Tizenötödik fejezet
Zsukov a reitweini kiszögellésnél

Csujkov tábornok, a 8. gárdahadsereg parancsnoka a reitweini kiszögellésnél kialakított előretolt állásából kiválóan belátta az Oderbruchot és a Seelow lejtőit. A főtiszt nem különösebben örült, amikor értesítették, hogy Zsukov marsall is csatlakozik majd hozzá, hogy innen kísérje figyelemmel az első tüzérségi támadást és az előrenyomulást. Csujkov utasította Merezsko századost, Sztálingrád óta mellette szolgáló törzstisztjét, hogy térjen vissza az Odera túlpartjára és vezesse át a frontparancsnokot, valamint kíséretét.

Csujkov rendkívül mérges lett, amikor látta, hogy Zsukov autókonvojának égő lámpáit már messziről észlelni lehet. A 8. gárdahadsereg parancsnoka már 1942 tele óta előítéletet táplált Zsukovval szemben. Úgy gondolta, hogy az általa vezetett 62. hadsereg Sztálingrádnál mutatott hősies helytállása nem kapott elég figyelmet és a reflektorfény elsősorban a mostani frontparancsnokra irányult. Az utóbbi időben pedig amiatt tett elmarasztaló kijelentéseket Zsukovra, mert az szerinte túl sok időt töltött Poznań erődjének elfoglalásával. A Berlin elleni februári támadás elmaradására vonatkozó megállapításai pedig egyértelműen feldühítették a marsallt.

Lent, az Oderbruchon, emlékezett vissza egy tiszt, rohamsisakos katonák nyüzsögtek a lövészárkokban. A levegőben a szakácsok által éppen kiosztott leves illatát lehetett érezni. A hideg, fagyott földbe ásott előretolt állásokban a katonák az utolsókat kortyolgatták vodkaadagjukból. A tábori telefonok folyamatosan csöngtek, futárok jöttek és mentek.

Megérkezett Zsukov is, kíséretében Kazakov tábornokkal, a tüzérség parancsnokával és Tyelegin tábornokkal, a front politikai osztályának vezetőjével. Egy ösvényen felkísérték őket a kiszögellésre, majd a társaságot egy bunkerbe irányították, melyet még Csujkov műszaki katonái ástak a megfigyelőállás alatt fekvő kis szikla oldalába. „Az óra mutatói még sohasem jártak ilyen lassan”, emlékezett vissza később Zsukov. „Hogy valahogy elüssük a még hátralévő perceket, úgy döntöttünk, iszunk egy kis forró teát, amit ott a bunkerben az egyik katonalány készített. Valamiért emlékszem, hogy nem orosz neve volt. Margónak hívták. Csendben ittuk a teát, mindenki saját gondolataival volt elfoglalva.”

Kazakov tábornok parancsnoksági alá 8.983 üteg tartozott. Az áttörés helyszínéül választott frontszakaszon egy kilométerre 270 - tehát minden négy méterre egy - ágyú jutott, köztük 152 és 203 milliméteres tarackok, nehézmozsarak és katyusák. Az 1. Belorusz front több mint 7 millió lövedékből álló készletet halmozott fel, melyből az első nap 1.236.000 sorozatot lőttek el. Ez a tüzérségi fölény, valamint hadseregének elsöprő túlereje arra csábította Zsukovot, hogy alábecsülje az előtte álló akadályt.

A főparancsnok rendszerint ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen látogassa meg a frontvonalat, és így lehetősége legyen a nagyobb offenzíva előtt szemügyre venni a térséget. Ez alkalommal azonban - elsősorban Sztálin nyomásának engedve elsősorban a felderítés által készített fotókra kellett hagyatkoznia. A felülről készített fényképekről így nem derülhetett ki, hogy az Oderbruchnál kiépített hídfőállás környékét uraló Seelowi-magaslat sokkal nagyobb képződmény, mint azt előzetesen gondolta. Zsukovot ráadásul egy új ötlet is rabul ejtette. Száznegyvenhárom reflektort szállítottak a frontvonalra, hogy a támadás pillanatában majd elvakítsák a németeket.

Három perccel azelőtt, hogy az offenzíva tüzérségi előkészítése megkezelődött volna, a marsall és kísérete előléptek a bunkerből. Felmentek a meredek ösvényen a szikla tetején álcahálókkal elrejtett megfigyelőállásba. Az Oderbruchot odalenn hajnali köd borította. Zsukov órájára nézett. Moszkvai idő szerint pontosan reggel 5 óra volt, Berlinben tehát hajnali három.

„A területet azonnal bevilágította az ágyúk torkolattüze és legendás katyusáink fénye.” Tüzérségi támadás a háborúban ilyen heves még nem volt. Kazakov tábornok tüzérei rohamtempóban dolgoztak. „Hatalmas, mennydörgésszerű robaj rázta meg a tájat”, írta a 3. csapásmérő hadsereg egyik ütegparancsnoka. Az ember azt hinné, hogy minket, tüzéreket már nem rémiszt meg az ágyúk ilyen szimfóniája, de most én is be akartam dugni a füleimet. Olyan érzés volt, mintha a dobhártyáim fel akarnának robbanni.” A tüzéreknek nyitva kellett hagyniuk a szájukat, hogy a fülükre nehezedő nyomást ki tudják egyenlíteni.

Az első robbanásokra felriadó német újoncok azt gondolták, hogy csak a szokásos „reggeli koncertről” van szó - ahogy a kora reggeli zavarótüzet hívni szokták. A keleti Frontról visszatérő veteránok azonban már ösztönösen tudták, hogy megkezdődött a nagy támadás. Az altisztek üvöltve rendelték el: „Alarm! Sofort! Stellung beziehen!” (Riadó! Mindenki foglalja el állását!) A túlélők elmesélték, hogy az idegességtől torkuk is, szájuk is kiszáradt.

- Hát elkezdődött - motyogták magukban a katonák.

Azon kevesek, akik a szörnyű bombázást valahogyan túlélve a lövészárkokban maradtak, az ezután történteket csak a „pokoli” és „földrengésszerű” szavakkal tudták leírni. Sokan teljesen megsüketültek. „Néhány perc alatt”, emlékezett vissza a huszonhetedik ejtőernyősezredben szolgálatot teljesítő Gerd Wagner, „Mind a tíz bajtársam életét vesztette.” Amikor Wagner ismét visszanyerte eszméletét, sebesülten egy füstölgő bombatölcsérben feküdt. Csupán annyi ereje maradt, hogy a második védelmi vonalig elvonszolja magát. Csak nagyon kevesen élték túl a tüzérségi zárótüzet. A detonációk szétrobbantották az árkokat, a beomló föld élőt és holtat egyaránt maga alá temetett. Még most, több mint fél évszázaddal kenőbb is találnak a térségben holttesteket.

