Nyolcadik fejezet
Pomeránia és az Oderai hídfőállás

Februárban és márciusban, miközben tovább folytak a heves harcok a Berlinnel szemben fekvő Oderai hídfőállásokért, Zsukov és Rokosszovszkij csapatai megsemmisítették a pomerániai és nyugat-poroszországi „balti erkélyt”. Február második és harmadik hetében a lengyel származású marsall négy hadserege átkelt a Visztulán és Nyugat-Poroszország déli területei felé vette az irányt. Ekkor, február 24-én a Zsukov vezette front jobbszárnya és Rokosszovszkij balszárnya észak felé, a Baltikum irányába fordult, hogy kettészeljék Pomerániát.

A legsérülékenyebb német alakulatnak a második hadsereg számított, melynek csak nagy nehézségek árán sikerült nyitva tartania a Kelet-Poroszországból kivezető egyetlen szárazföldi útvonalat, mely a Frische Nehrung homokfövenyén keresztül a Visztula torkolatához vezetett ki. A második hadsereg balszárnya a Nogaton túl fekvő Elbingben tartotta magát, miközben alakulatai voltak a Teuton lovagrend marienburgi kastélyában is. Nem csoda, hogy a Visztula hadseregcsoportból ez a hadsereg húzódott szét leginkább a frontvonal mentén.

Rokosszovszkij február 24-én indította meg a támadást. A 19. hadsereg észak-nyugat felé, a Neustettin és Baldenburg között fekvő térség irányában nyomult előre, ám csapatai heves ellenállásba ütköztek és az offenzíva lelassult. Rokosszovszkij elbocsátotta a hadseregparancsnokot, bevont a támadásba egy harckocsihadtestet is és így új lendületet adott az offenzívának. A harckocsihadtest, valamint a 2. és 3. gárda-lovashadtestek együttes bevetése Neustettin, a pomerániai védelmi vonal sarokpillérének gyors elestéhez vezetett.

A szovjet lovasság fontos szerepet játszott Pomeránia meghódításban. Főleg rajtaütésszerű akciókkal önállóan is több települést - így például Leba tengerparti városát - foglaltak el. A Zsukov vezette 1. Belorusz front jobb szélén elhelyezkedő 2. gárda-lovashadtest parancsnoka a találékony vezető hírében álló Vlagyimir Viktorovics Krijukov altábornagy, Oroszország, legnépszerűbb népdalénekesnőjének, Ligyija Ruszlanovának férje volt.

Zsukov északi irányú offenzívája Stettintől nagyjából ötven kilométerre keletre, ténylegesen március 1-jén indult meg. A 3. csapásmérő hadsereg, valamint az 1. és 2. gárda-harckocsihadseregek a korábbiaknál jóval ütőképesebb támadóerőt képviseltek. A gyenge német hadosztályoknak szemernyi esélyük sem volt. Az elöl haladó harckocsidandárok hatalmas lendülettel törtek utat maguknak a városokban, melyeken átszáguldottak, rémült tekintettel bámulták alakulataikat a felkészületlen civilek. Az utánuk érkező 3. csapásmérő hadseregre és az 1. lengyel hadseregre hárult a helyzet stabilizálásának feladata. Március 4-én az 1. gárda-harckocsihadsereg elérte a Balti-tenger partján fekvő Kolberg városát. Morgunov ezredes, a 45. gárda-harckocsidandár parancsnoka, aki így elsőként jutott ki a tengerhez, több üveg sós vizet küldött Zsukovnak, valamint hadseregparancsnokának, Katukovnak. Utóbbi kijelentése tehát igaznak bizonyult. Katukov korábban ugyanis kifejtette azon véleményét Grosszmannak, mi szerint: „A támadás sikerének záloga hatalmas gépesített erőnk. Ez pedig most sokkal hatalmasabb, mint korábban bármikor. A rendkívül gyors előrenyomulás kisebb veszteségeket és az ellenség szétszórását jelenti.”

Immár a teljes német második hadsereg és a harmadik páncéloshadsereg egy része is el lett vágva a birodalomtól. S mintha a balti katasztrófát tenné teljessé, hírek érkeztek, hogy Finnország - jóllehet erős szovjet nyomásra - az előző nap hadat üzent korábbi szövetségesének, a náci Németországnak. A Zsukov előrenyomulási irányától keletre csapdába esett alakulatok között volt az eredetileg 12.000 fős, ám ekkorra már jelentősen meggyengült SS Charlemagne hadosztály is, mely három másik német hadosztállyal együtt Belgard közelében állomásozott. Von Tettau tábornok elrendelte, hogy kíséreljék meg a kitörést északnyugati irányba a Balti-tenger partvidéke felé. A Charlemagne parancsnoka, Gustav Krukenberg SS-Brigadeführer 1.000 francia katonával csendben útnak indult a hólepte fenyőerdőkön keresztül. Később úgy alakul majd, hogy e hevenyészve összeállított - elszántan kommunistaellenes - jobboldali értelmiségiekből, munkásokból és reakciós arisztokratákból álló alakulat katonái lesznek majd Hitler berlini Kancelláriájának utolsó védelmezői.

Hitler azonban csekély mértékben érzett együtt a birodalma fennmaradásáért harcolókkal. Amikor a második hadsereg parancsnoka, Weiss vezérezredes figyelmeztette a Führert, hogy a már így is hatalmas vérveszteséget okozó elbingi katlan tovább már nem tartható, Hitler egyszerűen csak ennyit mondott: - Weiss éppúgy hazug disznó, mint az összes többi tábornok.

A pomerániai hadjárat második szakasza mindössze két nappal azután vette kezdetét, hogy az 1. gárda-harckocsihadsereg elérte a tengert. Ezt az alakulatot időlegesen Rokosszovszkij parancsnoksága alá irányították át. Zsukov fel is hívta öt és közölte, hogy Katukov hadseregét „olyan állapotban akarja visszakapni, ahogy átadta”. Az akció lényegében egy, a balszárnyról kiinduló bekerítő hadművelet volt, mely így nyugatról támadta Kelet-Pomerániát és Danzigot, miközben Rokosszovszkij legerősebb alakulata, a 2. csapásmérő hadsereg délről. A Visztula folyásával párhuzamosan nyomult északi irányba.

Fedjunyinszkij vezérezredes, a szovjet 2. csapásmérő hadsereg parancsnoka folyamatosan rajta tartotta szemét a naptáron. A háború során négyszer sebesült meg. Minden alkalommal a hónap 20. napján, ezért ilyenkor az utóbbi időben soha sem mozdult ki a főhadiszállásáról. Fedjunyinszkij nem gondolta, hogy a Poroszországban lopott javakat el lehet herdálni. katonáival a kenyeret, rizst, sajtot és cukrot vonatokra rakatta, melyek azután Leningrád felé vették az irányt, hogy így kárpótolják a város lakosságát az ostrom során elszenvedett szörnyűségekért.

Fedjunyinszkij előrenyomulásával elvágta Marienburg német védőit, akiket a Balti-tengeren horgonyzó Prinz Eugen cirkálóról a szovjetekre zúduló össztűz is segített a harcokban. A kastélyt március 8-án hagyták sorsára, és két nappal később - beteljesítve Weiss jóslatát - Elbing is elesett. A nyugati és déli irányból fenyegetett második német hadsereg visszahúzódott Danzig és Gdynia védelmére, lehetővé téve így a menekültekkel és sebesültekkel zsúfolt kikötők evakuálását.

Március 8-án, két nappal a Danzig elleni nyugati irányú bekerítő hadművelet megkezdése után, a szovjet csapatok különösebb ellenállásba nem ütközve elfoglalták Stolp városát, majd újabb két nap elteltével az 1. gárda-harckocsihadsereg, valamint a 19. hadsereg elérte Lauenburgot is. Az egyik harckocsidandár utolért egy, a kikötők felé útnak induló menekültoszlopot. A nők és a gyermekek fejvesztve kerestek az erdőben menedéket, miközben a szovjet tankok lánctalpai ízzé-porrá zúzták kis kézikocsijaikat. Mondhatni azonban még így is szerencsésebben úszták meg a találkozást, mint más menekültkonvojok.

