Második fejezet
„Kártyavár” a Visztulánál
Gehlen tábornoknak a szovjet csapatok létszámára vonatkozó becslései egyáltalán nem voltak túlzóak. Sőt, a veszélyeztetett területeken még a németek előzetes kalkulációit is felülmúlta az ellenfél hadereje. A Vörös Hadsereg 6,7 millió embert sorakoztatott fel a Balti-tengertől az Adriáig húzódó front mentén, ami körülbelül kétszer akkora élőerőt jelentett, mint amekkorával a Wehrmacht és szövetségesei 1941 júniusában, a Szovjetunió lerohanásakor összesen rendelkeztek. Hitler véleménye, mely szerint a Vörös Hadsereg még azon a nyáron összeomlik, a történelem egyik legvégzetesebb tévedésének bizonyult.
- Elvesztünk - jegyezte meg egy német őrmester 1945 januárjában -, de az utolsó emberig harcolni fogunk.
A keleti front harcedzett katonái egyre inkább kezdték úgy érezni, hogy a biztos halál vár rájuk. A korábban történtek fényében szinte bármilyen más végkimenetel elképzelhetetlennek tűnt. Tudták jól, hogy mi történt a megszállt területeken és biztosak voltak benne, hogy a Vörös Hadsereg bosszúra készül. A fegyverletétel egyet jelentett a halálra dolgoztatással valamelyik szibériai munkatáborban. „Már nem Hitlerért, nem is a nemzetiszocializmus eszméjéért vagy a Harmadik Birodalomért harcoltunk”, írta a Grossdeutschland hadosztály egyik elzászi veteránja, „de még csak nem is a bombázásoktól sújtott városokban csapdába esett kedveseinkért, vagy családunkért. Pusztán rémületből küzdöttünk... Magunkért harcoltunk, hogy ne sárral és hóval teli lyukakban végezzük. Úgy küzdöttünk, mint a sarokba szorított patkányok.”
Az előző esztendő katasztrófáit, és különösen a Közép hadseregcsoport bekerítését és pusztulását nem lehetett egykönnyen elfelejteni. A nemzetiszocialista párttisztek - a szovjet komisszárok megfelelői - ígéretekkel és fenyegetéssel megkísérelték ugyan feléleszteni az egyszerű német katonában a harci szellemet.
- Nem kell félnetek az orosz offenzívától - mondták. - Ha az ellenség támadásba lendül, páncélosaink négy órán belül ideérnek.
A legtapasztaltabb katonák azonban tudták jól, hogy mivel állnak szemben.
Noha Guderian törzstisztjeinek Zossenben pontos elképzelése volt a támadás időpontját illetően, az információ mintha nem jutott volna el a frontvonalig. A 304. gyaloghadosztályban harcoló Alois K. tizedest egy portyázó szovjet alakulat ejtette foglyul. Ő azt mondta az 1. Ukrán front hírszerző tisztjeinek, hogy a támadást először valamikor karácsony előtt várták, majd azt közölték velük, hogy később, január 10-én, Sztálin születésnapján számítsanak az ellenséges csapatok offenzívájára. Január 9-én, azután, hogy egy villámlátogatás keretében megjárta Magyarországot, a Visztula vidékét és Kelet-Poroszországot - tehát a három legfontosabb keleti frontszakaszt - Guderian tábornok szárnysegéde, báró Freytag von Loringhoven őrnagy társaságában ismét elment Hitlerhez Ziegenbergbe. Itt előadta az ellenséges csapatok erejére vonatkozó, Gehlen és a Luftwaffe parancsnoka, Seidemann tábornok által készített legfrissebb becsléseket. A légi felderítés jelezte, hogy mintegy 8.000 repülőgépet állomásoztatnak a Visztulánál, illetve a kelet-poroszországi frontszakaszon. Göring félbeszakította a hadsereg vezérkari főnökét.
- Führerem, ne higgye el ezt a badarságot - mondta Hitlernek. - Azok nem valódi repülőgépek, csupán félrevezetésnek szánják őket.
Keitel, a maga behízelgő módján határozottságot színlelve rácsapott az asztalra.
- A Reichsmarschallnak igaza van - jelentette ki.
A találkozó menete a továbbiakban egy blőd komédia dramaturgiáját követte. Hitler megismételte álláspontját, mely szerint a hírszerzés számadatai „totális hülyeségek”, és hozzátette, hogy azt az embert, aki azokat összegyűjtötte, bolondokházába kellene záratni. Guderian dühösen visszavágott, hogy mivel maximálisan meg van győződve az információ hitelességét illetően, ezért őt is gondnokság alá kellene venni. Hitler kapásból elutasította Harpe és Reinhardt tábornokok kérését, hogy leginkább támadott csapataikat a Visztulánál, illene Kelet-Poroszországban jobban védhető állásokba vonhassák vissza. A Führer ragaszkodott ahhoz is, hogy a lettországi Kurföldön csapdába esett mintegy 200.000 német katona maradjon ott, ahol van, és elutasította a javaslatot, hogy az egységeket tengeren kimenekítve a birodalom határainak védelmére vezényeljék vissza. Guderiant felháborította a Führer parancsnokai által folyatott „struccpolitika”, és készült útnak indulni.
