Huszonkettedik fejezet
Harc az erdőben

„Ki gondolta volna valaha”, írta Beelitz felé közeledve a Scharnhorst hadosztály egyik zászlóaljparancsnoka, „hogy a nyugati fronttól mindössze egynapi menetelésre van a keleti front! Ez mindent elárul a helyzetünkről.”

Wenck tábornok XX. hadteste április 24-én indította meg támadását nyugat felé, hogy kitörjenek, és az erdőben találkozzanak a Konyev utánpótlási vonalain túl bekerített kilencedik hadsereggel. Aznap este a birodalmi munkaszolgálat ifjúsági Theodor Körner hadosztálya megtámadta Jermakov tábornok 5. gárda-gépesített hadtestét Treuenbrietzen közelében. Másnapra a Scharnhorst hadosztály Beelitz közelébe ért. Sejtelmük sem volt, mi vár rájuk, amikor keresztülhaladtak a sűrű facsoportokon és idősebb fákkal benőtt ritkább fenyvesen. A művelet, jegyezte meg a zászlóaljparancsnok, „hasonlított egy harcfelderítéshez”. Néhány kilométerrel Beelitz előre, Heilstättenben elérték a kórház épületegyüttesét.

Az ápolók és a betegek, akiket a szovjet csapatok előző nap kifosztottak, meghallották a tüzérség hangjait. Senki nem tudta, merről közeledik az ütközet. Egy lövedék eltalálta az egyik tömböt. A gyerekeket a pincékbe vitték. A nővérek azt kérdezgették egymástól, vajon lehetséges-e, hogy az érkező amerikaiakat hallják. Hirtelen nyugatról érkező német csapatokat pillantottak meg, akik csatarendben egyik fától a másikig rohannak. Két nővér kiszaladt hozzájuk, és azt sikították: - Lőjék szét az oroszokat! - Amint a csata heve fokozódott, a kórház igazgatója, dr. Potschka úgy döntött, felveszi az Elba mellett állomásozó amerikaiakkal a kapcsolatot. A svájciak nyilvánvalóan nem tudtak segíteni nekik.

A Beelitzért folytatott harc több napig tartott. A harcok és a korábbi kegyetlenkedések során 76 civilt öltek meg, köztük 15 gyermeket. „Igen elkeseredetten folyt a harc”, írta a Scharnhorst zászlóaljparancsnoka, „és nem ejtettek foglyokat.”

Ő és emberei elborzadtak, amikor a szovjetek elfoglalták azt a házat, melynek pincéjében valamennyi sebesült bajtársuk feküdt. A fiatal katonák - némelyikük annyira fiatal volt, hogy Beelitz polgárai Kindersoldaten-ként emlegették őket - „tankrémületbe” estek, amikor először találkoztak T-34-es és Sztálin tankokkal. Aztán, napokon belül visszatért az önbizalmuk, amikor Panzerfaustjaikkal harcképtelenné tettek négy Sztálin tankot. Peter Rettich, a zászlóaljparancsnok megdicsérte fiatal katonáinak „fantasztikusan bátor helytállását” és „odaadását”, és hozzátette, hogy „gyalázatos szégyen volt ilyen fiúkat e kegyetlen pokolba küldeni”.

Április 28-án az Ulrich von Hutten hadosztály katonái felrakták a 3.000 sebesült és beteg gyereket egy tehervonatra, mely azután lassan Barby felé indult velük. Ott a Kinderklinik újra megnyitotta kapuit, és az amerikaiak a sebesülteket hadifoglyokként fogadták. Wenck azonban fontosabb küldetéseket szánt a tizenkettedik hadseregnek. Az egyik feladat: az volt, hogy a T Hutten hadosztály zömével elindulnak Potsdam felé, hogy menekülési útvonalat nyissanak a másik pedig az, hogy segítsenek a kilencedik hadseregnek megvédenie magát.