A pomerániai családok sorsa hasonlóan alakult a kelet-poroszországiakéhoz. Himmler megtiltotta a civilek evakuálását Kelet-Pomerániából, így a szovjetek március 4-i, északi irányú előrenyomulása mintegy 1,2 millió ember menekülési útvonalát vágta el. Az ittrekedtek, hasonlóan kelet-poroszországi sorstársaikhoz, híreket sem nagyon kaptak. A legtöbb család azonban korábban már a szóbeszédből értesült arról, hogy mi vár rájuk és - nem bízva a náci hatóságokban - megtették a szükséges előkészületeket.

A földbirtokos családok - „a nemesi földbirtokosok”, ahogy a falusiak hívták őket - tisztában voltak vele, hogy először őket keresik majd meg a szovjetek, a bérlők ezért sürgették is gazdáikat, hogy saját érdekükben minél hamarabb induljanak útnak. A hintókat és a szekereket előkészítették. A Stolp közelében lakó Libussa von Oldershausen ekkor kilenc hónapos terhes volt. Ő annak a báró Jesko von Puttkamernek volt a mostohalánya, aki korábban Schneidemühl közelében nem akarta a helyi Volkssturm tagjait feláldozni. Az uradalom asztalosa egy kocsikeretet épített, mely fölé szőnyeget feszítve az utasok védve voltak a hótól. A várandós asszony ez alatt feküdt, egy matracon.

Március 8-án kora hajnalban Libussa arra ébredt, hogy kopognak a szobája ajtaján.

- Indul a menetoszlop! - kiáltotta valaki. - Keljenek fel! Gyorsan! Mindjárt indulunk.

Amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött, és elpakolta ékszereit. Az uradalom épülete már zsúfolásig telt menekültekkel és közülük néhányan már azelőtt elkezdtek fosztogatni a szobákban, hogy a család elhagyta volna a házat.

A pomerániai és kelet-poroszországi családoknál dolgozó francia hadifoglyok is inkább követték volna munkaadókat a menekülésben, minthogy bevárják a felszabadítókat. Miközben az emberek felszálltak az átalakított szekerekre, a távolban már hallani lehetett a tüzérségi ágyúk robaját. Kelet felé, Danzig irányába tartottak. Ám a fejvesztett menekülés ellenére néhány napon belül utolérték őket Katukov harckocsidandárjai.

Libussa az éjszaka kellős közepén ébredt fel, miután közölték velük, hogy nem juthatnak időben biztonságos helyre. Egy mécses fényénél látta, hogy mostohaapja magára öltötte kitüntetésekkel teletűzdelt egyenruháját. Édesanyja is szépen fel volt öltözve. A Vörös Hadsereg el fogja vágni a menekülési útvonalat, ezért úgy döntöttek, hogy öngyilkosságot követnek el. A nemmersdorfi incidens híre és más, korábbi atrocitásokról hallott történetek meggyőzték őket arról, hogy élve nem eshetnek fogságba.

- Itt az idő - mondta a báró. - Az oroszok egy-két órán belül itt lehetnek.

Libussa is csatlakozott hozzájuk, azt tervezve, hogy követi szüleit a halálba, ám végül meggondolta magát.

- Veletek tartanék, de nem tehetem. A gyermekemet hordom a szívem alatt. Az én gyermekemet. Olyan erősen rúg. Élni akar. Nem ölhetem meg.

Anyja megértette lánya döntését és úgy határozott, hogy vele marad. A rémült és kétségbeesett báró kénytelen volt megszabadulni egyenruhájától és pisztolyától. Egyetlen reményük a túlélésre az volt, ha a szovjetek őket is egyszerű menekültnek nézik majd. Nem vehetik észre, hogy „felülről” jöttek.

A Vörös Hadsereg közeledtét először egy fenyőültetvény felett megjelenő jelzőfény adta tudtukra. Azután meghallották a harckocsimotorok egyre erősödő moraját is. A kisebb fákat a földre lapították az erdőből hatalmas szörnyetegekként kirontó tankok. Megfélemlítendő a falusiakat egy-két tank leadott néhány lövést. A géppisztolyos katonák pedig szétszóródtak, hogy átkutassák a házakat. Ahogy berúgták az ajtókat, azonnal eleresztettek egy sorozatot, hogy így tartsák vissza az esetleg bent tartózkodókat. A lövések nyomán a vakolat záporként hullott alá. Ezek azonban nem azok a hódítók voltak, akikre a németek számítottak. A kopottas-foltos barna egyenruhájuk, a darabokra hulló csizmájuk, a géppisztolyokra szíj helyett kötözött madzag teljesen más összképet mutatott, mint amit például korábban a filmhíradók alapján a diadalmas Wehrmachtról kialakíthattak magukban a helyiek.

Rohamtempóban indult meg a fosztogatás, ahogy a szovjetek „Uri! Uri!” kiáltozással körüljártak és begyűjtötték az órákat. Pierre, Libussáék francia hadifogoly munkása hevesen tiltakozott, mondván hogy ő szövetséges katona, ám egy jól irányzott ütés a puskatussal őt is jobb belátásra térítette ezután a menekültek csomagjai következtek. A rablásnak csak a parancsnokok által kiadott továbbhaladási parancs vetett véget. A katonák a zsákmányt bélelt kabátjuk zsebébe tömködték, majd futva indultak a járó motorú harckocsikhoz.

A civilek egyszerre rettegtek a félelemtől és felszabadultságtól, hogy sikerült élve megúszni a rettegett ellenséggel való első találkozást. Ám hamarosan érkezett a második hullám, ezúttal egy lovassági alakulat. Ezeknek már több idejük volt, így a nőkkel való erőszakoskodás sem maradhatott el. Az ajtót berúgták és egy csoport szovjet katona lépett be, hogy összefogdossa az áldozatokat.

***

Hitler elbocsátotta Weiss tábornokot, a második hadsereg parancsnokát, amiért Elbing esetleges elvesztésére figyelmeztetni merte. Helyére Von Saucken tábornok, a Grossdeutschland hadtest korábbi parancsnoka lépett.

Március 12-én Von Sauckent behívták a Birodalmi Kancelláriára, hogy eligazítást kapjon új posztjáról. az egykori lovassági tiszt monoklival, egyenruháján a lovagkereszttel lépett be a szobába. A sudár termetű, elegáns Von Saucken ultrakonzervatív beállítottságúként mélyen lenézte a náci „barna hordát”. Hitler megkérte Guderiant, hogy röviden adjon tájékoztatást a Danzig térségében kialakult helyzetről. Ezután a Führer közölte Sauckennel, hogy a parancsokat majd Albert Förster Gauleitertől kapja meg. Von Saucken tábornok egy ideig meredten nézte Hitlert, majd megszólalt:

- Nincs szándékomban egy Gauleiter parancsainak alávetni magam.

Saucken nemcsak hogy ellentmondott Hitlernek, de elfeledkezett a „Mein Führer” megszólításról is. Még Guderian is megdöbbent, pedig ő mindenki másnál többet vitázott Hitlerrel. A jelenlévők még jobban meglepődtek, amikor Hitler jóváhagyólag csak ennyit mondott:

- Rendben van, Saucken, tartsa meg magának a parancsnokságot.

Saucken másnap Danzigba repült. Eltökélt szándéka volt, hogy tartani fogja a két kikötőt, lehetővé téve így, hogy a menekültek elhagyhassák a várost. Becslések szerint Danzig lakossága ekkorra már 1,5 millió főre emelkedett, akik közül 100.000 volt a sebesült. A káosz közepette az SS megkezdte az egységüktől leszakadt katonák begyűjtését és a szerencsétleneket - mondván, hogy dezertőrökről van szó - fákra akasztották fel. Az élelem rendkívül kevés volt. Egy- 21.000 tonnás, Danzig és Gdynia lakossága számára hat napra elegendő élelemmel megrakott teherhajó aknára futott és elsüllyedt.

