Első fejezet
Berlin az újesztendő hajnalán
A feszültségtől és a kis napi fejadagoktól legyengült berlinieknek 1944 karácsonyán nem sok okuk volt ünnepelni. A birodalom fővárosa ekkorra már jórészt romhalmazzá változott a rendszeres bombatámadások nyomán. A jellegzetes berlini fekete humorból így nem véletlenül lett akasztófahumor. E kevéssé ünnepi időszak közszájon forgó csipkelődő bemondása így hangzott: „Légy praktikus, és ajándékozz koporsót!”
A hangulat Németországban éppen két évvel korábban változott meg radikálisan. Nem sokkal 1942 karácsonya előtt az a pletyka kezdett terjedni, hogy Paulus tábornok hatodik hadseregét bekerítették a Volgánál a szovjetek. A náci vezetés csak nehezen szánta rá magát, hogy beismerje a Wehrmacht leghatalmasabb katonai alakulata Sztálingrád romjai között vagy a jeges sztyeppén fogja végezni. Felkészítendő az országot a rossz hírre, Joseph Goebbels, birodalmi propagandaminiszter meghirdette a „német karácsonyt”. Ez a nemzetiszocialista zsargonban sokkal inkább puritán egyszerűséget és ideológiai meghatározottságot jelentett, semmint gyertyákat, fenyőkoszorúkat és a „Stille Nacht, Heilige Nacht” éneklését. 1944-re pedig már a hagyományos karácsonyi sült liba is csak távoli emlék volt csupán.
Azokban az utcákban, ahol a házak homlokzata leomlott, még mindig látni lehetett az egykor talán nappaliként vagy hálószobaként funkcionáló helyiségek falain lógó képeket. Hildegard Knef, a kor ismert színésznője egyszer egy zongorát vett észre, mely egy félig, szétbombázott emeletes ház valamelyik emeletén állt, kitéve hidegnek, fagynak. Hozzáférni nem lehetett, és a művésznő azon gondolkodott, vajon mikor zuhan le a hangszer az odalent mindent beterítő törmelék tetejére. A családok a romhalmazzá lett épületek megmaradt falaira firkált üzenetekben értesítették a frontról esetleg hazatérő férfiakat, hogy jól vannak, és hogy máshova kellett költözniük. A náci párt figyelmeztetését mindenhol olvasni lehetett: „A fosztogatókra halál vár!”
A légitámadások szinte folyamatosan zajlottak. A brit gépek éjjel, az amerikaiak nappal dobták le halált hozó rakományukat, és a berliniek már lassan úgy érezhették, több időt töltenek pincéikben és az óvóhelyeken, mint saját ágyukban. A kimerültséghez elfojtott hisztéria és a fatalizmus furcsa keveréke társult. Ahogy az a gyorsan terjedő viccekből is kiderült, egyre kevesebben tartottak attól, hogy a vereségbe való belenyugvásért feljelentik őket a Gestapónál. A mindenfelé látható LSR rövidítést (Luftschutzraum - óvóhely) a következőképpen oldották fel: „Lernt Schnell Russich!”; vagyis: „Gyorsan tanulj oroszul!” A legtöbb berlini nem használta köszönés gyanánt a „Heil Hitler!”-t. Amikor Lothar Loewe, egy Hitlerjugend, aki hosszabb ideig távol volt a várostól, egy üzletbe belépve így köszönt, mindenki megfordult és őt bámulta. Ez volt az utolsó alkalom, hogy szolgálaton kívül kiejtette e szavakat. Loewe úgy tapasztalta, hogy a leggyakoribb köszöntés a „Bleib übrig!”; vagyis „Túléljük!” lett.
A humort nem hagyta érintetlenül az időszak groteszk, gyakran szürreális képi világa sem. Berlin legnagyobb légvédelmi létesítménye, az állatkerti bunker, a parancsuralmi időszak egyik hatalmas vasbeton erődítménye volt, tetején légvédelmi ütegekkel. Ide fővárosiak ezreit lehetett bezsúfolni, amikor megszólaltak a légitámadást jelző szirénák. Ursula von Kardorff naplójában „a Fidelio fogház-jelenetéhez készült díszletként” írta le az épületet. Ugyanekkor a szerelmes párok úgy ölelkeztek a csigalépcsőkön, mintha „valamilyen szánalmas jelmezbálon” vennének részt.