*

A Berlintől délkeletre elterülő hatalmas Spree erdőségben a német csapatokat a Vörös Hadsereg elől menekülő, tönkrevert hadosztályok és a rémült civilek esetlen keveréke alkotta. A 80.000 ember különféle irányokból és különféle hadseregekből gyűlt össze. A java Busse tábornok kilencedik hadseregéből jött - a XI. SS-páncéloshadtest az Oderbruchtól és az V. SS-hegyivadászhadtest a Frankfurttól délre eső területről. A frankfurti helyőrség Busse reményeinek megfelelően szintén sikeresen csatlakozott hozzájuk. A délről csatlakozó V. hadtest a negyedik páncéloshadsereg északi szárnyát alkotta, mielőtt Konyev Berlin elleni támadása elvágta volna a hadseregtől és visszavonulásra kényszerítette vonta.

*

Busse a Wenck tábornokkal folytatott konzultálás után úgy határozott, hogy csapataival nyugati irányban kitör a Berlintől délre lévő, magas fenyvesen át, azután csatlakozik a tizenkettedik hadsereghez, és együtt: visszahúzódnak az Elbához. Busse fő gondja az volt, hogy utóvédjét lekötötték a Zsukov erőivel vívott állandó csaták, ezért figyelmeztette is Wencket, hogy hadserege „úgy, araszol nyugat felé, akár egy hernyó”. Sem ő, sem Wenck nem szándékozott még több életet feláldozni Hitler egyre hisztérikusabb parancsai miatt. Április 25-én, röviddel éjfél után Bussét felhatalmazták, hogy „maga határozzon a támadás legmegfelelőbb irányáról”. Onnantól kezdve Nelson taktikáját követre, és a legtöbb üzenetre nem jelzett vissza, igaz, számos esetben a rádiókommunikáció valóban meg is szakadt.

Emberei és a civilek, akikkel együtt kerestek menedéket, nem hagytak hátra élelmiszert. A járműveket addig hajtották, míg vagy kifogyott az üzemanyaguk, vagy lerobbantak, aztán megsemmisítették, vagy kibelezték a tartalék alkatrészek miatt. Ám harmincegy harckocsija mégis megmaradt - fél tucat a Kurmark Párducaiból és körülbelül tíz Királytigris az 503. SS-nehézpáncélos-zászlóaljból. Ezeket támadóékként akarta használni, hogy áttörjön velük Konyev Berlint ostromló seregeinek utóvédjén. Üzemanyagtartályaikat teletöltötték az út szélén hagyott teherautókból szívócsövön át szerzett üzemanyaggal. Megmaradt tüzérsége utolsó lövedékeivel zárótüzet adott, aztán felrobbantották az ágyúkat.

Busse embereit Fürstenwaldétől délkeletre, a tavakkal és erdőkkel tarkított területen bekerítették az 1. Belorusz front és Konyev I. Ukrán frontjának csapatai.

Április 25-e délutánján Zsukov északról és keletről rohamra küldte erőit. Köztük volt a 3. hadsereg, az erdei küzdelemhez jól alkalmazkodó 2. gárda-lovashadtest, valamint a 33. hadsereg és a 69. hadsereg.

A térkép áttanulmányozása, után Konyev tisztában volt vele, hogy a németeknek nem sok választásuk van a kitörés megvalósítására. Mindenféleképpen keresztezniük kellett ugyanis a Teupitznél kezdődő tóvidéktől délre húzódó Berlin-Drezda autópályát. Konyev gyorsan reagált, noha már igen későre járt. Április 25-én Gordov 3. gárda-harckocsihadserege rövid idő alatt elfoglalta a Berlin-Drezda autópálya menti állasait, hogy „lezárják az összes erdei utat, mely keletről nyugat felé visz”. Magas fenyőket döntöttek. Ki, hogy harckocsiakadályokat alkossanak belőlük. Ám Gordovnak nem sikerült elfoglalnia sávjának déli részét, és bár az utasításnak megfelelően a 38. hadsereg megerősítette a Baruthtól keleti területet, keskeny rés maradt a két hadsereg között.