A Kriegsmarinénél szolgálók nem csupán a menekültek evakuálása során tettek tanúbizonyságot kivételes bátorságról. A flotta part mentén horgonyzó hajói folyamatos tüzérségi támogatást nyújtottak a szárazföldön harcolóknak, noha a légitámadások, valamint a balti flotta tengeralattjárói állandó veszélyt jelentettek számukra. A Prinz Eugen és a Leipzig cirkálók, illetve a régi Schlesien csatahajó nehéztüzérségével a Vörös Hadsereg csapatainak lassan bezáruló gyűrűjét lőtte. Ám március 22-én a Vörös Hadsereg középen, a két kikötő között szétzúzta a Danzig-Gdynia védelmi vonalat. Hamarosan mindkét település ellen megindult a precízen végrehajtott nehéztüzérségi támadás, miközben a szovjet légierő is folytatta a bevetéseket.

A vadászbombázók a városokat és a kikötő területét lőtték. A szovjet Sturmovikok a polgári és a katonai célpontokat egyaránt támadták. A templom ugyanúgy megfelelt, mint a bunker, különösen, ha a cél - legalábbis úgy tűnik - az volt, hogy minden épületet el kell pusztítani. A parton behajózásra váró, hordágyon fekvő sebesülteket szitává lyuggatták a szovjet géppuskák. Kiváló célpontot jelentettek a nők és gyermekek tízezrei is, akik tartva attól, hogy mások elfoglalják a helyüket a sorban, nem kerestek menedéket. A holtak gyászolására és a sebesültek ápolására nem volt idő. Csupán az egyik pillanatról a másikra árvává lett gyerekeket szedték össze villámgyorsan. A 88 milliméteres lövegek, valamint a könnyű légelhárító ütegek állandó zajától azonban az ő sírásukat nem hallott senki.

A Kriegsmarine sebtében toborzott alakulatai szinte minden rendelkezésükre álló járművet - kirakóhajókat, bárkákat, dereglyéket, vontatóhajókat - igénybe vettek, hogy folyamatosan szállíthassák el a civileket és a sebesülteket a közeli félszigeten fekvő apró kikötőbe, Helába. A nyílt tengeren álló rombolók próbáltak a kis csónakok számára zárótüzet biztosítani. A tengerészek alig-alig hibáztak, noha egy célközeli robbanás így is elég volt a kisebb hajók felborításához. Március 25-én a lengyel ellenállás egyik tagja átadta Katukov tábornoknak Gdynia védelmi rendszerének tervrajzát. A tiszt először valami trükkre gondolt, ám a rajz eredetinek bizonyult. Miközben a szovjet csapatok már Gdynia külvárosát támadták, a Kriegsmarine kétségbeesve próbálta a városból kimenekíteni az embereket. Csónakjaiknak most már azonban egy újabb fegyverrel is szembe kellett nézniük. Katukov harckocsizói megtanulták, hogyan kell tengeri célpontok ellen alkalmazni fegyvereiket, így a civilek átszállítása a félszigetre még veszélyesebb feladattá vált.

A Grossgeutschland egyik szakaszának életben maradt katonái, akik a Kelet-Poroszország északkeleti pontján fekvő Memel végleges kiürítését rémálomszerű jelenetek közepette élték csak túl, hamarosan ismét hasonló helyzetben találták magukat. A kikötő irányába előrenyomuló szovjet csapatok elől egy boltíves pincében kerestek menedéket, ahol egy lámpa fényénél éppen egy szülést vezetett le egy orvos. „Noha egy gyermek születése általában örömteli esemény”, írta az egyik katona, „ez a szülés azonban mintha csupán az általános tragédia része lett volna. Az asszony sikolya semmilyen jelentéssel nem bírt egy olyan világban, mely sikolyoktól hangos, a síró kisgyermek pedig mintha sajnálta volna, hogy e világra kellett megérkeznie.” A katonák, útban a kikötő felé arra gondoltak, hogy a gyermeknek is jobb lenne, ha meghalna. A szovjetek előrenyomulását Gdynia felé a vastag fekete füsttel keretezett vérvörös látóhatár is jelezte. Megkezdődött a végső roham és március 26-ra a kikötő, valamint a város a Vörös Hadsereg kezében volt.

Gdyniában végzett fosztogatások mértéke és a menekültekkel szembeni kegyetlen bánásmód, úgy tűnik, a szovjet katonai hatóságokat is megdöbbentette. „A rendkívüli események”, jelentette a politikai osztály a szokásos eufemisztikus nyelvezettel, „valamint az erkölcstelen cselekedetek és a katonai bűncselekmények száma is egyre nő. Katonáink dicstelen és politikailag káros tetteket hajtanak végre, például a bosszú jelszavával néhány tisztünk és katonánk erőszakoskodik és fosztogat, ahelyett hogy őszinte szívvel és önzetlenül a szülőföldért vállalt kötelezettségeinek tenne eleget.

Ezalatt kissé délebbre Danzig is heves ostrom alatt állt. A védőket lépésről lépésre szorították vissza, és március 28-ra ez a kikötő is elesett. Az itt maradt civil lakosságra itt is szörnyű sors várt. Saucken megmaradt egységei kelet felé, a Visztula torkolatvidék irányába húzódtak vissza, ahol aztán egészen a háború végéig folytatták a harcot.

A német, és különösen a pomerániai valamint porosz származású tisztek számára a jellegzetes, lépcsőzetes oromzatú házairól híres Hanza város, Danzig elvesztése tragédiával ért fel. A település szovjet kézre kerülése a németek balti-tengeri jelenlétének végét jelezte. Miközben azonban egy régi kultúra elvesztését gyászolták, megfeledkeztek a háborús célkitűzéseiben általuk is oly hosszú ideig támogatott politikai rendszer rémtetteiről. Talán nem tudtak a danzigi gyárakról, ahol holttestekből szappant állítottak elő, ám minden bizonnyal tudomásuk volt a Visztula torkolatvidékén kialakított stutthofi koncentrációs táborról, mivel az itt fogva tartottaknak a közeledő Vörös Hadsereg jelentette veszély miatti lemészárlásában az SS mellett a Wehrmacht egységei is részt vettek.

*

Nyugat-Poroszország és Pomeránia talán nem szenvedett annyit, mint Kelet-Poroszország, ám az itt élő civilek sorsa hasonlóan alakult. Kultúrájuk a lángba boruló templomokkal és házakkal együtt semmisült meg. Lauenburg szovjet parancsnoka azt panaszolta Agranyenko századosnak, hogy „teljességgel lehetetlen gátat szabni az erőszaknak”. Agranyenko úgy tapasztalta, hogy a szovjet katonák nem igazán törődnek azzal, hogy a nemi erőszakra olyan bevett kifejezéseket alkalmazzanak, mint például „civil lakosság elleni erőszak”, vagy „erkölcstelenség”. Ők egyszerűen a „baszni” szót használták. Az egyik kozák tiszt közölte a századossal, hogy szerinte a német nők „túl büszkék”. Úgy kell „szétfeszíteni a lábukat”. Mások arra panaszkodtak, hogy a német nők úgy néznek ki, mint az igáslovak. Glowitzban Agranyenko feljegyezte, hogy a nők „védőpajzsként használták gyermekeiket”. A szovjet katonák itt is - mint sok helyen máshol - egyszerre voltak kíméletlenek a felnőttekkel és gyengédek a gyerekekkel.

A fiatalasszonyok, nehogy észrevegyék őket a katonák, hamut és kormot kentek az arcukra. A fejkendőt mélyen szemükbe húzták, testüket pedig jól bebugyolálták, hogy így leplezzék nőiességüket. Az utcákon úgy sántikáltak végig, mint a vén öregasszonyok. A fiatalság ily módon történő leplezése sem jelentett azonban automatikusan védelmet. Nem ritkán az öregasszonyok is áldozatul estek a szovjet katonák erőszakoskodásának.

