Ötödik fejezet
Előretörés az Odera irányába

Január utolsó hetére úgy tűnt, Berlinen úrrá lett a „hisztéria és káosz”. Esténként kétszer, először 5 órakar, majd pedig 11-kor volt légiriadó. A keletről érkező menekültek a Vörös Hadsereg fogságába kerültek szörnyű sorsáról is beszámoltak. Magyarország, Németország utolsó balkáni szövetségese immár nyíltan is a Szovjetunió oldalára állt és a hírre, hogy a szovjet harckocsihadseregek rendkívül gyorsan nyomulnak előre, már kezdték a teljes keleti front összeomlását jósolni. Az egyszerű katonák abban reménykedtek, hogy az ellenség csak a tisztekkel és az SS tagjaival végez majd, a munkások és az alacsonyabb rangú tisztek pedig arról próbálták meggyőzni magukat, hogy az oroszok őket nem bántják.

A keleti front helyzetéről a legpontosabb információk a vasúti munkások révén jutottak el a hátországba. Ők gyakran a vezérkarnál is hamarabb tudták, hogy mennyit haladt előre az ellenség. Egyre többen vállalták a kockázatot, és a BBC rádióadását kezdték hallgatni. hogy valós képet kapjanak az eseményekről. Nem volt kicsi a veszély, hiszen, ha valamelyik szomszéd feljelentette őket, rövidebb időre még koncentrációs táborba is kerülhettek. Mindezek ellenére sok Hitlerhez és Goebbelshez, hü német továbbra is szenvedélyesen hitt a „promi”, a propagandaminisztérium által terjesztett propagandának.

A tömegközlekedést továbbra is nap mint nap helyreállították és az emberek ugyanúgy minden nap bementek munkahelyükre. Ugyanakkor egyre többen kerestek olyan hálóhelyet, mely közel volt irodájukhoz vagy a gyárhoz. A hálózsák ezen időszak egyik legfontosabb használati cikke lett. Hasonlóan nélkülözhetetlenek voltak a kempingágyak, melyekre a keleti területekről menekült rokonoknak és barátoknak, vagy a Berlinben otthonukból kibombázottaknak volt szüksége. A jó összeköttetésekkel rendelkezők már a város elhagyásának különféle módozatairól folytattak tárgyalásokat. A szóbeszéd, mely szerint a szovjet katonák Kelet-Poroszországban agyonlövik a földbirtokosokat, meggyőzte őket arról, hogy a teljes arisztokrácia veszélyben van. A szovjet propaganda céljai között majdnem olyan súllyal szerepelt a „junker militarizmus” kiirtása, mint a nemzetiszocializmus megsemmisítése.

Azoknak, akik a Berlinből való menekülés mellett döntöttek, óvatosnak kellett lenniük. Goebbels ugyanis korábban kijelentette, hogy a főváros engedély nélküli elhagyása a dezertálással egyenértékű. A távozni szándékozóknak mindenekelőtt egy utazási engedélyre volt szükségük, melyet csak valamilyen, a város határain kívül elvégzendő rendkívül fontos munkáról szóló mesével lehetett megkapni. Azoknak, akiknek valamilyen sürgős elintéznivalójuk miatt valóban el kellett hagyniuk Berlint, az irigykedő kollégák azt súgták: - Ne is gyere vissza. Maradj ott. - Szinte mindenki arról álmodozott, hogy vidéken keres menedéket, ahol még van élelem. Néhányan még hamis útlevél beszerzésével is megpróbálkoztak, és a külföldi diplomaták hirtelen rendkívüli népszerűségnek kezdtek örvendeni. A minisztériumok dolgozói szerencsések voltak, mivel őket az elkövetkező hetekben délre menekítették.

Mind közül a legfenyegetőbb az, a kivégzési hullám volt, amit az SS Himmler parancsára hajtott végre. Január 23-án, miközben a Vörös Hadsereg csapatai keleten a birodalom régi határait támadták, a Plötzensee börtönben a német ellenállás júliusi merénylettel kapcsolatba hozható tagjai közül többeket megöltek. Az áldozatok között volt Helmuth James von Moltke gróf, Eugen Bolz és Erwin Planck, a Nobel-díjas fizikus, Max Planck fia.

Goebbels új jelszava, vagyis hogy „Győzni fogunk, mert győznünk kell”, megvetést keltett a nem nácikban és csak növelte az elkeseredettségüket. A németek többsége azonban továbbra sem kérdőjelezte meg e politika helyességét. Noha már csupán a legmegszállottabbak hittek a „végső győzelemben”, a legtöbben kitartottak, mert mást egyszerűen nem tudtak volna elképzelni. Goebbels könyörtelen propagandájának célja, mióta csak a hadiszerencse keleten a szovjetek oldalára állt, az volt, hogy felszámolja a választásnak és az alternatívának még a lehetőségét is.

Goebbels, mint Berlin birodalmi védelmi biztosa, és mint a propagandáért felelős miniszter most elemében érezhette magát a totális háború szószólójának szerepében: csapatokat látogatott, beszédeket tartott, Volkssturm-szemléket tekintett meg és szónoklatokat intézett a felsorakozott egységekhez. Az emberek Hitlerről szinte nem is hallottak. Eltűnt a híradókból és utoljára a nácik hatalomra kerülésének tizenkettedik évfordulója alkalmából sugárzott, január 30-i beszédét hallották. Hangja ekkor erőtlen volt és teljesen megváltozott. Nem meglepő hát, ha szóbeszéd kelt lábra haláláról, illetve bebörtönzéséről. A közvélemény azt sem tudta, hogy Berchtesgadenben vagy Berlinben tartózkodik-e. S miközben Goebbels a bombázások áldozatait meglátogatva jelentős népszerűségre tett szert, Hitler egy pillantást sem vetett súlyos károkat szenvedett fővárosára.

A Führer eltűnésének kettős oka volt. Egyrészt ő maga döntött a közélettől való visszavonulás mellett, másrészt azonban egyre nehezebb volt elrejteni a megjelenésében mutatkozó drámai változásokat. Azokat a Birodalmi Kancelláriára látogató törzstiszteket, akik utoljára a júliusi merénylet előtt látták, megdöbbentette a látvány:

- Annyira össze volt néha görnyedve - mondta Guderian segédtisztje, Freytag von Loringhoven őrnagy -, hogy olyan benyomást keltett, mintha púpja lett volna.

Az egykor csillogó tekintet tompává lett, a sápadt bőr szürke színűvé vált. A tárgyalóba lépve bal lábát erősen húzta, kézfogása erőtlen volt. Hitler gyakran a jobb kezével támasztotta alá balját, hogy így rejtse el annak remegését. A még mindig csak ötvenhat éves Führer szenilis öregembernek tűnt. Elvesztette részletek és statisztikák iránti közismert fogékonyságát, mely képességével gyakran sikerült az esetleges kétkedőket álláspontjuk feladására kényszerítenie. Ráadásul már az sem okozott örömet neki, hogy követőit egymás ellen játszhatta ki. Maga körül már csak hitszegést és árulást látott.