A privát szféra területén éppúgy, mint a nemzeti lét szintjén, mindent a közelgő, elkerülhetetlen összeomlás érzete hatott át. Az emberek meggondolatlanul szórták pénzüket félig-meddig feltételezve, hogy az hamarosan amúgy is értékét veszíti. Nehezen ellenőrizhető történetek keringtek lányokról és fiatalasszonyokról, akik az állatkert környéki metrómegálló sötét szegleteiben idegeneknek adták oda magukat. Elbeszélések szerint az ártatlanságtól való megszabadulás kényszere még erősebbé lett később, ahogy a Vörös Hadsereg egyre közelebb jutott a városhoz.
A kékes fénnyel megvilágított óvóhelyekre kis kartonbőröndjükkel a kézben, legmelegebb ruhájukba burkolózva bezsúfolódó emberek ízelítőt kaphattak abból, milyen is lehet valójában a túl szűkre szabott pokol. Az óvóhelyeket elméletileg minden alapszükséglet kielégítésére alkalmassá tették. Volt Sanitätsraum egy nővérrel, ahol a nők is munkába állhattak. A szüléseket, úgy tűnt, felgyorsították a bombarobbanások keltette lökéshullámok, melyek - az óvóhelyen legalábbis úgy tűnt - akár a föld epicentruma irányából is érkezhettek volna. A mennyezeteket fluoreszkáló festékkel kenték be, számítva arra az elég gyakran előforduló esetre, hogy a légitámadás idején - először egyre tompuló fénnyel világítva, majd pislákolva kihunyva - tönkremennek a lámpák. Ha a főnyomócső találatot kapott, a vízellátás megszűnt, az Aborte, vagyis a WC pedig hamarosan igen gusztustalan hellyé vált, mely egy, a higiénére sokat adó nemzet esetében - könnyű belátni - rendkívül kínzó gyötrelmet jelentett. Az illemhelyeket nem ritkán lezárták a hatóságok, mivel a depresszióba eső emberek sokszor magukra zárták az ajtót és ott követtek el öngyilkosságot.
A mintegy 3 milliós lakosú Berlinben nem jutott mindenkinek óvóhely, így azok rendszerint túlzsúfoltak voltak. A főfolyosókon, a közös helyiségekben és a hálótermekben áporodott volt a levegő, és a kicsapódó pára a plafonról csepegett vissza. A Gesundbrunnen U-bahn állomásnál kialakított óvóhelykomplexum 1500 főt tudott befogadni, ám ennek ellenére nem ritkán háromszor ennyien zsúfolódtak ott össze. Gyertyákkal ellenőrizték, hogy van-e még elegendő oxigén a helyiségekben, és ha a padlóra helyezett gyertya kialudt, a gyerekeket azonnal vállukra vették a felnőttek. Amikor a székre letett gyertya is kialudt, megkezdték az adott szint kiürítését, ha pedig a fejmagasságban elhelyezett gyertya is pislákolni kezdett, kiürítették az egész bunkert, tekintet nélkül az éppen zajló légitámadás hevességére.
A ruhájukon a származási országukat jelölő betű viselésére kötelezett, mintegy 300.000 külföldi munkás számára egyszerűen megtiltották, hogy Berlin föld alatti bunkereibe tegyék a lábukat. Ez részben azon náci törekvés miatt volt így, hogy megakadályozzák esetleges közvetlen kapcsolatukat a német fajjal, másrészt azonban - és ez volt a legfőbb szempont - a hatóságok mindenekelőtt a német életeket akartak menteni. Egy kényszermunkás, különösen pedig egy „Ostarbeiter”, vagyis főleg Ukrajnából és Belorussziából elhurcolt szerencsétlen, könnyen feláldozható volt. Sok kényszermunkás, legyen akár behívott vagy akár önkéntes, azonban mégis messze több szabadságot élvezett, mint táborokba zárt kevésbé szerencsés sorstársai. Így például azok, akik a főváros peremkerületeiben felállított fegyvergyárakban dolgoztak, kialakították a Friedrichstrasse megálló környékén saját, hírlappal rendelkező, színelőadásokat szervező, bohém menekült-szubkultúrájukat. Kedélyállapotuk egyre javult, ahogy a Vörös Hadsereg közeledett Berlinhez, miközben kizsákmányolóik hangulata értelemszerűen egyre rosszabb lett. A legtöbb német gyanakvóan tekintett a külföldi munkásokra. Valamifajta trójai falónak tekintették őket, akik azonnal bosszút állnak majd, amint az ellenséges csapatok elérik a várost.