A mögöttes területeken felvonuló alakulatok katonái, érezvén a talaj földrengésszerű remegését, azonnal távcsövükért a nyúltak. Az 502. SS-nehézpáncélos-zászlóalj parancsnoka Tigris tankja periszkópján kémlelte a láthatárt. „A látómezőmben a keleti horizont lángokban állt.” Egy másik jelenlévő szerint „égő parasztházak, falvak, füstoszlopok, amerre csak a szem ellát.” Az egyik írnok a főhadiszálláson csupán ennyit motyogott maga elé: - Krisztusom, azok a szerencsétlenek ott elöl.

A tettre kész német harcos - „Krieg ist Krieg, und Schnaps ist Schnaps” - ideje kétségkívül lejárt. A túlélők gyakran nemcsak tájékozódási képességüket vesztették el, de érzelmileg és lelkileg is megviselték őket az események. A bombázást követően az egyik SS-propagandaszázad haditudósítója egy fegyvertelen, félájultan az erdőben kóborló katonát vett észre. Miután a háború jó részét valószínűleg „Párizsban, tisztek borotválásával töltötte”, nyilván ez volt az első ilyen jellegű élménye a keleti fronton.

Noha az ágyútűz a Seelow frontszakaszán kialakított német állások szinte minden négyzetméterét szétdúlta, a veszteségek mégsem voltak olyan nagyok, mint amekkorára előzetesen számítani lehetett. Heinrici tábornok, a Küstrintől délre fogságba esett szovjet katonától szerzett információk nyomán a második vonalba vonta vissza a kilencedik hadsereg jelentős részét. A Frankfurt an der Odertől délre fekvő frontszakaszon a szovjet 33. hadsereggel farkasszemet nézők mar nem voltak mind ilyen szerencsések. A Volkssturm és a magyar különítmény alakulatait küldték előre, hogy foglalják el az SS 30. Januar hadosztály állásait. „Ezeket a katonákat egyszerűen feláldozta a Főhadiszállás”, írta később Helmuth Schwarz Obersturmführer, hogy a hivatásos állomány ne szenvedjen el veszteségeket. A Volkssturm-alakulatok tagjainak jelentős része első világháborús veterán volt, akik se egyenruhát, se fegyvert nem kaptak a bevetéshez.

Zsukovot annyira felbátorította a gyér ellenállás, hogy már azt hitte, teljes mértékben sikerült felszámolnia a német védelmet. „Úgy tűnt, félórányi bombázást követően egyetlen élő lélek sem maradt az ellenséges oldalon”, írta később. Kiadta a parancsot az általános támadás megindítására. „Különböző színű jelzőfények ezrei hasítottak a levegőbe”. Ez volt a jel, melyre a kétszáz méterenként felállított - összesen 143 - reflektort fel kellett kapcsolnia az azokat működtető fiatal katonanőknek.

„A láthatár olyan világos lett, mintha nappal volna”, írta haza aznap az egyik szovjet utász ezredes. „A német oldalon mindent füst és föld borított. A robbanások zajától megrémült madarak hatalmas rajokban repkedtek ide-oda az égen. Be kellett fogni a fülünket, nehogy szétrepedjen a dobhártyánk. Felbődültek a harckocsik motorjai és a front teljes szakaszán felgyulladtak a reflektorok is. Az emberek mindenfelé azt kezdték kiáltozni: »Na Berlin!«„

Néhány német katona, minden bizonnyal a német „csodafegyver-propaganda” hatására, azt hitte, hogy a reflektor valamilyen újonnan fejlesztett fegyver, melynek az a célja, hogy megvakítsák őket. A szovjet oldalon a támadó alakulatok katonái pedig arra gyanakodtak, hogy a reflektorok bevetése egy új módszer arra, hogy megakadályozzák a visszavonulásukat. A 3. csapásmérő hadseregben szolgáló Szulhanisvili százados elmondása szerint „olyan erős volt a fény, hogy nem is lehetett megfordulni, csak előre vezetett az út.” Zsukov találmánya, melyre a parancsnok oly büszke volt, azonban sokkal inkább a támadókat zavarta össze, mivel a fény visszaverődött a robbanások által keltett füstről. Az előrenyomuló alakulatok parancsnokai menet közben kérték ugyan, hogy kapcsolják le az erős fényt, ám azután egy ellenparancs nyomán újra felkapcsolták, még inkább elvakítva így a katonákat.

Zsukov azonban elkövetett egy ennél jóval nagyobb hibát is. A németek első vonalai ellen irányuló heves tüzérségi támadás során a becsapódó lövedékek leginkább üres lövészárkokat találtak el. Visszaemlékezéseiben nem volt hajlandó elismerni ezt sem, és azt sem, hogy- meglepte a heves német ellenállás, melybe a teljes frontszakaszon az általmos támadás megindítása után ütköztek csapatai. Ez kétszeresen is kellemetlenül érinthette, hiszen a végső eligazítás során több főtisztje is javasolta, hagy a tűzerőt elsősorban a második vonalra koncentrálják.

A küstrini elsőszámú hídfőállásból a balszárnyon Csujkov 8. gárdahadserege, a jobbszárnyon pedig Berzarin 5. csapásmérő hadserege indította meg az előrenyomulást. Négy nappal korábban Zsukov - Sztálin jóváhagyásával - módosította a Sztavka tervét, hogy Katukov 1. gárda-harckocsihadserege szükség esetén Csujkov segítségére lehessen. A csapatoknak ezt követően Berlin déli kerületei felé kellett venniük az irányt. Berzarin jobbján a 2. gárda-harckocsihadsereg, a 3. csapásmérő hadsereg, valamint a 47. hadsereg lendült támadásba.

Zsukov szélső jobbszárnyán az 1. lengyel hadsereg és a 61. hadsereg nem sok hasznát vette a kiépített hídfőállásoknak, mivel folyamatos ellenséges tűzben kellett az Oderán átkelniük. Az elöl haladó alakulatok fiatal katonanők által vezetett amerikai kétéltű járműveket használtak, ám a katonák többsége egyszerű csónakkal kelt át. Rengetegen megsebesültek. A rohamcsónakok léket kaptak és „veszteségek keletkeztek”. A német ellenállás is nem várt erősségű volt. Amikor a 12. gárda-lövészhadosztály egyik zászlóalja megkísérelt átkelni, „csupán nyolcan értek át az Odera nyugati partjára”. Könnyen következtethetünk a katonák körében uralkodó pánik méretére, ha figyelembe vesszük, hogy „az átkelés során néhány politikai tiszt is nagyfokú határozatlanságról tett tanúbizonyságot”. A virágnyelven megfogalmazott kijelentés nyilván arra utal, hogy a kelleténél többször használták pisztolyaikat.

