira volt szenvedélyes, mint lett volna bárki más asszony kedveséhez,

Prédának vetett testével felmelegítette a férfit a szörnyű időkben,

Azok pedig, akik hamarosan harcba indulnak,

Akik lehet, hogy sohasem látják viszont szerelmüket,

Könnyebb a tegnapra emlékezni,

Amikor legalább valaki karjai között lelhettek megnyugvást.

Noha a hivatalos szervek helytelenítették a hűtlen szerelmekről szóló dalokat és költeményeket, a köznyelv sorra termelte ki az elfogadott versek trágár változatait.

A könnyfakasztó „Sötét éj” című dal „átiratában” például az anya „titokban letörli könnyeit” sor helyett az szerepel, hogy „titokban beveszi a sztreptocidot” - mely a szovjet hadseregben a nemi betegségek ellen rendszeresített gyógyszer volt.

A hivatalos hazafias dalok igazán sohasem váltak népszerűvé. Az egyetlen kivétel a „Tüzérek dala” volt, mely először az „,Este hat órakor a háború után” című filmben csendült fel. A mozifilmet a fronton bemutatták a katonáknak is nem sokkal azelőtt, hogy Berlin ellen vonultak volna. A történet főszereplője egy tüzértiszt volt, aki túlélve a háborút a moszkvai győzelmi ünnepségeken ismét találkozik igaz szerelmével. Noha az alkotás mondanivalója az egyik oldalról kétségtelenül erősítette az erkölcsi tartást, másrészt azonban nem biztos, hogy jót tett a katonáknak, akik a háború utolsó perceiben is az életüket vitték a vásárra.

Más dalok ugyancsak már a háború utáni időszakról szóltak. A 4. gárda-harckocsihadsereg katonái is költöttek egy ilyet:

Hamarosan hazatérünk,

A lányok várnak minket,

A csillagok az Urál felett értünk ragyognak,

Már csak emlékezni fogunk ezekre a napokra,

Kamenec-Podolszk és a kék Kárpátok,

Tankjaink előretörnek,

Lvov és a Visztulán túli sztyepp,

Nem fogod feledni ezt az esztendőt.

Mesélni fogsz róla gyermekeidnek,

Már csak emlékezni fogunk ezekre a napokra.

A Vörös Hadsereg katonái ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy minél előbb véget vessenek a háborúnak. Minél közelebb volt a harcok vége, annál inkább remélték, hogy megélik ezt a csodás pillanatot. A férfiak ugyanakkor mindent megtettek, hogy legalább egy kitüntetés begyűjtsenek, hiszen családjukban, de tágabb környezetükben is teljesen másképp tekintettek volna rájuk. Volt azonban valami, amitől még a halálnál is jobban féltek a katonák. Rémülettel töltötte el őket a gondolat, hogy esetleg karjukat vagy lábukat veszthetik. A csupán „szamovárként” emlegetett végtag nélküli veretárakat kiközösítette a társadalom.

Április 15-én, nem sokkal naplemente után Kolosnyik ezredes, a 47. hadsereg politikai osztályának vezetője a frontvonalra küldte Vlagyimir Gall századost és a fiatal Konrad Wolf hadnagyot, hogy hallgassák ki az elsők között behozott foglyokat. A német Koni Wolf a nácik hatalomra kerülésekor Moszkvába emigrált kommunista drámaíró, Friedrich Wolf fia volt. Koni bátyja, Misa - Markus Wolf néven - a hidegháborúban a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi főnökeként vált hírhedtté.

A két barát teljes sötétségben, csupán pisztolyokkal felfegyverkezve indult útnak az erdőn keresztül. Körülöttük mindenütt katonákat és harckocsikat rejtett az éj. Amint a két fiatal tiszt a fák között haladt, szinte érezték, hogy „milyen hatalmas erő koncentrálódik” körülöttük. „Úgy éreztem, mintha a tavasz érkezne el”, emlékezett vissza Gall.

Mások eközben sokkal veszélyesebb munkát végeztek. Az utászok az éj leple alatt előremerészkedtek és az aknákat szedték fel a senki földjén.

- Figyelmeztettük a gyalogságunkat, hogy előremegyünk - mesélte Sota Szulhanisvili százados a 3. csapásmérő hadseregből -, ám amikor az egyik emberem visszatért, egy katona gránátot hajított rá. Elaludt ugyanis, és amikor meghallotta a léptek zaját, pánikba esett. Olyan dühös lettem, hogy majdnem agyonvertem a szerencsétlent. Számomra minden emberem, különösen az aknaszedők aranyat értek.

Azok a szerencsések akiknek már sikerült órát szerezniük, egyfolytában a pontos időt nézték. A támadásig hátralévő percek sebesen teltek. Lámpát nem lehetett gyújtani. Csak a harc járt a fejükben.