Tizedik fejezet
A kamarilla és a vezérkar

Miközben a szovjet támadás Pomerániában a végső szakaszához érkezett, Von Tippelskirch tábornok a Mellensee-nél külföldi katonai attasék számára rendezett fogadást. A vendégek elsősorban azért jöttek, mert arra számítottak, hogy itt az események alakulásáról az amúgy senki által el nem hitt hivatalos állásponton túlmenően is kapnak majd valamilyen információt. A fővárosban többféle pletyka keringett. Egyesek meggyőződéssel állították, hogy Hitler rákos, hamarosan meghal és a háború rövidesen véget ér. Mások azt suttogták, hogy a német kommunisták egyre aktívabbak, ahogy a Vörös Hadsereg csapatai közelednek. Hallani lehetett arról is, hogy a Volkssturmon belül lázadás tört ki.

A fogadáson aznap este jelenlévő német tisztek elsősorban a pomerániai katasztrófa részleteit tárgyalták. Úgy vélték, a vereség oka elsősorban a szűkös utánpótlás volt. A svéd katonai attasé, Juhlin-Dannfel őrnagy visszaemlékezései szerint a német tisztek a beszélgetés végén arról beszéltek, hogy milyen jó lenne, ha komoly tárgyalások kezdődnének a britekkel.

- A britek részben felelősek azért, ami Európában történt - közölték a svéd diplomatával. - Az ő kötelességük, hogy megmentsék a német kultúrát a vörös özönvíztől.

A német tisztek még ekkor is úgy gondolták, ha a britek 1941-ben nem tartanak ki olyan sokáig és így a Wehrmacht egészét bevethették volna 1941-ben a Szovjetunió ellen, akkor a háború végkimenetele teljesen más lett volna. „A jelenlévők közül néhányan”, összegzett Juhlin-Dannfel, „elérzékenyültek és az este a továbbiakban szomorú hangulatban telt.”

A tévhit, amiben a német tiszti réteg élt, más természetű volt ugyan, mint a Hitler és köre által vallott téveszmék, gyökerei azonban legalább olyan mélyre nyúltak. Amit egyedül fájlaltak a Szovjetunió elleni támadással kapcsolatban, az annak sikertelensége volt. Az SS-Einsatzgruppék és más félkatonai szervezetek tevékenysége - tegyük hozzá, a német hadsereg legnagyobb szégyenére - csupán a tisztek egy elenyésző kisebbségét háborította fel. Az utolsó kilenc hónapban a hadseregen belül - egyrészt a júliusi puccsisták elleni kemény fellépés, másrészt azonban Hitlernek a hadsereggel mint egésszel szembeni hálátlansága miatt - náciellenes hangulat alakult ki. A vezérkar iránti, alig leplezett gyűlölete, valamint próbálkozásai, hogy végzetes közbeavatkozásainak felelősségét a főtisztekre hárítsa, ugyancsak nem növelték a Führer Wehrmachton belüli népszerűségét. A tény pedig, hogy a Waffen-SS kivételezett helyzetének köszönhetően jobb fegyvereket, több embert és támogatást kapott, a náci testőralakulattal szembeni ellenérzéseket növelte.

Egy magas rangú Kriegsmarine-tiszt egy nemrégiben lezajlott megbeszélésről mesélt Juhlin-Dannfelnek. Ezen a főtisztek egy kétségbeesett utolsó támadás esélyeiről beszélgettek, melyet a keleti fronton indítanának, hogy visszaszorítsák a Vörös Hadsereget az 1939-es határok mögé.

- Ha a próbálkozás sikerrel jár - mondta a tiszt -, reális esélyünk lesz a tárgyalások megkezdésére. Ennek érdekéhen Hitlert el kell mozdítani. Himmler venné át a hatalmat és garantálná a rendet.

Az elképzelés nem csupán az elképesztő fantáziátlanságra világít rá. Jól látszik belőle az is, hogy a Berlinben dolgozó tiszteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik a fronton. A Visztula-Odera hadművelet után a német hadsereg gyakorlatilag romokban hevert, így annak esélye sem lehetett rá, hogy egy időben hosszan elnyúló offenzívát indítson. Az egyetlen még megválaszolatlan kérdés az volt, hogy a Vörös Hadsereg hány nap alatt ér Berlin alá az oderai frontszakaszról, mely - mint arról a német tisztek rémülten értesültek - elképzelhető, hogy Lengyelország jövőbeli határvonala lesz.

*

Az események, melyek miatt Hitler és Guderian között újabb konfliktus pattant ki, az Odera mentén, a két fő szovjet hídfőállás között fekvő Küstrin zord erődjéhez kapcsolódtak. Küstrint Berlin kapujának tekintették. A település az Odera és a Warta folyók torkolatánál épült, mintegy nyolcvan kilométerre Berlintől keletre, a német fővárosból Königsbergbe vezető 1. számú birodalmi főút mentén.

Küstrin mindkét fél hadműveleteinek fókuszpontjában állt. Zsukov egyesíteni akarta a két hídfőállást - az északit Berzarin 5. csapásmérő hadserege, míg a délit Csujkov 8. gárdahadserege tartotta -, hogy kellő területe legyen felvonulni a Berlin elleni offenzívához. Hitler eközben öt hadosztállyal ellentámadást kívánt indítani Frankfurt an der Oderből, hogy déli irányból bekeríthesse Csujkov hadseregét.

Guderian megpróbálta megállítani Hitlert, hiszen tudta, hogy sem megfelelő légi, sem elegendő tüzérségi támogatás, sem pedig megfelelő számú harckocsi sem áll rendelkezésre egy ilyen vállalkozáshoz. Az összeomlás március 22-én - tehát éppen akkor, amikor Himmler kiselőadást tartott Heinricinek a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán - az offenzívához a csapatok átcsoportosításakor következett be. A 25. páncélgránátos hadosztály úgy kezdte meg a Küstrinből való kivonulást, hogy a helyére érkező egységek még nem álltak készen. Berzarin 5. csapásmérő hadserege, valamint a Csujkov vezette 8. gárdahadsereg gyorsan akcióba lépett. Küst-rint elvágták a külvilágtól.