A szélső balszárnyon a Frankfurt an der Odertől délre hídfőállást kialakító 33. hadseregnek, valamint tőle északra a 69. hadseregnek egy jelentős helyőrséggel rendelkező várost kellett bekerítenie.

*

Amint a színes jelzőfények megjelentek a felhős égen, a szovjet gyalogság azonnal támadásba lendült. A tábornokok között a legkevésbé érzelgősnek tartott Zsukov minden további nélkül átküldte embereit az aknazáron, melyet fel kellett számolni, mielőtt harckocsihadseregei útnak indultak volna. „Milyen szörnyű látvány, amikor egy ember lába alatt felrobban a harckocsiakna”, emlékezett vissza egy százados. A 8. gárdahadsereg azonban kezdetben jó ütemben nyomult előre. A katonák a gyenge ellenállás miatt is bátrabbak lettek. A szovjet légierő 16. hadseregének Sturmovikjai alacsony magasságból támadták a lejtőn kialakított német állásokat, míg a 18. hadsereg nehézbombázói a német vonalak mögött fekvő kommunikációs központokat bombázták. Az 1. Belorusz front sávjában 6.500 bevetésre került aznap sor, ám a rossz időjárási körülmények, a folyó felett húzódó páraréteg és a robbanások után felszálló füst miatt nem volt a pilótáknak könnyű dolguk. Érthető így, ha a német védelmi, vonalakban viszonylag kevés kárt okoztak a bombázások. A készleteiből már amúgy is lassan kifogyó kilencedik hadsereg helyzetét tovább nehezítette, hogy a Lebustól nyugatra fekvő Zeschdorfban kialakított lőszerraktár találatot kapott és megsemmisült.

A legsebezhetőbbek természetesen azok az alakulatok voltak, melyeket nyílt terepen ért támadás. A negyvenéves, alig tíz nappal korábban besorozott Erich Schröder Volkssturm-századát reggel 7 órakor, a riadóparancsot követően teherautókkal szállították a frontra. Még arra sem volt idejük, hogy a roham kezdete előtt beássák magukat. Schröder emlékezett, hogy egyszer csak két, szinte egyidejű bombarobbanást hallott. Az egyik repesz az egyik nagylábujját vágta le, egy másik a bal vádliján hatolt át, a harmadik pedig vesetájékon nyársalta fel. Megpróbált a legközelebbi fedezékig elsántikálni. A teherautók, melyekkel a frontra hozták őket, jórészt lángokban álltak, a platókon maradt Panzerfaustok pedig folyamatosan robbantak fel. Végül egy menekülő teherautó felvette és egy Fürstenwaldéban kialakított kötözőhelyre vitte. Az épületet aznap este bombatámadás érte és a pince kivételével - ahol a sebesültek menedéket kerestek - az egész megsemmisült.

A fiatal német újoncokon pánik lett úrrá, ahogy- megindult a bombázás és felkapcsolták a szovjetek a reflektorokat. Csupán a harcedzett katonák álltak készen, hogy tüzet nyissanak. ám ők is nehezen ismerték fel a célpontokat a füstben és a ködben. A védők hallották, amint a rohamra induló szovjet katonák egymást szólongatták, ám látni alig lehetett valamit. A szovjet tankok felbődülő motorjai is jól hallhatók voltak a távolban. Még a T-34-esek széles lánctalpai sem birkóztak meg könnyen az árterület sáros talajával. Az előretolt állásokból fegyverüket hátrahagyva menekülők a második vonalhoz érve ezt kiáltozták: „Der Iwan kommt!” - „Jönnek az Ivánok!” Az egyik visszafelé rohanó fiatal katona meglátott egy alakot maga előtt. Figyelmeztetni akarta, ám amikor az visszafordult, kiderült, hogy szovjet katona. Mindketten fedezékbe ugrottak a tüzelni kezdtek egymásra. A német fiú, legnagyobb megdöbbenésére, végül lelőtte az oroszt.

*

A talajt olyannyira feltörték a becsapódó bombák, hogy a páncélelhárító ütegek és a hadosztályok tüzérségi alakulatai csak nagy nehézségek árán tudtak lépést tartani az előrenyomuló gyalogsággal. Különösen igaz volt ez a teherautók platójára szerelt katyusákra. A híres szovjet sorozatvetőket kezelő gárdatüzerezredek mindazonáltal megelégedéssel figyelték, ahogy a mögöttes területekre beérkező első német hadifoglyok félelemmel vegyes tisztelettel bámulták a soraikban oly nagy riadalmat keltő fegyvert.

A foglyoknak látunk kellett a sárban összetorlódott rengeteg járművet is, amint várták, hogy Csujkov 8. gárdahadserege és Berzarin 5. csapásmérő hadserege végre áttörje a német vonalakat. Ám aznap reggel lelassult az előrenyomulás. A reitweini kiszögellésnél kialakított megfigyelőállásából az események alakulását egyre feszültebben figyelő Zsukov lefokozással és büntetőszázaddal fenyegette a parancsnokokat. A törzstisztek jelenlétében rendkívül éles vitába keveredett Csujkov tábornokkal, mivel a 8. gárdahadsereg alakulatai a lejtő aljánál egyszerűen leragadtak az Oderbruch sáros talajában.

Napközben az egyre idegesebb Zsukov - kétségkívül előre látva, hogy ezzel kapcsolatban telefonon majd Sztálinnal is egyezgetnie kell - úgy döntött, hogy módosít a hadműveleti terveken. Az eredeti elképzelések szerint a harckocsihadseregeknek mindaddig hátul kellett maradniuk, amíg a gyalogság át nem töri a német védelmi vonalakat és el nem éri a Seelowi-magaslatot. De most már szorított az idő. Csujkov megdöbbenve hallotta a hírt, előre látva, hogy milyen káoszt fog mindez okozni, ám Zsukov hajthatatlan volt. Délután 3 órakor felhívta a Sztavkát és Sztálint kérte a telefonhoz. A szovjet vezető figyelmesen hallgatta a jelentést.