A német nők sajátos nyelvi fordulatokkal írták le, hogy min mentek keresztül. Sokan csak annyit mondtak: - Át kellett engednem magam. - Egyikük visszaemlékezve az eseményekre, azt mondta, hogy tizenháromszor kellett átengednie magát. - A szörnyűségek közepette is mintha valami büszkeség csillant volna a szemében. Büszke volt, hogy el tudta mindezt viselni - jegyezte meg a meglepődve Libussa von Oldershausen.

Az asszonyok többségében azonban komoly lelki sérüléseket okoztak az átélt szörnyűségek. Néhányan katatonná váltak, míg mások öngyilkosságot követtek el. Ám, hasonlóan Libussa von Oldershausenhez, a várandós nők többsége nem ezt a menekülési útvonalat választotta. Felülkerekedett bennük a megszületendő gyermekük iránti felelősségérzet.

Néhány nő piros pöttyöket rajzolt az arcára, hogy úgy tűnjön, mintha tífuszban szenvedne. Mások kiderítették, hogy mondják oroszul a tífuszt és cirill betűkkel felírták házuk ajtajára, azt a benyomást keltve így, hogy otthonuk fertőzött. A távolabbi területeken egész közösségek rejtőztek el a főútvonalaktól messzebb fekvő gazdaságok pajtáiban. Egy őrük mindig lesben állt az út közelében, hogy éjszaka lámpával, nappal pedig valamilyen ruhadarabbal jelezze, ha a szovjet csapatok az útról lekanyarodva a rejtekhelyük felé vették az irányt. A nők ilyenkor gyorsan elbújtak, a baromfiakat és a sertéseket pedig az erdőben elrejtett akolba terelték. Hasonló módon próbáltak elbújni és életben maradni az emberek a harmincéves háborúban is. Az ilyen praktikák talán a hadviseléssel voltak egykorúak.

A Danzig elestét követően otthonukba visszatérni kénytelen menekültek lépten-nyomon a harcok nyomaiba ütköztek. Ezek közül a legrettenetesebbek az úgynevezett „elrettentő átjárók” voltak, ahol az SS és a Feldgendarmerie a dezertőröket akasztotta fel. Az áldozatok nyakába táblát akasztottak ilyen felirattal: „Azért lógok itt, mert nem hittem a Führerben.” Libussa von Oldershausen, aki családjával ugyancsak kénytelen volt visszatérni a két kikötő eleste után, maga is látott két katonai csendőrt, akiket a szovjetek kötöttek fel. A hazafelé vezető úton mindenütt ronccsá zúzott szekerek álltak, a kifosztott bőröndök és csomagok tartalma szerteszéjjel hevert a földön. Az árkokban fekvő ló- és marhatetemek oldalából rendszerint hiányzott egy-egy kikanyarított darab.

Sok pomerániai vesztette életét a megszállás első heteiben. A Puttkamerek falujától nem messze egy idős párt egy kis tó jeges vizébe kergettek, ahol ezután meg is fagytak a szerencsétlenek. Egy férfi az ekéjéhez kötöztek, melyet addigi kellett vonszolnia, amíg a kimerültségtől össze nem rogyott. Kínzói azután egy géppisztolysorozattal végeztek vele. Von Livoniust, Grumbkow egyik birtokának urát megcsonkították, majd holttestét odadobták a disznóknak. Azok a birtokosok sem jártak sokkal jobban, akik a nácik elleni szervezkedésekben részt vettek. Eberhard von Braunschweig és családja, gondolván, hogy nincs semmi félnivalójuk, Karzin közelében, lübzowi birtokukon várták a Vörös Hadsereg megérkezését. Tekintélye és a tény, hogy a Gestapo többször is letartóztatta, azonban nem segített rajta. Az egész családot kirángatták a házból és agyonlőtték őket. A falusiak és a francia hadifoglyok nem ritkán a tiszteletre méltó földbirtokosok segítségére siettek, ám sokan még így sem kerülhették el sorsukat.

Előre semmit sem lehetett megjósolni. Karzinban, az idős Von Puttkamer asszony, amint meghallotta a lövések zaját és a harckocsimotorok dübörgését, lefeküdt az ágyába. Nem sokkal később egy rendkívül ittas fiatal szovjet katona kinyitotta a szoba ajtaját és jelezte a asszonynak, hogy keljen ki az ágyból és engedje őt oda aludni. A nemes asszonyság tiltakozott, mondván az az ő ágya, de - tette hozzá -, ha gondolja, ad egy párnát és ledőlhet az ágy melletti pokrócra. Von Puttkamer asszony ezután összekulcsolta a kezét és elmondta az esti imát. A vitához túlságosan becsípett katona pedig végül lefeküdt oda, ahova mondták neki.

Pomeránia elfoglalását követően Agranyenko százados, a mindig anyaggyűjtésre kész drámaíró körbeutazta a régiót. Megfigyelte, hogy amikor feljegyzéseit írta a noteszébe, az emberek megijedtek, mert azt gondolták, hogy az NKVD tagja.

Március 23-án, Kolbergben a tudósító a hirtelen beköszöntő tavasznak örült. „Énekelnek a madarak. Rügyeznek a fák. A természetet nem érdekli a háború.” Figyelte a Vörös Hadsereg katonáit, ahogy lopott biciklijeiken veszélyesen imbolyogva kerékpározni tanulnak. Történt mindez annak ellenére, hogy frontparancs volt érvényben, mely megtiltotta a kerékpározást, mivel sok biciklist gázoltak az utakon halálra. Pomeránia villámgyors megszállása külföldi munkások és hadifoglyok ezreinek hozta el a szabadságot. Éjszaka az utak mentén hosszan kígyóztak tábortüzeik, nappal pedig útra keltek, hogy minél hamarabb újra láthassák otthonukat. Legtöbbjük elkészítette nemzete zászlaját, nehogy németnek nézzék. Agranyenko néhány másik tiszt társaságában litvánokkal találkozott össze, akik ugyancsak kiszabták vászonból zászlajukat. „Elmagyaráztuk nekik”, írta Agranyenko, „hogy a lobogójuk most már vörös színű.” Ő - a legtöbb oroszhoz hasonlóan - a Baltikum Szovjetunió általi megszállását teljesen természetes dolognak tartotta még akkor is, ha nem is sejtette, hogy ez a náci-szovjet egyezmény titkos záradéka alapján történt meg.

Miközben a felszabadított külföldi munkások és foglyok zászlajukat vitték, a németek fehér karszalagot viseltek és fehér zászlókat lógattak ki házaik ablakán. Tudták, hogy az ellenállás vagy a neheztelés legapróbb jele is szörnyű következményeket vonhat maga után. Köslin szovjetek által kinevezett polgármestere, egy Juszef Ludinszkij nevű ötvenöt éves zsidó ékszerész keménykalappal fején, ruháján vörös karszalaggal olvasta fel a városháza lépcsőjén a katonai hatóságok kiáltványát. A német lakosok csendben hallgatták. Tebában a várost elfoglaló lovasság az összes zsebórát és faliórát begyűjtötte, így a polgármesternek minden reggel egy harangot kongatva végig kellett mennie a város utcáin, hogy felébressze a szovjetek által munkára mozgósított városlakókat.

Stargardban Agranyenko megfigyelte, amint az egyik harckocsizó a bírósági épülettel szemközti téren ásott friss sírokhoz megy. A fiatal katona elolvasta a sírkövekre felírt neveket, nyilván keresett valakit. Az egyiknél megállt, levette sisakját és fejet hajtott. Azután hirtelen előrántotta géppisztolyát és egy sorozatot eresztett a levegőbe. A lába előtti sírban eltemetett parancsnoka előtt tisztelgett.

Agranyenko fiatal női forgalomirányítókkal is váltott pár szót.

- Nem most fogunk férjhez menni, az biztos - mondták azok. - Már azt is elfelejtettük, hogy lányok vagyunk. Katonák lettünk.

Lehet, hogy megérezték, ők is tagjai lesznek annak a generációnak, melyet a Vörös Hadseregben elhunyt mintegy kilencmillió férfi hiánya majd a háborút követően hajadonságra kárhoztat.