Guderian azonban még mindig reménykedett abban, hogy a béketárgyalások megmentik a Wehrmachtot a teljes pusztulástól. Március 21-én, egy nappal azelőtt, hogy a küstrini hídfő elesett, odament Himmlerhez a Birodalmi Kancellária kertjében, ahol az „éppen a romok között sétálgatott Hitlerrel”. Hitler magára hagyta a két férfit. Guderian nyíltan kijelentette, hogy a háborút immár lehetetlen megnyerni.

- Most az egyetlen kérdés az, hogyan tudunk ennek az értelmetlen mészárlásnak a lehető leggyorsabban véget vetni. Ribbentroppon kívül ön az egyetlen ember, akinek még vannak kapcsolatai semleges országokkal. A külügyminiszter nem hajlandó Hitlernek felvetni a béketárgyalások megkezdésének gondolatát, így önt kell megkérnem, hogy használja ki kapcsolatrendszerét és javasoljuk együtt Hitlernek a fegyverszünet megkötését.

- Kedves vezérezredesem - válaszolt Himmler. - Ez még mindig kissé korai lenne.

Guderian nem engedett, ám Himmler vagy szintén félt Hitlertől - ahogyan Guderian gondolta -, vagy ügyesen játszott a lapokkal. Egyik bizalmasa az SS-ben, bizonyos Von Alvensleben Gruppenführer Eismann ezredesnél puhatolózott, bizalmasan közölve a hadműveleti tiszttel, hogy Himmler a Svéd Vöröskeresztnél dolgozó Folke Bernadotte grófon keresztül fel akarja venni a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Eismann válaszában jelezte, hogy szerinte először is túl késő, hogy bármelyik nyugati vezetővel is feltételekről tárgyaljanak, másrészt pedig Himmler „Németországban a legalkalmatlanabb ember egy ilyen tárgyalás lebonyolítására”.

Március 31-én este, nem sokkal Guderian és Himmler beszélgetését követően Hitler közölte a vezérkari főnökkel, hogy jobb lenne, ha betegeskedő szíve miatt egy kis időre betegszabadságra menne. Guderian azt felelte, hogy nem hagyhatja el posztját, mivel Wenck tábornok még gyógyulófélben van autóbalesetben szerzett sérüléseiből, és Krebs tábornok is súlyosan megsebesült, amikor hat nappal korábban Zossent bombatámadás érte. Guderian úgy emlékezett, hogy miközben a beszélgetés folyt, belépett egy szárnysegéd és közölte Hitlerrel, hogy Speer szeretne vele találkozni. (Minden bizonnyal összekeverte az időpontot vagy az alkalmat, mivel Speer ekkor nem tartózkodott Berlinben.) Hitler nevetni kezdett és elutasította a kérést.

- Akármikor, ha valaki egyedül akar velem találkozni - panaszkodott Hitler Guderiannak -, biztosan valami rossz hírt szeretne közölni. Unom már ezeket a vészmadarakat. Az emlékeztetője általában ezekkel a szavakkal kezdődik, „A háborút elvesztettük!” És most is ezt akarja mondani. Az emlékeztetőit egyszerűen csak olvasatlanul elzárom a széfbe.

Szárnysegéde, Nicolaus von Below szerint azonban ez nem volt igaz. Hitler elolvasta ezeket a dokumentumokat. Ám amint a remageni híd esete is mutatta, Hitlernek csupán egyféle válaszreakciója volt a katasztrófára. A felelősség másokra hárítása. Azon a napon, március 8-án Jodl személyesen jött el Hitlerhez, hogy közölje, nem sikerült felrobbantani a hidat. „Hitler csendben volt”, mesélte az egyik jelenlévő törzstiszt, „ám másnap szinte dühöngött.” Elrendelte öt tiszt azonnali kivégzését, ami az egész Wehrmachtot felháborította.

Hamarosan a Waffen-SS is megtapasztalhatta, hogy a Führer haragja mindenkit elér. Hitler Bormanntól vagy Fegeleintől - de legalábbis Himmler e két rosszakarója közül valamelyiktől - értesült, hogy a Waffen-SS hadosztályok Magyarországon a parancs ellenére visszavonultak. Megalázó büntetésként Hitler elhatározta, hogy mindegyikőjüket, köztük személyes testőrsége, a Leibstandarte Adolf Hitler tagjait is, megfosztja a jutalmul kapott mandzsettaszalagtól. Himmlernek személyesen kellett rendeletet kihirdetnie.

- Ez a magyarországi útja - jegyezte meg Guderian kevés együttérzéssel - nem tette őt népszerűvé a Waffen-SS-ben.

*

A Frankfurt an der Odertől kiinduló támadása, melyről végül Hitler nem volt hajlandó lemondani, március 27-én indult meg. Busse tábornok, a kilencedik hadsereg parancsnoka kelletlenül ugyan, de elvállalta a karmester szerepét. A hadművelet, noha először még sikerült meglepni a 8. gárdahadsereget, végül mégis komoly veszteségekkel járó kudarc lett. A német páncélosokat és a gyalogsági alakulatokat a nyílt területen gyakorlatilag lemészárolta a szovjet légierő és a tüzérség.

Másnap, a Zossenből a Berlint helyzetértékelő megbeszélésre vezető kilencvenperces úton Guderian közölte szárnysegédével, Freytag von Loringhoven őrnaggyal szándékát.

- Ma tényleg megmondom neki - jelentette ki a hatalmas Mercedes hátsó ülésén.

A Birodalmi Kancellárián már azt megelőzően is feszült volt a légkör, hogy Burgdorf tábornok a megszokott módon bejelentette volna Hitler érkezését:

- Meine Herren, der Führer Kommt!

Ez volt a jel, hogy mindenki álljon vigyázzba és a jellegzetes náci karlendítéssel köszöntse a Führert. Keitel és Jodl mellett jelen volt Busse tábornok is, akit Guderiannal együtt rendelt oda Hitler, hogy a küstrini kudarcról beszámoljanak.

