Tizenkettedik fejezet
A kegyelemdöfésre várva

Április elején, miközben Berlin a végső szovjet támadás megindulását várta, a város lakóin a kimerültség és a kétségbeesés kezdett úrrá lenni.

„Tegnap”, jelentette a svéd katonai attasé Stockholmnak, „a jóindulatú Von Tippelskirch egy újabb estélyre hívott a Mellensee-n. Elsősorban a kíváncsiságom vitt a rendezvényre. Elvárásaim, hogy valami újat és érdekeset hallok majd, nem voltak túlzottnak mondhatók, hiszen a helyzet immár egyik pillanatról a másikra változik. Az este egyébként meglehetősen siralmasra sikeredett. Mindenkin látszott, hogy kétségbe van esve. legtöbben még a látszatot sem voltak hajlandóak fenntartani és úgy láttatták a helyzetet, ahogyan az a valóságban volt. Néhányan érzelgőssé váltak és a konyakosüveg biztonságában vélték megtalálni a menedéket.”

A fanatikus elszántság már csak azokat a nácikat fűtötte, akik tisztában voltak vele, hogy a fegyverletétel számukra a halált jelenti. Ők, mint például Hitler, készek voltak a végsőkig elmenni annak érdekében, hogy mindenki osztozzon a sorsukban. 1944 szeptemberében, amikor a nyugati szövetségesek és a Vörös Hadsereg nagy lendülettel nyomultak előre a birodalom irányába, a náci vezetés úgy döntött, hogy a vereséget,követően is küzdeni fog esküdt ellenségei ellen. Elhatározták, hogy egy ellenállási mozgalmat hoznak létre, amely a Werwolf fedőnevet kapta.

A Werwolf nevet egy Hermann Löns, az 1914-ben meggyilkolt és a nácik által nagyra tartott szélsőséges nacionalista által írt, a harmincéves háború idején játszódó regényéből választották. 1944 októberében, amikor megkezdődött a tervek végrehajtása, Hans Prützmann SS-Obergruppenführert nevezték ki a Különleges Védelem főfelügyelőjének.

Prützmannt, aki az Ukrajnában eltöltött időszak alatt a szovjet partizántaktikát tanulmányozta, Königsbergből rendelték vissza, hogy állítsa fel a főhadiszállását.

Ám, mint azt már más náci tervek esetében is láthattuk, a rivális csoportok mindig létre akarták hozni hasonló, saját szervezetüket. Itt is ez történt, hiszen az SS-en belül a Werwolf mellett életre hívták Otto Skorzeny vezetésével a Jagdverbändé-t, sőt ide sorolhatjuk a Gestapo és az SD végül meg nem valósuló, Bundschuh fedőnév alatt futó programját is.

Elméletileg a képzés plasztik robbanóanyaggal megtöltött, zsákmányolt brit időzítőszerkezettel felrobbantott Heinz leveskonzerv doboza segítségével végrehajtott szabotázsakciók megtervezésére is kiterjedt. Különböző dolgokat, így egész öltözékeket készítettek Nipolit robbanóanyagból. A Werwolf-újoncoknak megtanították, hogyan végezhetnek az őrökkel egy egyméteres, csúszó csomóval ellátott kötélre rögzített csavarófa vagy egy hangtompítós Walther pisztoly segítségével. Az elfogott dokumentumokból kiderül, hogy jelszavuk így hangzott: „Leven a nappalból éj és az éjjelből nappal! Csapj le az ellenségre, ahol csak tudsz. Légy ravasz! Lopj fegyvert, lőszert és élelmet! Női segítők, ahol tudjátok, támogassátok a Werwolf harcát!” Három-hat fős csoportokban, hatvan napra elegendő élelemmel felpakolva kellett volna az akciókat végrehajtaniuk. „Külön hangsúlyt fektettek a gázolaj- és üzemanyag-készletekre” mint elsőszámú célpontokra. A náci hatóságok 2.000 rádiót és mintegy 5.000 robbanóanyag-készletet rendeltek, ám ezeknek csak egy része készült el időre. A légitámadások során ledobott amerikai gyújtóbombákat begyűjtötték, majd a koncentrációs táborok lakói szétszedték, és a robbanóanyagot újrahasznosították.

Április 1-jén, reggel 8 órakor a rádió felhívást közölt, melyben belépésre buzdították a németeket a Werwolfba. „Minden bolsevik, minden angol, minden amerikai, aki országunk területére teszi a lábát, mozgalmunk potenciális célpontja... lesújtunk bármelyik németre, aki az ellenség szolgálatába áll és együttműködik vele... Egyetlen jelszavunk van: »Hódíts vagy pusztulj.«„ Néhány nappal később Himmler új rendeletet adott ki: „A házakban, melyekre fehér zászlót tűztek ki, minden férfit agyon kell lőni. A parancsot azonnal vére kell hajtani. Minden tizennégy évnél idősebb egyént döntéséért felelősséget vállalni képes felnőttnek kell tekinteni.”

A Werwolf létrehozásának valódi oka, ahogy azt egy április 4-i keltezésű dokumentum meg is erősíti, a nácik 1918-cal kapcsolatos rögeszméje volt. „Ismerjük az ellenség terveit és tudjuk, hogy a vereséget követően - hasonlóan az 1918-ban történtekhez - Németországnak nem lesz többé esélye a felemelkedésre.” A fenyegetés, hogy az ellenséggel együttműködő, személyekkel bármikor végezhetnek, az úgy nevezett „Streseman-Politik” bekövetkeztét volt hivatott megakadályozni. A náci párt e megalázó, vereség sokkjából emelkedett ki, és most saját, rettenetes szándékai Németországot ugyanide juttatták vissza.

A Hitlerjugend ifjú tagjait kiküldték a kijelölt területre, hogy ássák el a robbanóanyagot, majd pedig jelentkezzenek a helyi náci Kreisleiternél, aki majd szállást és élelmet biztosít számukra. Mindannyian közelebbről meg nem határozott küldetést hajtottak végre, majd, mintha mi sem történt volna, közölték velük, hogy hazamehetnek. A háború vége felé már sietve kellett a képzést végrehajtani, oly sokan robbantották fel magukat az ellenség helyett.