A vezérkar tisztjei, amikor napi rendszerességgel Zossenből odalátogattak, mindannyian észlelték a Birodalmi Kancellária bunkerében uralkodó hadseregellenes légkört. A hatalmas szolgálati Mercedesekből kiszálló Guderiant karlendítéssel köszöntötték a bejáratnál az SS-őrök, ám belépve a bunkerbe neki és szárnysegédeinek is át kellett nyújtaniuk ellenőrzésre aktatáskájukat. Pisztolyaikat elvették, és mozdulatlanul kellett állniuk, amíg az SS-őrök gyanús kidudorodásokat keresve, gyakorlott szemmel megvizsgálták egyenruhájukat. A katonatiszteknek azt sem volt szabad elfelejteniük a Birodalmi Kancelláriára menet, hogy a hagyományos tisztelgést immár egyértelműen tiltották. A Wehrmacht tagjainak is a „német üdvözlésnek” hívott náci karlendítést kellett alkalmazniuk. Sokan azon kapták magukat, hogy sapkájukhoz emelt kezüket hirtelen előrelendítik. Freytag von Loringhoven például a fent leírt környezetben különösen kényelmetlenül érezte magát. Elődjét felakasztották, mivel részt vett a júliusi merényletben, unokatestvére, báró Freytag von Loringhoven ezredes, egy másik összeesküvő, pedig öngyilkosságot követett el.

A Birodalmi Kancellária szinte kongott az ürességtől. A festményeket, a falikárpitokat és a bútorokat elvitték. A mennyezeten hatalmas repedések éktelenkedtek, a betört ablakokat bedeszkázták, és a bombák által okozott súlyosabb károkat furnérlemezekkel takarták el. Nem sokkal korábban az elemzőterembe vezető egyik hatalmas márványfolyosón Freytag meglepődve vett észre két, drága ruhába öltözött, dauerolt hajú nőt. Az ilyen könnyed elegancia annyira nem illett a hely légköréhez, hogy kíséretéhez, Keitel adjutánsához fordult, hogy megtudja, kik ezek a hölgyek.

- Ez Eva Braun volt.

- Ki az az Eva Braun?

- Ő a Führer barátnője - mosolyogta meg Keitel adjutánsa a csodálkozó Freytagot. - A másik pedig a testvére, aki Fegelein felesége.

A Birodalmi Kancelláriával kapcsolatban álló Wehrmacht-tisztek tapintatosak voltak. Csak nagyon kevesen hallottak Eva Braunról, aki így még a zosseni főparancsnokságról rendszeresen idelátogató tisztek számára is ismeretlen volt.

Freytag természetesen ismerte Fegeleint, Himmler összekötő tisztjét. Úgy vélte, hogy „rettenetesen közönséges ember, szörnyű müncheni kiejtéssel, arrogáns természettel és rossz modorral”. Fegelein nem ritkán a tábornokokat is félbeszakította beszéd közben, csak hogy hangját hallathassa valamilyen témában. Ellenérzései dacára Freytag összeszedte a bátorságát és egy szívességet kért Fegeleintől. Egyik barátja azok között volt, akiket a júliusi merényletet követően letartóztattak, és a férfi még mindig a Gestapo-főhadiszállás cellájában raboskodott. Freytag elmondta, hogy szinte teljesen biztos barátja ártatlanságában, és kérte Fegeleint, hogy legalább azt derítse ki, mi a vád a fogvatartott ellen. Legnagyobb meglepetésére Fegelein megígérte, hogy utánanéz az ügynek és röviddel később a barátja szabadlábra került.

Fegelein az SS egyik lovassági parancsnoka volt, aki a jugoszláv partizánok elleni harcokban kiérdemelte a Lovagkeresztet. A rendkívül jóképű tiszt szinte szerelmes volt önmagába. Egyértelműen élvezte, ha visszaélhetett befolyásával, mely részben beosztásából (mint Himmler képviselője) adódott, részben pedig a Führerhez fűződő kapcsolatából. Korábban elég közel került Eva Braunhoz, akivel táncolni és lovagolni is eljárt. Néhányan arra gyanakodtak, hogy viszonyuk volt, ám ez teljesen valószínűtlen. Eva Braun őszintén szerette Hitlert, Fegelein pedig feltehetően jóval becsvágyóbb volt annál, semhogy megkockáztasson egy kapcsolatot a Führer barátnőjével. 1944. június 3-án, a szövetségesek normandiai partraszállásának előestéjén Hitler volt a tanú Fegelein és Eva húga, Gretl esküvőjén. Ily módon lehetett legközelebb kezelni a dinasztiaalapításhoz a nemzetiszocializmusban.

Hitler állítólagos katonai udvartartása látszólag rendkívül szigorú és kemény volt, valójában azonban mindenütt átjárta a korrupció. Ezt az ellentmondást az önfeláldozásról szóló szónoklatok sem tudták elfedni. Az egymással versengő hadurak és pártfunkcionáriusok hozzá nem értésüket ideológiai vezérükhöz való lojalitásukkal és az egység látszatával próbálták palástolni. Az ilyen társaság szellemisége a katonai egyenruhák, a tisztelgések és a napi két értékelő megbeszélés ellenére messzebb már nem is állhatott volna a front valóságától. Miközben pedig Hitler egészségi állapota jól láthatóan romlott, a pozíciószerzés érdekében folytatott ügyeskedések és intrikák egyre inkább behálózták a Führer környezetét. Göring, Goebbels, Himmler és Bormann mind potenciális utódnak tekintették magukat. Azt, hogy a náci vezetők milyen fantáziavilágban éltek, jól példázza, hogy azt gondolták, a világ majd bármilyen utódlási sorrendet hajlandó lesz majd elfogadni a Harmadik Birodalmon belül, feltéve, ha marad egyáltalán az állam fennhatósága alatt terület.

*

Konyev marsall 1. Ukrán frontjának csapatai január harmadik hetének végére Krakkó és Radom elfoglalását követően Sziléziát is elözönlötték. Konyev, hogy - Sztálin kérésének megfelelően - megóvja Felső-Szilézia bányáit és gyárait, úgy határozott, Katowicétől Ratiborig félig-meddig bekeríti az ipari és bányaterületeket, és eközben a térségben maradt német erőknek is biztosít egy menekülési útvonalat. A 3. gárda-harckocsihadsereg Breslau felé vonuló menetoszlopa Konyev parancsára élesen balra fordult és az Odera keleti pariján visszafelé indult Oppeln irányába. Mintha csak valami nagyszabású hajtóvadászatot szervezne, Konyev a 21., az 59. és a 60. hadsereget is bevetette a németek kisöprésére.

Január 27-e estéjén a tizenhetedik német hadsereg hadosztályai útnak indultak, és az Odera felé vették az irányt. Ribalko tábornok 3. gárda-harckocsihadserege gyorsan nyomukba szegődött és sokukat foglyul ejtette a hófödte mezőkön. A tábornok harckocsijait feltehetően olyan fehér hálószövettel álcázták, melyet egy, nagy valószínűség szerint a totális háború szolgálatába állított sziléziai üzemből zsákmányoltak a szovjetek.

Sztálin „aranya” az elkövetkező két nap során sértetlen maradt. Az, ahogy arra Guderian korábban figyelmeztetett, nagy csapást jelentett Németországnak. A hadtestparancsnokok számára alig két héttel korábban, Krampnitzban tartott előadása során Speer által említett haditermelési tervelőirányzatok romokban hevertek. Ezt ő maga is felismerte azt jósolva, hogy Németország most már a legjobb esetben is csupán hetekig képes kitartani. A bányák és az acélüzemek elvesztése talán nagyobb csapást mért a német ipari potenciálra, mint a Ruhr-vidék szövetségesek általi bombázása az elmúlt két év során.

A legmeglepőbb eleme az egész hadműveletnek valószínűleg az a tény volt, hogy a németek visszavonulását a Führer főparancsnoksága is engedélyezte. Hitler menesztette Harpe tábornokot, és helyére kedvenc katonai parancsnokát, Schörner tábornokot nevezte ki. A meggyőződéses náci tiszt jelszava ez volt: „Erőt a félelemből”. Schörner csak akkor volt boldog, ha katonái jobban féltek a büntetéstől, amire tőle számíthatnak, mint az ellenségtől.