- A keleti front - mondta Hitler, próbálva Guderian kedvében járni - még sohasem rendelkezett annyi tartalékkal, mint most. Ez az ön munkáját dicséri. Köszönet érte.
- A keleti frontszakasz - válaszolt gyorsan Guderian - olyan, mint egy kártyavár. Ha egy ponton áttör az ellenség, az egész összeomlik.
Ironikus, de Goebbels ugyanezt a hasonlatot alkalmazta 1941-ben a Vörös Hadseregre.
Guderian „zord hangulatban” tért vissza Zossenbe. Később azon tűnődött, vajon Hitler és Jodl fantáziátlansága nem abból a tényből fakadt-e, hogy mindketten a birodalom olyan részéből - Ausztriából, illetve Bajorországból - származtak, melyek most nem voltak közvetlen veszélyben. Guderian ezzel szemben porosz volt. Otthonát, melyet hamarosan elpusztítanak a szovjetek, alighanem mindörökre elveszíti. Elismerendő kiváló páncélosparancsnokának a háború kezdeti szakaszában elért sikereit, Hitler a nácik által megszállt nyugat-lengyelországi Warthegau térségi Deipenhof uradalmat korábban Guderiannak ajándékozta. Ám most a Visztula irányából fenyegető offenzíva ezt is veszélyeztette. Felesége pedig még mindig ott tartózkodott. Az asszonyt szoros megfigyelés alatt tartották a helyi náci vezetők, így valószínűleg s legutolsó pillanatig nem tudja majd elhagyni a birtokot.
Huszonnégy órával később a Guderian törzskarához, Zossenbe beérkező információk megerősítették, hogy a támadás megindulása inkább órák, semmint napok kérdése. A szovjet utászok éjszaka az aknamezőket tisztogatták, a harckocsihadtesteket pedig fokozatosan előrevonták a hídfőállásokhoz. Hitler parancsára a Visztula mentén húzódó frontszakaszra telepített tartalék páncélosalakulatok előrenyomultak, noha - mint arra szakértők figyelmeztettek is - azok így a szovjet tüzérség hatókörébe kerültek. Néhány főtiszt azon kezdett tűnődni, lehet hogy Hitler tudat alatt el akarja veszíteni a háborút.
*
Úgy tűnt, a Vörös Hadsereg előszeretettel indítja meg a támadásokat a lehető legkegyetlenebb időjárási körülmények között. Az ehhez már lassan hozzászokó német veteránok ezt „orosz időjárásnak” nevezték. A szovjetek meg voltak győződve arról, hogy a téli hadviselésben - vezessen útjuk akár mocsáron, akár jeges területeken keresztül - határozott előnyük van az ellenvéghez képest. A lábfagyások viszonylag alacsony számát az orosz hadseregben a zokni helyett alkalmazott durva vászonkötésnek tudták be. Az időjárás-előrejelzések „Furcsa telet” prognosztizáltak. A januári kemény fagyokat „heves esőzések és havas eső” követi majd. Ki is adták a parancsot: „A bőrcsizmákat meg kell javítani.”
A Vörös Hadsereg a nehézfegyverzetek, a professzionális tervezés, az álcázás és a hadműveletek irányítása terén hatalmas fejlődést tudott felmutatni, és ennek köszönhetően gyakran sikerült is a németeket megzavarnia. Néhány gyenge pontja azonban továbbra is volt a szovjeteknek. Ilyen, totalitárius állam esetében meglepőnek tűnő gyengeségnek bizonyult a fegyelem teljes hiánya. Ennek oka részben a fiatalabb tisztek körében tapasztalható nagy arányú lemorzsolódás volt.
A tizenhét-tizennyolc éves alhadnagyok számára valóban kemény iskola volt a gyalogság. „Akkoriban”, írta Konsztantyin Szimonov regényíró és haditudósító, „a fiatalemberek egyetlen év, vagy hónap leforgása alatt, vagy akár egyetlen csata során váltak felnőtté.” Sokan közülük természetesen nem élték túl ezt az első ütközetet. A fiatal tisztek gyakran túlzó vakmerőséggel igyekeztek bizonyítani, hogy alkalmasak a nem ritkán apjuk korabeli veterán katonák vezetésérc. Ezért természetesen meg kellett fizetniük az árat.