Összességében a Werwolf nem volt túl sikeres, néhány merénylettől - így például az Aachen és Frankenhagen polgármesterei ellen elkövetett akcióktól -, valamint a civilek megfélemlítésétől eltekintve, tevékenységük nem volt különösebb hatással az eseményekre. A Hitlerjugendek krétával olyan jelszavakat firkáltak a falra, mint: „Áruló, vigyázz, a Werwolf figyel.” Skorzeny és Prützmann egyaránt csökkenő hévvel vetette bele magát a munkába, ahogy közeledett az ellenség - legalábbis ha hihetünk a Skorzeny vallomásában elhangzottaknak. Prützmann egy rövid kihallgatást követően öngyilkosságot követett el.) Akárhogy is, Himmler április közepén - éppen amikor a Svédország közvetítésével megkezdendő tárgyalások gondolata foglalkoztatni kezdte - ugyancsak átértékelhette a helyzetet, mivel utasította Prützmannt, hogy a Werwolf tevékenységét a jövőben „korlátozza kizárólag propagandamunkára”. Az egyetlen gond csupán az volt, hogy a Goebbels irányítása alatt álló, Werwolfsender rádióadó továbbra is partizántevékenységre szólított fel.

A keleti fronton a Vörös Hadsereg januártól márciusig tartó gyors előrenyomulása azt jelentette, hogy szinte alig sikerült időre kiképezni és felszerelni az alakulatokat, és a hátramaradó egységek is rendszerint elmenekülni már nem tudó Volkssturm-tagokból álltak. A Werwolf propagandája csak ráerősített a SZMERS és az NKVD amúgy is meglévő üldözési mániájára. Nyugaton a szövetségesek már megtapasztalták, hogy a Werwolf megbukott. A szervezet részére kialakított bunkerekben „csupán 10-15 napnyi élelem volt” és a foglyul ejtett Hitlerjugendek elszántsága is elpárolgott már. Nem voltak mások, „mint rémült és boldogtalan fiatalemberek”. Csupán kevesen folyamodtak a méregkapszulákhoz, melyet korábban azért kaptak, hogy „megmeneküljenek a kihallgatás borzalmaitól és mindenekelőtt a hazaárulás vádjától”. Sokan, miután a terrorakciók előkészítésére vonatkozó megbízással felügyelőjük útra bocsátotta őket, egyszerűen hazasiettek.

Néhányan már megállapították, hogy a Werwolf program nem illett a német nemzeti sajátosságokhoz. „Mi, németek, nem vagyunk partizán nemzet”, jegyezte le egy ismeretlen naplóíró. „Vezetőre és utasításokra várunk.” Ugyanez az asszony korábban, még a nácik hatalomra jutása előtt körbevonatozta a Szovjetuniót, és az utazás során az oroszok sokat viccelődtek azon, hogy a németekből teljesen hiányzik a forradalmi szellem. „A német elvtársak csak akkor rohannának le egy vasútállomást”, állapította meg az egyik orosz útitárs, „ha előtte peronjegyet válthatnának!”

A jelentésekből kiderül az is, hogy - ugyan nem a Werwolf-program keretében - Gestapósokat irányítottak át a bűnügyi rendőrséghez, feltételezve, hogy a nyugati szövetségesek később, a katonai kormányzat felállítását követően, majd minden bizonnyal visszahelyezik őket állásukba. Ahogy a katonai összeomlás egyre reálisabb veszélyként jelentkezett, a fanatikus nácik kezdtek fokozatosan önfenntartásra berendezkedni. Az SS néhány- tagja, hogy elkerüljék a bűnvádi eljárást, ellopott néhányat az eredetileg a Werwolf-tagok számára készített hamis dokumentumok közül. Mások Wehrmacht-egyenruhát és halott katonák zsoldkönyvét szerezték he, hogy új személyazonosságot kreálhassanak maguknak. A német katonák gyűlölettel figyelték, hogy miközben az SS találomra hajt végre kivégzéseket dezertálás miatt, addig a szervezet tisztjeinek jó része saját menekülését készíti elő. Német hadifoglyok elmesélték amerikai kihallgatóiknak, hogy a szabóknak nagyméretű „L” betűket kellett kabátokra varrniuk, hogy az SS tagjai lengyel munkásoknak álcázhassák magukat.

A náci vezetést nem csak az SS „mozgó hadbíróságai” segítették abban, hogy erőszakkal további harcra kényszerítsék a katonákat. A propagandaminisztérium is tovább gyártotta a németek ellen elkövetett erőszakos cselekményekről szóló meséket. Történetek keringtek például női komiszárokról, akik sebesült katonákat fosztanak meg férfiasságuktól. A propagandaminisztériumnak ráadásul Berlinben és az Oderai front közelében saját csoportjai voltak, melyek - mintha azok a civil lakosság spontán megnyilvánulásai lennének - különféle jelszavakat firkáltak a falakra, mint például „Hiszünk a győzelemben!”, „Soha nem adjuk meg magunkat!” és „Védjétek meg asszonyainkat a vörös szörnyetegtől!”. Volt azonban egy csoport, mely félelem nélkül nyilváníthatott véleményt a háborúról. A karjukat vesztett német sebesültek, amikor „Heil Hitlert!” kiáltottak, „hivalkodóan végtagcsonkjukat emelték fel”.

*

A legkevésbé irigylésre méltó feladata Reymann altábornagynak, Nagy-Berlin védelmi körzete parancsnokának volt, hiszen szembe kellett néznie a náci rendszeren éppen ekkor eluralkodó szervezeti káosszal. Halder tábornok, a hadsereg 1942-ben elmozdított vezérkari főnöke maró gúnnyal beszélt erről az időszakról. Hitler és Goebbels - utóbbi mint a főváros védelméért felelős birodalmi biztos - „elképzeléssel sem rendelkeztek arra vonatkozóan, hogyan kellene a fővárost megvédeni. Ötlettel csak az utolsó pillanatban álltak elő, amikor meg már túl késő volt. A főváros védelmi rendszerének kiépítése így rögtönzések sorozatát jelentette.”

Mióta Hitler február elején - mint azt korábban más városok esetében már láthattuk - erőddé nyilvánította Berlint, Reymann volt a harmadik, aki ezt a posztot betöltötte. Munkája során egyszerre kellett együttműködnie Hitlerrel, Goebbelsszel, a Himmler vezette tartalékos hadsereggel, a Luftwafféval, a Visztula hadseregcsoport parancsnokságával, az SS-szel, a Hitlerjugenddel és a náci pártnak a Volkssturmot irányító helyi szervezeteivel. Hitler, miután Berlin védelmének megszervezését elrendelte, egyetlen csapategységet sem jelölt ki erre a feladatra. Biztosította viszont Reymannt, hogy megfelelő erőket bocsátanak majd rendelkezésére, ha az ellenség a főváros közelébe ér. Sem Hitler, sem Goebbels nem volt képes szembenézni a vereség reális veszélyeivel. Goebbels határozottan meg volt győződve arról, hogy a Vörös Hadsereget meg lehet állítani az Oderánál.