A tizenhetedik hadseregnek sikerült visszavonulnia, ám felső-Sziléziát viszonylag kevés nő és gyermek hagyta el. Sokukban, különösen az idősekben fel sem merült ez a lehetőség. Néha az özvegyek nem voltak hajlandók férjük sírját hátrahagyni, míg más esetekben az emberek az évszázadok óta családjuk tulajdonában lévő gazdaságoktól nem tudtak megválni. Érezték, ha elmennek, sohasem térnek vissza. Egy svéd asszony, akinek egy szekéren sikerült átjutnia a szovjet vonalakon, elmesélte országa nagykövetségén, hogy annak ellenére, hogy a szovjet katonák egyes helyeken „korrekt módon viselkedtek”, a német propaganda által terjesztett történetek általában igaznak tűntek. Hozzátette még, hogy ez azután, ahogy a németek viselkedtek Oroszországban, egyáltalán nem lepte meg őt. A szovjet csapatok ugyanilyen kíméletlenül léptek fel akkor is, amikor „partizántevékenységre” gyanakodtak. Az egyik lövészszázad tisztjei „egy egész falu kiirtását rendelték el” azt követően, hogy az egyik járőrükhöz tartozó katonát holtan találták meg a település utcáján.

Az 1. Ukrán front gyors előrenyomulása külön problémát jelentett a szovjet hatóságok számára. A mögöttes területek biztosításában részt vevő NKVD-lövészezredeket gyakran kellett harcba küldeni az éppen kikerült német egységek ellen. Az előrenyomulás közben, január 26-án Karpov tábornok, a harcoló csapatok nyomában haladó NKVD-lövészhadosztály parancsnoka jelentést küldött Mesnyiknek, a front NKVD-főnökének. A tábornok ebben arra panaszkodott, hogy három ezrede „nem alkalmas a harcra, mivel a területen nehezek a terepviszonyok, és az egységeknek hatalmas erdőségeken kell átvágniuk”. Megállapította továbbá, hogy mindenféleképpen több katonára és járműre lesz szüksége a raktárak és a kommunikációs vonalak őrzéséhez, ha majd átlelnek az Oderán.

A Konyev vezette front arcvonalának középső részén időközben az 5. gárdahadsereg - kihasználva a németek soraiban Ribalko gyors akcióját követően eluralkodó káoszt - Breslau és Oppeln között átkelt az Oderán megszerzett egy hídfőállást. Lejusenko 4. dárda-harckocsihadserege a jobbszárnyon ugyancsak sikerrel támadott egy hídfőállást, mely az Odera nyugati partján, Breslautól északkeletre, Steinau körzetében húzódott. Tette ezt annak ellenére, hogy Steinaut magát az egyik közeli kiképzőiskola tisztjelöltjei keményen védték. Úgy tűnik, a visztulai offenzíva megindulása előtt Lejusenko harckocsizói jól kihasználták a rendelkezésükre álló időt. A parancsnok az előző ősszel zsákmányolt Tigriseken lőgyakorlatot tartott nekik, így a tüzérség - mely addig nem igazán volt a Vörös Hadsereg harckocsi-alakulatainak erőssége - sokat fejlődhetett. Most pedig az alakulatok a Breslau felől a folyón lefelé haladó német gőzösökön gyakorolhatták az éleslövészetet.

Ezalatt a német 169. gyaloghadosztály a - Führer főparancsnokságán „Breslau-erődnek” nevezett-sziléziai főváros védelmének megerősítésére sietett. Hitler, értesülve arról, hogy a szovjetek Steinaunál hídfőállást építettek ki, azonnali ellentámadás megindítására utasította Von Saucken és Nehring tábornokokat, noha ezek katonái még ki sem pihenhették a Lengyelországból való menekülés izgalmait.

Akár a Lejusenko harckocsijai által elsüllyesztett gőzhajókon vesztették életüket a Breslauból útnak induló német menekültek, akár nem, a várost a pánikszerűen meginduló menekülthullámmal gyalog elhagyó nőkre és gyerekekre sem várt kevésbé szörnyű vég. Azokat a férfiakat, akiket még nem soroztak be a Wehrmachtba, most a Volkssturmba hívták be, hogy a város védelmében vegyenek részt. A nőknek így egyedül kellett magukról gondoskodniuk. Ők mindössze annyit hallottak a hangosbeszélőkből, hogy a civileknek a várost el kell hagyniuk. Noha meg voltak rémülve, azok az anyák, akiknek nem sikerült családjuknak helyet biztosítaniuk az amúgy is túlzsúfolt vonatokon, megtették a hagyományos óvintézkedéseket és forró tejet töltöttek a termoszokba, és jó melegen felöltöztették a gyerekeket. Hátizsákjukba tejpor és élelem került. A kifüggesztett hirdetmények alapján ugyanakkor arra is számítottak, hogy útközben némi segítséget kapnak majd a náci párt szociális szervezetétől, az NSV-től.

Breslaut elhagyva azonban az asszonyoknak rá kellett jönniük, hogy egyedül maradtak. Csak néhány motoros jármű indult útnak a városból, melyek így csak egy-két embert tudtak felvenni. A hó nagyon mély volt az utakon, ezért a legtöbb asszony hátrahagyta a babakocsit, és karján vitte a legkisebb gyermekét. A jeges szél a termoszokat is, gyorsan lehűtötte. Csak egy módon tudták volna etetni az éhes csöppségeket, ám sehol sem találtak menedéket ahol szoptatni lehetett volna. Az összes ház be volt zárva, mivel vagy elhagyták a tulajdonosok, vagy az újonnan beköltözöttek nem voltak hajlandók ajtót nyitni. Kétségbeesésükben némelyik asszony egy pajta mögött vagy valamilyen más szélárnyékos helyen próbálta megszoptatni gyermekét, ám ez sem használt. A gyermek nem evett, az asszonyok testhőmérséklete pedig vészesen csökkenni kezdett. Néhánynak még a melle is fagyási sérüléseket szenvedett. Az egyik fiatal feleség anyjának írott levelében saját gyermeke fagyhaláláról számolt be, majd kitért más nők sorsára is. Írt olyanokról, akik a hóban a megfagyott gyermekük apró holttestét rejtő kis kupacok mellett sírtak, míg mások az út mellett a hóban egy fának dűlve ültek, miközben idősebb gyermekeik a közelben álltak a félelemtől nyüszítve, nem tudván, hogy anyjuk halott vagy csupán eszméletét veszítette. A nagy hidegben ez gyakorlatilag teljesen mindegy volt.

***

Zsukov 1. Belorusz frontja ezalatt még nagyobb sebességgel haladt előre északnyugati irányban. A marsall két harckocsihadseregét utasította, hogy kerüljék el azokat a területeket, ahol ellenállára lehet számítani, és nyomuljanak előre naponta 70-100 kilométert. Január 25-én délután Sztálin azonban felhívta Zsukovot és kérte, hogy lassítson.

- Amikor eléri az Oderát - mondta Sztálin -, ön több mint 150 kilométerrel lesz a 2. Belorusz front előtt. Ezt nem teheti. Várni kell, amíg (Rokosszovszkij) befejezi kelet-poroszországi hadműveleteit és átkelve a Visztulán csatarendbe állítja egységeit.