A berliniek atavisztikusan, szinte zsigerből rettegtek a keletről érkező szláv hódítóktól. A rettegés pedig könnyen válik gyűlöletté. Ahogy fokozatosan közeledett a Vörös Hadsereg, a Goebbels propaganda egyre többször emlegette fel a Nemmersdorfban előző év őszén történteket, amikor a szovjet csapatok, elfoglalva Kelet-Poroszország délkeleti csücskét, megerőszakolták és meggyilkolták e kis falu lakosait.
Néhány embernek megvolt a sajátos oka arra, hogy bombatámadás idején ne vegye igénybe az óvóhelyeket. Egy nős férfi, aki rendszeresen látogatta Berlin Prenzlauerberg negyedében lakó szeretőjét, nem mehetett le a közősségi óvóhelyre, mert az gyanút kelthetett volna. Egy este az épület találatot kapott, és az éppen a díványon ücsörgő, jobb sorsra érdemes házasságtörőt nyakig betemette a rázuhanó törmelék. A légitámadást követően egy Erich Schmidtke nevű fiú és egy cseh kényszermunkás, akinek elnézték, hogy a rendelkezéseket megszegve lent tartózkodott a pincében, meghallották a férfi segélykérő kiáltásait és felszaladtak az emeletre. Miután kiásták, a férfit levitték, hogy ellássák a érüléseit a tizennégy éves Erich pedig elmondta az áldozat feleségének, hogy a férje súlyosan megsebesült annak a másik nőnek a lakásában. A feleség dühödten kiabálni kezdett. A tény, hogy ura egy másik asszonynál volt, jobban felkavarta, mint az, hogy mi történt a szerencsétlennel. A gyerekek ezekben a hónapokban betekintést nyerhettek a felnőtt lét nyers valóságába.
***
Günther Blumentritt tábornok, hasonlóan a hatalmon lévők többségéhez, meggyőződéssel hitte, hogy a Németország ellen intézett légitámadások igazi „Volksgenossenschaft”-ot, a hazafias bajtársiasság érzését alakítják majd ki. Ez 1942-43 között még igaz is lehetett, ám 1944 végére a nehézségek nyomán a vélemények már nagy szórást kezdtek mutatni a keményvonalasok és a háborúzásba belefáradtak között. Korábban, ahogyan az az 1933 előtti választási eredményekből is kiderül. Berlin lakosai körében volt a legmagasabb a nácik hatalomra kerülését ellenzők aránya. Egy kicsiny, ám annál bátrabb kisebbségtől eltekintve azonban a Hitler-ellenes hangok később teljesen elnémultak. A többség őszintén megrémült a Führer ellen 1944. július 20-án végrehajtott merényletkísérlet hallatán. S ahogy nyugaton és keleten egyre nagyobb veszélybe kerültek a birodalom határai, az emberek elhitték Goebbels hazugságáradatát a bevetés előtt álló „csodafegyverekről”, mintha éppen Hitler valamiféle dühödt Jupiterként majd villámokkal rontana az ellenségre.
Az egyik levélből, melyet francia táborban raboskodó férjének írt egy feleség, egyértelműen felsejlik az a fajta gondolkodásmód, mely kész volt elfogadni a rendszer propagandája által sulykolt hazugságokat: „Oly mélyen hiszek végzetünkben, vagyis hogy semmi sem döntheti romba a hitet, mely hosszú történelmünkből és dicső múltunkból gyökerezik, ahogy ezt dr. Goebbels is mondani szokta. Lehetetlen, hogy másképp alakuljon a sorsunk. Talán most nem állnak éppen a legjobban a dolguk, de vannak olyan férfiaink, akik képesek dönteni. Az egész ország kész fegyverrel a kézben a frontra menetelni. Vannak titkos fegyvereink, melyeket a kellő pillanatban majd bevetünk, és mindenekelőtt van egy Führerünk, akit behunyt szemmel is követhetünk. Ne engedd, hogy legyűrjenek. Ne engedd semmi áron.”