Berlin lakossága április elején úgy 3-3,5 millió körül volt, köztük 120.000 a gyerek. Amikor Reymann a Birodalmi Kancellária bunkerében tartott egyik megbeszélésen felvetette, hogy ezeket a gyerekeket etetni is kellene, Hitler értetlenül nézett rá. - Ilyen kiskorú gyerekek már nincsenek Berlinben - mondta a Führer. Reymann ekkor döbbent rá, hogy a náci vezérnek gyakorlatilag semmilyen kapcsolata nincs a valósággal. Goebbels eközben azt állította, hogy konzervtejből hatalmas készletek állnak rendelkezésre, sőt ha a várost esetleg bekerítik, teheneket lehet a központba szállítani. Reymann erre megkérdezte, hogy mivel fogják majd etetni a teheneket. Goebbelsnek fogalma sem volt. Hogy a baj még nagyobb legyen, az élelmiszerraktárak nagy része a város külső kerületeiben állt, így nagy volt a veszély, hogy azok esetleg az ellenség kezére kerülnek. Mindezek ellenére semmit sem tettek annak érdekében, hogy a lakosság vagy a Wehrmacht részére felhalmozott készleteket beljebb szállítsák.

Reymann és törzsfőnöke, Hans Refior ezredes tisztában voltak vele, hogy a rendelkezésükre álló erőkkel Berlin nem tudja túl sokáig tartani magát. Javasolták tehát Goebbelsnek, hogy engedje a civileket, és elsősorban a nőket és gyerekeket evakuálni a városból.

- A kiürítést - válaszolta Goebbels - az SS és a Spree régió rendőrparancsnoka szervezi meg a legjobban. A megfelelő időben ki fogom adni a parancsot.

„Teljesen nyilvánvaló volt, hogy - végig sem gondolta, milyen szervezési feladatot jelent ennyi ember vasúton és teherautókon való evakuálása, hogy az étkeztetésük megoldatlanságáról már ne is beszéljünk. Közel sem volt elegendő működőképes mozdony és a teherautókba való üzemanyag is fogytán volt. A legyengültek és a sebesültek szállítása komoly problémát jelentett. A lakosság jelentős részének gyalog kellett volna útra kelnie. Gyanítható, hogy Goebbels - éppúgy, mint Sztálin a sztálingrádi ütközet kezdetén - nem akarta a civileket kimenekíteni, azt remélve, hogy a katonák így majd még keményebben védik a várost.

A berlini körzet regionális főparancsnokságán Reymann és törzskara azt próbálta kitalálni, hogy hány katonára és mennyi fegyverre számíthatnak. Refior ezredes gyorsan rájött, hogy a „berlini védelmi körzet” csupán egy újabb tartalom nélküli elnevezés, hasonlóan mondjuk a Führer főhadiszállásán kiötlött „erődhöz”, melyet a védőknek az utolsó szál emberig tartaniuk kellett. Ráébredt arra is, hogy „ez a rengeteg rövidlátó és vérszomjas bürokrata annyi gondot okoz, hogy ebbe bárki beleőszülne”.

Csak a külső védelmi vonalon tíz hadosztályra volt szükség. Valójában azonban a berlini védelmi körzet elviekben is csupán egy légvédelmi hadosztállyal, a Grossdeutschland kísérőezred kilenc századával egy pár rendőrzászlóaljjal, néhány utászzászlóaljjal, valamint húsz képzetlen Volkssturm-zászlóaljjal rendelkezett. Amennyiben a várost bekerítik, további húsz zászlóalj behívása volt tervbe véve. A berlini Volkssturm-alakulatok ugyan 60.000 főt számláltak, ám közöttük voltak Volkssturm I. - tehát fegyveres - és Volkssturm II. - fegyvertelen - egységek is. Sok esetben a hivatásos tiszt, amikor a Vörös Hadsereg a városba ért, egyszerűen hazaküldte a rábízott fegyvertelen Volkssturm-tagokat, ám a párttag funkcionáriusok gyakran még ennyi emberséget sem tanúsítottak. Az egyik náci Kreisleiter meggyőződéssel vallotta, hogy a férfiakat távol kell asszonyaiktól tartani, mert azok aláássák a harci morált. Ez azonban természetesen megoldhatatlan volt. A Volkssturm nem kapott élelmet, így tagjait a családnak kellett élelmeznie. Bárhogy is, a védelemért felelős parancsnokok hamarosan azt tapasztalták, hogy kizárólag az első világháborús veteránok „tudták, hogy mi a kötelességük”. A többiek nagyészt az első adandó alkalommal elszöktek.

A legjobban felfegyverzett alakulatnak Berlinben az 1. légvédelmi hadosztály minősült, a csata kezdetéig azonban ez sem tartozott Reymann parancsnoksága alá. A három betonból készült lövegtornyot - a Zoobunkert az állatkertnél, valamint egyet-egyet a Humboldthainnál és a Friedrichshainnál -, valamint 128, 88 és 20 milliméteres ágyúkat felvonultatni képes Luftwaffe-hadosztály ráadásul azon kevés alakulatok közé tartozott, melyek ekkor még elegendő lőszerkészlettel rendelkeztek. Reymann tüzérsége amúgy elavult, a háború korábbi szakaszában a franciáktól, a belgáktól és a jugoszlávoktól zsákmányolt különböző típusú ágyúkból állt. Alig akadt olyan löveg, ahol fél tucat lövésnél többre elegendő lőszer lett volna, sőt inkább ennél kevesebb volt a jellemző. A város védelmére vonatkozóan iránymutatást csupán egy, a háború előtt kiadott rendelet nyújtott, mely Refior elmondása szerint „a német bürokrácia mesterművének számított.”

Berlinben a náci párt a majd a város védelmi rendszerének kiépítésén dolgozó civil tömegek mozgósításáról beszélt. A tervek szerint Berlintől harminc kilométerre egy „akadálygyűrűt”, majd pedig egy külső gyűrűt kellett volna kialakítani. Ám 70.000-nél több embert sohasem tudtak egy nap munkára fogni és az átlagos létszám is inkább a harmincezret közelítette. A szállítás és a szerszámhiány volt a fő probléma, noha a legtöbb berlini üzem, mintha minden rendben lenne, folytatta a munkát.