Április 26-ának reggelén Busse előőrse Halbén át közeledve véletlenül akadt rá a két hadsereg közötti gyenge pontra. Az autópályán keresztülhaladva elértek a Baruthot Zossennel összekötő utat, mely Ribalko berlini utánpótlási vonala volt. A veszély elhárításához Lucsinszkij tábortoknak „a helyzetről való tájékozódás nélkül”, még az 50. és a 96. gárda-lövészhadosztályt is ellentámadásba kellett küldenie. A harc kaotikus volt, de a 3. légi hadsereg nehézbombázása és alacsony berepülései, és a földön folyó könyörtelen ellentámadás során a német erők jelentős részét visszaszorították az autópályán át a halbei erdőbe. A harckocsik személyzetének rá kellett döbbennie, hogy a lánctalpak nem tudnak megkapaszkodni a fenyves homokos talajában, az erdei utakat pedig el kellett kerülniük a folyamatos légitámadás miatt.

A Luftwaffe egyik repülője észrevette a csoportot, melynek sikerült keresztüljutnia az autópályán és a Baruth-Zossen úton. Ezt jelentettek a Visztula hadseregcsoportnak és Jodl tábornoknak. Hitler haragra gerjedt, amikor értesült róla, hogy nyugat felé haladnak, de az meg sem fordult a fejében, hogy Busse ellen merne szegülni az ő parancsának. Aznap éjjel üzenetet küldtek Jodlon keresztül. „A Führer elrendelte, hogy a kilencedik és tizenkettedik hadsereg koncentrikus támadásának nem csupán a kilencedik hadsereg megmentését kell szolgálnia, de Berlin megvédését is.” A későbbi üzenetek még egyértelműbben fogalmaztak: A Führer Berlinben elvárja, hogy a hadseregek eleget tegyenek kötelességüknek. A történelem és a német nép mindenkit megvet majd, aki e körülmények között nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy mentse a helyzetet és a Führert. Hitlernek a lojalitásról alkotott fogalma most teljes valójában megmutatkozott. Az üzenetet aznap éjjel és másnap több alkalommal is megismételték. Az erdőből azonban nem érkezett válasz.

A nap folyamán és másnap, április 27-én is, a németek újult támadásokat indítottak két tengely mentén: délen Halbétól Baruth felé északon Teupitz felől. Északon több ezer, harckocsikkal támogatott német ütött éket az 54. gárda-lövészhadosztály oldalába, elfoglalták Zesch am See-t és körülvették a 160. lövészezred egy részét. A déli, Baruth felé irányuló csapás Radelandban bekerítette az Andrjuscsenko alezredes parancsnoksága alatt álló 291. gárda-lövészezredet. A németek padlásokat és pincéket foglaltak el, és addig folytatták a harcot, amíg a Baruthból érkező 150. gárdalövészezted ki nem menekítette őket. A németek „veszteségei ismét súlyosak voltak”.

*

Ez az események letisztult változata - a törzstiszt összefoglalója, aki igyekezett rendszert vinni a kaotikus események láncolatába. De az erdő belsejében, főként Halbéban és körülötte, a valódi csata döbbenetes volt, ami főként a szovjet tüzérségnek és a légibombázásnak tudható be.

- Ha a bekerítésből a kitörésre tett első kísérletek sikerrel jártak volna, azonnal megsemmisítették volna őket az orosz repülők és a tüzérség - mondta elfogatása után vallatóinak Diehl őrnagy, a 35. SS-Polizei-hadosztály 90. ezredéből. - Hatalmas veszteségeket szenvedtünk el. Volt olyan, aki a szó szoros értelmében a fejét sem tudta felemelni, én magam teljesen képtelen voltam irányítani a csapataimat. Mindössze annyit tudtam tenni, hogy az adjutánsommal behasaltunk egy harckocsi alá, ott néztük a térképet.