Míg Jodl a szokásos „jéghideg, érzelemmentes” hangon beszélt, Guderian a szokottnál is hevesebb volt. Hitler kedélyállapota nyilvánvalóan nem javult azt követően, hogy közölték vele, Patton harckocsijai már Frankfurt am Main körzetében járnak. Busse tábornokot felkérték, hogy tegyen jelentést. Miközben beszélt, Hitler egyre türelmetlenebbé vált. Egyszer csak megkérdezte, hogy miért vallott kudarcot a támadás. Mielőtt azonban Busse, vagy bárki más válaszolhatott volna, a Führer újabb szóáradatba kezdett a vezérkar és a tiszti állomány hozzá nem értéséről. Jelen esetben Busse lett felelősségre vonva, amiért nem vetette be a tüzérséget.

Guderian ekkor közbevágott és közölte Hitlerrel, hogy Busse tüzérsége minden rendelkezésére álló lövedéket elhasznált.

- Akkor önnek kellett volna intézkedni, hogy kapjon még többet! - üvöltötte Hitler.

Freytag von Loringhoven figyelte amint Guderian arca elvörösödik a dühtől.

- A vezérkari főnök témát váltva arról kezdett beszélni, hogy Hitler megtiltotta a kurföldi hadosztályok visszavonását Berlin védelmére. A vita kezdett eldurvulni. „Hitler egyre sápadtabb lett”, állapította meg Freytag von Loringhoven, „miközben Guderian arca egyre inkább elvörösödött”.

A vita tanúi megrémültek. Freytag von Loringhoven kiosont a tárgyalóból és gyorsan felhívta a Zossenben tartózkodó Krebs tábornokot. Elmondta, hogy mi történt és javasolta, hogy valamilyen ürüggyel szakítsák meg a megbeszélést. Krebs egyetértett és Freytag von Loringhoven már azzal tért vissza a tárgyalóba, hogy Krebs sürgősen beszélni akar Guderiannal. Krebs mintegy tíz percig tartotta szóval a vezérkari főnököt, s ezalatt Guderiannak sikerült lehiggadnia. Amikor visszament Hitlerhez, éppen Jodl tett jelentést a nyugati fronton történtekről. Hitler ragaszkodott hozzá, hogy Keitel tábornagy és Guderian tábornok kivételével mindenki hagyja el a helyiséget. Miután mindenki kiment, a Führer közölte Guderiannal, hogy el kell hagynia Berlint, hogy rendbe jöjjön az egészsége.

- Hat héten belül a helyzet rendkívül kritikussá válik. Akkor lesz magára sürgősen szükségem.

Keitel megkérdezte, hogy hol akarja magát kipihenni. Guderian gyanakvóan azt felelte, hogy még nem döntötte el.

A vezérkari tiszteket Zossenben és a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán megdöbbentették a nap fejleményéi. Értesülvén, hogy Hitler elbocsátotta Guderiant, rendkívül gyászos lett a hangulat. Már egyébként is szenvedtek a De Maizičre ezredes által csak a „feszültség és rémület keverékeként” leírt furcsa hangulattól és attól, hogy „próbálja az ember a kötelességét teljesíteni, ám ezzel párhuzamosan látni lehet, hogy a munkádnak semmi értelme”. Hitler minden hadászati logikát nélkülöző döntései kétségbeesésbe hajszolták a tiszteket. A diktátor személyes vonzerejének, jöttek rá végül, energikussága és a jó, valamint a rossz jelentésének teljes semmibevevése volt az alapja. Súlyos személyiségzavara, noha ezt nem lehetett egyértelműen elmebetegségként definiálni, minden bizonnyal közrejátszott zavart lelkiállapota kialakulásához. Hitler oly mértékben azonosította magát a német néppel, hogy azt gondolta, ha valaki neki mond ellent, az a német nép egészének mond ellent és ha ő meghal, akkor a német nép sem élhet tovább nélküle.

*

Az új vezérkari főnök Krebs tábornok, Guderian helyettese lett. „Ez az alacsony, szemüveges, kissé dongalábú ember”, írta az egyik törzstiszt, „állandóan mosolygott.” Metsző, gyakran gúnyos humorával mindig volt az adott pillanathoz megfelelő anekdotája, vicce. Krebs, vezérkari tisztként a tipikus parancsnokhelyettest testesítette meg, és Hitlernek most pont erre volt szüksége. Krebs 1941-ben, a németek Szovjetunió elleni támadása előtt katonai attasé volt Moszkvában. Sőt, a többi Wehrmacht-tiszthez képest még az a megtiszteltetés is érte, hogy egyszer Sztálin hátba veregette.

- Bármi történjen is, barátok kell, hogy maradjunk - mondta neki a szovjet vezető, amikor 1941 elején a japán külügyminisztert búcsúztatták együtt egy moszkvai vasútállomáson.

- Meggyőződésem, hogy így lesz - válaszolta megdöbbenéséből ocsúdva Krebs.

A fronton edzett parancsnokok nem igazán tisztelték Krebs opportunizmusát. Úgy emlegették az új vezérkari főnököt, mint „az embert, aki a fehérből is képes feketét csinálni”.

Miután Guderian elhagyta posztját, Freytag von Loringhoven kérte, hogy irányítsák át frontszolgálatra. Krebs azonban ragaszkodott hozzá, hogy az őrnagy vele maradjon.

- A háborúnak mindenféleképpen vége - mondta. - azt akarom, hogy segítségemre legyen ebben a végső fázisban.

Freytag von Loringhoven kötelességének érezte, hogy elfogadja a felkérést. Úgy vélte, hogy Krebs „nem náci” és csak azért nem volt hajlandó csatlakozni a júliusi puccshoz, mert meg volt győződve róla, hogy az összeesküvés kudarcot fog vallani. Mások azonban még emlékeztek arra, ahogyan Burgdorf tábornok, egy régi tiszti akadémiai osztálytárs rávette Krebset, hogy csatlakozzon Bormann és Fegelein köré szerveződő katonai csoporthoz. Felteltetően Bormann úgy gondolta, hogy a lojális Krebs majd garancia lesz a hadsereg engedelmességére. A bikanyakú Bormann, úgy tűnt, csak a pillanatra készült és a megfelelő embereket próbálta maga köre állítani arra az esetre, ha ura helyébe léphet. Legfontosabb szövetségese természetesen Fegelein volt, akivel rendszeresen együtt szaunázott, hogy ott jövőbeli Reichsführer-SS-ként minden bizonnyal majdan véghezvitt női hódításaikról hencegjenek egymásnak.