Reymann, Lohbeck ezredest, egy mérnök tisztet nevezett ki, mint akinek az lesz a feladata, hogy a nácik okozta káoszon úrrá legyen, és a karlshorsti hadmérnöki iskolától is kérte, hogy bocsássanak robbantási alakulatokat a rendelkezésére. A hadsereg tisztjeit aggasztotta, hogy Speer meg akarja menteni a berlini hidakat. Még jól emlékeztek, mi történt azokkal a tisztekkel, akiknek a remageni híd felrobbantása lett volna a feladata, ám kudarcot vallottak. Reymann utászai irányították a civil munkaszolgálatnál sokkal jobban felszerelt Todt-szervezetet és a birodalmi munkaszolgálatot is. A földmunkagépekhez azonban még ők sem tudtak üzemanyagot és pótalkatrészeket szerezni. A Stalag IIID-n raboskodó 17.000 francia hadifogoly többségét ugyancsak bevonták a munkálatokba - barikádokat építettek és az utcákon lövészgödröket kellett ásniuk. Hogy milyen sikerrel jártak, legalábbis kérdéses, különösen mivel a Berlin környékén raboskodó franciák igencsak hadilábon álltak a munkával és híresek voltak arról, hogy gyakran szöknek ki a táborból és látogatják a német asszonyokat.

Nem sikerült kapcsolatba lépni azokkal a főparancsnokokkal sem, akik a város védelméhez a katonákat bocsátották volna rendelkezésre. Amikor Refior a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán meglátogatta Heinrici törzsfőnökét, Kinzel altábornagyot, utóbbi csupán rápillantott az ezredes által hozott tervekre és ezt mondta: - Azoknak az őrülteknek Berlinben a saját levükben kellene megfőniük.

A kilencedik hadsereg törzsfőnöke, Holz vezérőrnagy más szempontból találta rossznak a terveket.

- A kilencedik hadsereg az Oderánál áll és ott is fog maradni. Ha szükséges itt pusztulunk mindannyian, visszavonulni nem fogunk - jelentette ki, Refior elmondása szerint meglehetősen színpadiasan.

Sem Reymann, sem Refior számára nem tűnt fel ekkor még, hogy Heinrici és a Visztula hadseregcsoport törzskara a náci vezetésétől teljesen eltérő terven dolgozott. A főváros civil lakosságának biztonsága érdekében szerették volna elkerülni a végső, elkeseredett küzdelmet. Albert Speer korábban azt javasolta Heinricinek, hogy megkerülve Berlint vonuljon vissza az Oderától. Heinrici elviekben egyetértett. Véleménye szerint a legjobb mód, hogy elkerüljék a harcok kialakulását a városban az, ha Reymann-nal előreküldetik csapatait az Oderához, ily módon megfosztva a várost védőitől.

*

További ok volt a városban folyó harcok elkerülésére, hogy a nácik előszeretettel küldték csatába a fiatal, gyakran, tizennégy évnél nem idősebb gyerekeket. Oly sok lakás falán lógott az Oroszországban elesett fiú portréja, hogy az emberek immár csendes imában kérték, bárcsak vége lenne a háborúnak, mielőtt ezeket a gyerekeket harcba küldik. Néhányan attól sem riadtak vissza, hogy mindezt nyíltan gyermekgyilkosságnak titulálják, legyen szó akár a félrevezetett Hitlerjugendek kihasználásáról, akár fiatal fiúk erőszakkal történő egyenruhába kényszerítéséről. Az idősebb tanárok kockáztatva, hogy esetleg feljelentik őket, tanácsokat adtak a diákoknak, hogyan kerülhetik el a besorozást. Goebbels néhány héttel korábban elhangzott beszédét követően csak tovább nőtt az elkeseredettség.

- A Führer korábban azt mondta - emlékeztette hallgatóságát a propagandaminiszter -, hogy „Az az anya, aki gyermeknek ad életet, népünk nagyszerű jövője mellett száll síkra”.

Ekkorra azonban már nyilvánvaló volt, hogy Hitler és Goebbels egy olyan ügy érdekében készült kockára tenni a gyermekek életét, melynek már nem volt jövője.

Prenzlauerbergben a tizennégy éves Erich Schmidtkét „tüzérsegédnek” osztották be, és utasították, hogy jelentkezzen a reinickendorfi Hermann Göring-laktanyában. Édesanyja, akinek férje Kurföldön a német hadsereggel csapdába esett, érthetően aggódott, és elkísérte fiát a laktanyáig. A gyerek jobban meg volt illetődve, semmint hogy féljen. A laktanyában eltöltött három nap után a fiatalok parancsot kaptak, hogy csatlakozzanak a város nyugati részén, az Olimpiai Stadion mellett, Reichssportsfelden felsorakoztatott hadosztályhoz. Útközben azonban Erichnek eszébe jutottak apja szavai, aki a keleti frontról látogatóba hazatérve közölte vele, hogy most már neki kell gondoskodnia a családról. A fiú úgy döntött, hogy elszökik és egészen a háború végéig bujkált. A hadosztályhoz csatlakozó kortársai nagy részét lemészárolták a fronton.

A Hitlerjugend birodalmi vezetője, Artur Axmann által életre hívott úgynevezett Hitlerjugend-hadosztályt a Panzerfaust használatára is kiképezték a Reichssportsfelden. Axmann előadást tartott a spártaiak hősiességéről és megpróbált a fiatalokban az ellenség ellen gyűlöletet, Adolf Hitler iránt pedig megingathatatlan hűséget ébreszteni.

- Csak diadal és bukás létezik - mondta.

Néhány fiatal kifejezetten izgalmasnak látta a rá váró feladatot. Reinhard Appel Rilke Cornetjére gondolt, mely a törökök ellen vonulva éppúgy a biztos halált választotta, mint az 1914-es elveszett generáció, amikor önkéntesként a hadseregbe jelentkezett. A tény, hogy a Reichssportsfelden egy osztagnyi „Blitzmädel”-lány is elkvártélyoztatott, csak tovább erősítette az esemény romantikus jellegét.

A náci vezetés női tartalékosokból ugyancsak felállított egy Wehrmachthelferinnen-korpsot. Az asszonyok által fogadott hűségeskü szövege így kezdődött: „Esküszöm, hogy hű leszek Adolf Hitlerhez, a Führerhez, a Wehrmacht főparancsnokához.”

Az egész úgy hangzott, mintha valamilyen tömeges esküvőről lett volna szó. Annak az embernek, aki talán szexuális energiáját a hatalom gyakorlása során vezette le, ez sajátos fantáziapótlékot nyújthatott.