A mellkasi és gyomorsérüléseket szenvedő karcmák elvéreztek. A legtöbb sebesülést faforgács okozta, akár egy tizennyolcadik századbeli tengeri csatában. A szovjet harckocsik legénysége és a tüzérség szántszándékkal magasra, a fák közé lőtte ki a lövedékeket, hogy azok ott robbanjanak fel. Az alatta lévőknek nem volt fedezékük. A gyökerekkel benőtt homokos talajba lehetetlen volt árkokat ásni, még azoknak is, akiknél még volt ásó. Néhányan elkeseredésükben eszeveszetten ásni kezdtek a sisakjukkal vagy a puskatusukkal, de a földkéregnek csak vékony rétegét tudták fölkaparni, ami nem nyújtott védelmet a forgács elől.

A légi- és tüzérségi támadás során ilyen körülmények között még a tapasztaltabb katonák is pánikba estek. Amikor a szovjet felderítők vagy a földi célpontot támadó repülőgépek megjelentek a fejük fölött, a járművükön a haladó német katonák vadul tüzelni kezdtek rájuk géppisztolyukkal és karabélyukkal. A páncélozott járművek útjában összeeső sebesült vagy kimerült gyalogosokon egyszerűen áthajtottak a kerekeikkel, vagy a tankok lánctalpai nyomták szét őket.

Ahogy a harc folytatódott április utolsó hetében, egyre kevesebb frontvonal húzódott az erdő térségében. Az összetűzések végzetesek voltak, ahogy egy hirtelen felbukkanó harckocsi meglepte az ellenséget, és hosszan szétlőtt egy védőpásztát vagy egy ösvényt. Egy lövészpáncélosok kíséretében érkező Tigrisre és egy Párducra - miközben valamennyinek a külsején kimerült katonák csimpaszkodtak - tüzet nyitott egy szovjet harckocsi. A kialakult zűrzavarban mindenki egyszerre akart visszalőni. A gyalogos katonáknak le kellett ugorniuk a harckocsikról, amikor a páncéltorony elfordult. Ám a szovjet harckocsi gyorsabb volt. A következő lövedék eltalálta az egyik lövészpáncélost, amely történetesen a tartalék üzemanyaggal teli kannákkal volt megrakva. Tűzgolyóként robbant fel, megvilágítva maga körül az erdőt.

Az égő fenyőfák állandó füstje elárasztotta az erdőt. Bár a szovjet parancsnokok tagadták, tüzérségük és repülőezredeik biztosan foszforos vagy más gyújtólövedéket használtak. A lőszerkocsikat ás ágyútaligákat húzó lovak megrémültek, és könnyen megbokrosodtak. A füst tovább rontotta a látási viszonyokat az eredetileg is homályos erdőben, a magas, egyenes fák között, melyek olyanok voltak, mint egy katedrális oszlopai. Folyamatosan hallhatók voltak a csapatukat kereső, egymást hívó katonák kiáltásai. A többszöri kísérlet ellenére, hogy a még úgy-ahogy hadra fogható alakulatoknak utasításokat adjanak, a különböző hadtestek inkoherens tömeggé keveredtek. A Wehrmacht és az SS szorongva vánszorgott egymás mellett. Az SS azt állította, hogy a hadsereg tisztjei nem voltak hajlandóak felvenni a sebesültjeiket, de annak is kevés jele volt, hogy- az SS-tisztek bármit is tettek volna a Wehrmacht katonáiért, leszámítva, hogy széttaposták őket a lánctalpaikkal, ha az útjukba kerültek. A hadseregnek az SS-re, mint idegen szervezetre irányuló haragja már csaknem a felszínre tört. Voltak olyan felfegyverezett, fekete egyenruhás nők is, akik a Tigriseken utaztak.