Sztálint az nyugtalanította, hogy Zsukov jobbszárnya ellen a pomerániai partvidék, más néven a „balti erkély” mentén esetleg ellentámadást indítanak a németek. Zsukov könyörgött Sztálinnak, hogy engedje továbbhaladni. Ha ugyanis vár még tíz napot, amíg Rokosszovszkij végez Kelet-Poroszországban, a németeknek elég idejük lesz arra, hogy erőiket a Meseritz-védvonalhoz csoportosítsák át. Sztálin vonakodva bár, de engedett.

Zsukov hadseregei Nyugat-Lengyelország a nácik által Warta-vidéknek nevezett területén haladtak át, melyet a németek még az 1939-es, Lengyelország elleni támadás során foglaltak el. A Gauleiter, Arthur Greiser még náci mérce szerint is elvakult rasszista volt. Az általa felügyelt régió a legkíméletlenebb kitelepítések és birtokfosztások helyszíne. Több mint 700.000 lengyel mindenét - vagyonát és otthonát egyaránt - elveszítette, az így elkobzott javakat pedig a nácik a Közép- és Délkelet-Európából érkező német nemzetiségű telepeseknek játszották át. A mindenüktől megfosztott lengyeleket menedék, élelem és a munkalehetőségnek még az esélye nélkül is a főkormányzóságba szállították át. A zsidókkal még rosszabbul bántak. Közülük mintegy 160.000-et kényszerítettek arra, hogy az apró łódźi gettóban húzzák meg magukat. Azok, akik nem haltak éhen, koncentrációs táborokban végezték. Összesen 850-en maradtak életben, amikor a szovjet tankok a városba értek.

A lengyelekben annyira dolgozott a bosszúvágy, hogy - mint az Szerovnak, az 1. Belorusz front NKVD-főnökének Berijához írott jelentéséből is kiderül -, az már a hírszerzési tevékenységet is veszélyeztette. „Az 1. lengyel hadsereg katonái különösen kegyetlenül bánnak a németekkel”, írta. „Az elfogott német tisztek és katonák gyakran el sem jutnak a foglyok gyülekezési helyére, mivel már útközben agyonlövik őket. Például az 1. gyaloghadosztály 2. gyalogezrede sávjában nyolcvan németet fogtak el. Közülük csupán ketten érkeztek meg a gyűjtőhelyre, az őszes többit kivégezték. A két túlélőt kikérdezte az ezredparancsnok, ám amikor átküldte őket további kihallgatásra a hírszerző tisztjéhez, útközben ezekkel is végeztek.”

Zsukov döntése, hogy két harckocsihadseregével továbbnyomul, helyesnek bizonyult. A németeknek esélyük sem volt védelmi vonalaik megszervezésére. A jobb szélen a 3. csapásmérő hadsereg, a 47., a 61. és az 1. lengyel hadseregek a Visztulával párhuzamosan a Bromberg és Schneidemühl között fekvő terület irányába nyomultak előre, hogy védjék a támadásnak kitett szárnyat. A balszárnyon Katukov 1. gárda-harckocsihadserege Poznań felé tartott. Poznań azonban nem Łódz volt. Január 25-én a városhoz érve Katukov azonnal látta, hogy azt menetből nem lehet elfoglalni, ezért Zsukov utasításának megfelelően továbbvonult. Poznań elfoglalása a 8. gárdahadsereg élén már közeledő Csujkovra várt. Ő nem örült az események ilyetén való alakulásának, és ez úgy tűnik, csak növelte Zsukov iránt táplált ellenszenvét.

Greiser Gauleiter éppúgy, mint Koch Kelet-Poroszországban, elhagyta a fővárosát, ám még előtte utasításba adta, hogy a várost semmiféleképpen nem lehet feladni, szilárdan ki kell tartani. A civilek-evakuálását egészen január 20-ig nem engedélyezte, aminek eredményeként néhány helyen legalább a lakosság felének nem sikerült elmenekülnie. Vaszilij Grosszman, aki ismét Csujkov 8. gárdahadseregével tartott, észrevette, hogy „egy német civil a függöny mögül néz minket titokban”.

Volt is mit nézni az utcán. „A gyalogság mindenféle ló vontatta eszközt igénybe vesz”, jegyezte le naplójába Grosszman. „A fiúk mahorkát szívnak, esznek, isznak és kártyáznak. Egy szekérkonvoj halad el mellettünk, a kocsikat szőnyegekkel takarták le. A kocsisok tollmatracokon ülnek. A katonák már nem a hadseregben megszokott fejadagokat eszik. A menü disznóból, pulykából és csirkéből áll. Először látok pirospozsgás, jóllakottságtól sugárzó arcokat.” „Azok a német civilek, akiket az élen haladó harckocsizó alakulataink már utolértek, most visszafordultak és az ellenkeze irányban haladnak. Jól megverik őket és lovaikat elveszik a lengyelek, akik minden lehetőséget megragadnak, hogy kirabolják a szerencsétleneket.” Grosszmannak, hasonlóan a legtöbb szovjet civilhez, elképzelése sem volt arról, hogy valójában mi is történhetett itt 1939-ben és 1940-ben, így tehát nem is érthették, hogy miért gyűlölik a lengyelek annyira a németeket. Az ország felosztásáról Sztálin és Hitler között létrejött egyezményről természetesen ekkor még nem kerülhetett napvilágra semmilyen információ a Szovjetunióban.

Grosszman kendőzetlenül tárta fel a valóságot, még akkor is, ha tudta, hogy feljegyzései soha nem jelenhetnek meg. „Harkov, Kijev és Vorosilovgrád környékén 250 szovjet lányt hurcoltak el a németek. A politikai osztály vezetője szerint anyaszült meztelenül találtak rájuk. Tetvesek voltak, hasuk felpuffadt az éhezéstől. A hadsereg újságjától az egyik férfi viszont azt mondta nekem, hogy a lányok tiszták és jól öltözöttek voltak, csak a mi katonáink elvettek tőlük mindent.”

Grosszman aztán azt is megtudta, hogy mi mindent is vettek el a szovjet katonák. „A felszabadított szovjet lányok elég gyakran panaszkodnak arra, hogy katonáink megerőszakolják őket”, jegyezte fel. „Az egyik lány sírva mesélte, hogy egy, még az apjánál is idősebb férfi erőszakoskodott vele.” Ám Grosszman nem volt hajlandó a legrosszabbat feltételezni a frontharcosról. „A fronton harcolók éjjel-nappal tiszta szívvel, ellenséges tűzben nyomulnak előre. A hátsó menetoszlop mindeközben erőszakoskodik a nőkkel, tivornyázik és fosztogat.”

A poznańi utcai harcok előrevetítették, hogy mire is kell számítani Berlinben. Grosszman, aki az ott zajló csatározások idején hosszú időt töltött Sztálingrádban, kíváncsi volt, hogy a „sztálingrádi utcai harcok akadémiája” kifejezést meghonosító Csujkov mire jut a városban. „Sztálingrádban a fő alapelv úgy szólt”, állapította meg Grosszman, „hogy borítsuk fel a gépek ereje és a törékeny gyalogság között meglévő egyensúlyt. Ám most Csujkov akadémikus a körülmények kényszerítő hatására ugyanabba a helyzetbe került, mint amibe Sztálingrádban volt, csak most felcserélődtek a szerepek. Most ő támadja gépesített erőkkel, ám kevés gyalogsággal Poznań utcáin a németeket.”