A Wilhelmstrasse környékén álló minisztériumi negyedben a kormányhivatalnokok arról próbálták meggyőzni a még a városban maradt néhány diplomatát, hogy „Roosevelt és Churchill táviratait a feladástól számított két órán belül képesek megfejteni”. Mindeközben szárnyra kelt a pletyka, hogy a város keleti, „vörös” kerületeiben kommunista rohamcsapatok alakulnak, hogy a náci párt tagjai ellen kövessenek el merényleteket. „Teljes a kétségbeesés”, írta a svéd katonai attasé Stockholmnak. „Mindenki elszánta magát, hogy nem adja könnyen az életét.” Az egyetlen szabotázscsoport valójában a front túlsó oldaláról érkezett. A szovjetek által irányított Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért szervezet néhány tagja Wehrmacht-egyenruhában átjutott a vonalakon és Berlin irányába indult. Elektromos vezetékeket vágtak el, ám ennél sokkal többet nem tettek. Később a Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért azt állította, hogy felkelőcsoportjai robbantották fel az orsthafeni lőszerraktárat, ám ezt bizonyítani nem tudták.

Április 9-én több, a náci rendszer ellenzékéhez tartozó ismert személyiséget mészárolt le különböző koncentrációs táborokban az SS. A parancs szerint még azelőtt végezni kellett: velük, hogy az ellenség felszabadíthatná őket. Dachauban megölték Johann Georg Elsert, azt a kommunistát, aki 1939. november 8-án a Burger Brauban merényletet kísérelt meg Hitler ellen. Dietrich Bonhoffert, Canaris tengernagyot és Oster tábornokot Flossenbürgben, Hans von Dohnanyit Sachenshausenben végezték ki.

*

„Bosszút állunk!” - „Die Vergeltung kommt!” - ez volt a V-fegyverek náci propagandajelszava. Mindez azonban már semmit sem jelentett azon tisztek számára, akik az Odera mentén a végső összecsapásra készültek. A szovjetek bosszúja közelgett és tudták, hogy az elől semmilyen csodafegyver nem mentheti meg őket. Sokan közülük felsőbb utasításra csodafegyverekről, az ellensédes koalícióban bekövetkező szakadásról, sőt az erősítés érkeztéről szóló hazugságokkal tartottak a lelket katonáikban. Mindez végül természetesen a fegyelem összeomlásához kellett, hogy vezessen.

Még a Waffen-SS-ben is előállt az a példa nélküli eset, hogy katonák és tisztek között ellenségeskedésig fajult a helyzet. Eberhard Baumgart, az SS 30. Januar hadosztály írnoka a főhadiszállásra akart visszamenni, hogy egy jelentést még befejezzen, ám az őrök nem voltak hajlandóak beengedni az épületbe. Benézett az ablakon és azonnal megértette, hogy miért. „Azt hittem, álmodom”, írta később. „Csillogó egyenruhák és kicicomázott ruhák kavarogtak odabenn, zene, nevetés, sikoltozás hangja szűrődött ki. A levegőt betöltötte a dohányfüst, poharak koccantak össze.” Baumgart kedve nem lett jobb másnap este, amikor Georg, a volgai német tolmács egy a Pravdában megjelent, Hitlert, Göringet és Goebbelst a Birodalmi Kancellárián szervezett orgián ábrázoló karikatúrát mutatott neki. A képaláírás így hangzott:

„Minden egyes nap, amikor a német katona tovább harcol, a mi életünk hosszabbodik meg.”

A csodafegyverek helyett a Volkssturm-egységek és a sebtében felállított alakulatok csupán olyan, gyakorlatilag használhatatlan fegyvereket kaptak, mint például a Volkshandgranate 45-ös. Ez a „népi kézigránát” valójában nem volt más, mint egy darab beton, benne robbanóanyag és egy 8. számú detonátor. A gránát az eldobó számára sokkal nagyobb veszélyt jelentett, mint a célpontra. Az egyik, tisztiiskolásokból álló alakulat, melynek egy gárda-harckocsihadsereggel kellett szembeszállnia, olyan puskákat kapott, amelyeket még 1940-ben zsákmányoltak a franciáktól. A fegyverekhez öt tölténytárat kapott mindenki. Jellemző a nácik körében tomboló őrületre, hogy mindeközben továbbra is félelmetesnek hangzó alakulatneveket ötlöttek ki. Ilyen volt a Sturmzug, melynek még fegyverei sem voltak, amivel bármit is lerohanhatott volna, vagy: a Panzerjagdkompanie, mely elvileg gyalogosan kellett volna, hogy becserkéssze az ellenséges harckocsikat.

Egy másik alakulat, melynek mind közül a legjobban kellett félnie az esetleges fogságba eséstől, Vlaszov tábornok orosz felszabadító hadseregének 1. hadosztálya volt. Himmler ötlete volt, hogy Vlaszov hadosztályát vessék be az oderai frontszakaszon. A Reichsführer-SS csak nagy nehezen tudta meggyőzni Hitlert, akinek továbbra sem tetszett a szláv csapatok bevetésének ötlete. A német vezérkar a háború korai szakaszában támogatta az elképzelést, hogy állítsanak fel egy mintegy egymillió főből álló ukrán hadsereget, ám Hitler megvétózta a tervet, mivel továbbra is fenn kívánta tartani a „felsőbbrendű faj és a szláv népek” elkülönülését. A Rosenberg és Koch Gauleiter által az ukránok ellen elkövetett szörnyűségeket látva azután a Wehrmacht végképp letett tervéről.

Április elején Vlaszov tábornok, egy összekötő tiszt és egy tolmács társaságában a Visztula hadseregcsoport főhadiszállására látogatott, hogy megbeszélést folytasson Heinrici tábornokkal. Vlaszov magas, sovány férfi volt, arca színtelen, „tekintete okos”. Álla még akkor is szürke volt, ha frissen borotválta. Vlaszov optimista megállapításait követően Heinrici nyíltan rákérdezett, hogy vajon egy ilyen frissen felállított hadosztály hogyan fog teljesíteni a harcban. A német tisztek amiatt aggódtak, hogy: az orosz önkéntesek az utolsó pillanatban esetleg nem lesznek hajlandóak majd honfitársaik ellen fegyvert fogni. Most, hogy a Harmadik Birodalom a pusztulás szélén állt, a kétségbeesésen kívül nem sok minden késztethette harcra Vlaszov önkénteseit.

Vlaszov nem szándékozott rászedni Heinricit. Elmondta, hogy eredeti terve alapján mintegy hat, legfeljebb tíz hadosztályt szeretett volna hadifoglyokból kiállítani. A gond csupán az, hogy a náci hatóságok csak akkor fogadták el az elképzelést, amikor már túl késő volt. Tisztában volt Vlaszov azzal is, hogy a szovjet propaganda megpróbálja embereit befolyásolni. A tábornok mégis úgy érezte, megérdemelnek egy esélyt, hogy az Odera valamelyik hídfőállásánál bizonyíthassanak.