- Szóval alábecsülte a Berlin-tengellyel szemben felsorakozó ellenséges erők méretét - jegyezte meg. - Már azt hittem, hogy a Berlin felé vezető úton van, erre azt hallom, hogy még mindig csak a Seelowi-magaslatnál jár. Konyevnek sikeresebben indult az offenzívája.

Könnyedén rábólintott Zsukov tervmódosítására, ám a főparancsnok jól tudta, hogy minden a végeredménytől függ majd.

Katukov parancsot kapott, hogy az 1. gárda-harckocsihadsereg harckocsijaival indítson a Seelow irányába támadást, miközben a Bogdanov vezette 2. gárda-harckocsihadsereg Neuhardenberg körzetét támadta. A tankok rosszul előkészített harcba küldése azt jelentette, hogy a német állások leküzdéséhez a gyalogságnak közvetlen tüzérségi támogatást adó ütegek a talaj állapota miatt nem tudtak az első vonalba jutni. Csujkov félelmei beigazolódtak, és valóban hatalmas káosz alakult ki. A hídfőállásnál több ezer jármű zsúfolódott össze, a közlekedésirányítók pedig kétségbeesetten próbálták útbaigazítani a különböző alakulatokat.

A jobbszárnyon Bogdanov tankjaiban komoly károkat okoztak a Neuhardenberg alatt beásott 88 milliméteres ágyúk és a Panzerfaustokkal támadó kisebb gyalogsági alakulatok. Neutrebbin közelében a 111. kiképződandár egyik tisztje, a Gernert Wachmeister által vezetett rohamlövegszakasz tűnt elő hirtelen a füst takarásából és a szovjet tankokra rontott. Gernert egyedül hét harckocsit semmisített meg, másnapra pedig ez a szám negyvenötre emelkedett. „Különleges bátorsága és taktikai érzéke megmentette a dandárt”, írta Heinrici tábornok, amikor a Lovagkereszt odaítélését indokolta. Ám április 28-ra, mikorra aláírta a kitüntetést, a kilencedik hadsereg mint katonai alakulat megszűnt létezni.

A harckocsihadseregek elöl haladó alakulatai végül elérték a Seelowi-magaslat alját és elindultak felfelé. A motorok felbőgtek, miközben megpróbálták leküzdeni a magasságot. Egyes pontokon olyan meredek volt a lejtő, hogy a harckocsiparancsnokoknak más utat kellett keresniük. Így azonban nem ritkán német állásokba ütköztek.

Katukov előretolt dandárjai a balszárnyon nem várt akadályba ütköztek, miközben a Dolgelinből Friedersdorfba vezető út felé haladtak. A frontvonalat itt ugyanis az 502. SS-nehézpáncélos-zászlóalj Tigrisei tartották. Gyilkos tűzpárbaj bontakozott ki a páncélosalakulatok között, mely során a mély árkok által az előrenyomulásban meggátolt szovjet harckocsizászlóaljak súlyos veszteségeket voltak kénytelenek elszenvedni.

Mindeközben a front középső szakaszán, Seelow és Neuhardenberg között Göring imádott kilencedik ejtőernyőshadosztályát meghátrálásra kényszerítene az ellenség túlereje. Amikor reggel megindult a tüzérségi támadás, a huszonhetedik ejtőernyősezred főhadiszállását a hegygerincen álló Schloss Gulowból átköltöztette az erdőben kialakított bunkerbe. Finkler Hauptmann a főhadiszállással telefonkapcsolatban lévő uradalmi épületben maradt. Nem sok mindent látott ugyan a hatalmas füsttől, ám a front irányából fegyverüket hátrahagyva menekülő fiatal katonák jelezték, hogy összeomlott a védelem. Végül egy hadnagy érkezett rohanva azzal, hogy az oroszak már a falu határában járnak. Menke ezredes, az ezred parancsnoka azonnal ellentámadást rendelt el. Finkler összeszedett tíz embert az előretolt főhadiszálláson, betárazta a fegyvereket és egyenesen nekirontott az ellenségnek. Szinte az összes ejtőernyős életét vesztette. Finkler és a hadnagy találtak egy hátrahagyott Hetzer könnyű páncélvadászt és abban rejtőztek el.

A Hohenzollerndammon álló, Betlin védelmét irányító főhadiszálláson Refior ezredes, Reymann tábornok törzstisztje „nem különösebben lepődött meg”, amikor reggel „keleti irányból érkező tompa, morajló mennydörgés” ébresztette. A tüzérségi támadás olyan heves volt, hogy a német fővárasnak a fronttól mintegy hatvan kilométerre fekvő keleti negyedeiben is remegett a föld. A falakról leestek a képek és a telefonok csengői maguktól megszólaltak. - Elkezdődött - suttogták idegesen egymásnak az utcán az emberek. Senki sem kergetett illúziókat azzal kapcsolatban, hogy mindez nyit jelentett. Azon a felhős reggelen „lányok és asszonyok álltak kisebb csoportokban és hallgatták a front távoli zajait. A leggyakrabban feltett kérdés az volt, hogy vajon az amerikaiak időben érkeznek-e Berlinbe, hogy megmentsék őket.

A hatóságok hangzatos kijelentéseit, vagyis hogy az Odera mentén kiépített védelmi vonalak áttörhetetlenek, zárójelbe tette a Berlin utcáin tapasztalható sürgésforgás, amint utcai torlaszokat és védelmi állásokat alakítottak ki. Goebbels szenvedélyes, ám kevéssé meggyőző beszédében a német falakon önmagukat porrá zúzó mongol hordákról beszélt. A berliniek elsősorban most mégis azzal törődtek, hogy feltöltsék éléskamrájukat, mielőtt megkezdődik a város ostroma. A pékségek és az élelmiszerboltok előtt soha nem látott hosszúságú sorok kígyóztak.

Miközben odafenn egyszerűen nem voltak hajlandóak tudomást vermi a valós helyzetről, valakinek napközben eszébe jutott, hogy a potsdami kórház gyermekosztályát evakuálni kellene. Maga a kórház majdnem teljesen megsemmisült a szövetséges légierő április 14-i támadása során. A rombolás mértékét tovább növelte, hogy a közeli vasútállomáson álló, egyik lőszerekkel megrakott vagon is találatot kapott. A gyermekosztályon fekvő kis pácienseket két vézna ló vontatta szekéren szállították át a Cecilienhof palotába, ahol a német Vöröskereszt elsősegélyhelyét alakították ki. Az épületet néhány héttel korábban hagyta el az idős koronaherceg, ám a pincékben feleségeik társaságában továbbra is ott bujkált az ősi porosz hadsereg jó néhány tisztje. Fel sem merült bennük, hogy Potsdam a szovjet megszállási övezethez tartozd: majd.