A fegyelmezetlenségnek valószínűleg oka volt az embertelen mód is, ahogyan a hatóságok bántak a Vörös Hadsereg katonáival, és természetesen a nemzeti sajátosságok is fontos szerepet játszottak a helyzet ilyetén való alakulásában. „A szovjet gyalogsági katona”, jegyezte fel egyszer egy író, „merész, bátor, meggondolatlan és ugyanekkor meggyőződéses fatalista... Ezen jellemzők teszik őt mással össze nem hasonlíthatóvá.” Az egyik lövészhadosztályban harcoló közkatona naplójában így írt társai változó kedélyállapotáról: „Első fázis: katona vezetők nélkül. Folyamatosan zsémbes. Fenyeget és henceg. Egy nevetséges vitában bármikor kész eltulajdonítani valamit vagy éppen nyakon ragadni valakit. Már ebből az ingerlékenységből is jól látszik, hogy a katona élete nem könnyű. Második fázis: katona a vezetők jelenlétében. Alázatos és csendes. Készségesen egyetért bármivel, amit mondanak neki. Könnyedén elhisz bármilyen ígéretet. Kivirul, ha dicsérik, és lelkesen helyesli a tisztek szigorúságát. A tisztekét, akikből a hátuk mögött természetesen gúnyt űznek. Harmadik fázis: a katonák együtt dolgoznak, vagy csatába mennek. Itt már hősök. Bajtársát nem hagyja cserben. Csendben hal meg, mintha ez is pusztán munkája része lenne.”
A Vörös Hadsereg harckocsi-alakulataiban harcolók különösen jó hangulatnak örvendtek. A harckocsizó egységek, melyek a háború kezdeti szakaszában még a szovjet légierőhöz hasonlóan teljesen demoralizált állapotban voltak, kezdtek egyre inkább a hós szerepében feltűnni. Vaszilij Grosszman, egy másik regényíró és haditudósító ekkor már a „harckocsizókat” legalább annyira lenyűgözőnek tartotta, mint korábban Sztálingrádnál az orvlövészeket. Az elragadtatás hangján „egy személyben huszároknak, tüzéreknek és gépészeknek” nevezte őket. A Vörös Hadsereg legnagyobb erőtartalékát mégis az a tudat jelentette, hogy végre elérhető közelségbe került a birodalom. A szovjet szülőföld megbecstelenítői hamarosan megtanulják, hogy mit is jelent valójában a közmondás: „Ki mint vet, úgy arat.”
*
A hadjárat alapvető célkitűzéseit nagy körvonalakban már 1944 októberére tisztázták. A Sztavkát, a szovjet legfelsőbb parancsnokságot személyesen Sztálin marsall (e címmel még Sztálingrádot követően tüntette ki saját magát) vezette. Sztálin mindent a saját irányítása alatt akart tudni. A parancsnokok német ellenlábasaiknál jóval nagyobb mozgásteret kaptak, és - szemben Hitlerrel - Sztálin hajlandó volt figyelmesen végighallgatni az ellenvéleményeket is. Mindazonáltal nem volt szándékában engedni, hogy a győzelem pillanatának közeledtével a Vörös Hadsereg parancsnokai elbizakodottá váljanak. A továbbiakban így eltekintett az amúgy bevett gyakorlattól, hogy a hadműveletek felügyeletére „a Sztavka képviselőit” jelölje ki. Ettől kezdve maga töltötte be ezt a tisztet is, noha a fejében továbbra sem fordult meg még a gondolata sem annak, hogy a frontnak akár csak a közelébe is menjen.
Sztálin továbbá úgy döntött, hogy átszervezi a kulcsfontosságú parancsnoki posztokat. Ha mindez irigységet eredményez és „zavart” kelt, akkor a főtitkár messze nem lesz elégedetlen. A legfontosabb változtatást Konsztantyin Rokosszovszkij marsall leváltása jelentette. Rokosszovszkij a Berlin irányába tervezett előrenyomulás tengelyében elhelyezkedő legnagyobb hadseregcsoport, az 1. Belorusz front főparancsnoka volt. A magas, elegáns és jóképű lovas katona éles ellentétét képezte a legtöbb - tipikusan zömök, vastag nyakú és kopasz - orosz parancsnoknak. De más szempontból is különbözött parancsnok társaitól. A születési anyakönyvben még Konstanty Rokosowski néven szereplő félig lengyel tiszt lengyel huszárok unokája és dédunokája volt. Emiatt különösen veszélyesnek tűnt Sztálin szemében. A szovjet vezető Lengyelország iránt érzett gyűlölete még az 1920-as lengyel-orosz háborúban gyökerezett, amikor részben őt tették felelőssé a Varsót megtámadó szovjet hadsereg katasztrofális vereségéért.
Rokosszovszkij rendkívül dühös lett, amikor meghallotta, hogy át akarják helyezni, és a Kelet-Poroszország elleni támadást végrehajtó 2. Belorusz front parancsnoka lesz. Az ily módon megüresedett helyét a tervek szerint az 1941 decemberében Moszkva védelmét irányító, hihetetlenül kemény parancsnok hírében álló Georgij Zsukovnak kellett átvennie.
- Miért szégyenítenek meg így? - kérdezte Rokosszovszkij. - Miért mozdítanak el a főtengely vezetői posztjáról egy másodlagos jelentőségű beosztásba?