Az 1944. december 16-án megindított ardenneki offenzíva újraélesztette a Hitlerhez hű vezetők harci szellemét. Úgy tűnt, végre fordult a kocka. A Führerbe és a Wunderwaffenekbe, vagyis a V-2-esbe és a hozzá hasonló csodafegyverekbe vetett hit elvakította őket. Az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai 1. hadsereget valamilyen altatógáz bevetését követően teljesen bekerítették és lefegyverezték. Azt hitték, hogy megsarcolhatják a világot, és bosszút állhatnak mindazokért a szörnyűségekért, melyeket Németországnak át kellett élnie. A veterán altiszteket ragadta talán leginkább magával a hév. Párizst nemsokára visszafoglaljuk, biztatták naiv boldogan egymást. Sokan sajnálták, hogy a francia fővárost egy évvel korábban meg kellett kímélni a pusztulástól, miközben Berlint rommá bombázták. Örültek, mert úgy vélték, hogy a történelem menete most visszatérhet a rendes kerékvágásba.
A német legfelsőbb katonai vezetés azonban már nem rajongott ennyire a nyugati offenzíva ötletéért. A vezérkar főtisztjei attól tartottak, hogy Hitler merész stratégiai hadmozdulata az Ardennekben éppen a legkritikusabb pillanatban gyengíti meg a keleti frontot. Akárhogy is, a terv mindenképpen túl becsvágyó volt. A hadművelet támadóékét Dietrich SS-Oberstgruppenführer hatodik páncélos hadserege, valamint Hasso von Manteuffel tábornok ötödik páncéloshadserege alkotta. Az üzemanyaghiány miatt azonban rendkívül csekély esély volt arra, hogy eléérik céljukat, az ekkor a nyugati szövetségesek utánpótlásbázisaként működő Antwerpen városát.
Hitler továbbra is arról álmodozott, hogy a hadiszerencse az ő oldalára pártol és így valamilyen külön megegyezést erőszakolhat ki Churchillből és Rooseveltből. Ellentmondást nem törő módon utasított el minden, a Szovjetunió irányába tett kezdeményező lépést szorgalmazó javaslatot, részben azon egyszerű oknál fogva, mert Sztálint kizárólag a náci Németország elpusztítása érdekelte, részben pedig egy alapvető akadály miatt. Hitler rendkívül öntelt volt, ezért nem engedhette meg magának, hogy a békekötés kezdeményezőjeként lépjen fel akkor, amikor Németország vesztésre áll a háborúban. Az Ardennekben aratott győzelem ezért tehát minden szempontból létfontosságú volt. A különösen Bastogne térségében kiépült, kitartó amerikai védelem és a jó idő beálltával meginduló szövetséges légitámadások azonban egy héten belül megtörték a német támadás lendületét.
Karácsony estéjén Heinz Guderian tábornok, a hadsereg-főparancsnokság, az OKH vezetője Mercedesén a Führer nyugaton kiépített parancsnoki főhadiszállására hajtatott. Miután 1944. november 20-án elhagyta a Wolfsshantzét, vagyis a „Farkasodút”, Hitler egy kisebb torokműtétre Berlinbe utazott. Ezt követően december 10-én este, saját páncélozott vonatán tovább utazott a német fővárosból. Úti célja ezúttal egy álcázott erdei épületkomplexum volt a Ziegenberg környéki erdőségekben, alig negyven kilométerre Frankfurt am Maintól. Az Adlerhorst, vagyis „Sasfészek” névre keresztelt harctéri parancsnokság volt az utolsó, melyet ilyen, gyermeki fantáziáról árulkodó fedőnév alatt emlegettek.
Guderian, a páncélos-hadviselés nagy teoretikusa már a kezdetektől tisztában volt az ilyen hadműveletekben rejlő veszélyekkel, ám neki nem volt beleszólása a dolgokba. Noha az OKH volt a felelős a keleti frontért, szabad kezet teljes mértékben sohasem kapott. Az OKW, a Wehrmacht (az összfegyvernemek) főparancsnoksága felelt a keleti fronton zajlóktól eltekintve az összes többi katonai hadműveletért. A két szervezet központját Berlintől nem messze délre Zossenben, két egymás mellett fekvő föld alatti bázison alakították ki.