Április 16-án reggel értesítették a nővéreket, hogy délnyugatra, a Beelitz közelében fekvő Heilstättenbe kell tovább szállítaniuk a gyerekeket. Majdnem az összes berlini kórház, köztük a Charité, az Auguste-Viktoria és a Robert-Koch klinika betegeit itt helyezték el álcázott, kőből épült barakképületekben. Az épületkomplexum már az első világháború idején is szolgált kórházként. Antikor 1916-ban megsebesült, Hitler is eltöltött itt két hónapot. A beteg gyerekek azonban még mindig veszélyben voltak. Miközben a buszokról szálltak le, valaki elkiáltotta magát: - Fedezékbe! Repülőgép! -- Egy, a németek által csak kávédarálónak hívott, elavult szovjet Po-2-es jelent meg kis magasságban és tüzet a nyitott.

A zosseni föld alatti főhadiszálláson folyamatosan csöngtek a telefonok. A kimerült Krebs tábornok pohárszámra itta a vermutot az irodai páncélszekrényében tárolt üvegből. Ahogy a szovjet tüzérség és a légierő folyamatosan számolta fel a parancsnoki állásokat, és semmisítette meg a kommunikációs vonalakat, úgy csökkent a bejelentkező főhadiszállások száma is, ám a miniszterek és Burgdorf tábornok a Birodalmi Kancelláriáról egyre gyakrabban kértek jelentést. A berlini kormányzati negyedben mindenki a híreket várta. A törzstisztek azonban, elképzelve, hogy min mehetnek azok keresztül, természetesen a fronton harcolókkal éreztek együtt.

A délelőtt 11 órás megbeszélésen a tisztek az evakuációs tervekről érdeklődtek. Mindannyian tudták, hogy a Berlin déli részén fekvő Zossen azonnal veszélybe kerül, amint az 1. Belorusz front áttöri a Neisse mentén kiépített védelmi állásokat. Elhangzott néhány gúnyos megjegyzés is Hitler azon jóslatára vonatkozóan, mely szerint a Berlin elleni támadás csupán csel, és a Vörös Hadsereg valódi célja Prága elfoglalása. Heinrici legnagyobb rémületére Hitler még három páncéloshadosztályt is átirányított a nemrég előléptetett Schörner tábornagy parancsnoksága alá.

Busse tábornoknak, a kilencedik hadsereg parancsnokának azonban mindenképpen szüksége volt az ellentámadás megindításához ezekre az alakulatokra. Három hadteste - a balszárnyon a CI. hadtest, Helmuth Weidling tábornok LVI. páncéloshadteste középen és az XI. SS-páncéloshadteste a jobbszárnyon - egyértelműen kevés harckocsival rendelkezett az akcióhoz. Kénytelenek voltak tehát statikus védelemre berendezkedni, ám így sem tudták sokáig tartani a frontot. Noha a két fő szovjet előrenyomulási irány között helyezkedett el, az V. SS-hegyivadász-hadtest Frankfurt an der Odertől délre mégis szembe találta magát a 69. hadsereggel, melyet végül sikerült feltartóztatnia.

***

Az Oderbruchnál és a Seelowi-magaslatnál tovább nőtt a káosz. A rossz látási viszonyok miatt a szembenálló felek közelharcra kényszerültek. A Grossdeutschland kísérőezred egyik tagja később azt írta, hogy a „mocsaras terület nem is harctér, hanem inkább mészárszék volt”.

„Bombatölcsérekkel csipkézett területen haladtunk előre”, írta az otthoniaknak levelében Pjotr Szebelev utásztiszt aznap éjjel. „Mindenütt összetört német fegyverek hevertek, és égő tankokat is láttam. A holttesteket az embereink egy helyre gyűjtötték elásták. Az idő felhős, szemerkél az eső. Gépeink időről időre a német vonalak fölé repülnek. Sok német megadja magát. Nem akarnak harcolni, és az életüket áldozni Hitlerért.”

Más szovjet tisztek sokkal mámorosabban nyilatkoztak. Klocskov százados, a 3. csapásmérő hadsereg tisztjének elmondása szerint a „földön mindenfelé Hitler sokat dicsért harcosainak holttestei hevertek”. Majd hozzátette: „Katonáink legnagyobb megdöbbenésére azután néhány »holttest« a lövészárkok mélyén bizonytalanul lábra állt és feltette a kezét.” A beszámoló azonban nem ejt szót a saját áldozatokról. Az 1. Belorusz Front a harcok során közel háromszor annyi embert vesztett, mint a német védők.

Az aznap lezajló ütközetekkel kapcsolatos későbbi vizsgálatok több, a szovjet oldalon elkövetett hibát, illetve mulasztást is feltártak. Az 5. csapásmérő hadsereg például kétségtelenül „rosszul volt megszervezve”. A rádiófegyelmet nem tartották be, és olyan rossz volt a kommunikáció, hogy „a parancsnokok nem tudván, mi történik valójában a frontszakaszukon, nem megfelelő információkat adtak”. Tovább rontva a helyzetet, olyan mennyiségű rejtjelezett üzenet érkezett be a harcoló egységektől, hogy a hadsereg-parancsnokságok egyszenűen nem győzték megfejteni. Sok sürgős üzenet ezért későn került dekódolásra. A parancsnokok gyakran jelentették olyan stratégiai célok teljesítését, melyeket még valójában nem értek el. Utólag nehéz megmondani, hogy ennek oka a zavarodottságban, vagy a - minden áron eredményeket váró - felső vezetés részéről rájuk nehezedő nagy nyomásban keresendő. Miután Zsukov üvöltve közölte elvárásait a tábori telefonnál álló hadseregparancsnokkal, utóbbi - követve az ilyenkor bevettnek tekintett szovjet viselkedésmódot - még durvább hangnemben közölte tábori telefonján az utasításokat a hadtest- és hadosztályparancsnokokkal. A 26. gárdalövészhadtestet irányító tábornokot csúnyán rajta is kapták egy ilyen félretájékoztatáson. Közölte ugyanis Berzarin tábornokkal, hogy katonái elfogtalak egy falut és két kilométert tovább is haladtak, ám „mindez nem bizonyult igaznak”.