Grosszman a poznańi csata során Csujkov közvetlen közelében is eltöltött egy kis időt. „Csujkov egy hideg, erősen megvilágított szobában ül a rekvirált villa második emeletén. A telefon folyamatosan cseng. Az egységparancsnokok jelentenek az utcai harcok fejleményeiről”. A hívások között eltelt időben Csujkov. Azzal kérkedett, hogyan „zúzta porrá a Varsó körül kiépített német védelmi vonalakat”.

„Csujkov hallgatja, amit telefonon közölnek vele, a térképért nyúl és azt mondja: »Elnézést, de fel kell tennem a szemüveget.« Az olvasószemüveg furcsán áll ezen a kemény vonású arcon, elolvassa a jelentést, kuncog egyet, majd egy tollal rákoppint segédtisztje orrára.” Egyik törzstisztje szerint, amikor dühös volt egy tisztre, Csujkov gyakrabban használta az öklét, és az ilyenkor egyáltalán nem koppintás volt. „Ezután azt kiabálja a telefonba: »Ha megpróbálnak nyugat felé áttörni, engedjek ki őket a nyílt területre és szétlapítjuk őket, mint a poloskákat. Eljött a németek számára a vég órája. Nem menekülhetnek.«„

- Tényleg hihetetlen - jegyezte meg Csujkov maró gúnnyal egyik szokásos Zsukov elleni kirohanása során, „hogy jelentős harci tapasztalatunk és csodálatos intelligenciánk ellenére egyetlen aprócska részletet mi sem vettünk észre. Nem tudtuk, hogy Poznańban van egy első osztályú erőd. Amelyik ráadásul Európában az egyik legerősebb. Úgy gondoltuk, hogy majd menetből bevesszük, ám most nyakig vagyunk a pácban.

Miközben Csujkov hátramaradt, hogy a poznańi erőddel foglalkozzon, hadseregének többi egysége, valamint az 1. gárda-harckocsihadsereg az Oderától keletre húzódó Meseritz-vonal felé nyomult előre. A fő problémájukat ugyanakkor nem a német ellenállás, hanem az utánpótlás hiányosságai jelentették. A vasúti síneket a visszavonuló németek felrobbantották, ráadásul Lengyelországban más volt a tengelytáv, mint a Szovjetunióban. Ebből következően az utánpótlás szállírására teherautókat, főleg amerikai Studebakereket kellett igénybe venni. Sokat elárul, hogy a szovjet történészek nem ismerik el, ha nem lettek volna a kölcsönbérleti szerződés keretében leszállított amerikai teherautók, akkor a Vörös Hadsereg előrenyomulása is jóval hosszabb ideig tartott volna, ami azt jelenti, hogy a nyugati szövetségesek tűzhetik ki előszűr a zászlót Berlinben.

Szinte minden szovjet katona élénken emlékezett a pillanatra, amikor átlépte Németország 1939 előtti határát. „Egy erdőből léptünk ki”, idézte fel a 3. csapásmérő hadseregben harcoló Klocskov főhadnagy, „és egyezer csak megláttunk egy oszlopra szögezett táblát, melyen ez állt: »Íme, az elátkozott Németország.« Hitler birodalmának területére léptünk. A katonák kíváncsian néztek körül. A német falvak sok mindenben különböztek a lengyel településektől. A legtöbb ház téglából és kőből épült. Kis kertjeikben szépen metszett gyümölcsfák álltak, az utak kitűnő állapotban.” Klocskov, hasonlóan sok más honfitársához, nem tudta megérteni, hogy a németeknek, „akik megfontolt emberek hírében álltak”, miért kellett sikeres és kényelmes életüket kockára tenniük azzal, hogy megtámadták a Szovjetuniót.

- A birodalom fővárosába vezető úton tovább haladva Vaszilij Grosszman csatlakozott a 5. gárdahadsereg Poznańból előreküldött egységeihez. Az alakulat politikai osztálya plakátokat függesztett ki az út mentén, melyeken ez állt: „Reszkess, fasiszta Németország, eljött a leszámolás napja!” Grosszman akkor is velük volt, amikor Schwerinben fosztogatni kezdtek. Tollal egy kis füzetbe mindent lejegyzett, amit látott: „Minden lángol... Egy öregasszony kiugrik egy égő ház ablakán... Fosztogatnak... Olyan, mintha éjszaka lenne, mert minden lángol... A (város)parancsnokságon egy feketébe öltözött asszony halk, suttogó hangon beszél. Egy kislány van vele, akinek a nyakán fekete horzsolások láthatók, a szeme feldagadt, és a kezén is zúzódások vannak. A lányt a parancsnokság híradós századának egyik katonája erőszakolta meg. Ő is itt van. Telt, kerek képe van és álmosnak tűnik. A parancsnok mindannyiukat kikérdezi.”

Grosszman megfigyelte: „asszonyok és lányok szemében rémület tükröződik... Szörnyű dolgok történnek itt a német nőkkel. Egy iskolázottnak, műveltnek tűnő német férfi kifejező gesztusokkal és tört oroszsággal magyarázza, hogy feleségét a nap folyamán megerőszakolta tíz szovjet katona... A táborokból kiszabadult szovjet lányok szintén sok szenvedésen mennek keresztül. Múlt éjszaka néhányan közülük a haditudósítóknak fenntartott szobában próbáltak elrejtőzni. A sikolyoktól éjszakánként felébredünk. Az egyik tudósító már nem tudta tovább türtőztetni magát. Heves vita tör ki, majd helyreáll a rend.” Grosszman ezután lejegyezte, amit egy fiatal anyáról hallott. Többen egymásután megerőszakolták egy gazdaság pajtájában. A rokonok odajöttek és kértek a katonákat, hogy tartsanak egy kis szünetet, mert az asszonynak meg kell etetnie kisbabáját, hogy ne sírjon. Mindez közvetlenül a parancsnokság épülete mellett, a rendért és fegyelemért felelős tisztek szeme láttára történt.

*

Január 30-án, kedden, tehát azon a napon, amikor Hitler utoljára szólt a népéhez, a német hadsereg hirtelen ráébredt, hogy a Berlint fenyegető veszély még az előzetesen gondoltnál is nagyobb. Zsukov elöl haladó egységei nem elég, hogy könnyedén áthatoltak a Meseritz-védelmi vonalon, de már az Odera is elérhető ködcégbe került számukra. Reggel 7:30-kor a Visztula hadseregcsoport főhadiszállását tájékoztatták, hogy a landsbergi út „tankokkal van tele”. A légi felderítés kudarcot vallott.

Himmler ragaszkodott hozzá, vonattal küldjenek egy-zászlóaljnyi Tigrist a helyszínre, hogy egyedül oldják meg a helyzetet. „Törzskara tiltakozott ugyan, ám mindhiába. A Reichsführer-SS meg volt győződve arról, hogy egy Tigrisekből álló zászlóalj egy egész szovjet harckocsihadsereg felett diadalt tud aratni. Az ötventonnás szörnyetegek még a vasúti kocsikra voltak rögzítve, amikor három-négy szovjet tank tűz alá vette azokat. A zászlóalj még azelőtt súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a vonatnak sikerült volna gyorsan Küstrin irányába visszatolatnia. Himmler hadbíróság elé akarta állítani a zászlóalj parancsnokát, ám végül sikerült őt meggyőzni arról, hogy a vasúti kocsira rögzített Tigris tank nincs feltétlenül a legelőnyösebb helyzetben ahhoz, hogy fel tudja venni a harcot az ellenséggel.