*

Miután az első kitörés kudarcba fulladt, csoportok próbáltak különböző irányokban átszökni a fontvonalon. Az egyik alakulat egy szovjet tüzérségi állásba futott, melyet az előző nap lövészpáncélosok ostromoltak meg. Átkelve az autópálya másik oldalára, a lövészgödrökben halott, szovjet katonákat találtak. A többi csoporthoz hasonlóan tovább haladtak az erdőn át a Kummersdorf melletti találkozóhely felé, melyet az első kitörő csoport már csaknem elért. Az autópálya után a legveszélyesebb rész a Baruth-Zossen út keresztezése volt, melyet szovjet lövészhadosztályok és tüzérség újabb sora védett.

Április 28-a estéjén ismét elszánt kísérlet történt a Halbe területéről való tömeges kitörésre. Az elkeseredett küzdelemben a németeknek sikerült szétzúzniuk az 50. gárda-lövészhadosztály védelmi vonalát. „Mindezért súlyos veszteségekkel fizettek”, írta Lucsinszkij tábornok. Konyev, aki immár eltökélte, hogy az ellenség megmaradt alakulataira döntő csapást kell mérniük, megerősítette a szárnyakat. Kidöntött fákat fektettek a nyugat felé vezető nyomvonalakra. Mindegyik lövészhadosztály páncéltörő fegyverek sorait állította fel védőpászták és csapások mögé rejtve, mintha egy gigászi vadkanra készülnének lecsapni. Az autópályától keletre a kis harckocsialakulatokkal támogatott lövészezredek támadásba kezdtek, és megindultak az erdő belseje felé.

Busse emberei nagy csoportokban, jókora területen széledtek szét Halbe körül, mások egészen Storkowig vonultak vissza, ahol az utóvédek még állták a sarat Zsukov erőivel szemben. A szovjet támadásokat úgy tervezték, hogy Busse erőit különböző katlanokra szakítsa szét. A szovjet U-2-es kétfedelű repülőgépek a napfényes órákban szinte végig alacsonyan, a fakoronák fölött repdestek, és próbálták észrevenni a szökevény csoportokat, hogy aztán a tüzérség vagy a légierő megtámadhassa őket. Az 1. Ukrán frontot támogató légi hadosztályok összesen „2.459 bevetést és 1.683 berepülést” hajtottak végre.

Az erdőben térképek és iránytűk nélkül a németeknek szinte lehetetlen volt megtalálniuk a helyes irányt. A füst és a fák miatt még a napot is alig lehetett látni, hogy megbecsülhessék, merre van nyugat. A legtöbb vezető nélküli, eltévedt és kimerült katona egyszerűen a homokos ösvényeken vánszorgott. Dühösek voltak a tiszta egyenruháikban, Kübelwageneiken közlekedő „vezérkari urakra”, akik nem vettek fel egy sebesültet vagy összeesett katonát sem. Az útkereszteződések környékén szerteszéjjel „mindenütt holttestek, szürkészöld holttestek feküdtek”. A mindkét varsói felkelés leverésében játszott szerepéről hírhedt Oskar Dirlewanger vezérőrnagy vezette 36. SS-gránátoshadosztály hat katonája a kivégzését kockáztatva megadta magát.

- Már öt napja, hogy nem láttunk egy tisztet sem - mondta az egyikük. - Érezzük, hogy a háború hamarosan véget ér, és minél erősebbé válik ez az érzés, annál jobban életben akarunk maradni.

Ritkán a fordult elő, hogy az SS megadta magát. Ami a legtöbbjüket illette, számukra az elfogatás „tarkólövést” vagy szibériai tábort jelentett.