A Zossenben és a Visztula hadseregcsoportnál szolgálatot teljesítő törzstisztek rémülten figyelték a birodalmi udvar történéseit. Próbálták nyomon követni azt is, hogy Hitler milyen módon viszonyul környezete egyes tagjaihoz, hátha ebből a hatalmi harc aktuális állására következtethetnek. Hitler a hitelét vesztett Göringet „Herr Reichsmarschall”-nak szólította, alátámasztandó annak megmaradt kevés tekintélyét. Noha Himmlerrel továbbra is tegeződött a Reichsführer-SS a júliusi puccs kudarca után fokozatosan minden hatalmát elveszítette. Az összeesküvést közvetlenül követő időszakban ugyanis, mint a Waffen-SS és Gestapo főnöke, még ő volt a hadsereg hatalmát ellensúlyozni képes egyetlen tényező.

Goebbels, noha a propaganda terén megnyilvánuló zsenialitásával elévülhetetlen szolgálatot tett a náci ügynek, továbbra sem került vissza abba a szűk hatalmi elitbe, ahova az egyik cseh színésznővel folytatott szerelmi kalandját megelőzően tartozott. Hitler. felháborodva azon, hogy egy vezető náci tisztségviselő a válás gondolatával kacérkodik, Magda Goebbels pártjára állt. A propagandaminiszter kénytelen volt a rendszer által támogatott családi értékek mellett letenni a voksot.

Dönitz admirális pozíciója stabilnak volt mondható, hiszen a náci rezsim egyik leghűbb támogatója volt és mert Hitler az új fejlesztésű tengeralattjárókat a jövő legígéretesebb csodafegyverének tekintette. Haditengerészeti körökben Dönitzet - az egyik propagandafilmből jól ismert elkötelezett Hitlerjugend-tag után - csak „Hitlerjunge Quex”-ként emlegették, mivel ahogy mondták, ő „Führere mikrofonja”. Mind közül azonban Bormann volt a legjobb helyzetben a kamarillán belül. Hitler nélkülözhetetlen asszisztensét és főhivatalnokát egyszerűen csak „kedves Martinnak” szólította.

A hadsereg tisztjei aggódva figyelték az önjelölt utódok halálos küzdelmét is. Himmler és Bormann tegezték ugyan egymást, ám kölcsönös bizalomról közöttük nem lehetett beszélni. A tisztek ugyanígy nyomon követték a mocskos kezével mindenbe belenyúló” Fegelein tevékenységét, aki miután elnyerte Himmler bizalmát, mindent elkövetett, hogy aláássa a Reichsführer-SS pozícióját. Himmler, úgy tűnt, semmit sem tud az árulásról. Beosztottainak - mint a Führer valószínűsíthető sógora - nagylelkűen engedélyezte, hogy tegezzék.

*

Eva Braun ekkorra már visszatért Berlinbe, hogy az utolsó pillanatban imádott Führerje mellett maradjon. Az elterjedt nézetet, mely szerint visszatérése Bajorországból később, és teljes mértékben váratlanul történt, cáfolja Bormann március 7-i, szerdai naplóbejegyzése. „Este Eva Braun vonattal elindult Berlinbe.” Ha Bormann előre tudta, hogy hova megy a nő, akkor - feltehetően Hitler is értesült erről.

Március 13-án, aznap, amikor egy bombatámadásban 2.500 berlini vesztette életét. és további százhúszezren elvesztették az otthonunkat, Bormann „biztonsági okokból” elrendelte, hogy a foglyokat a fronthoz közel fekvő területekről szállítsák át a birodalom belsejébe. Nem egyértelmű, hogy ezen utasítás kapcsán gyorsította-e fel az SS az ellenséges csapatok közelsége miatt a koncentrációs táborok kiürítését. A beteg foglyok meggyilkolása és a koncentrációs táborok borzalmait túlélő szerencsétlenek halálmenete a Harmadik Birodalom bukásának talán leghátborzongatóbb fejleménye volt. Az SS vagy a Gestapo rendszerint felakasztotta vagy agyonlőtte azokat, akik túl gyengék voltak ahhoz, hogy útra keljenek, vagy politikailag veszélyesnek ítéltettek. Néhány esetben még a helyi Volkssturmot is bevonták a kivégzésekbe. A „veszélyesnek” tekintett személyek körében a legnagyobb csoportot a külföldi rádióadások hallgatása miatt elítélt férfiak és nők alkották. A Gestapo és az SS kegyetlenül leszámolt a fosztogatókkal is, különösen ha azok külföldiek voltak. A német állampolgárok életét rendszerint megkímélték. Az őrjöngő leszámolások és kegyetlenkedések időszakában az olasz kényszermunkások minden más nemzet tagjainál többet voltak kénytelenek elszenvedni. Feltehetően az ellenség oldalára állt egykori szövetségessel szembeni náci bosszúvágy miatt kellett oly sokat eltűrniük.

Nem sokkal a folyok evakuálását elrendelő parancs megjelenését követően, március 15-én Bormann Salzburgba repült. Az elkövetkező három napban a térség bányáit látogatta végi. Minden bizonnyal a nácik fosztogatásokból származó értéktárgyai és Hitler személyes ingóságai számára keresett rejtekhelyet. Berlinbe március 19-én tért vissza. Aznap, nem sokkal késeibb Hitler kibocsátotta a „Néró”-, vagy más néven „felperzselt föld”-rendeletet, melynek értelmében a visszavonulás során mindent, amit az ellenség esetleg felhasználhat, el kellett pusztítani. Mindenesetre furcsa egybeesés, hogy a rendeletet éppen Bormann-nak a náci kincsek elrejtését célzó útját követően adták ki.

Hitlert a „felperzselt föld”-rendelet kiadására Speer legutolsó emlékeztetője késztette végül. Amikor a kora rezeli órákban Speer arról próbálta meggyőzni a Führert, hogy a hidak felrobbantása nem feltétlenül szükséges, mivel így az emberek utolsó menekülési esélyét is felszámolnák, Hitler válasza jól tükrözte a német nép iránt érzett megvetését.