A 248. Lövészhadosztálynál az egyik parancsnok egyszerűen elvesztette az ezredét. Egy másik hadosztálynál az egyik zászlóaljat rossz irányba küldték, aminek eredményeként az egész ezred lekéste a támadást. Amint pedig megindult az előrenyomulás, az ezredek a ködben és a füstben elvesztettek minden kapcsolatot a többi alakulattal. Nem észlelték a német géppuskaállásokat sem, melyek „folyamatosan tüzeltek, miközben gyalogságunk előrenyomult és ez természetesen komoly veszteségeket okozott”. A hangsúly az előrenyomuláson volt, miközben az ellenállás felszámolására kellett volna koncentrálniuk. Mindezt később sokkal inkább a motivált párttagok alacsony számának, semmint a felső vezetés részéről a fronton harcolókra nehezedő nyomásnak tulajdonították.

Nem először a háború során, a szovjet tüzérség is veszélyt jelentett a Vörös Hadsereg katonáira. Egy alkalommal a problémát annak tudták be, hogy „a parancsnokok képtelenek kezelni a különböző műszaki berendezéseket”. Ebben a konkrét esetben egyébként valószínűleg egy prizmás iránytű, valamint egy rádiókészülék nem előírásszerű használatáról volt szó. Az első napon, április 16-án, a 236. lövészhadosztály súlyos veszteségeket szenvedett, amikor szovjet lövedékek csapódtak he a katonák közé. Másnap a 245. és a 301. lövészhadosztályok jártak hasonló módon. Az 5. csapásmerő hadsereg 33.000 foglyul ejtett katonáról számolt be, mindazonáltal a saját veszteségeit nem említette.

A 8. gárdahadsereg időközben ugyancsak „komoly veszteségeket” szenvedett. E szabványosnak mondható eufemizmus rendszerint a majdnem katasztrófához vezető hozzá nem értést volt hivatott elfedni. A hibát azonban ebben az esetben Zsukov, és nem Csujkov követte el. „Az előkészítő tüzérségi támadás sikeresnek volt mondható, hiszen lehetővé tette, hogy gyalogságunk áthatoljon az első vonalakon, ám a tüzérségünk nem volt képes megsemmisíteni az ellenséges lőállásokat, és ez különösen igaz a Seelowi-magaslatra. Sajnos ezt légierőnk bevetése sem pótolhatta.” Arra is akadt példa, hogy a szovjet légierő saját katonáit bombázta vagy vette géppuskatűz alá. Ennek részben az volt az oka, hogy az elöl haladó zászlóaljak „nem tudták használni a megfelelő jelzőfényeket, így a frontvonal pontos elhelyezkedését sem tudták betájolni a repülőgépeknek”. A jel egy fehér és egy sárga jelzőfény lett volna, ám mivel meglehetősen kevés sárga jelzőrakétát osztottak szét, talán nem is meglepő, hogy ilyen hibák történtek.

A jelentés említést tesz arról is, hogy a tüzérség nem húzódott előre, és így nem tudott az előrenyomuló gyalogságnak megfelelő támogatást nyújtani, ám ennek elsődleges okát abban vélték megtalálni, hogy a tervezők nem számoltak a bombázások nyomán sárossá és ily módon gyakorlatilag járhatatlanná váló talajjal. a1z egészségügyi alakulatok túlterheltek voltak és „néhány ezrednél a sebesültek elszállítása a csatamezőről sem volt megfelelően megszervezve”. Az egyik géppuskás huszonnégy óráig feküdt kint a nyílt területen, mire segítség érkezett. A 37. gárda-lövészhadosztály sebesültjei „négy-öt órán keresztül nem részesültek orvosi ellátásban”, és az átmeneti elsősegélyhely is csupán négy műtőasztallal volt felszerelve.

Frankfurt an der Odertől délre az V. SS-hegyivadászhadtest igencsak megnehezítette a 33. hadsereg dolgát. Utóbbiak sem rendelkeztek elegendő egészségügyi személyzettel, így a szovjet tiszteknek a német foglyokat kellett fegyverrel rákényszeríteniük, hogy a sebesülteket a mögöttes területekre vigyék, majd onnan a lőszer utánpótlást az első vonalhoz szállítsák. Ez igencsak megrémítette a politikai osztályt, mely azután később bírálta is saját politikai tisztjeit, amiért azok nem képezték ki saját: maguk a német foglyokat, hogy „azok azután visszatérve saját csapataikhoz demoralizálják az ellenséget”. A Vörös Hadsereg valóban nem nagyon törődött a saját sebesültjeivel. Bármennyire volt is egy harctéri kórház leterhelve, a SZMERS nem teketóriázott és minden további nélkül elhívott a műtőasztaltól egy orvost, ha éppen egy gyaníthatóan öncsonkításos esetet kellett kivizsgáltatni. Amint megkezdődtek a harcok, az ilyen próbálkozások ugyanis „egyre gyakoribbak lettek a katonák körében”.

A Seelowi-magaslatért vívott csata minden bizonnyal nem szerzett Zsukov tábornoknak kellemes perceket, ám még ha a tervezés is a hadművelet levezénylése nem is volt hibátlanunk mondható , a Vörös Hadsereg katonáinak és tiszthelyetteseinek bátorsága és helytállása mindenféleképpen dicséretet érdemel. Ez az igaz hősiesség - mely olyannyira különbözött a jövő generációinak erkölcsi lecke gyanánt felmutatott propagandaváltozattól - sajnos azonban nem volt elég ahhoz, hogy a főtisztek és a politikai vezetés lelketlenségén enyhítsenek. Árulkodó, ahogy - a katonák elbeszélése szerint - a főtisztek a telefonban a veszteségek mértéke iránt érdeklődtek: - Hány gyufát égettünk el? Hány ceruza tört el? - kérdezték ilyenkor a parancsnokok.

*

A német oldalon Heinrici tábornok, a Visztula hadseregcsoport parancsnoka és Busse tábornok a körülményekhez képest a maximumot teljesítették. A csata túlélői még ma is imába foglalják a nevüket, amiért a támadás megindulása előtti utolsó pillanatban visszavonták erőik jelentős részét az első vonalból, megmentve így számtalan életet. Néhány főtiszt azonban továbbra is hitt Adolf Hitlerben. Április 16-án, a sötétség beálltát követően Hans-Oscar Wöhlermann, az LVI. páncélos-hadtest tüzérségi parancsnoka látogatást tett parancsnokánál, Weidling tábornoknál annak Münchebergtől északnyugatra, Waldsieversdorfban lévő főhadiszállásán.