E válságokkal terhes időszakban Himmler egyszerűen lemásolta Sztálin híres „Egy lépést sem hátra!” - parancsát 1942-ből, még ha az ő változata egy kissé másképp hangzott is. A rendelet címe „Tod und Strafe für Pflichtvergessenheit”, vagyis „Halál és megtorlás a kötelességszegőkre” lett és a szövege egy rendkívül felemelő megjegyzéssel zárult. „Többhétnyi kemény próbálkozás után eljön a nap, amikor a német területek ismét felszabadulnak.” Egy másik utasítás, súlyos büntetés terhe mellett megtiltotta az asszonyoknak, hogy a visszavonuló katonáknak élelmet adjanak. Himmler egy, a Visztula hadseregcsoport részére kibocsátott napiparancsban kijelentette továbbá: „Az Úristen soha nem hagyta cserben népünket, és mindig segítette a bátrakat a szükség órájában.” Mind történeti, mind teológiai szempontból ez a megállapítás legalábbis kétes értékű.

*

Hitler hatalomra jutásának tizenkettedik évfordulóján volt két éve, hogy Sztálingrádnál vereséget szenvedtek a német csapatok. Beriját tájékoztatták egy Paulus tábornagy, Strecker tábornok - a gyárkörzetben legtovább kitartó parancsnok - és Von Seydlitz tábornok között lezajlott beszélgetésről, melyet a börtöncellájukban elrejtett mikrofonok rögzítettek.

„A fogságban lévő német tábornokok nagyon rossz hangulatban vannak”, tartalmazta a jelentés. Megrémítette őket Churchillnek a képviselőház előtt hat héttel ezelőtt: mondott beszéde, melyben támogatásáról biztosította Sztálin elképzelését, hogy Lengyelországot Kelet-Poroszországgal és más területekkel kárpótolják. A német tábornokok úgy vélték, hogy részvételük egy szovjetek által irányított szabad Németországért mozgalomban teljesen elképzelhetetlen.

- A nácik ebben a kérdésben nálunk sokkal magabiztosabban nyilvánulhatnak meg - ismerte be Paulus tábornagy -, mivel ők német területen tartanak ki és az ország integritását próbálják megőrizni.

Még Von Seydlitz tábornok is, aki korábban a náciellenes német hadifoglyok részére egy légihíd létrehozását javasolta, úgy vélte, „hogy a német területek elszakítása egy biztonsági zóna kialakítása érdekében nem tisztességes eljárás”. A fogságba esett német tábornokok csak most döbbentek rá, hogy a Német Tisztek Náciellenes Szövetségét a Szovjetunió saját céljaira használta fel.

- Gyötör az aggodalom - mondta Seydlitz -, hogy vajon a megfelelő utat választottuk-e.

A náci hatalom a főtisztet „az áruló Seydlitz”-nek nevezte, és távollétében halálra ítélte.

- Hitler csak arra gondol - mondta Paulus -, hogy milyen módon tudná újabb áldozatvállalásra kényszeríteni a német népet. A történelem során a hazugság még sohasem volt ilyen erős fegyver a diplomácia és a politika kezében. Minket, németeket ravaszul becsapott egy ember, aki csak bitorolja a hatalmat.

- Miért haragudott meg a Jóisten annyira Németországra - válaszolta Strecker -, hogy Hitlert küldte a nyakunkra! Ennyire aljasak lennének a németek? Ilyen büntetést érdemelnek?

- Két év telt el a sztálingrádi katasztrófa óta - mondta Paulus. - És most egész Németország egy hatalmas Sztálingráddá válik.

*

Himmler fenyegetései és figyelmeztetései sem tudták menteni a helyzetet. Még ugyanezen az éjszakán a 8. gárda-lövészhadosztály parancsnokhelyettese, Eszipenko ezredes által vezetett szovjet zászlóaljak elérték az Oderát és az éjszaka leple alatt átkeltek a folyó jegén. Itt a katonák szétszóródtak és Küstrintől északra egy kis hídfőállást hoztak létre.

Berzarin katonái az 5. csapásmérő hadosztálytól, január 31-e kora délelőttjén megérkezve Kienitz városába véghezvitték azt, amit Zsukov egyszerűen csak „elképesztő meglepetésként” irt le. „A német katonák nyugodtan sétáltak a város utcáin, az étterem zsúfolásig volt német tisztekkel. A vonatok Berlinbe még mindig pontosan jártak, és a telefonvonalak is működtek.” A Birodalmi Kancellária mindössze hatvanöt kilométernyire volt. Az állomásfőnök odament Eszipenko ezredeshez és megkérdezte, hogy engedélyezi-e a berlini vonat indítását. Az ezredes hasonló komolysággal azt felelte, hogy a szolgáltatást egy rövid időre, vagyis a háború végéig mindenféleképpen felfüggesztik.

Ugyanezen a napon Küstrintől délre a lelkes Guszakovszkij ezredes 44. gárda-harckocsidandárja élén átkelt az Oderán, egy újabb hídfőállást épített ki és ezzel megszerezte második aranycsillagát. Ami az újabb Szovjetunió Hőse kitüntetéssel járt. A szovjet katonák mindkét hídfőállásnál azonnal megkezdték az árkok ásását az Olderbruch - a folyó és a Seelowi-magaslat között húzódó árterület - fagyott, mocsaras talajában. A tüzérezredeket előreküldték, hogy fedezzék őket, miközben dolgoznak. A szovjetek gyors és heves ellentámadásra számítottak, ám a németeket annyira meglepték a történtek - Goebbels ekkor még mindig azt próbálta elhitetni, hogy a harcok valahol Varsó térségében folynak -hogy időbe telt, mire a megfelelő szárazföldi erőket ide csoportosították. Másnap reggel azonban már megjelentek a Focke-Wulfok az Odera fölött és a frissen ásott árkokat és páncélelhárító állásokat támadták. A szovjet légvédelmi hadosztály az ígéretek ellenére a következő három napon sem érkezett meg ezért Csujkov emberei, miközben átkelőt építettek a csak gyengén befagyott folyón, rendkívül sebezhetőek voltak. Ennek ellenére sítalpakon sikerült páncélelhárító ütegeket átjuttatniuk a folyón, hogy állásaikat védeni tudják.

*

A hír, hogy, a szovjetek hídfőállásokat építettek ki az Oderán, a német katonák és a helyi lakosok körében egyaránt megdöbbenést keltett. Walter Beier, akinek sikerült a Kelet-Poroszországból érkező vonatokon besorozandó férfiakat kereső Feldgendarmerie éberségét kijátszania, éppen utolsó napjait töltötte otthonában, a Küstrin és Frankfurt an der Oder között fekvő Buchsmühlenweg nevű kis faluban. „A boldog családi körben eltöltött órák gyorsan véget értek”, jegyezte fel. Február 2-a estéjén egy izgatott szomszéd futva érkezett hozzájuk azzal, hogy körülbelül 800 orosz éppen az állásait foglalja el az alig fél kilométerre fekvő tölgyesben.

A térségben néhány, csupán puskával és néhány- Panzerfausttal felfegyverzett Volkssturm-századtól eltekintve nem volt haderő. Az idős iskolaigazgató által vezetett egységek nem merészkedtek közel, mivel felfedezték, hogy a szovjet orvlövészek a tölgyfákra másztak fel. Frankfurtból azonnal a helyszínre küldtek egy szovjetellenes kaukázusiakból álló készültségi zászlóaljat, melyhez erősítésként a 6. ezred katonái csatlakoztak. Beiert mint frontharcost az egyik tiszt egy kisebb csoport élére nevezte ki.