- Ezúttal írásban kap majd választ az emlékeztetőjére - mondta Speernek. - Ha a háború elveszett, akkor a népnek is vesznie kell, így nem kell a túléléshez kapcsolódó szükségleteik miatt aggódni. Éppen ellenkezőleg, legjobb, ha ezek a dolgok is elpusztulnak. A nemzet gyengének bizonyult, a jövő legyen hát a kelet erős nemzeteié. Bármi maradjon is fenn e harcot követően, az csupán felesleges dolog, hiszen minden jó és fontos halott lesz.

Speer, aki ezt követően egyenesen Model tábornagy főhadiszállására utazott, hogy meggyőzze, szükségtelen megsemmisíteni a vasúthálózatot, március 20-án reggel kapta meg Hitler írásos válaszát. Ennek értelmében „a birodalom területén minden katonai, szállítmányozási, kommunikációs és utánpótlási célokat szolgáló létesítményt, készletet” meg kellett semmisíteni. Speer birodalmi minisztert e területtel kapcsolatos kötelezettségei alól felmentették, a gyárak és üzemek megóvására vonatkozó utasításait pedig azonnali érvénnyel hatályon kívül helyezték. Speer korábban okosan arra hivatkozott, hogy az épen maradt gyárakat egy ellentámadás során vissza lehet szerezni, ám ezúttal Hitler lesöpörte érveit az asztalról. Az egyik legmegdöbbentőbb vonása e stratégiaváltásnak az, hogy Speer csak ekkor, pártfogója válaszát kézhez kapva döbben rá, hogy Hitler valójában „bűnöző”.

Speer, aki Model főhadiszállásáról indulva végigutazott a frontszakasz mentén, március 26-án tért vissza Berlinbe. Azonnal behívatták a Birodalmi Kancelláriára.

- Jelentéseket kapok, melyek szerint ön már nem úgy vélekedik a dolgokról ahogyan én - mondta Hitler egykori pártfogoltjának. - Nyilvánvaló, hogy ön már nem hisz abban, hogy a háború megnyerhető.

El akarta bocsátani Speert, aki inkább a visszavonulást preferálta volna. Hitler nem engedett.

Speer, noha hivatalosan elbocsátották, továbbra is sikeresen akadályozta a Hitler utasításait végrehajtani szándékozó Gauleiterek munkáját, hiszen „a robbanóanyag-készletek felett továbbra is ő gyakorolt ellenőrzést. Március 27-én azonban Hitler újabb rendeletet adott ki, melyben „a teljes vasúthálózat és egyéb közlekedési útvonalak, minden kommunikációs rendszer, így a telefon, távíró és rádióadó-hálózat totális megsemmisítésére” adott parancsot. A március 29-én Berlinbe visszatérő Speer több vele rokonszenvező tábornokkal, így a nemrég félreállított Guderiannal is felvette a kapcsolatot, hátha azok támogatják tervét, továbbra is akadályozzák Hitler rombolási mániáját. Guderian „gyászos kacajjal” figyelmeztette hogy „ne veszítse el a fejét”.

Aznap este Hitler figyelmeztette Speert, amit művel, az lázítás. Ismét megkérdezte Speert, hogy hisz-e még a végső győzelemben. Az azt felelte, hogy nem. Hitler azt mondta, hogy „lehetetlen feladni a végső győzelem reményét”. Kérte Speert, hogy „tanúsítson bűnbánatot és bízzon a jövőben”. Speer huszonnégy órát kapott, hogy bebizonyítsa ismét képes hinni a győzelemben. Hitler, aki attól tartott, hogy egyik hozzáértő miniszterét veszítheti el, nem várta meg a határidő leteltét. Felhívta Speert a fegyverkezési minisztériumban lévő hivatalában, és a Kancelláriára rendelte. A férfi visszatért a bunkerbe.

- Nos? - kérdezte Hitler.

- Führerem, feltétel nélkül követem önt - válaszolta a hirtelen a hazugságot járhatóbb útnak találó Speer. Hitler elérzékenyült. Szeme megtelt könnyel és megszorította Speer kezét.

- Ám nagy segítség lenne - folytatta Speer -, ha azonnal megerősítené végrehajtói hatáskörömet az ön március 19-i rendeletére vonatkozóan.

Hitler azonnal beleegyezett és kérte Speert, hogy írjon egy meghatalmazást, amit azután majd ő szignál. A dokumentumban Speer minden, az infrastruktúra megsemmisítésére vonatkozó döntési hatáskört a fegyverkezési és hadiipari miniszterre, azaz saját magára ruházott. Hitler minden bizonnyal sejtette, hogy kelepcébe csalták, ám mégis leghőbb vágya volt, hogy kedvenc minisztere ismét mellé álljon.

Bormann időközben a Gauleitereken keresztül több rendeletet is kibocsátott. Tudomására jutott például, hogy az orvosok terhesség-megszakításokat hajtottak végre a keleti tartományokból elmenekült, ott megerőszakolt nőkön. Március 28-án úgy határozott, hogy törvényi szabályozást vezet be ezzel kapcsolatban és „Szigorúan bizalmas!” minősítéssel rendeletet adott ki. Ennek értelmében minden, abortuszra jelentkező nő előzőleg köteles volt a bűnügyi rendőrségen kihallgatásra jelentkezni, hogy kiderüljön, valóban a Vörös Hadsereg katonái erőszakolták-e meg.

*

Speer, miközben megkísérelte megakadályozni a szükségtelen rombolást, gyakran ellátogatott a Visztula hadseregcsoport hasslebeni főhadiszállására. Úgy találta, Heinrici tábornok teljes mértékben egyetért elképzeléseivel. Amikor a háborús vereséget követően az amerikaiak kihallgatták, Speer azt állította, hogy Kinzel tábornokkal, Heinrici törzsfőnökével beszélgetve ő vetette fel a Visztula Hadseregcsoport visszavonását a Berlintől nyugatra fekvő területekre, hogy így próbálják megmenteni a várost a további pusztításoktól.

Heinrici lett felelős Berlin védelméért, így ő és Speer most már együtt dolgozhattak a hidak megmentésén. Ez nyár csak azért is fontos volt, mert a felépítmény szerves részét képezték a főnyomócsövek és a szennyvízvezetékek is. Az ötvennyolc éves Heinrici egyik csodálója szerint „szemünkben a porosz tiszt tökéletes mintapéldánya volt”. Nemrég kapta meg a kardokkal és tölgyfalombbal ékesített Lovagkeresztet. Az „őszülő halántékú katona” kifejezetten rosszul öltözködött, hiszen szívesebben hordott a harctéren rendszeresített birkabőr dzsekit és az első világháborús bőr lábszárvédőt, mint az elegáns tábornoki egyenruhát. Szárnysegéde kétségbeesetten próbálta rávenni, hogy legalább egy új zubbonyt rendeljen.