Április 28-án és 29-én szörnyű, egyoldalú harc alakult ki Halbe körül, amint a szovjet erők délről katyusákkal és ágyúkkal támadni kezdtek. Számos fiatal Wehrmacht-katona reszketett a félelemtől, Hardi Buhl falusi lakos elmondása szerint „a szó szoros értelmében beszartak”. A helyi lakosok a pincéikben kerestek menedéket, és amikor ezek a halálra rémült katonafiúk is ott kerestek biztonságos helyet, ruhákat adtak nekik. amikor azonban az SS-katonák rájöttek, mi történik, megtorlást helyeztek kilátásba. Hardi Buhl és családja a pincéjükben volt, mely zsúfolásig volt más családokkal és katonákkal - összesen negyven emberrel -, amikor az SS egy embere megjelent egy Panzerfausttal, és a meglapuló lakókra irányította. A robbanás egy ilyen zárt térben megölte volna valamennyiüket. De mielőtt lőhetett volna, a lépcsőhöz legközelebb eső sarokból, a félhomályban alig kivehető Wehrmacht-katona tarkón lőtte. Más jelentések is tanúskodnak a Wehrmacht és az SS között lezajló fegyveres párbajról, de ezeket nehéz igazolni.

A központi csoport más kísérletet is tett a nyugati irányú kitörésre Halbéból. Siegfried Jürgs, egy fiatal tisztjelölt a 1239. Fahnenjunker-ezredből leírta naplójában, amit a legelöl haladó tankból látott. Amikor valaki megsebesült, senki nem segített neki, hanem otthagyták a csapás mellett. „Soha nem gondoltam, hogy három óra múlva egy leszek közülük.” Amikor megtámadták az utat elvágó szovjet alakulatot, egy másik lövésszel leugrott a harckocsiról, hogy elfoglalják állásaikat a lövészárokban. Ám akkor felrobbant egy akna, és a hátát keresztülszúrta egy jókora darab srapnel. Egy másik robbanással a vállába, mellkasába és megint a hátába fúródtak újabb srapnelek. Jürgs szerencsésebb volt, mint akiket korábban látott megsérülni. Több órával később felvette egy teherautó, bár ezek a járművek máris túl voltak terhelve sebesültekkel, és fájdalmas sikolyokat lehetett hallani hátulról, amikor meglódultak vagy zökkentek egyet a hepehupás erdei úton. Aki annyira komolyan megsebesült, hogy nem lehetett mozgatni, azt ott hagyták szenvedni, ahol feküdt. Nem sokaknak volt ereje eltemetni a halottakat. A legtöbb, amit megtettek, az volt, hogy a holttesteket befordították a lövészárokba vagy egy gránáttölcsérbe, és némi homokos földet szórtak rájuk.

Az erdei utakon és csapásokon járművek lángoltak, a keréknyomokban döglött lovak feküdtek, vagy élők vonaglottak és vergődtek a fájdalomtól. A földet beterítette a temérdek elhagyott fegyver és sisak, babakacsi és tejeskocsi, kézikocsi és bőrönd. Halbét szemtanúk a háborús pokol legszörnyűbb látomásának nevezték. „Harckocsik gördültek végig a Lindenstrassén”, jegyezte le a tizenhét éves Erika Menze. „Sebesült katonák borították őket. Egy ilyen katona leesett az egyik hátuljáról. A mögötte jövő tank teljesen összezúzta, és az az után haladó tank áthajtott a hatalmas vértócsán. A katonából nem maradt semmi.” A pékség előtt a járdát szó szerint elborították, egymást érték a holttestek. „A szétlapított fejek sárgásszürke árnyalatúak voltak, a kezük szürkésfekete. Csak a jegygyűrűk aranya vagy ezüstje csillant meg néhol.”

*

Napról napra kevesebb jármű maradt - harckocsik, nyolckerekű páncélozott felderítő járművek és néhány féllánctalpas csapatszállító. A katonák nagy többségének gyalog kellett folytatnia az utat. Április 29-én pirkadat után elállt az eső és előbújt a nap. Ez már elég volt, hogy nagyjából betájolják magukat.