Bár a Führerhez hasonlóan heves természetű volt, Guderian szemléletmódjában teljesen különbözött Hitlertől. Ideje sem nagyon volt egy teljes mértékben feltételezéseken alapuló nemzetközi stratégiával foglalkozni akkor, amikor az országot mindkét oldalról támadta az ellenség. Ehelyett inkább katonai ösztöneire hagyatkozott, és így próbált rájönni arra, hogy merről fenyeget a legnagyobb veszély. A mindent eldöntő támadás kiindulópontja nem lehetett kétséges. Aktatáskájában ugyanis ott lapult Reinhard Gehlen tábornok, a keleti front katonai hírszerzési osztálya parancsnokának elemzése. Gehlen számításai szerint a Vörös Hadsereg január 12-e körül indít támadást a Visztula vonalában. Becslései alapján úgy vélte, hogy az ellenség tizenegy az egyhez arányban múlja felül a német csapatokat a gyalogság tekintetében, míg harckocsik esetében körülbelül hét az egyhez, tüzérség és légierő viszonylatában pedig húsz az egyhez ez az arány.
Guderian az Adlerhorst tárgyalótermébe lépve Hitlerrel és vezérkarával találta szembe magát, de jelen volt Heinrich Himmler, az SS vezetője is, akit még a július 20-i puccskísérletet követően a tartalék hadsereg parancsnokává neveztek ki. A vezérkar minden tagja kivétel nélkül lojális volt Hitlerhez. Keitel tábornagy, az OKW vezérkari főnöke különösen híres volt szolgalelkűségéről. A hadsereg tisztjei keserűen csak „a birodalom lakájaként” vagy egyszerűen „bólogató szamárként” emlegettek. A hideg, határozott arcvonásokkal rendelkező Jodl vezérezredes Keitelnél hozzáértőbbnek bizonyult, ám ő is csak ritkán állt ellen Hitler minden egyes zászlóaljat ellenőrizni szándékozó, nem ritkán katasztrófához vezető törekvéseinek. 1942 őszén nem is sok választotta el attól, hogy elbocsássák a vezérkarból, mivel mégis ellent mert mondani urának. A „Farkasodúban” Stauffenberg bombájától halálosan megsérült Schmundt tábornok helyére Burgdorf tábornok, Hitler fő katonai szárnysegéde, a találkozók és megbeszélések megszervezésével foglalkozó katonai személyzeti osztály vezetője került. Burgdorf volt az, aki Rommel tábornagynak a gyakorlatilag öngyilkosságra felszólító ultimátumot, valamint a mérget átadta.
Gehlen hírszerző osztálya által feltárt információk segítségével Guderian felvázolta a Vörös Hadsereg vélelmezett, hatalmas keleti offenzívájának részleteit. Figyelmeztetett, hogy a támadásra három héten belül sor kerül, s mivel az ardenneki hadjáratot, úgy tűnik, megállította az ellenséges védelem, a lehető legtöbb hadosztályt vissza kellene vonni nyugatról, hogy azokat át lehessen csoportosítani a Visztula menti frontvonalra. Hitler itt megállította Guderiant. Kijelentette, hogy az ellenség ilyen mértéke erőfölényét mutató becslések teljesen abszurdak. Egy szovjet lövészhadosztály 7.000 katonánál sohasem állt többől. Harckocsihadtestjeik szinte alig rendelkeznek páncélossal.
- Ez a legnagyobb csalás Dzsingisz kán óta! - üvöltötte. - Ki a felelős ezért az ostobaságért?
Guderian ellenállt a kísértésnek, hogy válaszában elmondja, éppen Hitler volt az, aki német „hadseregekről” beszélt akkor, mikor az alakulatok alig érték el egy hadtest méretét, és „gyaloghadosztályt” emlegetett, amikor az nagyjából egy zászlóalj méretével volt megegyező. Ehelyett inkább megvédte a Gehlen áltat említett számadatokat. Legnagyobb rémületére Jodl tábornok a mellett kezdett érvelni, hogy a nyugati offenzívát újabb támadásokkal kellene lendületbe hozni. Pontosan ezt akarta Hitler is, így Guderian kudarcot vallott. Ennél is dühítőbb volt azonban, amikor a vacsoránál az új, katonai vezetői szerepében tetszelgő Himmler értékelését kellett végighallgatnia. Himmlert egyéb más megbízatásai mellett éppen nemrégiben nevezték ki a Felső-Rajna vidéki hadseregcsoport parancsnokává.