Miközben Zsukov csapatai a „balti erkélyt” támadták, a Konyev marsall vezette 1. Ukrán front továbbra is Sziléziában harcolt. Az előrenyomulás útját elsősorban az Odera által kettészelt város, Breslau erődje zárta el, melynek védelmét a fanatikus náci hírében álló Karl Hanke Gauleiter szervezte meg. Konyev azonban nem szándékozott lemaradni a berlini hadműveletről, ezért - hasonlóan ahhoz, ahogy Zsukov tette Poznań esetében - a települést ostrom alá vette, fő erejével pedig, átkelve az Odera steinaui, valamint ohlaui hídfőállásain, egyszerűen továbbhaladt. Az elsődleges célport a Neisse, a Visztula déli mellékfolyója volt, ahonnan kiindulva Konyev a Berlin elleni támadását tervezte megindítani.

Február 3-án Konyev csapatai az Odera két partján kialakított hídfőállásokról egyszerre indítottak támadást Breslau ellen. Az előrenyomulás fő iránya a steinaui hídfőállásból indult ki, és az úgynevezett negyedik páncéloshadseregre mért csapás. A németek védelmi vonala villámgyorsan összeomlott. Felgyorsítandó az előrehaladást az ohlaui hídfőállásból, Konyev ezután hirtelen megváltoztatta Ribalko 3. gárda-harckocsihadseregének támadási irányát. Február 12-re Breslaut bekerítették, több mint 80.000 civilt csapdába ejtve így.

Lejusenko 4. gárda-harckocsihadserege tovább nyomult előre a Neisse irányába, melyet hat nap múlva el is ért. Az út során a harckocsizó alakulatok meglepődve tapasztalták, hogy alig egy-két lakos maradt csak otthonában. Néha a helyi pap egy levéllel sietett eléjük, melyben a falu lakói „barátságukról és együttműködési készségükről biztosították az oroszokat”, míg az 1. ukrán front egységeinél több esetben is „civil német orvosok segítettek a sebesültek ellátásában”.

Lejusenkót azonban hamarosan kellemetlen meglepetés érte. Jelentették ugyanis, hogy a Grossdeutschland hadtest, valamint Nehring XXIV. páncéloshadtestének megmaradt egységei támadásokat intéznek kommunikációs vonalai és leghátsó csapategységei ellen. Kétnapos harcot követően azonban a németek kénytelenek voltak visszavonni alakulataikat. Mindennek eredményeként Konyev immár a Neisse mintegy 100 kilométeres szakaszát tartotta ellenőrzése alatt. A Berlin ellen indítandó támadás kiindulási pontját ily módon tehát biztosította, Breslau városát pedig bekerítették. Az ohlaui hídfőállástól délre viszont február és március folyamán tovább folytak a harcok a német tizenhetedik hadsereg ellen.

A nácik korábban arra számítottak, hogy a háború Németországra való átterjedése automatikusan fanatizálja majd az ellenállást. Ám úgy tűnik, gyakran nem ez volt a helyzet.

A harci szellemet teljesen romba dönti a német földön folyó harc - mondta a 359. gyaloghadosztály egyik fogságba esett katonája. - Azt mondják nekünk, hogy mindhalálig küzdenünk kell, de ennek semmi értelme.

Schörner tábornok úgy döntött, hogy március 1-én ellentámadást indít Lauban térségében. A 3. gárda-harckocsihadsereget meglepte támadás és a németek visszafoglalták a várost. Goebbels teljesen extázisba került a hír hallatán. Március 8-án a propagandaminisztérium fotósai társaságában kocsival Görlitzbe hajtatott, hogy találkozzon Schörnerrel. Innen együtt mentek tovább Laubanba, ahol a piactéren felsorakozó Volkssturm- és Hitlerjugend-egységek sorfala előtt elmondott beszédeikben kölcsönösen gratuláltak egymásnak. Goebbels a fényképezőgépek kattogása közepette Vaskereszttel tüntetett ki néhány Hitlerjugendet, majd megtekintette a hadművelet során elpusztított szovjet tankokat.

Másnap megindult Schörner újabb, ezúttal egy másik város visszafoglalását célzó akciója. Ez alkalommal a Breslautól negyven kilométerre, nyugatra fekvő Striegaun volt a sor. A várost visszafoglaló német erők állításuk szerint csupán néhány, a Konyev csapatai által elkövetett kegyetlenkedések nyomán lelkileg megtört lakost találtak. Megesküdtek, hogy minden kezükre kerülő szovjet katonával végeznek. Ám akkoriban már a német katonák viselkedése is hagyott maga után némi kívánnivalót. A náci hatóságokat nem különben zavarták azok a jelentések, melyekben a szovjet foglyokat ásókkal lemészároló katonákról olvashattak, ám a Bormann által „az evakuált területeken német katonák által elkövetett fosztogatásoknak” elnevezett esetekről egyre gyakrabban érkező hírek már aggodalommal töltötték el őket is. Bormann Keitel tábornagyon keresztül parancsban utasította a tiszteket, hogy hetente legalább egyszer beszéljenek katonáiknak a német civilekkel szembeni kötelezettségeikről.

A sziléziai harcok rendkívül véresek voltak és mindkét fél kíméletlen harci fegyelmet követelt meg katonáitól. Schörner tábornok hadat üzent a csapategységektől leszakadók, valamint a „bliccelők” ellen. Azokat, akiket közülük kézre kerítettek, az út menti fákra kötötték fel és esetükben még arra sem fordítottak figyelmet, hogy a hadbírósági eljárás lefolytatásának legalább a látszatát keltsék. A 85. utászzászlóalj fogságba esett katonái szerint csak március második felében Neisse városában huszonkét halálos ítéletet hajtottak végre. „A csatamezőről való megfutamodásért, a dezertálásért, az öncsonkításért kiszabott halálos ítéletek száma hétről hétre nő”, jelentette az 1. Ukrán front a foglyok kihallgatása során szerzett információk alapján. „A halálos ítéleteket pedig a felsorakoztatott katonák jelenlétében hirdetik ki.”

A szovjet propaganda-szakértők a frontparancsnokság 7. osztályán hamarosan rájöttek, hogy milyen módon lehet az egyszerű német katonákban haragot ébreszteni a parancsnokaik iránt. A foglyok kihallgatása során egyértelművé vált, hogy a nem megfelelő kommunikáció és a hirtelen visszavonulás együtt könnyen azt a képet alakíthatta ki a közkatonában, hogy parancsnokuk egyszerűen meghátrált és őket magukra hagyta. Például amikor a 20. páncéloshadosztályt Oppeln közelében bekerítették, a kelvetkező szövegű röplapokat juttatták el hozzájuk: „Schörner vezérezredes cserbenhagyja csapatait! Páncélozott parancsnoki kocsiján a Neisse felé menekül!” A német katonák a tetvektől is sokat szenvedtek, mivel már december óta nem volt módjuk alsóneműt cserélni vagy a tábori zuhany alatt lemosdani. Mindössze egy „teljesen használhatatlan tetűirtó port” kaptak. Problémát okozott az is, hogy az év első három hónapjában egyáltalán nem kaptak zsoldot és a legtöbb katonának karácsony óta levele sem érkezett.

A fegyelem ugyanakkor a szovjet oldalon is egyre szigorúbb lett. A katonai kudarcot Sztálin 5. számú, éberségre felszólító parancsának figyelmen kívül hagyásaként értékelték.