Rokosszovszkij azt gyanította, hogy az egyébként barátjának tekintett Zsukov ásta alá tekintélyét, ám valójában Sztálin nem akarta, hogy egy lengyelnek is része legyen abban a diadalban, amit Berlin elfoglalást jelent. Természetes volt egyébként, hogy Rokosszovszkij gyanakodni kezdett. A Vörös Hadseregben 1937-ben végrehajtott tisztogatások során őt is letartóztatták és Berija csatlósainak kegyetlenségét megtapasztalva még a legkiegyensúlyozottabb személyben is könnyen kialakult az üldözési mánia. Rokosszovszkij ráadásul azzal is tisztában volt, hogy Lavrentyij Berija az NKVD, vagyis a titkosrendőrség vezetője, valamint Viktor Abakumov, a SZMERS kémelhárításának irányítója árgus szemmel figyelik minden lépését. Sztálin nem hagyott szemernyi kétséget sem Rokosszovszkij számára afelől, hogy az 1937-ben ellene megfogalmazott vádak továbbra is Damoklész kardjaként lebegnek a feje felett. Másképp fogalmazva: a lengyel származású főtiszt úgy is érezhette, hol- csak feltételesen bocsátották szabadlábra és bármilyen, parancsnokként elkövetett apró baklövés azonnal visszajuttatta volna az NKVD tömlöcébe.
- Nagyon jól tudom, hogy mire képes Berija - mondta posztja átadásakor Rokosszovszkij Zsukovnak. - Már jártam a börtönében.
Nyolc hosszú évet kell majd várniuk a szovjet tábornokoknak. Hogy bosszút állhassanak Beriján.
A német állásokkal szemben a Visztula partján felsorakozó 1. Belorusz és 1. Ukrán frontok ereje nem csupán felülmúlta az ellenfél katonai potenciálját. A szovjet erőfölény egyszerűen mindent elsöprő volt. Az előzetes elképzelések szerint Konyev marsall 1. Ukrán frontja Zsukov csapataitól délre keleti irányba, Breslau felé lendült volna támadásba. Az előrenyomulás fő iránya a sandomierzi hídfőállástól, a Visztula nyugati partján fekvő legnagyobb hegynyúlványtól indult volna ki. Zsukovval ellentétben azonban Konyev - két harckocsihadseregét bevetve - már az első nap át szerette volna törni az ellenség vonalait.
Berija fia szerint Konyevnek „apró, gonosz szeme volt, kopaszra borotvált feje egy tökre hasonlított, és arcán mindig öntelt kifeje-rés tükröződött”. Valószínűleg ő volt Sztálin kedvenc marsallja és azon főparancsnokok egyike, akiknek könyörtelensége még magát Sztálint is csodálatra késztette. A szovjet vezető Konyevet a Kijevtől délre fekvő „korszuni katlan” egy évvel korábbi felszámolását követően nevezte ki a Szovjetunió marsalljává. Az összecsapás az amúgy is véres háború egyik legkegyetlenebb összecsapása volt. Konyev gépeivel gyújtóbombákat dobatott le Sanderovszka városára, így próbálva meg rákényszeríteni a németeket menedékeik elhagyására. Ahogy ezek előmerészkedtek a hóviharba és megpróbáltak kitörni, Konyev azonnal lecsapott. Harckocsiegységei lerohanták a menetoszlopot és géppuskákkal lőtték a menekülőket. Akiket utolértek, lánctalpaikkal taposták agyon. Az erős havazásban a szétszóródó németeket három lovashadosztály vette üldözőbe. A kozák kardok könyörtelenül lekaszaboltak mindenkit, még a magukat megadó szerencsétleneket sem kímélték. Azon a napon mintegy 20 000 német vesztette életét.
Január 12-én, moszkvai idő szerint reggel 5 órakor a Konyev vezette 1. Ukrán front megindította támadását a sandomierzi hídfőállástól és ezzel kezdetét vette a visztulai offenzíva. Erősen havazott, a látási viszonyok rendkívül rosszak voltak. Miután a büntető (Straf) századok átvonultak az aknamezőkön, a lövészzászlóaljak biztosították a frontszakaszt. Ezt követően a nehéztüzérség zúdított össztüzet az ellenséges vonalakra. A szovjetek kilométerenként 300 ágyút állítottak fel, vagyis az ütegek három-négy méterre voltak egymástól. A német védelmet darabokra zúzták. A legtöbb katona sápadtan és reszketve megadta magát. Egy páncélgránátos tiszt, aki a frontvonal mögül figyelte az eseményeket, azt mondta, hogy a horizont olyan volt, mintha egy „tűzvihar” söpört volna végig rajta, majd hozzátette: - Úgy éreztem, itt a végítélet pillanata. - A tizenhatodik páncéloshadosztály fogságba esett katonái elmesélték, hogy parancsnokuk, Müller vezérőrnagy, rögtön a szovjet tüzérségi támadás megindulását követően autóba pattant és katonáit cserbenhagyva elhajtatott Kielce város irányába.