Helmuth Reymann tábornok, a Berlin védelmi parancsnokának kinevezett, nem különösebben eszes főtiszt a város összes hídját le akarta romboltatni. Speer Heinrici segítségével ismét kijátszotta a „kishitűség kártyáját” és megkérdezte Reymannt, vajon hisz-e a végső diadalban. Reymann természetesen nem mondhatott nemet. Speer ezután meggyőzte a tábornokot, hogy fogadja el a Heinrici által javasolt kompromisszumos megoldást, és csupán a Vörös Hadsereg előrenyomulásának útvonalán fekvő legtávolabbi hidakat rombolja le, a város központjában fekvőket pedig hagyja meg. A Reymann-nal folytatott megbeszélést követően Heinrici közölte Speerrel, hogy nem szándékozik hosszas harcokba bocsátkozni a Berlinért folytatott ütközetben. Elmondta azt is, hogy reméli, a Vörös Hadsereg gyorsan megérkezik és meg tudja lepni Hitlert, valamint a náci vezetést.

*

A Hasslebenben szolgálatot teljesítő törzskart folyamatosan háborgatták a nem túl szívesen látott vendégek. Greiser Gauleiter, aki korábban azzal az ürüggyel, hogy Berlinben van sürgős elintéznivalója, Poznań ellenség által ostromlott városát hagyta magára, most a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán jelent meg és egykedvűen lebzselt a dolgukat végző tisztek körében. Azt mondta, hogy szárnysegédként szeretné segíteni a törzskar munkáját. A parancsnokságon felbukkant Hildebrandt Gauleiter Mecklenburgból, valamint Brandenburgból Stürz Gauleiter is, és jelentést kértek a helyzetről. Valójában azonban egyetlen kérdést akartak csupán feltenni: „Wann kommt der Russe?”, vagyis hogy mikor érnek ide az oroszok, de nem merték, mivel az azt jelentette volna, hogy nem hisznek a győzelemben.

Göring Karinhallban álló hivalkodó kastélyából ugyancsak gyakran ellátogatott a Visztula hadseregcsoport főhadiszállására. A Reichsmarschall nagyra tartotta a Sonderstaffelt - a nagyszerű vadászpilóta, Baumbach alezredes által irányított speciális tervezési csoportot, melynek feladata az Odera hídjainak és átkelőhelyeinek mint potenciális célpontoknak a kijelölése volt. A csoport által megadott koordinátákra azután a Luftwaffe a legújabb fejlesztésű rádióirányítású bombákat dobta le. A Kriegsmarine ugyancsak létrehozott egy különleges hajóegységet, a Sprengbootét, mely- az Erzsébet királynő korabeli gyújtóhajók modern változataiból állt. A levegőből és a vízről indított támadások azonban nem okoztak komoly károkat. A szovjet műszakiak hatalmas áldozatok árán a fagyos vízben is folytatták munkájukat és elvégezték a szükséges javításokat. Sokan közülük a sebes áramú folyóban vagy a fagy következtében vesztették életüket. Baumbach alezredes, aki Eismann szerint a pilótaászok többségével ellentétben semmilyen „sztárallűrrel” nem rendelkezett, jóval reálisabban látta a helyzetet, mint Göring.

A Reichsmarschall önteltsége legalább olyan komikus volt, mint felelőtlensége. A Visztula hadseregcsoport egyik tisztje szerint csillogó szeme és a kifejezetten az ő részére tervezett szőrmegalléros egyenruha alapján inkább tűnt egy „vidám kofának”, semmint a birodalom marsalljának. A kitüntetéseit és aranyozott vállbojtjait állandóan viselő Göring ellenőrző körútjain kizárólag azzal törődött, hogy ki hányszor és hogyan tisztelgett neki.

Az egyik előkészítő megbeszélésen Hasslebenben két, az oderai fronton harcoló ejtőernyős-hadosztályáról mint „Übermensch”-ekről beszélt.

- Küldjék csak harcba az én ejtőernyőseimet - jelentette ki -, és az egész szovjet sereg a pokolra fog jutni, majd meglátják.

Göring nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy még a tisztek többsége sem ejtőernyős, hanem a Luftwaffe olyan katonája volt, akiket földi harcra vezényeltek át, noha abban semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek. Az általa féltve szeretett 9. ejtőernyős-hadosztály lesz majd egyébként az első, mely a támadás megindulásakor megtörik.

Göring és Dönitz legalább 30.000 katonát akart átvezényelni a Luftwaffe és a Kriegsmarine egységeitől, hogy a harcokban részt vegyenek. Az, hogy kiképzésben gyakorlatilag nem részesültek, úgy tűnik, nem különösebben aggasztotta őket. Létrehoztak egy tengerészgyalogos-hadosztályt, melynek parancsnoka egy admirális lett. A törzskarban mindössze egy tiszt volt, aki jártas volt a szárazföldi harcászatban és vezetési eljárásokban. Az SS, nehogy alul maradjon a fegyveres erők között dúló felajánlási versenyben, rendőrzászlóaljakat és egy motorizált dandárt alakított az SS-főparancsnokság személyzeti állományából. Az utóbbi neve „Ezeregy éjszaka” lett. Az SS által választott fedőnevek egyre egzotikusabbak lettek, ahogy közeledett a háború vége: a dandár páncélvadász-különítménye a Suleika, míg a felderítő zászlóalj a Harem nevet kapta.

Április 2-án a Himmler különvonatán szolgálatot teljesíti egyik törzstiszt azzal a javaslattal állt elő, hogy a megadott 23.000 fős létszámhoz „frontszolgálatosként” hozzátehetnének további négyezret, akiket majd a birodalmi posta állományából jelölnek ki. A náci vezetés mindent megtett, hogy teljesíteni tudja a „Der 800.000 Mann-Plan”-t. A Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán kijelentették, ha nem tudnak fegyvert adni ennyi kiképzetlen ember kezébe, akkor azok többet fognak ártani, mint használni. A náci hatóságok azonban készek voltak szétosztani közöttük néhány Panzerfaustot és kezükbe nyomni fejenként egy gránátot, hogy legalább néhány ellenséges katonát magukkal tudjanak ragadni a halálba. „Elég egyszerű volt a helyzet”, írta Eismann ezredes, „tömeggyilkosságra adtak parancsot”.