Miközben az árokból Beier az erdőt kémlelte, a vele együtt ott lapuló kaukázusiak egyike rámutatott a tölgyesre és ezt mondta tört németséggel: - Te nem lősz, én nem lövök. Nem lövünk barát. - Beier ezt jelentette, így a kaukázusiakat lefegyverezték, majd hátraküldték őket a frontvonalak mögé, hogy árkokat ássanak. Foglyul ejtésüket követően a Vörös Hadsereg katonái természetesen nem bántak velük barátságosabban, csupán mert nem voltak hajlandóak fegyvert emelni honfitársaikra.

A rögtönzött német fegyveres alakulathoz csatlakozott a Feldherrnhalle SS-páncélgránátos hadosztály néhány fiatal újonca is, legtöbbjük 16-18 éves kölyök. A németek körülbelül háromszázötvenen voltak, mindenféle egyenruhában. Volt, aki acél rohamsisakot viselt, de akadt olyan is, akinek füles sapka, vagy éppen ellenzős sapka volt a fején. Sokukon nem volt más, csak a Hitlerjugend egyenruhája. Rendkívül büszkék voltak, hogy feladatot kaptak, noha többen közülük egy tele lőszeres dobozt sem lettek volna képesek felemelni, és a puskát sem tudták megfelelően a vállukhoz támasztani, mivel a tus túl hosszú volt a karjukhoz. Első támadásuk során a szovjet mesterlövészek pontos célzást követően többüket leterítették. Az egységparancsnokot a fején találta el egy golyó, és holtan rogyott össze. Csupán néhányan tértek vissza élve.

Beiernek sikerült szülei házában meghúznia magát. Hazatérve látta, hogy kötözőhelyet alakítottak ki a pincéjükben és az összes lepedőjüket feltépték kötszernek.

Miközben Csujkov katonái tovább nyomultak, hogy elfoglalják a kiváló terepadottságokkal rendelkező Reitwein hegynyúlványt, az ellenség oldalán egyre komolyabb erősítés érkezett. Február 4-én az 506. SS-nehéztüzérosztály északra húzódott a hídfőállás széléhez és három nap, három éjszaka alatt összesen 14.000 lövedéket lőtt ki. Bevetésre került a Kurmark páncélosezred egyik zászlóalja is. Február 4-én a nemrég hadrendbe állított Párduccal felszerelt egység parancsot kapott, hogy annak déli vége felől indítson támadást a hegynyúlvány ellen. A harckocsik azonban kudarcot vallottak, mivel megindult a meteorológusok által előre jelzett olvadás és a tankok összevissza csúszkáltak a sáros domboldalakon.

*

Az Oderán átkelő szovjet katonák híre Berlint is sokkolta. „Sztálin ante portas!” jegyezte fel Wilfred von Oven, Goebbels sajtóattaséja február 1-jén naplójába. „E figyelmeztető kiáltás szélvészként söpör végig a birodalom fővárosán.”

A nemzetiszocialista propaganda egyre fanatikusabbá, sőt szinte már hisztérikussá vált. Az utcákon felvonult a Grossdeutschland hadosztály kísérőezrede. Azt mondták nekik, hogy az Odera hídfőállásait a Führerért kell visszaszerezni. Felsorakoztak a berlini városi buszok, a katonák felszálltak és útnak indultak az Oderbruchra néző Seelow irányába.

Egy új SS-hadosztályt is létrehoztak, mely a náci hatalomátvétel tizenkettedik évfordulójának tiszteletére a 30. Januar nevet kapta. A hadosztály gerincét SS-veteránok alkották, akik közül azonban sokan gyógyulófélben lévő sebesültek voltak. Eberhardt Baumgart, az SS Leibstandarte egykori, ekkor éppen lábadozótáborban tartózkodó tagja parancsot kapott, hogy a többi SS-sebesülttel együtt meneteljen végig Berlin utcáin. Egy Obersturmführer beszélt neki az új hadosztályról, melynek feladata a birodalom fővárosának védelme volt. Az új hadosztály létrehozásánál harcedzett veteránokra volt szükség. Felszólította a sebesülteket, hogy csatlakozzanak és odakiáltotta nekik a Himmler által kiagyalt SS-jelmondatot: „Unsere Ehre heisst Treue, jameraden!”, vagyis „A hűség a becsületünk!”

Az ilyen fokú fanatizmusra azonban egyre ritkábban akadt példa, és ez aggasztotta az SS főtisztjeit is. Február 13-én Berger Obergruppenführer jelentette Himmlernek, hogy a szervezetére egyre inkább gyűlölettel tekint a civil lakosság és a Wehrmacht is, mely utóbbi erősen neheztelt az „érezhetően bajtársiatlan magatartás” miatt. A Wehrmacht, foglalta össze a tábornok, „immár nincs beszélő viszonyban az SS-szel”.

Még az SS-önkéntesek lelkesedése is nyomban elpárolgott, amint elértek az Oderbruchot, ezt a hatalmas, kietlen, elmocsarasodott mezőt. - A világ végén vagyunk! - jegyezte meg a 30. Januarral érkező egyik csoport tagja. Még inkább elcsüggedtek, amikor megtudták, hogy az új alakulat nem rendelkezik sem tankokkal, sem rohamlövegekkel.

- Ez nem hadosztály - jegyezte meg az előbbi férfi -, hanem egy összehordott szemétdomb.

Be nem gyógyult sérülései miatt Baumgart írnok lett az egyik tanyából kialakított hadosztály-parancsnokságon. A valahol máshol szolgáló parasztgazda felesége elképedve nézte, ahogy bútoraikat kipakolják a fogadószobából és írógépeket, valamint tábori telefonokat hoznak helyettük. Az új lakók azonban hamarosan ráébredtek, hogy a tanya cserépteteje jól látható célpontot jelent a szovjet tüzérség számára.

Baumgart hamarosan azon kapta magát, hogy az egyik írógép fölé görnyedve egy jelentést ír, mely három szovjet szökevény kihallgatásáról készült. Ők azt követően döntöttek a dezertálás mellett, hogy az Odera jeges vizében gázolva vállukon kellett cipelniük hadosztályparancsnokukat, nehogy az vizes legyen. A hadosztályparancsnokságon dolgozó német tolmácsok később cikkeket olvastak fel néhány zsákmányolt Pravdából. A jaltai konferencia végén kiadott hivatalos közleményből kiderült, hogy a szövetségesek milyen sorsot szánnak Németországnak. Baumgart és társai megrémültek a vereség gondolatára.

- A végén mindenféleképpen győznünk kell! - mondták egymásnak.

1945. február 9-én a szovjetellenes lázadó, Andrej Vlaszov tábornok Himmler jóváhagyásával, a hídfőnél csatába küldte főparancsnokságának biztosító zászlóalját. Ez az orosz zászlóalj a Döberitz hadosztály részeként a Küstrintől északra kiépített hídfőállásnál a szovjet 230. lövészhadosztályt támadta. Vlaszov zászlóalja elszántan küzdött, ám nem járt sikerrel. A német propagandajelentés „lelkesen és fanatikusan” harcoló egységként írta le őket, akik egyúttal bizonyították azt is, hogy a közelharc mesterei. Feltételezhetően elismerésük jeléül a német egységek ragasztották rájuk a „Panzerknacker”, vagyis a „páncélosok réme” becenevet, de lehet, hogy csak valamelyik propagandistává lett újságíró ötletéről van szó. Parancsnokuk, Zaharov ezredes és négy további katonája másodosztályú Vaskeresztet kapott, a Reichsführer-SS pedig személyes üzenetben gratulált Vlaszovnak, amiért zászlóalja „hihetetlenül jól küzdött”.