„Előre a fasiszták búvóhelyére!” „Bosszút! Halál a német megszállókra” - ilyen és ezekhez hasonló jelszavakat festettek a szovjet harckocsizók tankjuk lövegtornyára. A délután 2 óra körül rohamra induló T-34-es és Sztálin típusú harckocsik nem ütköztek jelentős ellenállásba. Fagyos hó lepte járműveiket nem is álcázhatták volna jobban, még annak ellenére sem, hogy nagyobb távolságra már mindent beborított a detonációk erejétől felvert sár.
Ribalko tábornok 3. gárda-harckocsihadseregének és Lejusenko tábornok 4. gárda-harckocsihadseregének Breslaun kívül a fejlett iparral rendelkező Sziléziát kellett elfoglalnia. Amikor Sztálin korábban eligazítást tartott Moszkvában Konyevnek, a térképre mutatva ujjával megjelölte a területet. - Arany - csupán ezt az egyetlen szót mondta. Többre nem is volt szükség. Konyev tudta, hogy Sztálin sértetlenül akarja megszerezni a bányákat és a gyárakat.
*
A reggelen, amikor Konyev csapatai megindították a támadást a sandomierzi hídfőállásból, Csernyakovszkij tábornok 3. Belorusz frontja Kelet-Poroszország irányába lendült offenzívába. Másnap, január l4-én Rokosszovszkij erői a Narew folyónál kialakított hídfőállásból ugyancsak támadást indítottak Kelet-Poroszország ellen. Zsukov 1. Belorusz frontja a Visztulán Magnuszewnél és Pulawynál kiépített két hídfőállásból kezdte meg a hadműveletet. A talajt vékony hóréteg fedte, és a hajnali sűrű köd is csak dél korul kezdett oszlani. Reggel 8:30-kor az 1. Belorusz front huszonöt perces „gördülő tüzet” nyitott. Az előrenyomuló, önjáró rohamlövegekkel támogatott lövészzászlóaljak a magnuszewi hídfőállásnál biztosították a frontvonalat. A 8. gárdahadsereg és az 5. csapásmérő hadsereg nehéztüzérségi támogatással ezután feltörte a harmadik vonalat. Az előttük húzódó fő akadály a Pilica folyó volt. Zsukov elképzelései szerint a lövészzászlóaljaknak kellett biztosítaniuk a mögöttük érkező gárda-harckocsihadseregek számára az átkelési pontokat.
A Bogdanov 2. gárda-harckocsihadseregének jobbszárnyán előrehaladó harckocsidandár az elsők között kelt át a Pilicán. Az előretolt egységként bevetett 47. harckocsidandárhoz különféle kiegészítő és segélycsapatok kapcsolódtak. A hídverők és az önjáró rohamlövegek mellett így• például gépesített légvédelmi ütegek és teherautókon egy géppisztolyos zászlóalj is az alakulathoz tartozott. A dandár fő stratégiai célja egy Varsótól nyugatra fekvő fontos útkereszteződésnél kiépített repülőtér elfoglalása volt. A következő két napban a 47-esek északnyugati irányba folytatták a támadást, megsemmisítve több menetoszlopnyi menekülő németet, „lánctalpasaikkal összezúzva” több parancsnoki kocsit.
A balszárnyat alkotó 1. gárda-harckocsihadseregnek már jóval nehezebben sikerült áttörnie. A Szovjetunió hőse érdemrenddel kétszer is kitüntetett Guszakovszkij ezredest olyannyira türelmetlenné tette a hosszú várakozás, hogy amikor 44. harckocsidandárjával elérte a Pilicát. nem volt hajlandó bevárni a hídverőket. Úgy tűnt, egy szakaszon elég sekély a folyó, ezért hogy spóroljanak „két vagy esetleg három órát”, az ezredes először elrendelte, hogy a harckocsik ágyútűzzel zúzzák szét a jeget, majd kiadta a parancsot, hogy a járművek keljenek át a folyómedren. A tankok, mintha jégtörők lettek volna, „mennydörgéshez hasonló zajjal” lökték félre a jégtáblákat. A harckocsikban ülök számára minden bizonnyal félelmetes volt az élmény, ám Guszakovszkij nem igazán törődött ilyen problémákkal. Hozzá hasonlóan Zsukovot is csupán az érdekelte, hogy harckocsidandárjai minél hamarabb a folyó túlpartján legyenek és megütközhessenek a németek 25. és 19. páncéloshadosztályaival. Ha ez megtörténik, szabaddá válik az írt az ország belseje felé.
Január 14-én hasonlóan alakultak az események a pulawi hídfőállásnál is. A tervek szerült itt sem a teljes frontvonalat kellett támadni, csupán az áthaladást lehetővé tevő folyosókat kellett azon biztosítani. Estére a szovjet csapatok már útban voltak Radom városa felé. Időközben az 1. Belorusz Front jobb szélén felvonuló 47. hadsereg megkezdte északról Varsó bekerítését, az 1. lengyel hadsereg pedig már a lengyel főváros külső kerületeiben csapott össze a németekkel.