A náci párt megpróbálva életben tartani a Freikorps Adolf Hitler gondolatát. Bormann még március 28-án is egyeztetéseket folytatott ezzel kapcsolatban „dr. Kaltenbrunnerrel”. Az SS tagjai rendkívül kényesek voltak tudományos címeikre. Történelmi ismereteik is rendkívül széleskörüek voltak, amit jól példáz, hogy - egy időben dr. Goebbels propagandatevékenysége során előszeretettel emlegette a hadiszerencse forgandóságát alátámasztó történeti példákat. Nagy Frigyest és Blüchert már agyonhasználták, így Kaltenbrunner a perzsa Dáriusz király példáját ajánlotta a propagandaminisztérium figyelmébe.

A Visztula hadseregcsoport két hadserege a náci vezetéstől jórészt be nem váltott ígéreteket kapott. Hasso von Manteuffel tábornoknak az oderai fronton, a kilencedik hadseregtől északra harcoló úgynevezett harmadik páncéloshadserege szinte alig egy hadosztályra elegendő harckocsival rendelhozott. Hadosztályainak jelentős részét ráadásul vegyes zászlóaljak és újoncok alkották. Busse tábornok kilencedik hadserege hasonlóan szedett-vedett alakulat, hiszen például egy olyan rohamlövegszázaddal is rendelkezett, melynek katonái tengeralattjárós-egyenruhát viseltek.

Az oderbruchi front ezen szakaszán szinte kizárólag olyan kiképző alakulatok álltak csatarendbe, melyek tagjait egy adag kenyérrel, szárazkolbásszal és némi dohánnyal küldték harcba. Néhány katona még olyan fiatal volt, hogy dohány helyett édességet kapott. A tábori konyhákat a vonalak mögött fekvő falvakban állították fel, és az újoncokat innen vezényelték előre árkot ásni. A bajtárs az volt, írta egyikük, „aki társ a szenvedésben”. Ezek az emberek a szó katonai értelmében nem alkottak egységet. Senki, még tisztjeik sem tudták, hogy mit kellene tenniük, vagy mi lenne a feladatuk. Egyszerűen beásták magukat és vártak. Több ekkor született vicc is jól tükrözi kedélyállapotukat. Az egyikben egy elfogott katona közli szovjet kihallgató tisztjével: „Az élet olyan, mint egy gyereking: rövid és szaros”.

Az elegendő harci tapasztalattal rendelkező német katonák tudták, hogy csak a bolond ül a kényelmetlen lövészárokban, és nagy műgonddal „gemütlich” bunkereket alakítottak ki maguknak. A rendszerint 2×3 méteres földbe ásott helységek tetejét fatörzzsel dúcolták alá, nehogy beszakadjon a gyakran egyméternyi földréteg. „A fő fedezékem egy csinos kis szoba volt”, írta az, egyik katona. „Még asztalt és padot is kerítettem bele.” A kényelmet a közeli házakból lopott matracok és paplanok tették szinte már fokozhatatlanná.

A tűz fényét könnyen észrevették az orvlövészek, ezért a katonák egy idő után nem borotválkoztak, és nem mosakodtak. Március vége felé már egyre kisebbek lettek a fejadagok is. Legtöbbször a katonák egy fél Kommisbrotot, vagyis kőkemény cipót, és a mögöttes területen kialakított tábori konyhából a frontra már jéghidegen, megdermedve érkezet ragut, vagy levest kaptak. Ha szerencsés volt a fronton szolgálatot teljesítő, egy negyedliteres üvegben snapszot is kaphatott, sőt igen ritkán még kis csomagban cukorka, csokoládé és sütemény is került az asztalra. A fő problémát azonban a tiszta ivóvíz hiánya jelentette. Nem csoda így, hogy sok katona szenvedett vérhasban, ezért a lövészárkok hamarosan ocsmány pöcegödörre kezdtek emlékeztetni.

A tisztekre hamarosan a fáradságtól és a feszültségtől beesett arcú fiatal újoncok tekintettek fel. A Sturmovikok (orosz csatarepülőgépek) tiszta időben végrehajtott támadásai, a tüzérség „déli koncertje” és az ágyúzás sok áldozatot követelt. A szovjet tüzérség időről időre célba vett egy-egy épületet, hátha abban parancsnoki állást alakítottak ki és foszforos gyújtóbombával lőni kezdte a házat. A fiatal és tapasztalatlan katonák számára azonban a legfélelmetesebb élmény a négy óra hosszú éjszakai őrség volt. Mindenki félt, hogy egy portyázó szovjet alakulat majd foglyul ejti és elhurcolja.

Nappal senki sem mozdult. Az egyik szovjet orvlövész lelőtte Pohlmeyert, Gerhard Tillery egyik bajtársát a tiszti kadétokból szervezett „Potsdam” ezredből. A szerencsétlent pont fejen találta a lövedék, miközben keskeny lövészárkából mászott elő. Otterstedt, aki megpróbált neki segíteni, ugyancsak golyót kapott. A torkolattüzet sohasem lehetett látni, így nem is tudhatták merről jött a lövés. Ebben a sávban azonban a németeknek is volt orvlövészük. „Teljesen őrült volt”, mivel szolgálaton kívül egy temetkezési vállalkozó fekete cilinderjét és frakkját öltötte magára, melyre kitűzte az amúgy elég sokak által megkapott, egyszerűen csak „tükörtojásnak” nevezett Aranykeresztjét is. Különcségeit valószínűleg csak azért nézték el neki, mert 130-szor volt bevetésen sikeres. Ez az orvlövész a frontvonal mögött egy pajtában foglalta el rendszerint állását. Ezután a lövészárokból a távcsöves megfigyelők rádión közölték vele a célpont helyzetét. Egy nap amikor nem volt nagy mozgás, a megfigyelő jelezte, hogy egy kutya szaladgál a szovjet állások között. Az orvlövész az állatot egyetlen lövéssel a túlvilágra küldte.