A túlélők olyan pillanatokra emlékeznek vissza, melyeket valószerűtlenségük miatt akár álmodhattak is volna kimerültségükben. Mückendorf közelében egy fiatal tisztjelölt társaihoz hasonlóan a földre vetette magát, amikor egy rejtőzködő géppisztolyos a saját szárnyukból tüzet nyitott rájuk. Visszalőttek az aljnövényzetbe, de a célt nem tudták kivenni. Hirtelen két fekete egyenruhás, pisztolyokkal felfegyverezett, fiatal SS-katonanő tűnt elő.

- Keljetek fel! - kiáltatták nekik. - Támadjatok, gyávák!

Végül e zavaros összetűzés után nyomtalanul eltűnt a két „fanatikus”.

Az író Konsztantyin Szimonov útban volt Berlin felé egy dzsipben az autópályán, közvetlenül a fő ütközet után. A Teupitztől délre elterülő részen olyan látványban volt része, melyet elmondása szerint sohasem felejt el. „Azon a helyen az autópálya mindkét oldalát igen sűrű erdő szegélyezte, a fele tűlevelű, a másik fele már zöldülő lombhullató. Az autópálya mindkét oldalán keskeny mellékút szelte át az erdőt, de azt nem lehetett látni, hogy hova vezet... Hihetetlen volt, mi mindennel volt telezsúfolva személyautók, teherautók, harckocsik, páncélozott kocsik, járművek, mozgókórházak szörnyű sokaságával, és ezeket nem egyszerűen közel nyomták egymáshoz, hanem felfordulva, valamilyen végén állva, vagy éppen fejjel lefelé szabályosan egymásra pakolták, összepréselték, miközben a környező fákat teljesen összetörték. Ebben a fém, fa és egyfajta felismerhetetlen anyagtömegben borzalmas, megkínzott, péppé zúzott embert testek voltak; és ez így folytatódott végig a mellékúton, a végtelenségig. A környező erdőben - tetemek, tetemek, tetemek feküdtek, és hirtelen észrevetten, hogy vannak köztük még élők is. Sebesült emberek feküdtek nagykabátokon és takarókon, vagy a fáknak támaszkodva ültek, néhányan már bekötözve, de olyan is akadt, akit meg nem láttak el. Annyira sokan voltak, hogy egyelőre szemmel láthatólag senki nem tudott velük mit kezdeni.”

Még olyan is akadt, aki a roncsokkal félig lezárt, benzinnel, vérrel és olajjal borított autópálya szélén feküdt. A vele utazó egyik tiszt elmagyarázta, ezzel a csoporttal „több nehéztüzérségi ezred és katyusák tüze számolt le”.

A szovjet politikai osztályok mindvégig keményen dolgoztak, hogy a túlélőket rábírják a megadása. Negyedmillió szórólapot dobtak le az erdő fölött. Hangszórók döngték az „antifasiszta” német foglyok által előre felvett üzeneteket. Mindemellett még a szovjet katonák is kiáltoztak a fák között: „Vojna kaputt. Domoj. Vojna kaputt!” - „A háborúnak vége. Ideje hazamenni. A háborúnak vége!” Időközben az 1. Ukrán front politikai osztálya a következő üzenettel tovább szilárdította emberei elszántságát: „Az elpusztított német hordák maradványai az erdőben barangolnak, mint a vadállatok, és megpróbálnak majd bármi áron eljutni Berlinbe.

De nem fognak átjutni.” Többségüknek valóban nem sikerült. Csaknem 30.000 férfit temettek el Halbe temetőjében, és minden évben újabb, az erdőben felfedezett testekről szólnak a feljegyzések. 1999 júniusában a kilencedik hadsereg Enigma rejtjelező gépét is megtalálták az autópálya mellett, egy nem túl mély közeli sírban.