*
Január 15-e, hétfő késő délutánján „a keletről jelentett nagyszabású előrenyomulás miatt” Hitler a ziegenbergi Adlerhorstból vonatán Berlinbe utazott. Guderian az elmúlt három napban egyre erélyesebben kérte a Führert, hogy térjen vissza a birodalom fővárosába. Először Hitler még úgy nyilatkozott, hogy a problémákat a keleti front parancsnokainak maguknak kell megoldaniuk, ám végül mégis engedett és miután elrendelte a nyugati fronton a hadműveletek befejezését, elhagyta a „Sasfészket”. Anélkül, hogy egyeztetett volna Guderiannal vagy a két érintett hadseregcsoport parancsnokával, a Führer parancsot adott, hogy vezényeljék a Grossdeutschland hadtestet Kelet-Poroszországból Kielcébe és alakulatait sorakoztassák fel a Visztula mentén húzódó frontszakaszon. Ez azonban azt jelentette, hogy a hadtestet legalább egy hétre kivonták a harcokból.
Hitler vasúton tizenkilenc óra alatt ért Berlinbe. Számos tennivalója mellett a családi ügyekre is tudott időt szakítani. Megkérte Martin Bormannt, hogy amíg ő Berlinben van, maradjon Obersalzbergben, és feleségével szórakoztassák Eva Braunt és annak húgát, Gretl Fegeleint.
Sztálin mindeközben kiváló hangulatban volt. Ugyanezen az estén fogadta Eisenhower tábornok vezérkari főnökét, Tedder repülő tábornokot, aki a rossz időjárási viszonyok miatti többszöri halasztást követően csak ekkor érkezett meg Kairóból a szovjet főcárosba. Tedder a további fejleményekről szeretett volna tárgyalásokat folytatni, ám Sztálin önelégülten jegyezte meg, hogy az ardenneki offenzíva „nagy őrültség” volt a németek részéről. A szovjet vezető megelégedésének adott hangot amiatt is, hogy a németek visszatartottak harminc hadosztályt, az Észak hadseregcsoport megmaradt alakulatait, melyeket Guderian szeretett volna visszavonni Németországba.
Sztálin megkísérelte elbűvölni Teddert. Meg akarta győzni Eisenhower helyettesét, hogy lehetőségéhez mérten ő mindent megtett, hogy a Vörös Hadsereg nagy offenzívájának megfelelő időzítésével kisegítse a szövetségeseket az Ardennekben. Lehetetlen utólag megmondani, Sztálin előre látta-e, hogy ezzel tovább ront az amerikaiak és a jóval szkeptikusabb Churchill között ekkor már amúgy is megromlott viszonyon.
Szovjet történészek mindig is azon az állásponton voltak, hogy Sztálin eredetileg január 20-ra tervezte a támadás megindítását, ám január 6-án levelet kapott Churchilltől. Ebben a brit miniszterelnök segítségért könyörgött, így a szovjet vezető másnap kiadta a parancsot, mely szerint az offenzíva kezdési dátumát előre hozták január 12-re. Tette ezt Sztálin annak ellenére, hogy az időjárási viszonyok különösen kedvezőtlenek voltak. Mindez természetesen otromba ferdítés volt, és semmi köze nincs Churchill levelének valódi tartalmához. Abban ugyanis nem volt szó segítségkérésről és arról sem, hogy a szovjetek mentsék meg a szövetségeseket az Ardennekben. A brit politikus már korábban megírta, hogy a szövetségesek „urai a helyzetnek” és Sztálint is tájékoztatták nyugaton lévő összekötő tisztjei, hogy a német fenyegetés gyakorlatilag karácsonyra megszűnt. Churchill csupán arról kért tájékoztatást, hogy a Vörös Hadsereg mikor tervezi megindítani nagy téli offenzíváját, mivel ezirányú érdeklődésére a Kreml mindig határozottan megtagadta a választ, miközben a szovjet összekötő tiszteket mindig időben tájékoztatták Eisenhower terveiről.
Az október óta tervezett visztulai offenzívát jól előkészítették: egy szovjet forrás szerint már „január 8-a vagy 10-e körül meg lehetett volna indítani a támadást”. Sztálin így azután boldog volt, hogy azt a benyomást kelthette, mintha ő mentené meg nehéz helyzetben lévő szövetségeseit, különösen mivel neki is jó oka volt arra, hogy előre hozza az offenzíva megkezdésének időpontját. Churchillt egyre jobban aggasztotta Sztálin azon szándéka, hogy Lengyelországban saját, menekült lengyel kommunistákból álló és Berija NKVD-je által irányított „lublini kormányát” juttassa hatalomra. Közeledett a jaltai konferencia és Sztálin biztosra akart menni, hogy mire az amerikai és a brit vezetővel tárgyalóasztalhoz ül, csapatai már Lengyelország egészét ellenőrzésük alatt tartják. Hatalmát - vélte a szovjet vezető - pusztán azért kiterjeszthette Lengyelországra, mert az harcoló csapatainak közvetlen hátországot jelentett és bárki, aki ellenvéleményének adott hangot, szabotőrnek vagy egyenesen nácinak volt nyilvánítható. Végül pedig volt egy sokkal prózaibb oka is annak, hogy előre hozzák az offenzíva kezdési dátumát. Sztálin aggódott, hogy a február elejére előre jelzett időjárás-változás enyhülést hoz és a kemény talaj napok alatt sártengerré változik, lassítva ily módon tankjai előrehaladását.