Olyan kevés volt a lőszer, hogy minden reggel pontos számadatokat kellett lejelenteni. A tapasztaltabb századparancsnokok ilyenkor a ténylegesnél nagyobb készletfogyást írattak fel, hogy legalább minimális tartalékot fel tudjanak halmozni a közelgő nagy rohamra. A német alakulatparancsnokok egyre kényelmetlenebbül érezték magukat, ahogy közeledett március vége. Úgy tűnt, a szovjetek „macska-egér játékot játszanak velük”, s közben egyszerre két céljukat is elérték. Az Odera nyugati partján a hídfők birtoklásáért folyó küzdelem nem csupán a Berlin elleni támadás felvonulási területét volt hivatott megteremteni, de ezzel párhuzamosan a kilencedik hadsereg amúgy is rendkívül szűkös tartalékainak felemésztését is szolgálta. A német tüzérségi ágyúk, melyek naponta legfeljebb egy pár lövedéket használhattak csupán el, nem bocsátkozhattak ütegek közti harcba, így a szovjet tüzérek kényük-kedvük szerint mérhették be a célpontokat. A Seelowi-magaslat elleni szovjet támadás megindítása már csak idő kérdése volt.

A katonák az időt vagy alvással, vagy levélírással ütötték el, noha február vége óta csak igen kevés levél érkezett: a tábori postán. A tisztek úgy gondolták, hogy a postahálózat összeomlásának legalább egy haszna volt. Korábban több katona is öngyilkos lett, miután az otthonról érkező levélben arról kapott hírt, hogy a családi vagyon egy bombatámadásban veszett oda, vagy hogy a családtagok közül valaki életét vesztette. Fogságba esett német katonák elmondták szovjet kihallgatótisztjeiknek - és utólag már lehetetlen megmondani, hogy igazat mondtak, vagy túloztak -, hogy saját tüzérségük adott le a lövészárkaik mögött felrobbanó sortüzet, hogy így jelezzék, visszavonulásról szó sem lehet.

A katonák tudták, hogy az ellenség túlerőben van, és csak a visszavonulásra vonatkozó parancsot várták. Amikor egy szakaszparancsnok telefonált a századparancsnokságra és onnan nem kapott választ, szinte mindig kitört a pánik. A legtöbben rögtön arra gondoltak, hogy parancsnokaik, akik elrendelték, hogy az utolsó csepp vérükig harcoljanak, egyszerűen magukra hagyták őket. A Feldgendarmerievel azonban senki sem akart ujjat húzni. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha beássák magukat a bunkerbe és imádkoznak, hogy a szovjetek először megadásra szólítsák fel őket, s majd csak ezután hajítják be a gránátot. Ám még ha fogságba is esnek, mindig ott lebegett egy esetleges német ellentámadás veszélye. Azt, aki megadta magát, ugyanis azonnal kivégezték.

A katonák tapasztalatlansága és a lőszerhiány ellenére a kétségbeejtő helyzetben lévő német hadsereg még így is komoly ellenfélnek bizonyulhatott. Március 22-én Csujkov 8. gárdahadserege támadást intézett a Reitwein-hegynyúlvány mellett húzódó kietlen árterületen fekvő Gut Hathenow ellen. A 920. rohamlöveg-kiképző dandárt és a 303. Döberitz gyaloghadosztályt riadóztatták. A T-34-eseket meglátva az egységek azonnal felsorakoztak. Weinheimer Oberfeldwebel üvöltve kiadta a tűzparancsot: - Távolságot bemér - Tölt - Céloz - Tűz! - Gerhard Laudan újratöltött, amint az ágyú visszaütött. A csapat jó ütemben tudott lövéseket leadni. Néhány perc alatt kilőttek négy T-34-est, ám egyszer csak vakító fényt láttak, és egy nagy ütést éreztek. Páncélozott járművük találatot kapott. Laudan beütötte fejét a páncéllemezbe. Hallotta, amint a parancsnoka azt kiáltja: - Raus! - Laudan kinyitotta a nyílásfedelet, hogy kiugorjon, ám hirtelen visszarántotta a mikrofonzsinór, ami a fején felejtett fejhallgatóba csatlakozott. Mire apróbb sérülésekkel kiszabadította magát, a legénység többi tagja már a jármű fedezékében lapult. A körös-körül elszáguldó ellenséges tankok között nem sok esély volt elrejtőzni. Ám ekkor a vezető, Klein visszamászott a nyíláson a rohamlövegbe. Legnagyobb megdöbbenésükre hallották, amint újraindul a motor. Visszakúsztak és a jármű lassan tolatni kezdett. A lövedék ugyanis közvetlenül a löveg mellett csapódott be, de ott szerencsére a külső páncélréteg és a test belső fémburkolata között volt egy rés. Ez mentette meg az életüket.

- Egyszer végre a katonaszerencse a mi oldalunkon állt - állapította meg Laudan.

Egészen a dandár Strausbergtől délre, Rehfeldében kialakított javítóműhelyéig vissza tudtak menni.

Az Oderai fronton és a Neisse mentén a tisztekben vegyes érzelmek kavarogtak. „A tiszteknek alapvetően kétféle véleménye van a kialakult helyzetről”, jelentették a szovjet kihallgatótisztek, „az egyik a hivatalos álláspont, a másik pedig a saját véleményük, amit csak igazán közeli barátaikkal osztanak meg.” Komolyan hittek abban, hogy hazájukat és családjukat meg kell védeniük, ám tisztában voltak azzal is, hogy - a helyzetük reménytelen.

- Különbséget kell tenni az ezredek között - mondta egy fogságba esett főhadnagy a 21. hadsereg főhadiszállásán a 7. osztály egyik kihallgatójának. - A hivatásos állomány erős. A fegyelem és a harci szellem jó. Ám a sebtiben felállított alakulatok esetében teljesen más a helyzet. Nincs fegyelem és amint megjelennek az oroszuk, a katonák pánikba esnek és hátrahagyják állásaikat.

„Tisztnek lenni”, írta egy másik német hadnagy kedvesének, „Azt jelenti, hogy az ember állandóan ingadozik a Lovagkereszt, a nyírfa kereszt és a hadbíróság között.”