Senki nem tudja biztosan, hány menekült halt meg a katonákkal, de a számuk akár a 10.000-et is elérhette. Legalább 20.000 katona életét vesztette a Vörös Hadseregből is. Legtöbbjüket a Baruthot Zossennel összekötő út menti temetőben temették el, de léteznek feljegyzések az erdő mélyén talált testekről is.

A történet legelképesztőbb része nem is az elesettek vagy megadásra kényszerültek száma, hanem a 25.000 katona és többezernyi civil, akiknek sikerült keresztüljutnia a szovjet csapatok vonalain, és Beelitz közelében elérni Wenck hadseregét. (Konyev tábornagy nem volt hajlandó elfogadni, hogy „több mint három-négyezer” nyert egérutat erői elől.) Az erdő, és túlpartján az ott állomásozó amerikaiakkal biztonságot nyújtó Elba között a háború végső napjaiban a remény és csüggedés gyakran váltotta egymást.

*

A Halbe körüli fő csata idején a Visztula hadseregcsoport parancsnoksága azt gondolta, bizonyára minden összeköttetés megszakadt Busse tábornokkal. Egy tisztet küldtek egy Fieseler Storch könnyű repülőgéppel, hogy kapcsolatba lépjen a tábornokkal, de a kísérlet teljes kudarcba fulladt. A kilencedik hadsereg magára maradt, ami csak tovább gyorsította a Visztula hadseregcsoportnak mint összetartó egységnek a széthullását.

Hasso von Manteuffel tábornok harmadik páncéloshadserege már akkor vesztésre állt, amikor Rokosszovszkij 2. Belorusz frontja áttört az Odera alsó részén. Heinrici tábornok engedélyezte Manteuffelnek, hogy nyugat felé visszavonuljon Mecklenburgba, de szándékosan nem értesítette Keitel tábornagyot, vagy Krebs tábornokot a Führer bunkerében, mert ez félreérthetetlen ellenszegülés volt Hitler utasításának.

Rokosszovszkij előrenyomulása nyugat felé Berlin és a Balti-tenger között arra kényszerítette Henricit és törzsét, hogy elhagyják a Prenzlau közelében, Hasslebenben felállított főhadiszállásukat. Visszavonulásuk során Himmler hohenlycheni menedékhelye mellett haladtak el. Ott találkoztak egy tizennégy év átlagéletkorú Hitlerjugend-zászlóaljjal. A fegyvereik és csomagjaik súlya alatt tántorgó fiúk próbáltak bátran szembeszállni velük. Egy törzstiszt beszélt a parancsnokukkal, és azt mondta, „bűn lenne ezeket a gyerekeket a harcedzett ellenség ellen küldeni”, de ez nem használt. A Harmadik Birodalom még haláltusájában is megmutatta a józan ész és az emberiesség ellen irányuló féktelen haragját.

Heinrici, aki engedélyezte Manteuffelnek a visszavonulást, tudta, hogy nem kell hozzá sok idő, és hallani fog „a német hadsereg két fő sírásójáról”. Keitel tábornagy, amint felfedezte, mi történt, április 29-én telefonált Heinricinek, és „engedetlenséggel és katonához méltatlan gyávasággal” vádolta öt. Közölte vele, hogy azonnali hatállyal megfosztják a parancsnokságtól. Keitel Von Manteuffelt akarta kinevezni Heinrici utódjának, de ő ezt visszautasította. Nem sokkal később Jodl tábornok telefonált. A legkimértebb modorban ő is gyávasággal és gyengeséggel vádolta Heinricit, valamint azzal, hogy alkalmatlan a parancsnokságra. Heinricit utasították, hogy az OKW új parancsnokságán jelentést tegyen. Segítői féltek, hogy kivégzik, vagy Rommelhez hasonlóan őt is öngyilkosságra kényszerítik, ezért könyörögtek neki, hogy várjon még, és ne induljon útnak. Heinrici megfogadta a tanácsukat, és a háború vége megmentette őt.