A jóindulat ilyen megnyilvánulása azok irányában, akikkel korábban alacsonyabb rendű emberekként bántak, jól mutatták a nácik kétségbeesettségét, még ha ezt az állítást maga Hitler nem is fogadta volna el. Február 13-án Goebbels a kozákok, „a bolsevizmus ellen folytatott harcban hozzánk csatlakozó első önkéntesek” küldöttségét fogadta. Látogatóit irodájában még egy üveg „Weissbier”-rel is megvendégelte. Goebbels dicsérte a kozákokat, mint „szabadságszerető, harcos földműves” népet. Sajnos azonban szabadságszeretetük kapcsán Berlinbe több panasz is érkezett az észak-olaszországi friuli körzet német polgári tanácsadójától, mivel nem bántak éppenséggel jól a térség lakosságával. A kozákok mindazonáltal nem voltak hajlandók együttműködni Vlaszovval, orosz felsőbbrendűségen alakuló nézetei miatt. Hasonlóan cselekedtek más nemzeti kisebbségek tagjai is, akik az SS-be jelentkeztek.

*

A Führer, válaszul a szovjet harckocsizászlóaljak Berlin irányába történő gyors előrenyomulására, elrendelte a Panzerjagd hadosztály létrehozását. Ám jellemző módon ez a hatásos nevű, tankok megsemmisítésére életre hívott szervezet nem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket. Az alakulat kerékpárosszázadokból állt, és a bicikliken főleg a Hitlerjugend tagjai ültek. bilinccsel mindegyik kerékpár első kerekéhez és a kormányhoz két páncéltörő állványt rögzítettek függőlegesen. A kerékpárosnak elvileg csak pillanatok álltak rendelkezésére ahhoz, hogy leszerelje a Panzerfaustot és elfoglalja tüzelőállását, mondjuk egy T-34-es vagy egy Sztálin harckocsi ellen. Azt persze még a japánok sem várták el a kamikázéktól, hogy kerékpárral menjenek csatába.

Himmler úgy nyilatkozott a Panzerfaustról, mintha az legalábbis egy, a V-2-eshez fogható csodafegyver lett volna. Rajongva beszélt arról, hogy milyen tökéletes a tankok elleni közelharchoz, ám bármelyik épeszű katona inkább választotta volna a harckocsikkal szemben a 88 milliméteres ágyút és a másfél kilométeres lőtávolságot. Himmlert a gutaütés kerülgette, amikor fülébe jutott, hogy a szóbeszéd szerint a Panzerfaust nem képes átütni az ellenség páncélját. Az ilyen történet, bizonygatta a Reichsführer-SS, „ein absoluter Schwindel”, vagyis „abszolút szélhámosság”.

Az ellenséggel a közelben, úgy tűnik, a náci vezetés kezdte fontolóra venni az öngyilkosság lehetőségét. A berlini körzet parancsnoksága rendeletet adott ki, melynek értelmében a „politikai vezetők” elsőbbséget élveznek a fegyverviselési engedélyek kiadásánál. Az egyik gyógyszergyár vezetője pedig elmondta Ursula von Kardorffnak és barátjának, hogy korábban egy aranyfácános jelent meg a laboratóriumában és egy nagyobb szállítmány mérget rendelt a Birodalmi Kancellária részére.

Hitler és társai most már igen közelről megtapasztalhatták, hogy milyen kegyetlen is valójában az általuk kirobbantott háború. A júliusi merénylettel kapcsolatba hozott férfiak kivégzésére alig két héten belül, nem várt formába érkezett a válasz. Február 3-án reggel az amerikai légierő különösen nagy erőkkel bombázta Berlint. A légitámadás során mintegy 3.000 ember vesztette életét. A sajtónegyed és a város további néhány kerülete szinte teljesen romhalmazzá vált. A szövetséges bombák náci létesítményeket is megsemmisítettek. A Birodalmi Kancellária, valamint a pártiroda is találatot kapott, és a Prinz-Albrechtstrassén álló Gestapó-központ, illetve a népbíróság épülete is súlyos károkat szenvedett. Roland Freislert, a népbíróság elnökét, aki üvöltözött a júliusi merénylet vádlottjaival, a pincében elrejtőzve a lehulló épületelemek zúzták agyon. A hír rövid időre jókedvre derítette a csüggedt ellenzéki köröket, ám a szóbeszéd, mely szerint a koncentrációs táborokat, valamint a börtönöket aláaknázták, csak növelte a bebörtönzött rokonok és barátok iránt érzett aggodalmukat. Egyetlen reményük maradt, hogy Himmler az esetleges alkudozáshoz használja majd fel őket. Martin Bormann naplójába a következőket jegyezte be az aznapi bombatámadással kapcsolatban: „Bombatámadásban károsodtak: Birodalmi Kancellária, Hitler szállása, az ebédlő, a téli kert és a pártiroda.” Úgy tűnik, kizárólag a nácizmus jelképeivel foglalkozott. Polgári áldozatokról nem is tesz említést.

Február 6-án a legfontosabb esemény - legalábbis Bormann naplója szerint - Eva Braun születésnapja volt. Hitler szemmel láthatóan „ragyogó hangulatban” nézte, ahogy a többiek táncolnak. Szokás szerint Bormann Kaltenbrunnerrel folytatott csendben eszmecserét. február 7-én Koch Gauleiter Hitlerrel találkozott. A beszélgetésnek nyilvánvalóan nem volt témája, hogy Koch, miután megparancsolta, hogy végezzenek azokkal akik szolgálati helyüket elhagyják, sorára hagyta Königsberget. Aznap, este Bormann a Fegelein családnál vacsorázott. Az egyik vendég az a Heinrich Himmler volt, akinek pozícióját ő, Fegelein és Kaltenbrunner megpróbálták aláásni. A fronton a helyzet katasztrofális volt, ám Himmler - annak ellenére, hogy ő töltötte be a Visztula hadseregcsoport főparancsnoki tisztét - időt tudott szakítani a pihenésre. A vacsorát követően Bormann és Fegelein Eva Braunnal beszélgettek. A téma valószínűleg a nő Berlinből való közeli elutazása volt, ugyanis Hitler szerette volna kedvesét a veszélytől távol tudni. A következő éjszaka Eva Braun kisebb ünnepséget rendezett Hitler, Bormann és a Fegelein házaspár tiszteletére. Berchtesgadenből másnap, február 9-én este utazott el húga, Gretl Fegelein társaságában. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy Bormann kikísérje őket a vonathoz.

Bormann, a náci párt Reichsleitere - akinek az irányítása alá tartozó tartományi vezetők egészen addig, amíg már túl késő nem volt, nem engedték a nők és a gyermekek evakuálását - egy szót sem ejt naplójában azokról, akik kétségbeesve menekültek a keleti területekről, kijelenthetjük, hogy általában dermesztő hozzá nem értéssel kezelték a menekültválságot, bár a náci hierarchiában gyakran nehéz megállapítani, hol ért véget a hozzá nem értés és hol kezdődött az embertelenség. Egy február 10-én készített „evakuálási jelentésben” hirtelen ráébredtek, ahhoz, hogy a Balti-tenger partvidékén még kimenekítésre váró mintegy 800.000 civilt az átlagosan 1000 ember befogadására alkalmas vonatokkal és hajókkal elszállítsák, „sem elegendő tengeri járművünk, sem megfelelő mennyiségű gördülőállományunk, sem teherautónk nincs”. Természetesen az, hogy a náci vezetők lemondjanak luxus „különvonataikról”, lehetőségként fel sem merült.