V. ezredest, Striegau szovjet parancsnokát „vétkes gondatlanság” miatt ítélték el, mivel ezredét készületlenül érte a németek támadása. Noha katonái keményen harcoltak, a várost fel kellett adniuk. „E szégyenteljes esetet a katonai bizottság alaposan kivizsgálta és a bűntettet szigorúan megtorolta.” A V. ezredesre kiszabott büntetésről ugyan nem szól a jelentés, de - egy másik, hasonló eset fényében - az minden bizonnyal egy hosszabb, a Gulágon letöltendő szabadságvesztés lehetett. Az említett másik eset során M. alezredest és D. századost a katonai bíróság azért ítélte el, mert a százados - anélkül, hogy azzal megfelelő pozíciót vett volna fel - ütegét egyszerűen egy épületcsoport mellett hagyta. Ezután „eltávozott, hogy pihenjen egyet”, ami a szovjet katonai nyelvben a merevrészegség állapotáig történő italozás szépítő megnevezése volt. A németek azonban egy meglepetésszerű ellentámadást indítottak, a fegyvereket nem lehetett bevetni és így az ellenség „komoly veszteségeket okozott”. A századost kirúgták a pártból és 10 év, a Gulágon letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

A SZMERS különítményeink álruhájában a halál angyalai ott köröztek tiszt és katona feje felett egyaránt. oly sok szenvedés, sebesülés és a bajtárak elvesztése után a közkatonák ellenérzéssel viseltettek a SZMERS alkalmazottai iránt, akik úgy vádolták meg árulással vagy gyávasággal őket, hogy nekik maguknak soha nem kellett átélniük a front veszélyeit. Volt egy szamizdat-nóta is az - 1943 előtti nevén gyakran egyszerűen csak különleges osztályként emlegetett - SZMERS-ről:

Az első vasdarab lyukat ütött az üzemanyagtartályon,
Kiugrottam a T-34-esből, bár tudnám, hogyan,
Azután hívták a különleges osztagot,
„Miért nem égsz a tankoddal együtt, te szemétláda?”
„A következő támadásban biztos bennégek”, válaszoltam.

Az 1. Ukrán front katonái nem csupán kimerültek voltak a harcokat követően, de mocskosak, tetvesek és dizentériásak is. A probléma jelentős részét az okozta, hogy a munkavégzés közbeni biztonságra és az egészség védelmére nem igazán fektettek hangsúlyt a Vörös Hadseregben. Az alsóneműket sohasem mosták. Az ivóvizet csak nagyritkán forralták fel, és az utasítások ellenére klórt sem adtak hozzá. Mindezeken túl az ételt is egészségügyileg nem megfelelő körülmények között készítették. „Az élő állatot nem megfelelően, koszos szénán az út mellett vágták le”, emelte ki egy jelentés „majd innen rögtön a kantinba szállították. A kolbászokat ugyancsak mocskos asztalokon készítették, és a kolbászt készítő személy is vértől és piszoktól szennyes kabátot viselt.”

Március második hetére a hatóságok ráébredtek a tífusz veszélyének jelentőségére. Történt ez ilyen későn, mindannak ellenére, hogy Lengyelországban már a tél folyamán három különböző tífuszfertőzést diagnosztizáltak. Még az NKVD katonái is meglehetősen rossz állapotban voltak, hiszen körülbelül a kétharmaduk szenvedett a tetvektől. A fronton harcolók között pedig ez az arány minden bizonnyal még ennél is magasabb volt. A helyzet csak a sziléziai frontvonal stabilizálódásakor kezdett javulni, amikor is az ezredek a front mögött felállították saját fürdőjüket. A havi három fürdést már tökéletesen elegendőnek tekintették. Az alsóneműket speciális, „SK” néven emlegetett folyadékkal kellett tisztítani, mely azonban semmi kétség, igen veszélyes vegyi anyagokat tartalmazhatott. Utasítást adtak ki, mely szerint minden katonát be kell oltani tífusz és gyermekbénulás ellen, ám valószínűleg erre már nem volt elég idő. Március 15-én Konyev - Sztálin nyomására - megindította támadását Dél-Szilézia ellen.

Az 1. Ukrán Front balszárnyát, az ohlaui hídfőállástól Neustadt irányába történő előrenyomulással elvágva az Oppeln környékén állomásozó 30.000 német katona menekülési útvonalát. Ezzel egy időben támadás indult az Oderán keresztül Oppeln és Ratibor között, teljessé téve így a bekerítő hadműveletet. Rövid időn belül az 59. és 21. hadseregek bekerítették az észt 20. SS-hadosztályt és a 168. gyaloghadosztályt. A szovjet hadseregek 7. osztályain dolgozó szakértők „antifasiszta” német hadifoglyokat dobtak át a frontvonalakon, hogy megpróbálják meggyőzni a körbezárt csapatokat arról, hogy a szovjet börtönök nem is olyan rosszak, mint amilyennek mondják. Az ilyen követek nagy részét azonban a tisztek parancsára agyonlőtték.

Az egyetlen dolog, ami ekkor mulattatta a német katonákat, az volt, ahogy az észt és az ukrán SS-katonák összeszedték a szovjetek által német nyelven nyomtatott kis röplapokat és a német katonáktól kérdezték, hogy mi van azokra írva. A németek azért találták ezt viccesnek, mert az ilyen röpiratnak a puszta birtoklása, sőt a papírból való cigarettasodrás is halálbüntetést vonhatott maga után. Március 20-án Rinkwitz falu közelében a Vörös Hadsereg katonái az észt 20. SS-hadosztály éppen dokumentumokat elégetni készülő tisztjeit fogták el, majd lőtték agyon. Egy-két félig égett, szél által elsodort papírt a parasztok kertjeiből gyűjtöttek be. A dokumentumok között különféle parancsok, valamint az SS hadbírósága által hozott ítéletek is voltak.

Az oppelni katlant körülzáró szovjet gyűrű áttörését célzó, kívülről jövő próbálkozásokat visszaverték és az itt csapdába esett mintegy 30.000 német fele életét vesztette. Konyevet segítette a szomszédos 4. Ukrán front által délebbre végrehajtott támadás is. Március 30-án a 60. hadsereg és a 4. gárda-harckocsihadsereg elfoglalta Ratibort. Az 1. Ukrán front immár gyakorlatilag Szilézia egészét ellenőrzése alatt tartotta.

*

Noha a német területek folyamatosan kerültek az ellenség kezére, a náci vezetés nem változtatott az alkalmazott módszereken. A Visztula hadseregcsoport fennkölt elnevezése immár nem csupán kevéssé meggyőző, de egyenesen nevetséges volt. Még ez sem keltett azonban annyira visszás érzelmeket, mint főparancsnokának az Oderától nyugatra kialakított új főhadiszállása.

Himmler parancsnokságát Berlintől kilencven kilométerre északra, Hassleben közelében egy erdőben alakították ki. A fővárostól való viszonylag nagy távolság megnyugtatta a Reichsführer-SS-t is, hogy légitámadásoktól nem kell tartania. A tábor maga főleg szabvány, fából készült barakképületekből állt, melyeket magas szögesdrót kerítés vett körül. Az egyetlen kivétel a „Reichsführerbaracke” ez a különleges igényeknek megfelelően kialakított, a többinél nagyobb méretű épület volt, melyet méregdrága bútorokkal zsúfoltak tele. „A fürdőszoba”, mesélte Himmler egyik törzstisztje, „rendkívül elegáns, vöröses színű fából készült, a bútorzat és a szőnyeg pedig halványzöld volt. Az egész inkább emlékeztetett egy nagyságos asszony szalonjához, semmint egy katonákat irányító hadvezér lakrészéhez.”

Az előcsarnokban még egy „germán témájú” műgobelin falikárpit is volt. Minden, még a drága porcelán is az SS üzemeiből érkezett. Ennyit a náci vezetők Goebbels által oly sokat emlegetett „totális háborújáról” - gondolták a hadsereg tisztjei Himmler napirendje sem volt tipikus tábornagyi rutinnak mondható. A fürdőt követően saját masszőrje vette kezelésbe, majd következhetett a kiadós reggeli.

Nem meglepő így, hogy a Reichsführer-SS munkanapja délelőtt fél tizenegykor kezdődött. Függetlenül a válság méretétől, Himmlert nem volt szabad felébreszteni még akkor sem, ha sürgős döntést kellett hozni. Igazából ő kizárólag érdemrendek kitűzésével töltötte volna szívesen az idejét. Nagyon élvezte az ünnepélyes külsőségeket, hiszen ilyenkor „kiválóságát” különösebb erőfeszítések nélkül demonstrálhatta. Guderian szerint a Reichsführer-SS egyetlen álma az volt, hogy ő maga is megkapja egyszer a Lovagkeresztet.