- Tudja, kedves vezérezredesem - mondta Guderiannak -, nem igazán hiszek én abban, hogy az oroszok támadni fognak. Szerintem ez csak hatalmas blöff.
Guderian nem tehetett mást, visszatért az OKH zosseni központjába. Időközben nyugaton tovább nőttek a veszteségek. Az ardenneki offenzíva és az egyéb hozzá kapcsolódó hadműveletek 80.000 német katona életét követelték. Ráadásul Németország gyorsan fogyó üzemanyagkészletének egy jelentős részét is felhasználták. Hitler nem volt hajlandó beismerni, hogy az ardenneki offenzíva gyakorlatilag ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a Kaiserschlacht, az első világháború utolsó nagy német támadási hulláma. Rögeszmésen utasított el minden, az 1918-as esztendővel kapcsolatos esetleges párhuzamot. Számára ez a dátum csupán a forradalom „tőrdöfését” szimbolizálta, mely „hátbadöfte”, megdöntötte a császár uralmát és megalázó vereséget hozott Németország számára. Egy-egy nap azonban Hitlernek voltak tiszta pillanatai is.
- Tudom, hogy a háborút elveszítettük - mondta egy este a Luftwafféhoz beosztott szárnysegédének, Nicolaus von Below ezredesnek. - Az ellenség hatalmas túlerővel rendelkezik.
A sorozatos katasztrófákért azonban a felelősséget továbbra is másokra hárította. „Árulókról” beszélt, és elsősorban a hadsereg tisztjeire gondolt. A Führer azt gyanította, hogy közülük egyre többen rokonszenveztek a kudarcot vallott összeesküvés szervezőivel, ám a kitüntetéseket mégis boldogan vették át tőle.
- Soha nem adjuk meg magunkat - jelentette ki. - Lehet, hogy elbukunk, de magunkkal rántjuk az egész világot is.
A Visztula irányából fenyegető új katasztrófa gondolatától megrémült Guderian gyors egymásutánban meg kétszer visszatért a „Sasfészekbe”. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, értesült róla, hogy Hitler - anélkül hogy őt tájékoztatta volna - SS-páncéloscsapatokat csoportosított át a Visztula menti területekről Magyarországra. Hitler - mint mindig, most is mély meggyőződéssel vallva, hogy csakis ő láthatja át a stratégiai kérdéseket - hirtelen úgy döntött, hogy az olajmezők visszaszerzése érdekében ellentámadást indít. Karácsony estéjén a Vörös Hadsereg által körülzárt Budapest irányába szeretett volna áttörni.
Guderian újév napján tett látogatása egybeesett az évi rendszerességgel sorra kerülő eseménnyel, amikor a birodalom vezetői és a vezérkari főnökeik személyesen tolmácsolják újévi jókívánságaikat a Führernek. Ugyanezen a reggelen indult meg Elzászban az „Északi szél” hadművelet, az ardenneki offenzívát meghosszabbítani hivatott offenzíva is. A nap katasztrofális végeredménnyel járt a Luftwaffe számára. Göring, nagy meggondolatlanságról téve tanúbizonyságot, 1.000 gépet vezényelt a nyugati frontra, hogy azok ott szárazföldi célpontokat támadjanak. A Hitler elismeréséért folytatott vállalkozás gyakorlatilag a Luftwaffe mint hatékony fegyvernem végső pusztulásához vezetett. A szövetségesek légi fölénye immár teljessé vált.
A Grossdeutscher Rundfunk aznap sugározta Hitler újévi beszédét. Ebben említést sem tett a nyugaton folyó harcokról, mely a vereséget jelezte előre, és meglepően kevés szó esett a csodafegyverekről is. Sokan úgy vélték, hogy a beszédet előre felvették, vagy meghamisították. A Führer már olyan hosszú ideje nem jelent meg a nyilvánosság előtt, hogy pletykák keltek szárnyra. Néhányan már tudni vélték, hogy teljesen megőrült, és hogy Göringet egy titkos börtönbe zárták, mert megpróbált Svédországba szökni.
Néhány berlini, tartva attól, hogy mit hozhatnak még az elkövetkező hónapok, nem mert koccintani az újévre. A Luftwaffe legtöbbször kitüntetett tisztjét, a kiváló vadászpilóta Hans-Ulrich Rudelt vendégül látó Goebbels család - a takarékosságot jelképezendő - krumplilevest fogyasztott vacsorára.