A hadtestparancsnokságot egy berlini család hétvégi házában alakították ki. Az első emeleten álló szobában egyetlen gyertya szolgáltatta a fényt. Weidling, akinek nem voltak illúziói Hitler hadvezéri kvalitásaival kapcsolatban, nem rejtette véka alá véleményét. Wöhlermann meg volt döbbenve. „Mélyen felkavart”, írta később, „hogy még egy ilyen elszánt katona és vakmerő fickó - a mi jó öreg »Kősziklánk«, ahogy az ezrednél hívtuk - is elvesztheti hitét a legfelsőbb vezetésünkben.”

Beszélgetésüknek egy bombatámadás vetett váratlanul véget. Ezt követően jelentések érkeztek arról, hogy rés keletkezett köztük és a jobbszárnyat alkotó XI. SS-páncéloshadtest között, valamint a balszárnyon is rést ütött az ellenség, ami viszont azzal fenyegetett, boy megszakad a kapcsolat Berlin tábornok CI. hadtestével. Goebbels elképzelése a mongol hordákat megállító falról villámgyorsan porladt el.

*

Zsukov minden bizonnyal élete egyik legszörnyűbb éjszakáját élte meg. A hadsereg - és ami még fontosabb, a Kreml - tekintetét arra a Seelowi-magaslatra szegezte, melyet végül is az első nap nem sikerült elfoglalnia. Hadseregei - ekkor már biztos volt - nem tudják „bevenni Berlint a hadművelet hatodik napján”. Csujkov egyik lövészezrede elérte ugyan Seelow városának peremét és Katukov néhány harckocsija is már a csúcs közelében járt, ám ez minden bizonnyal nem lesz elég Sztálinnak.

A délután folyamán a még elég nyugodtnak tűnő szovjet vezető éjfél körül már kifejezetten dühösen hallgatta Zsukov telefonon tett jelentését arról, hogy a magaslatot továbbra sem sikerült elfoglalni. Sztálin azzal vádolta a parancsnokot, hogy megváltoztatta a Sztavka terveit.

- Biztos benne, hogy holnap elfoglalja a Seelow-vonalat? - kérdezte.

- A holnapi nap, április 17-e végére - próbált nyugalmat erőltetni magára Zsukov -, a Seelowi-magaslat védelmi vonalát áttörjük. Meggyőződésem, hogy minél több katonát küld az ellenség ide, annál könnyebb lesz bevennünk Berlint. Sokkal egyszerűbb a csapataik megsemmisítése a nyílt vidéken, mint a megerődített városban.

Sztálint nem sikerült különösebben meggyőznie, talán mert az inkább a délnyugat felől esetleg meginduló amerikai csapatok, semmint a keletre átcsoportosított német alakulatok miatt aggódott elsősorban.

- Azon gondolkodunk - mondta Sztálin -, hogy megparancsoljuk Konyevnek, küldje Ribalko és Lejusenko harckocsihadseregeit dél felől Berlin ellen, ugyanakkor pedig megmondjuk Rokosszovszkijnak is, hogy gyorsítsa fel az átkelést és támadjon északi irányból.

Sztálin ezután egy kurta elköszönéssel bontotta a vonalat. Nem sokkal korábban Zsukov törzsfőnöke, Malinyin tábornok értesült arról, hogy Sztálin valóban utasította Konyevet harckocsihadseregeinek Berlin elleni bevetésére.

*

Az orosz katonák - 1945-ben éppúgy, mint 1814-ben - semmibe vették a kontinens nyugati területén kanyargó folyókat, hiszen azok szánalmasnak tűntek a szülőföld hatalmas folyamai mellett. Mégis, minden folyó, melyen átkeltek, külön jelentőséggel bírt, hiszen az egy-egy mérföldkövet jelentett a Gonosz ellen folytatott harcukban.

- Még amikor Sztálingrád mellett a Volgánál megsebesültem - mondta Maszlov alhadnagy -, akkor is biztos voltam benne, hogy egyszer visszatérek a frontra, és újra látom majd az átkozott Spree-t.

A Neisse Forst és Muskau között csak körülbelül feleolyan széles, mint az Odera, ám a folyón az álkelés a felkészült ellenséggel szemben így sem bizonyult egyszerű feladatnak. Konyev marsall úgy döntött, a legjobb stratégia az lesz, ha 1. Ukrán frontja leköti az ellettség figyelmét, s eközben az élalakulatok átkelnek a folyón.

A tüzérségi támadás reggel 6 órakor, moszkvai idő szerint hajnali négykor indult. Kilométerenként 249 ágyút állítottak fel s eközben a 2. légi hadsereg szőnyeg-bombázásokat hajtott végre a térségben. „A gépek zajától és az ágyúk, valamint a detonációk robajától azt sem lehetett: hallani, hogy az egy méterre álló bajtárs mit kiabál”, emlékezett vissza az egyik tiszt. A zárótűz is hosszabb ideig tartott, mint Zsukov frontján, hiszen összességében 145 percig lőtték az ellenséges vonalakat.

- A háború istene szépen mennydörög ma - állapította meg az egyik ütegparancsnok, egy rövid kis szünetben.

A lövegek legénysége bosszúvágytól fűtve, lelkesen vetette magát a munkába, miközben parancsnokaik ilyen tűzparancsokkal ösztökélték őket:

- A fasiszták búvóhelyére - tűz! A megszállott Hitlerre - tűz! Népünk véréért és szenvedéséért - tűz!

Konyev, hogy közelről követhesse nyomon a csata menetét, hátrahagyta a még ekkor is ostromlott Breslauban kiépített frontparancsnokságát és egészen a Puhov tábornok 13. hadserege által kiépített megfigyelőállásig ment előre. A földbe vájt fedezékekből és lövészárkokból álló poszt egy fenyőerdő szélén, egy sziklán épült, ahonnan tökéletesen be lehetett látni a folyót. A Neisse nyugati partján kialakított ellenséges állások lőtávolságon belül voltak, így teleszkópon keresztül figyelték az eseményeket. A jó látási viszonyokat azonban hamarosan megzavarta a bombázás második ütemének megindulása. Kraszovszkij tábornok 2. légi hadseregének pilótái kis magasságban száguldottak a folyó nyugati partszakasza felé, hogy ott ledobják füstbombáikat. Ezt a fajta védőernyőt a front teljes, 390 kilométeres szakaszán kialakították, nehogy a német negyedik páncéloshadsereg gyorsan be tudja azonosítani a fő támadási irányt. Konyevnek szerencséje volt. Egy kis szellő anélkül terítette szét a füstréteget, hogy az gyorsan eloszlott volna.