A Tedderrel való találkozónak volt egy másik célja is. „Sztálin hangsúlyozta”, áll az amerikaiak jelentésében, „hogy (a visztulai offenzíva végrehajtásának) egyik problematikus pontja a lengyelek, litvánok, lettek, ukránok és német nemzetiségű orosz állampolgárok között rejtőzködő jól képzett német ügynökök nagy száma. Elmondta, hogy ezek az ügynökök rádióval is fel vannak szerelkezve, így- a meglepetésszerű támadás gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Az oroszok azonban igen hatékonyan fel tudtak lépni e veszéllyel szemben. Hozzátette azt is, hogy a hátországban végrehajtott tisztogatásokat legalább olyan fontosnak tartja, mint például az utánpótlás folyamatos biztosítását.” A németek által kiképzett csoportok jelentőségének ily módon való túldimenzionálásával Sztálin megpróbálta előre igazolni a szovjetek által Lengyelországban elkövetett kegyetlenkedések jogos voltát. Berija ugyancsak kísérletet tett a nem kommunista ellenállás, az Armija Krajowa megbélyegzésére és azt, noha tagjai a varsói felkelés során kiemelkedő bátorságról tettek tanúbizonyságot, minden további nélkül a fasiszta jelzővel illette.
*
A következő huszonnégy óra eseményei bebizonyították, hogy a visztulai frontot áttörő szovjet hadseregek valóban teljes sebességgel nyomulnak előre. Mintha mindegyik csapategység felül akarta volna múlni a másikat.
Zsukov harckocsihadseregeinek gyors előrenyomulása részben a T-34-es harckocsik egyszerű és masszív felépítésének, valamint széles lánctalpaiknak volt köszönhető, mely által azok könnyen boldogultak a havas, jeges és sáros talajon. Még így is azonban a gépészeti ismeretek legalább olyan nélkülözhetetlennek bizonyultak, mint a lovasroham, hiszen a harctéri műhelyek nem bírták a sok munkát.
- Milyen jó volt az élet a háború előtt - jegyezte meg egy sofőr Grosszmannak.
- Rengeteg pótalkatrész állt rendelkezésünkre.
Amint javult az idő, a németek a Jagdbomber rövidítéséből egyszerűen csak „Jabónak” hívott Sturmovik csatarepülők is támogatni tudták az eszeveszett tempójú előrenyomulást.
- Tankjaink gyorsabban haladnak előre, mint a berlini vonat! - dicsekedett lelkesen a korábban harckocsijait a Pilica jeges vizébe parancsoló Guszakovszkij ezredes.
A kis varsói német helyőrségnek esélye sem volt a küzdelemre. Mindössze egy utászkülönítményből és négy zászlóaljból állt, melyek közül ráadásul az egyiket szolgálatba visszahelyezett hallássérült katonák alkották. A déli irányból Sochaczew felé nyomuló 47. gárda-harckocsidandár, valamint az északi irányból Varsót bekerítő 47. hadsereg gyorsan elzárta a helyőrség menekülési útvonalait, így annak megszakadt a kapcsolata anyaalakulatával, a kilencedik hadsereggel.
Harpe tábornok törzskara az „A” hadseregcsoporttól január 16-án figyelmeztette a zosseni főparancsnokságot, hogy nem sokáig tudják majd tartani a várost. Bogislaw von Bonin ezredes, a hadműveleti osztály vezetője egyeztetett Guderiannal. Úgy döntöttek végül, hogy a hadseregcsoport parancsnoksága kapjon szabad kezet a döntésekben: Guderian a jegyzőkönyvet zöld tintával szignálta. A Nachtlage, Hitler szokásos éjszakai helyzetértékelő megbeszélése során azonban egyik törzstisztje még azelőtt jelentette a Führernek a Varsó feladásáról született döntést, hogy a kérdést Guderian helyettese, Walther Wenck tábornok felvethette volna. Hitler rendkívül dühös lett.
- Azonnal állítsanak le mindent! - üvöltötte magából kikelve. - Varsót tartani kell mindenáron!
Már túl késő volt azonban, és a rádiókapcsolat is megszakadt. Néhány nappal később Hitler rendeletet adott ki, mely értelmében minden, a hadseregcsoport-parancsnokságokhoz kiküldött utasítást először neki kellett megmutatni.