Busse tábornok a Frankfurt an der Odertől délre fekvő Erlenhof környékén egy kevésbé jelentős frontszakaszt választott a számukra. A 33. hadsereg szovjet felderítői szinte azonnal észlelték jelenlétüket, és hangszórókon megkezdték a pszichológiai hadviselést a katonák ellen. Vlaszov csapatai április 13-án kezdték meg az előrenyomulást. Két és fél órányi harc során az 1. hadosztály egy mintegy ötszáz méteres éket alakított ki, ám a szovjet tüzérség olyan hevesen támadott, hogy fel kellett adniuk a további harcot. Parancsnokuk, Bunyacsenko tábornok, miután látta, hogy a németek által beígért tüzérségi, illetve légi támogatásra hiába vár, Busse parancsát figyelmen kívül hagyva elrendelte embereinek a visszavonulást. A Vlaszov-hadosztály 370 embert, köztük négy tisztet vesztett a harcokban. Busse őrjöngött. Javaslatára Krebs tábornok visszarendelte a hadosztályt, és leszerelte őket, mondván, a fegyvereket „jobb módon fogják majd felhasználni”. Vlaszov katonái rendkívül elkeseredtek. Visszavonulásuk okát a nem kellő mértékű tüzérségi támogatásban látták, ám arra valószínűleg senki sem figyelmeztette őket, hogy a német ütegek az utolsó lövedékeket a nagy rohamra tartogatják.

*

Április első két hetében elszórt harcok folytak a hídfőállásoknál. Ezek során a szovjetek célja a megszerzett állások kiszélesítése, mélyítése volt. Az Odera vonala mögött még élénkebb volt a mozgás. Összességében huszonnyolc szovjet hadsereget érintett a mintegy tizenöt napig zajló csapatösszevonási hadművelet. A 70. hadsereg parancsnokának, Popov tábornoknak még azelőtt kellett hadtestparancsnokainak utasításokat adnia, hogy fentről megérkezett volna a végleges parancs.

Több hadseregnek nagy távolságot kellett megtennie, ám ehhez csak igen kevés idő állt rendelkezésére. A szovjet harctéri szabályzat szerint egy gépesített menetoszlopnak naponta 150 kilométert kellett megtennie, ám a 49. hadsereg 200. lövészhadosztálya huszonöt óra alatt mintegy 358 kilométert haladt előre. A pomerániai hadművelet miatt útirányt változtatni kényszerült 3. csapásmérő hadsereg katonái attól tartottak, hogy nem tudnak majd időben visszajutni és „csak akkor érnek Berlinbe, amikor már mindenki veszi a kalapját (hogy hazafelé vegye az irányt).” Egyetlen igazi frontyovik sem akart lemaradni a háború csúcspontjáról. Tisztában volt ugyanis azzal, boy a háború hátralévő szakaszában az irigység hajtja majd előre az 1. Belorusz front alakulatait.

Noha a valódi frontharcosok ott akartak lenni Berlin elfoglalásánál, és át akarták élni a végső diadalt, az offenzíva időpontjának közeledtével a dezertálások száma is nőtt. Az eltűntek többsége a legutolsó újoncozások során behívott lengyelek, ukránok és románok közül került ki. A szökések számának növekedésével a fosztogatások, a rablások, valamint a civil lakosság ellen elkövetett erőszakos cselekmények is gyakoribbá váltak: „Egyes dezertőrök elveszik a szekereket a civilektől, megpakolják mindenféle ingósággal, majd mintha a kocsi a hadsereghez tartozna, a frontzónából a mögöttes területek felé veszik az irányt.”

Az 1. Ukrán front mögött szolgálatot teljesítő NKVD-lövészezred csak április első felében 355 katonaszökevényt tartóztatott le. Ahogy az egy április 8-i keltezésű jelentésből is kiderül, az 1. Belorusz frontnál még inkább aggodalommal töltötte el a parancsnokokat a fegyelem megbomlása: „Sok katona még mindig a mögöttes területeken lődörög, azt állítva, hogy elszakadtak az egységüktől. Ők valójában szökevényeknek minősülnek. Fosztogatnak, rabolnak és erőszakoskodnak. A 61. hadsereg által ellenőrzött körzetben csak az utóbbi néhány hétben 600 embert tartóztattak le. Az utak zsúfoltak a katonák által jogosan, vagy éppen ellenkezőleg jogtalanul, fosztogatásra használt járműveitől és szekereitől. A járműveket azután az utcán hagyják és minden lakásba, raktárba benéznek, hátha találnak valami mozdíthatót, amit elvihetnek. Sok tiszt, katona és tiszthelyettes mintha már nem is a Vörös Hadsereg tagja lenne. A szabványegyenruha viseletétől való komoly eltéréseket nemritkán elnézik a tisztek. Egyre nehezebb megkülönböztetni a katonát a tiszttől és a katonát a civiltől. A parancsmegtagadás veszélyes eseteiről kaptunk jelentéseket.”

Az NKVD lövészezredei és a SZMERS ugyancsak folytatta a gyanúsítottak felkutatását. Berija véleménye szerint, noha nem ritkán túlbuzgók voltak, sok esetben nem a megfelelő személyeket választották ki. A Szovjetunióban lévő NKVD-táborokba összesen 148.540 embert küldtek, ám közülük „alig a fele volt alkalmas fizikai munkavégzésre”. Egyszerűen elzavarták „azokat az embereket, akiket a Vörös Hadsereg mögöttes területeit átfésülve letartóztattak”. Néhány szempont azonban továbbra is elsőbbséget élvezett. A lengyel hazafiakat továbbra is veszélyes náciknak tekintették, az NKVD-ezredek pedig továbbra is bekerítették és felszámolták azokat a német szökevénycsoportokat, melyek a pomerániai és a sziléziai harcokat követően megpróbáltak átcsúszni a szovjet vonalakon. Ezek a kis csoportok élelmet keresve gyakran rajtaütöttek a hátul maradt járműveken, melyre válaszul a szovjet hatóságok - hasonlóan, mint ahogy annak idején a németek tették a Szovjetunióban - felgyújtották a legközelebbi falut, lakóit pedig agyonlövettek.