Himmler megnyilvánulásai a Birodalmi Kancellárián megtartott elemző és értékelő megbeszéléseken ezzel szemben továbbra is drámaian oda nem illőek voltak. Hadműveleti tisztje, Eismann ezredes szerint Himmler, mintha az valami halálos mantra lett volna, a Birodalmi Kancellárián egyre többször emlegette a Kriegsgericht és a Standgericht, vagyis a hadbíróság és a rögtönítélő hadbíróság szavakat. A visszavonulás a tetterő és az akarat hiányát jelentette, ebből pedig véleménye szerint csak a legkeményebb intézkedésekkel lehetett kigyógyítani a katonákat. Himmler gyakran beszélt a „hozzá nem értő, gyáva tábornokokról” is. Ám bármi is volt a tábornokok vétke, őket általában büntetésként hazaküldtek vagy átirányították egy másik állomáshelyre. A visszavonuló katona volt az akit tettéért agyonlőttek.

A Standgericht vagyis a rövidített változat volt az a módszer, melynek alkalmazását természetesen a Führer főhadiszállása is támogatta. Az alapelveket vázlatosan ekkorra már ki is dolgozták. Azt követően pedig, hogy a Vörös Hadsereg átkelt az Oderán, Hitler szolgaian lemásolta Sztálin 1942-es „Egy lépést sem hátra!”-parancsát és a visszavonulás útját elzáró csapatokat állíttatott fel. A rendelet 5. bekezdése szerint „a hadbíráságnak a legszigorúbb büntetést kell kiszabnia azon elv alapján, mely szerint aki fél a csatában bátran küzdeni és életét adni, az nem érdemel mást, mint halált.”

Részletesen ezt azután a Führer március 9-i, mozgó rögtönítélő hadbíróságok felállításáról rendelkező parancsában dolgozták ki. Az intézmény maga három főtisztből, két írnokból és gépíróból állt, de része volt - mind közül a leglényegesebb - „1 Unteroffizier und 8 Mann als Exekutionskommando”, azaz egy 8 emberből álló kivégzőosztag is egy altiszt irányításával”. A rögtönítélő hadbíróságok tevékenységének fő alapelve igen egyszerű volt: „Kegyelemben a vádlott nem részesíthető!” A bíróságok - készen a Wehrmacht és a Waffen-SS katonák feletti ítélkezésre - a munkát már másnap megkezdték. Hitler saját katonái ellen vezetett villámháborúját egy Burgdorf tábornok által ellenjegyzett parancs hamarosan a Luftwafféra és a Kriegsmarinére is kiterjesztette. Burgdorf utasította a fegyvernemeket, hogy minden esetben győződjenek meg „a bíróság elnökének birodalmunk fő ideológiája iránti elkötelezettségéről”. Nem akarván, hogy bárki is felülmúlja a náci pártot, Martin Bormann ugyancsak kiadott egy utasítást, melyben felszólította a Gauleitereket, hogy rögtönítélő hadbíróságok által hozott halálos ítéletekkel már csírájában fojtsák el a „gyávaságot és a defetizmust”.

Négy nappal a Führer mozgó rögtönítélő hadbíróságok felállításáról rendelkező parancsának megjelenését követően, Hitler egy újabb, feltehetően Bormann által szövegezett rendeletet adott ki a nemzetiszocialista eszme hadseregben való megjelenésének szükségességéről. „A katonák vezetőinek mindenekelőtt kötelessége, hogy politikailag aktivizálják és fanatizálják alárendeltjeiket, a nemzetiszocializmus elveinek a katonák mindennapjaiban való megjelenéséért pedig a tisztek kizárólag nekem tartoznak felelősséggel.”

Az ingadozókat kíméletlenül ostorozó Himmler számára a parancsnoksággal járó feszültség és stressz már soknak bizonyult. Anélkül, hogy értesítette volna Guderiant, influenzás panaszokkal visszavonult a Hasslebentől negyven kilométerre, nyugatra fekvő hohenlycheni szanatóriumba, ahol saját orvosa gondjaira bízta magát. A főhadiszálláson ezt követően kialakult kaotikus helyzetről értesülve Guderian azonnal Hasslebenbe sietett. Még Lammerding, Himmler SS vezérkari főnöke is könyörögve kérte, hogy tegyen valamit. Megtudván, hogy a Reichsführer-SS Hohenlychenben tartózkodik, Guderian - miután kigondolta az alkalmazandó taktikát - felkerekedett, hogy meglátogassa a beteget. közölte Himmlerrel, hogy betegségének nyilvánvalóan a túlfeszített munka és a számos feladatköréből - Reichsführer-SS, a német rendőrség főnöke, belügyminiszter, a tartalékos hadsereg, valamint a Fisztula hadsereg vezérkari főnöke - következő túlzott felelősségvállalás az oka. Guderian javasolta, hogy Himmler adja át a Visztula hadseregcsoport irányítását. Egyértelmű volt azonban, hogy noha ő maga is ezt szerette volna, Himmler nem mert kérésével Hitler elé állni. Guderian azonnal megérezte, hogy- itt a nem várt alkalom: „Felhatalmaz akkor, hogy megkeressem ezzel a Führert?” Himmler nem mondhatott nemet. Azon az éjszakán Guderian tájékoztatta Hitlert és javasolta, hogy Gotthardt Heinrici vezérezredest nevezze ki a Visztula hadseregcsoport új parancsnokává. Heinrici annak az első páncéloshadseregnek volt a parancsnoka, mely Ratibornál Konyev csapataival volt kénytelen szembenézni. Hitler, aki semmiféleképpen nem akarta beismerni, hogy Himmler rossz választás volt, vonakodva egyezett bele Heinrici kinevezésébe.

A Visztula hadseregcsoport új főparancsnoka Hasslebenbe utazott, hogy átvegye posztját. Himmler, értesülve utódja érkezéséről, visszatért, hogy egy rövid helyzetértékelés keretében átadja a hadseregcsoport vezetését. Heinrici kénytelen volt szó nélkül hallgatni ezt a fontoskodó, önigazolásokkal tarkított végtelen hosszú beszédet, mígnem egyszer csak megcsörrent a telefon. Busse tábornok, a kilencedik hadsereg parancsnoka volt a vonal másik végén, aki közölte, hogy hatalmas baj történt Küstrinnél. Az erődhöz vezető folyosót elvesztették. Himmler azonnal átadta a telefont Heinricinek.

- Ön a hadseregcsoport új főparancsnoka - mondta. - adja ki a megfelelő parancsot.

A Reichsführer-SS ezt követően feltűnően gyorsan távozott.

*

Küstrinnél az Odera mindkét partján rendkívül heves harcok folytak. Ha a szovjet csapatok elfoglaltak egy falut és valamelyik házban akár csak egyetlen SS-egyenruhát vagy horogkeresztet találtak, gyakran megöltek minden ott lakót. A Vörös Hadsereg által korábban elfoglalt, majd egy ellentámadást követően ismét német kézre került egyik falu lakói „ennek ellenére sem tudtak semmi rosszat mondani a szovjetekről”.

Egyre több német katona és fiatal újonc nyilvánította ki nemtetszését, amiért egy vesztett ügyért kellett harcolnia. Egy Küstrinből autón Berlinbe utazó svéd állampolgár azt jelentette Juhlin-Dannfel svéd katonai attasénak, hogy „húsz olyan, katonai rendőrök által felállított ellenőrző ponton haladt át, melyek feladata a dezertőrök kiszűrése volt”. Egy másik svéd, aki szintén ezen a térségen haladt át, azt jelentette, hogy a német katonák nagyon le vannak fogyva és „a kimerültségtől rendkívül fásultak”.