Varsó eleste kapcsán ismét éles vita robbant ki Hitler és a Führernek a Grossdeutschland hadosztály útnak indítására vonatkozó döntését továbbra is vitató Guderian között. A tábornok még dühösebb lett, amikor megtudta, hogy Hitler a hatodik SS-páncéloshadsereget a visztulai front helyett Magyarországra irányította. Hitler azonban nem volt hajlandó vitát nyitni a kérdésben. A Varsóból való visszavonulás számára sokkal égetőbb probléma volt.
A másnap, január 18-án délben tartott megbeszélésen Guderian a jelenlévők előtt nyilvános dorgálásban részesült, ám a legrosszabb még csak ezután következett.
- Azon az estén - emlékezett vissza báró Von Humboldt ezredes, az OKH tisztje - éppen Bonin születésnapja volt. A térképasztalt álltuk körül, és éppen egy pohár itallal a kelünkben a köszöntésére készültünk, amikor Meisel (tábornok), a személyzeti osztály helyettes vezetője lépett be a helyiségbe két géppisztolyos főhadnagy társaságában. „Herr von Bonin”, mondta a tábornok. „Meg kell kémem, hogy fáradjon velem.”
Az ezredessel együtt letartóztatták von Christen és von dem Knesebeck alezredeseket is. Hitler közvetlen parancsári mindhármukat a Prinz-Albrechtstrasséra vitték, ahol a Gestapo hallgatta ki őket.
Hitler az egész esetet a hadsereg újabb árulásaként értékelte. Harpe tábornok elbocsátásával egy időben felmentette posztjáról von Lutwitz tábornokot, a kilencedik hadsereg parancsnokát is. Valójában azonban nagyfokú önteltsége nem engedte, hogy elveszítsen egy idegen fővárost, még akkor sem, ha történetesen azt korábban már földig tomboltatta. Guderian kiállt három tisztje mellett és ragaszkodott ahhoz, hogy őt is kihallgassák, hiszen a döntésért kizárólag őt terhelte a felelősség. A vezérkar megleckéztetésére már régóta ürügyet kereső Führer szaván fogta a tábornokot. A visztulai offenzíva legkritikusabb időszakában Guderiant órákon keresztül hallgatta ki Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal képviselője és Heinrich Müller, a Gestapo vezetője. A két alacsonyabb beosztású tisztet két héttel később szabadon bocsátották, ám Bonin a háború végéig koncentrációs táborban raboskodott.
A Bonin letartóztatását követő napon Berlinbe érkezett Martin Bormann. Másnap, január 20-án szombaton, a következő bejegyzést tette naplójába: „a helyzet keleten egyre reménytelenebb. Feladjuk Warthegau térségét. Az ellenség legelöl haladó harckocsi-alakulatai már Katowice közelében járnak.” Ezen a napon a szovjet erők Hohensalza közelében átlépték a birodalom keleti határvonalát.
Guderian felesége „fél órával azelőtt, hogy az első bombák becsapódtak volna”, elhagyta Schloss Deipenhofot. A vezérkari főnök feljegyzése szerint a birtokon dolgozók (többnyire valószínűleg áttelepült balti németek) „könnyes szemmel álltak az autója mellett és műiden bizonnyal örömmel csatlakoztak volna hozzá”. Noha kevés kétségünk lehet afelől, hogy valóban örömmel hagyták volna maguk mögött az uradalmat, ez semmiképpen sem kizárólag az úrnő iránti hűségnek volt betudható. Ekkorra már terjedni kezdtek a hírek a Kelet-Poroszországban történtekről.
A Vörös Hadsereg katonái és különösen a lengyel egységek nem ismertek kegyelmet a lengyel fővárosban megtapasztalt szörnységeket követően. „Láttuk Varsó pusztulását, amint az emlékezetes napon. 1945. január 17-én behajtottunk a város üres utcáiba”, írta a 3. csapásmérő hadsereg egyik századosa. „A városból csak hólepte füstölgő romok és hamu maradt. Éhező, végletekig kimerült emberek vonszolták magukat otthonuk felé.” Varsó háború előtti közel másfél millió, lakosságából mindössze százhatvankétezren maradtak életben. Az 1944. októberi varsói felkelés kegyetlen leverését követően a németek módszeresen megsemmisítették a város történelmi épületeit. Tették ezt annak ellenére, hogy a lázadók azokat nem is használták a harcok során. Vaszilij Grosszman a romokban heverő városon keresztül indult el a gettó irányába. Az egészből csupán a tetején üvegcserepekkel teleszórt, szögesdróttal ellátott három és fél méter magas kerítés, valamint a Judenrat, a zsidó közigazgatás épülete maradt meg. A gettó többi részéből „törött téglák hullámzó vörös tengere lett”. Grosszman elgondolkodott, hogy hány ezer ember holtteste fekhet a romok alatt. Nehéz volt elképzelni, hogy bárki is túlélhette a pusztítást, ám egy lengyel elvezette egy helyre, ahol négy zsidó egy épületmaradvány koszorúgerendája felett kialakított rejtekéből kászálódott nemrég elő.