*

A Vörös Hadsereg tisztjei körében feszültség uralkodott, ám magabiztosak voltak. Pjotr Mitrofanovics Szebelevet, az egyik műszaki dandár parancsnokhelyettesét huszonkét évesen nemrég léptették elő alezredessé. „Helló, papa, mama, Sura és Tánya”, kezdte április 10-én szeretteinek írt levelét. Jelenleg szokatlan és éppen ezért kissé rémisztő csend honol itt. Koncerten voltam tegnap. Igen, ne lepődjetek meg, egy koncerten! Moszkvából érkezett művészek adták. Nagyon felvidított minket. Nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy a háborúnak hamarosan vége, bár azt hiszem, ez kizárólag rajtunk múlik. „Tegnap két olyan dolog is történt, amiről szeretnék nektek beszámolni. Kimentem a frontvonalhoz egy férfival, aki a mögöttes területekről érkezett. Kisétáltunk az erdőből, fel egy kis dombra és leheveredtünk. Az Odera előttünk hömpölygött, a vízbe egy hosszú homokos földnyelv nyúlt be. A földnyelvet a németek foglalták el. Az Odera túlpartján fekszik Küstrin városa, egy teljesen egyszerű kis település. Hirtelen nedves homok csapódott az arcomba, majd meghallottam a lövéseket. A németek észrevettek minket és lőni kezdtek ránk.

Két órával ezelőtt felderítőink egy foglyul ejtett német tizedest hoztak elém. A német összecsapta sarkait és a tolmácson keresztül megkérdezte:

»Hol vagyok, tiszt úr? Zsukov katonái ezek vagy Rokosszovszkij bandái?« Felnevettem, majd azt mondtam a németnek: »Önt az 1. Belorusz front katonái ejtették foglyul, melynek parancsnoka Zsukov marsall. De miért hívja Rokosszovszkij marsall csapatait bandának?« A tizedes ezt felelte: »Harc közben nem tartják be a szabályokat. Ezért hívják őket a német katonák bandának.«

Még egy hír. Szárnysegédem, Kolja Kovaljenko megsebesült a karján, de megszökött a kórházból. Megfeddtem, mire ő szitkozódni kezdett és ezt mondta: »Ön meg akar fosztani engem attól a megtiszteltetéstől, hogy az elsők között érkezzek Berlinbe.« ... Csókollak benneteket. A ti szerető fiatok, Pjotr.”

Az igazán elkötelezett többség számára a legaggasztóbb a nyugati szövetségesek gyors előrenyomulása volt. A 69. hadsereg egyik jelentése szerint a katonák arról beszéltek egymás között: „Lassan haladunk előre, a németek a briteknek és az amerikaiaknak adják majd át a fővárosukat.”

A Komszomol-tagok a 4. gárda-harckocsihadseregben az offenzívára való felkészülésként felkérték az idősebb, tapasztaltabb katonákat, hogy meséljenek az újoncoknak a harcokról. A Komszomol-tagok az analfabétáknak segítettek az otthoniaknak szóló levelek megírásában is. Külön büszkék voltak arra, hogy saját pénzükön egy harckocsit is tudtak maguknak vásárolni. A „Komszomolec” már „megsemmisített néhány ellenséges tankot és páncélozott járművet, és jó pár fritzet a lánctalpai alá gyűrt.” A pártgyűléseken a tagokat külön emlékeztettek, hogy „az összes kommunistának kötelessége felemelni a szavát a fosztogatások és az ivászat ellen”.

A tüzérezredek mindeközben „külön figyelmet fordítottak a sebesültek helyének betöltésére”. Tudták, hogy amint Berlinbe érnek, megnőnek majd a veszteségeik, mivel a tüzérségi ütegek nyílt területen néznek majd egymással farkasszemet. Az ütegnél szolgálatot teljesítők ezért jól betanulták egymás feladatát, az ezredeknél pedig készen álltak a jól képzett tüzérek, hogy a sebesültek helyére léphessenek.

Hogy minden titokban maradhasson, „a helyi lakosságot húsz kilométerre a frontvonal mögé telepítették át”. Rádiócsendet vezettek be és minden tábori telefon mellé táblát helyeztek ki, melyen ez állt: „Ne beszélj olyanról, amiről nem kellene beszélned.”

*

A német előkészületek során ugyanakkor elsősorban azok az ellenintézkedések kerültek kihangsúlyozásra, melyeket rangjuktól függetlenül a kötelességüket nem teljesítőkkel és azok családjával szemben alkalmaznak majd. Kihirdették továbbá, hogy Königsberg parancsnokát, Lasch tábornokot távollétében kötél általi halálra ítélték, családját pedig letartóztatták a náci ügyet elárulók hozzátartozóinak letartóztatásáról rendelkező Sippenhaft törvény értelmében.

Kelet-Poroszország haláltusája majdnem akkora mértékben hatott a Berlinben uralkodó hangulatra, mint az Odera irányából a városra leselkedő veszély. Április 2-án a szovjet tüzérség megkezdte a Königsberg központja elleni előkészítő tüzérségi támadást. Inozemsztyev főhadnagy, az egyik szovjet tüzértiszt április 4-én azt jegyezte be naplójába, hogy az ütege által leadott mintegy hatvan lövés „romhalmazzá változtatta” az egyik megerődített épületet. Az NKVD mindent megtett, hogy senki se menekülhessen el. „A bekerített katonák Königsbergben civil ruhát öltenek, hogy elmenekülhessenek. Kelet-Poroszországban nagyobb odafigyeléssel kell ellenőrizni a dokumentumokat.”

„A légierő nagyon hatékony”, írta Inozemsztyev április 7-én. „Nagyon sokszor használunk lángszórókat is. Hacsak egyetlen német is van az épületben, mi a tűzzel kikergetjük. Emeletért vagy lépcsőházért nem kell harcolnunk. Egyértelmű most már mindenki számára, hogy Königsberget úgy vesszük majd be, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva.” Másnap, amikor bajtársa, Szafonov elesett, a citadellánál az ezred díszsortüzet adott le tiszteletére.

Hatalmas volt a pusztítás. A bombázások során katonák és civilek ezreit temették maguk alá az összedőlő épületek. A „levegőben a halál bűze terjengett”, írta Inozemsztyev, „szó szerint, mivel a holttestek ezrei a törmelékek alatt oszlásnak indultak”. Ahogy a pincékben gyűltek a sebesültek, Lasch tábornok tudta, hogy nincs esély. A 11. gárdahadsereg, valamint a 43. hadsereg már a város utcáin harcoltak. Még Koch Gauleiter helyettese is a város kiürítését sürgette, ám a Samland-félszigettel már minden szárazföldi összeköttetés megszakadt. Indítottak ugyan egy ellentámadást, hogy utat törjenek maguknak az ellenséges csapatok között, ám ez április 8-a éjszakáján végül teljes káoszba fulladt. A bombázások lezárták a kiindulóponthoz vezető utakat. A helyi pártvezető, anélkül hogy tájékoztatta volna Lasch tábornokot, felszólította a lakosságot, hogy készüljenek a kitörésre. A nagy mozgás azonban felkeltette a szovjet tüzérmegfigyelők figyelmét is és a szerencsétleneket lemészárolták.