Az élen haladó egységek előrontottak, rohamcsónakjaikat vízre tették, és a folyón vad evezésbe kezdtek. „A rohamcsónakok elindultak”, jelentette az 1. Ukrán front, „még azelőtt, hogy az ágyúk elhallgattak volna. A Kommunista Párt aktivistái és a Komszomol-tagok elsőként akartak a csónakokba ugrani és ilyen jelszavakkal biztatták bajtársaikat: »A hazáért! Sztálinért!«„ Amikor az első rohamcsónakok partot értek a folyó nyugati oldalán, kis vörös zászlók emelkedtek a levegőbe, így bátorítva a második hullámot. Néhány zászlóalj úszva kísérelte meg az átkelést. Ebben a veteránoknak amúgy is nagy tapasztalatuk volt, hiszen az ukrajnai előrenyomulás során többször hajtottak már végre ilyen bevetést. Más alakulatok katonái előzetesen már felderített gázlókon, fegyverüket fejük fölé tartva jutottak át a túlpartra. Az első pontonhidak és kompátkelők kiépítéséért felelős hídverők ugyancsak a vízbe vetették magukat és elindultak a túlsó oldal felé. Az első lövészzászlóaljak után néhány 85 milliméteres páncéltörő löveg is átjutott a folyón és felálltak az első, kisebb hídfőállások is.

A heves bombázás eredményeként az előretolt állásokban csak kevés német tudott hatékony ellenállást kifejteni. Sokan gránátnyomást kaptak.

- Sehova sem tudtunk elrejtőzni - mesélte foglyul ejtőinek Karl Pafflik Obergefreiter. - A levegő megtelt süvítő hangokkal és a robbanások zajával. Rendkívül komoly veszteségeket szenvedtünk. A túlélők, mint akik eszüket vesztették, összevissza rohangáltak a bunkerek és a lövészárkok között, hogy mentsék életüket. Megnémultunk a rettegéstől.

Sokan a füstöt és a káoszt kihasználva megadták magukat. Az 500. büntetőezred tagjai közül - akiknek nyilván több okuk vall dezertálni, mint más alakulatokban szolgáló társaiknak - egyszerre nem kevesebben, mint huszonöten szöktek át az ellenséghez. A német katonák egyedül és csoportosan feltették kezüket és tört oroszsággal ezt kiáltozták: - Iván, ne lőj, mi fogoly! - Az 500. büntetőezredből

megszökő egyik katona elmondta kihallgatóinak azt az ekkoriban közszájon forgó berlini megállapítást, mely szerint: „Hitler egyetlen ígérete, amit megtartott az, amit a hatalomra kerülése előtt tett. Ekkor a későbbi Führer azt mondta: »Adjanak nekem tíz évet és nem ismernek Németországra.«„ Más katonák azért panaszkodtak, mert tisztjeik a V-3-as és V-4-es rakéták bevetésére vonatkozó ígéretekkel csapták be őket.

Amint a kábeleket biztonságosan kifeszítették a folyó felett, a kompok útnak indultak, hogy átszállítsák a túlpartra az első T-34-eseket is. Az 1. Ukrán front hídverői nem kevesebb mint 133 átkelési pontot határoztak meg a fő támadási sávban. A 3. és a 4. gárda-harckocsihadseregek hídverői parancsot kaptak, hogy álljanak készen a következő folyón, a Spree-n való átkeléshez. Nem sokkal dél után, amikor már az első hatvantonnás híd is felépült, az 5. gárdahadsereg, Lejusenko - 1. gárda-harckocsihadseregének legelöl haladó alakulata átkelt a folyón és folytatta az előrenyomulást. A teljes sebességgel előretörő harckocsidandárok készen álltak, hogy megállítsák a német negyedik páncéloshadsereg ellentámadását. A frontszakasz déli részén a 2. lengyel hadsereg és az 52. hadsereg ugyancsak sikeresen átkelt és megkezdte az előrenyomulást. A parancs szerint Drezda ellen kellett vonulniuk.

Konyevnek volt oka, hogy elégedett legyen csapatai első napon mutatott teljesítményével. Az elöl haladó egységei már félúton voltak a Spree felé. Az egyetlen problémát, mint az később kiderült, az jelentette, hogy a sebesülteket „hihetetlenül lassan” szállították hátra a mögöttes területeken kialakított tábori kórházakba, ám Konyevet - a többi szovjet parancsnokhoz hasonlóan - mindez nem különösebben aggasztotta. Éjfélkor rádiótelefonján jelentette Sztálinnak, hogy az 1. Ukrán front offenzívája sikeresen alakul.

- Zsukov nem igazán boldogul - mondta Sztálin, aki nemrég beszélt az 1. Belorusz front parancsnokával. - Ribalko [3. gárda-harckocsihadsereg] és Lejusenko [4. gárda-harckocsihadsereg] forduljanak Zehlendorf [Berlin délnyugati kerülete] irányába. Emlékszik, ahogyan azt a Sztavka megbeszélésén egyeztettük.

Konyev tökéletesen emlékezett erre a találkozóra és különösen arra, hogy Sztálin eltörölte Lübbennél a közte és Zsukov frontja között húzódó határvonalat, lehetővé téve így, hogy az 1. Ukrán front déli irányból támadást indíthasson Berlin ellen.

Érdekes, hogy Sztálin miért választotta Zehlendorfot ellenőrző pontnak. Nyilván szerette volna, ha Konyev a lehető leghamarabb eléri Berlin legtávolabbi, dél-nyugati részét, mivel a Zerbstnél kialakított hídfőállásukról minden valószínűség szerint ebbe az irányba nyomultak volna előre az amerikai csapatok is. Az sem volt valószínűleg véletlen egybeesés, hogy Zehlendorftól beljebb, kissé a városközpont felé, Dahlemben állt a Kaiser Wilhelm intézet és annak nukleáris kutatólaboratóriuma.

Három órával korábban, este 9-kor a Sztavka megbeszélést tartott, ahol Antonov - minden bizonnyal Sztálin utasításainak megfelelően - ismét félrevezette az amerikaiakat, amikor azok egy Berlin elleni átfogó offenzíváról szóló elfogott német jelentésről tettek említést. „[Antonov] úgy nyilatkozott”, állt a külügymisztériumnak Washingtonba küldött táviratban, „hogy a szovjetek most éppen nagyszabású felderítőakciót hajtanak végre a középső frontszakaszon, melynek elsődleges célja a német védelmi vonalak feltérképezése”.