Az újévi munkaszünet január 3-án reggel ért véget. A német munkaszeretet és kötelességtudat a nehéz körülmények ellenére továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt. Sokuknak a nyersanyag- és alkatrészhiány miatt alig volt tennivalója az irodában vagy a gyárban, ám mégis útra keltek és gyalog a romokon keresztül vagy a még működő tömegközlekedési eszközökön bementek munkahelyükre. Ismét sikerült csodát tenni, és megjavították az U-bahn és az S-bahn síneit, noha alig volt olyan kocsi, amelynek ne tört volna ki az ablaka. Az üzemekben és az irodákban a kitört ablaküvegek és a fűtéshez szükséges olaj hiánya miatt ugyancsak rendkívül hideg volt. Akik megfázással vagy náthával küzdöttek, szintén felvették a munkát. Semmi értelme sem volt orvoshoz menni, hacsak nem volt az ember komoly beteg, mivel a legtöbb doktort besorozták a hadseregbe. A helyi sebészeteken és a kórházakban szinte kizárólag külföldiek dolgoztak. Még Berlin legnagyobb oktató kórházában, a Charitében is mintegy fél tucat nemzet orvosai, így például hollandok, peruiak, románok, ukránok és magyarok dolgoztak.
Az egyeden jól működő ágazat a fegyvergyártás volt, élén Hitler személyes építészével és felfedezettjével, Albert Speerrel. Január 13-án a Berlin közelében fekvő Krampnitz laktanyájában Speer előadást tartott a hadsereg hadtestparancsnokainak. Itt külön kiemelte, hogy milyen fontos a frontparancsnokok, valamint a hadiipar közötti kapcsolat megléte. Speer, más birodalmi miniszterekkel ellentétben nem tett elmarasztaló megállapításokat hallgatósága hírszerzésével kapcsolatban. Gyűlölte az adott helyzetre vonatkozó szépítő kijelentéseket és nem riadt vissza attól sem, hogy említést tegyen a Wehrmacht által az elmúlt nyolc hónapban elszenvedett „katasztrofális veszteségekről”.
Úgy vélte, hogy nem a szövetséges légitámadások jelentik a fő problémát. A német ipar csak december folyamán 218.000 kézifegyvert gyártott le. Ez közel kétszerese volt az 1941-es havi termelésnek, tehát az akkorinak, amikor a Wehrmacht megtámadta a Szovjetuniót. az automata fegyverek gyártása közel négyszeresére nőtt, míg a gyártósorokról legördülő tankok száma majdnem ötszörösére emelkedett. 1944 decemberében egyetlen hónap alatt 1840 páncélozott járművet gyártottak, több mint a felét annak a mennyiségnek, amit a teljes 1941-es esztendő alatt sikerült előállítani. S ebben az adatsorban már a jóval nehezebb harckocsik is megjelentek.
- A legbonyolultabb kérdés - figyelmeztetett Speer - az üzemanyaghiány.
Meglepően keveset beszélt ugyanakkor a lőszerkészletekről. Nem sok értelme volt ugyanis felfuttatni a fegyvergyártást, ha a lőszergyártó üzemek nem tudják tartani a lépést Speer több mint negyven percig beszélt, folyamatosan bombázva hallgatóságát saját maga készítette statisztikáival. Nem hánytorgatta fel, hogy az elmúlt nyolc hónap során keleten és nyugaton elszenvedett hatalmas veszteségek nyomán szenved hiányt a Wehrmacht gyakorlatilag minden fegyvertípusban. Hangot adott ugyanakkor reményének, hogy a német üzemekben 1946 tavaszára a havi 100.000 pisztolyos gyártási mennyiséget is el fogják érni. Arról, hogy ezek a gyárak nagymértékben függnek az SS által erőszakkal összefogdosott rabszolga-munkaerőtől, természetesen nem tett említést. Speer nem tért ki külön a hatalmas veszteségekre, a naponta eleső tízezernyi katonára sem, de hallgatott arról is, hogy a területek kiterjedése, ahonnan a tisztek érkeztek, az ellenség előrenyomulásával folyamatosan csökken. Ezekben az órákban mintegy 4 millió főből álló szovjet hadsereg vonult fel Lengyelországban a Visztula és Kelet-Poroszország déli határvonala mentén. Megkezdődött az offenzíva, melyről Hitler azt állította, hogy szélhámosság.