A várost másnap annyira beborította a füst, hogy csak a katyusák tüzes sávját lehetett látni az égen. A még életben maradt civilek, jelezve hogy megadják magukat, fehér lepedőket lógattak ki az ablakokon és megpróbálták a katonáktól is elvenni a fegyvereket. Lasch tudta, hogy eljött a vég. Tisztában volt azzal, hogy a birodalomtól már nem számíthat segítségre és nem akarta azt sem, hogy a menekültek és a városlakók értelmetlenül tovább szenvedjenek. Csak az SS akarta folytatni a harcot, ám próbálkozásaik rendre kudarcot vallottak. Április 10-én reggel Lasch és más német tisztek követként Vasziljevszkij marsall főhadiszállására mentek. A helyőrség életben maradt 30.000 katonája fogságba esett. Óráikat és minden használható személyes tárgyukat a Vörös Hadsereg katonái azonnal ellették. A szovjetek hamarosan egy alkoholraktárt is találtak. A rommá lőtt városban útnak indultak a részeg katonák, hogy felkutassák az otthonukban vagy a pincékben bujkáló lányokat és asszonyokat.

Inozemsztyev körülnézett Kelet-Poroszország lángoló fővárosában. „Egy bronz Bismarck néz előre mereven egyetlen szemével - feje egyik felét akna vihette le - egy forgalomirányító lányra, az elhaladó szovjet csapatszállító járművekre és a lovas járőrökre. Úgy néz, mintha azt kérdezné: »Miért vannak itt az oroszok? Ki engedte meg nekik?«„

Kelet-Poroszország és Pomeránia elestét egy szörnyű tragédia tette még inkább rettenetes eseménnyé. Április 16-a éjjelén a Goya kórházhajót, 7.000 menekülttel a fedélzetén elsüllyesztette egy szovjet tengeralattjáró. Ez volt a hajózás történetének legnagyobb katasztrófája. Mindössze 165 ember élte túl a támadást.

*

A Berlin elleni támadás megindulása immár bármelyik pillanatban várható volt. Április 6-án a Visztula hadseregcsoport főhadiszállásán a következő bejegyzés került a frontnaplóba: „A kilencedik hadsereg frontján élénk ellenséges tevékenység - motorok és harckocsilánctalpak zaja mind a Reitwein körzetében Küstrintől délnyugatra, mind északleletre Kienitz körzetében.” Úgy becsülték, hogy a támadás két napon belül megindul.

Öt nappal később azonban még mindig csak vártak. Krebs tábornok Zossenből április 11-én táviratot küldött Heinricinek: „A Führer szerint a szovjetek április 12-én vagy 13-án indítanak támadást a Visztula hadseregcsoport ellen”. Másnap Hitler utasította Krebset, hogy az hívja fel Heinricit és közölje vele: „a Führer ösztönösen érzi, hogy a támadásra egy-két napon belül, vagyis április 13-án vagy 14-én sor kerül.” Hitler egy évvel korábban a normandiai partraszállás időpontját is próbálta megjósolni, ám akkor kudarcot vallott. Rejtélyes jövőbelátó képességével most ismét le akarta nyűgözni csodálóit. Ez tűnt ugyanis azon kevés dolgok egyikének, mellyel azt a benyomást kelthette, mintha továbbra is irányítása alatt tartaná az eseményeket.

Április 12-e estéjén a berlini filharmonikusok utolsó koncertjüket adták. Albert Speer, az esemény szervezője meghívta Dönitz admirálist és Hitler szárnysegédét, Von Below ezredest is. Az áramhiány ellenére a terem az alkalomhoz illően volt kivilágítva. „A koncert egy másik világba vitt bennünket vissza”, írta Below. A műsoron szerepelt Beethoven hegedűversenye, Bruckner 8. szimfóniája - (Speer később azt állította, hogy ezzel akarta figyelmeztetni a zenekar tagjait, hogy a koncert után azonnal meneküljenek, elkerülve így a besorozást a Volkssturmba) -, valamint Wagner Götterdämmerungjának fináléja is. Még ha Wagner esetleg nem is hozta vissza közönségét a jelen valóságába, a múltba menekülés nem tartott sokáig. Állítólag az előadást követően a náci párt utasítására egyenruhás Hitlerjugendek kis kosárkákkal jelentek meg, melyekben ciánkapszulák voltak. A fiatalok kedvesen kínálgatták ezeket a közönség távozó tagjainak.

Április 14-én, amikor a támadásra még mindig nem került sor, Hitler napiparancsot bocsátott ki a Visztula hadseregcsoport számára. Előre megjósolható módon a rendelet hangsúlyozta, hogy „bárki, aki nem teljesíti kötelezettségét, a nép árulójának tekintendő”. A parancs ezután zavaros történethamisítással folytatódott, majd külön kitért a törökök Bécs alatt elszenvedett súlyos vereségére: „A bolsevikok most meg fogják élni az ázsiai népek ősi végzetét.”

Másnap egy tizenhat éves berlini, egy bizonyos Dieter Borkovsky: beszámolt egy esetről, aminek egy zsúfolt S-bahn-kocsiban volt tanúja. „Az emberek arcán rémület tükröződött. Dühösek voltak és elkeseredettek. ilyen káromkodást még soha az életemben nem hallottam. Hirtelen valaki túlkiabálta a zajt: »Csendet!« Egy alacsony, koszos német: katonát láttunk, egyenruháján a Vaskereszttel és a Német Aranykereszttel. Karján szalag, azon négy fémtank kitűző. Ez azt jelentette, hogy közelharcban négy ellenséges tankot lőtt ki. »Valamit el kell mondanom önöknek«, kiáltotta és azonnal csend lett a kocsiban. »Még ha nem is akarnak meghallgatni, legalább hagyják abba a siránkozást. Ezt a háborút meg kell nyernünk. Nem veszíthetjük el a bátorságunkat. Ha mások nyerik meg ezt a háborút és csak a töredékét teszik majd velünk annak, mint amit mi tettünk a megszállt országok lakosságával, akkor néhány héten belül egyetlen német sem lesz életben.« Olyan csend lett, hol a légy zümmögését is hallani lehetett volna.”