A körülmények szörnyűek voltak. Az Oderbruch egy félig megművelt, gátakkal szabdalt vizes terület volt. A nehéztüzérség ellen itt valakinek beásnia magát lélekölő faladat volt, hiszen alig egyméteres mélységben már Feltört a víz. A február most nem volt olyan hideg, mint általában jellemző, de így is jópár lábfagyásos eset fordult elő. A tapasztalt katonák hiányán túlmenően a német hadseregnek meg kellett küzdenie az elégtelen élelmiszer- és üzemanyag-utánpótlás okozta problémákkal is. Az SS 30. Januar hadosztálynál például a főhadiszállás autóját csak végszükség esetén lehetett használni és a tüzérség is csak engedéllyel nyithatott tüzet. A napi adagi ágyúnként két lövedék volt.

A Vörös Hadsereg egységei a lövészárkokat enyhe ívben ásták ki, de a szovjet katonák kialakítottak egyszemélyes lövészgödröket is. Orvlövészek a cserjés aljnövényzetű, fákkal benőtt területeken vagy a romos házak tetőterében foglalták el állásaikat. Fejlett rejtőzködőtechnikáikat bevetve hat-nyolc órát is egyhelyben maradhattak. Fő célpontjaik elsősorban a tisztek, majd pedig az élelmiszert szállítók voltak. A német katonák nappal nem is igen mozoghattak. Azzal pedig, hogy az ellenség minden mozgása az éjszakára korlátozódott, a szovjet felderítőknek lehetőségük volt a kevéssé védett német vonalakon áthatolva foglyul ejteni egy-egy jobb sorsra érdemes német katonát, akiket ezután a hírszerzés tisztjeinek adtak át. Az előretolt tüzérségi állások parancsnokai ugyancsak orvlövész módjára álcázták magukat; valójában szerették azt hinni, hogy ők is orvlövészek, csak nekik nagyobb a fegyverük.

A szovjetek egyik leghatékonyabb találmánya az Oderán kiépített hídfőállások esetében is nagyon jól jött. A víz felszíne alatt 20-30 centiméterrel kialakított hidakat ugyanis rendkívül nehezen vették észre a Focke-Wulfokkal és Stukákkal támadó német pilóták.

*

Miközben Goebbels, a propagandaminiszter továbbra is a végső győzelemről prédikált, Goebbels, a Gauleiter és a birodalom védelmi biztosa útakadályok felállítását rendelte el a városban és a környező térségben. Alultáplált civilek tízezrei, főleg asszonyok voltak kénytelenek összeszedni maradék erejüket, hogy harckocsiárkokat ássanak. A győzelembe vetett hit megingásáért kilátásba helyezett szigorú büntetések ellenére folyamatosan nőtt a náci bürokrácia iránt érzett harag és az emberek egyre többet beszéltek a vezetők hozzá nem értéséről, valamint a felesleges védelmi előkészületekre elfecsérelt időről is. „Az egész háború során”, írta metsző gúnnyal az egyik törzstiszt, „nem láttam egyetlen harckocsiárkot sem, legyen az a mienk vagy az ellenségé, amely fel tudott volna tartoztatni egy harckocsirohamot”. A hadsereg nem nézte jó szemmel, hogy a náci párt parancsára akadályokat építenek, mivel azok lassították az alakulatok mozgását a Seelowi-magaslat felé és csak növelték a káoszt, amit az Oderától nyugatra felevő falvakból Berlin felé áramló menekülttömeg okozott.

A Brandenburg környéki parasztok, akik azért maradtak otthon, mert behívták őket a Volkssturmba, időközben egyre nehezebben tudták a gazdaságban a munkájukat végezni. A helyi náci agrárvezetőt az Ortsbauernführert ugyanis utasították, hogy rekvirálja az összes szekeret és lovat, sőt még a kerékpárokat is elvették, hogy azokat az úgynevezett páncélvadász-hadosztályok rendelkezésére bocsáthassák. Hogy mennyi felszerelést volt kénytelen a visszavonulás során a Wehrmacht hátrahagyni, jól jelzi a tény, hogy végül már a Volkssturmtól elvett fegyverekkel voltak kénytelenek harcolni.

A 16./69. Volkssturm-zászlóalj központja Wriezenben volt, közel a frontvonalhoz. Mindössze 113 emberből állt, közülük is harminckettő a mögöttes területeken védelmi állásokat épített ki, míg további tizennégyen betegek vagy sebesültek voltak. A többiek harckocsiakadályokat és hidakat őriztek. Három géppuskájuk volt, köztük egy orosz típus, de volt lángszórójuk is, igaz, fontos alkatrészek hiányoztak belőle. Akadt továbbá három spanyol pisztolyuk és 228 puskájuk hat különböző nemzet hadseregéből. A fegyverarzenáljukról készített jelentés pontosságát nincs okunk kétségbe vonni, hiszen a körzeti adminisztráció Potsdamban figyelmeztette a katonákat, hogy e tárgyban nem a valós helyzetet tükröző jelentés készítése „a háborús bűnökkel egyenértékű tett”. Sok esetben azonban még az ilyen használhatatlan fegyverkészletet sem adták át, mivel a náci Gauleiterek azt közölték a Volkssturmmal, hogy csak a korábban a Wehrmacht által kölcsönadott fegyverektől váljanak meg.

A náci párt vezetői a Gestapo jelentéseiből tudták, hogy a civil lakosság egyre nagyobb ellenérzéssel figyeli, amint az ország urai másokat a halálba küldenek, miközben ők maguk semmit sem tesznek. A menekültek különben „határozottan foglaltak állást a prominens személyiségek viselkedésével kapcsolatban”. Mindezt ellensúlyozandó még nagyobb szabású katonai pozőrködésre került sor. Brandenburg Gau vezetése felszólította a párttagokat, hogy „A front friss levegője a túlfűtött szobák helyett!” jelszóval toborozzanak még több önkéntest. Dr. Ley, a náci párt szervezési kérdésekért felelős hivatalnoka azzal a tervel állt elő a Führer főhadiszállásán, hogy „40.000 fanatikus önkéntessel” állítsák fel a Freikorps Adolf Hitlert. Kérte Guderiant, hogy vegye rá a hadsereget 80.000 géppisztoly azonnali átadására. Guderian tisztában volt azzal, hogy ez pusztán blöff, így megígérte, hogy amint besorozzák az önkénteseket, a géppisztolyokat átadják. Az ötlet egyébként magát Hitlert sem nyűgözte le különösebben.

*

Az utolsó néhány hónap során Goebbelst különösen aggasztotta Hitler nyilvánosságtól való visszavonulása. Végül sikerült meggyőznie a Führert, hogy - elsősorban a híradó kameráinak kedvéért - látogassa meg az Oderai frontszakaszt. A Führer látogatása március 13-án teljes titoktartás mellett zajlott le. SS-járőrök ellenőrizték előzetesen az utat, majd közvetlenül a gépkocsikonvoj érkezése előtt kétoldalt felsorakoztak az út mellett. Hitler valójában egyetlen közkatonával sem találkozott. Minden előzetes magyarázat nélkül az alakulatparancsnokokat egy Wriezen közelében álló, egykor Blücher tulajdonát képező régi uradalmi épületbe rendelték, ahol azután megdöbbenve találták magukat szembe a legyengült, rokkant Führerrel. Az egyik tiszt beszámolt „krétafehér arcáról” és „ragyogó szeméről, mely inkább egy kígyóéra emlékeztetett”. A rohamsisakot és nyakában távcsövet viselő Busse tábornok röviden beszámolt a front helyzetéről. Hitler, amikor ezt követően az Odera-vonal megtartásának szükségességéről ejtett szót, egyértelművé tette a jelenlévők számára, hogy amint azt egy másik tiszt feljegyezte - „azok az utolsó fegyverek és felszerelések, amiket eddig megkaptunk”.

A beszéd minden bizonnyal kimerítette Hitlert, mivel a Berlinbe vezető visszaúton egy szót sem szólt. Sofőrje szerint „gondolataiba merülve” ült a kocsiban. Ez volt az utolsó útja. A Birodalmi Kancelláriát élve többet már nem hagyhatta el.