Huszadik fejezet
Csalfa remények, hiú ábrándok

A rémült berliniek kénytelenek voltak hinni Goebbelsnek, amikor azt ígérte, hogy Wenck hadserege majd megmenti őket. könnyen elhitték azt a pletykát is, mely szerint az amerikaiak a németek oldalán harcba szállnak majd az oroszok ellen. Sokan hallották, amint április 23-a éjszakáján anélkül szálltak át a város felett a repülőgépek, hogy akár egyetlen bombát is ledobtak volna. Ezek biztosan az amerikaiak, nyugtatgatták az emberek egymást, és valószínűleg ejtőernyősöket dobnak le. A két amerikai deszanthadosztály azonban sohasem szállt gépre.

Sőt, az ekkor Berlinbe érkező csapatok nemhogy nem amerikaiak, de még csak nem is németek, hanem franciák voltak. Április 24-én, kedden hajnali 4 órakor Krukenberg Brigadeführert ébresztették a Neustrelitz közelében álló SS-kiképzőtáborban, ahol a Charlemagne hadosztály maradványai a pomerániai katasztrófa óta állomásoztak. A Visztula hadseregcsoport főhadiszállásáról telefonáltak. Weidling tábornok nyilván értesítette Heinricit, hogy el fogja mozdítani Ziegler Brigadeführert a Nordland parancsnoki posztjáról. Krukenberggel közölték, hogy azonnal Berlinbe kell mennie. Indokot nem említettek. Egyszerűen azt mondták neki, hogy jelentkezzen a Birodalmi Kancellárián -Fegelein Gruppenführernél. A törzstiszt azt is javasolta, vegyen maga mellé kíséretet, mivel lehet, hogy nem lesz egyszerű a fővárosba vezető útja.

Henri Fenet-t, a még hadra fogható zászlóalj parancsnokát azonnal felébresztették, ő pedig rögtön talpra ugrasztotta embereit. Krukenberg bőrből készült hosszú SS-tábornoki nagykabátját viselte, amikor beszédet intézett összegyűlt tisztjeihez és katonáihoz. Önkéntesek jelentkezését várta, akik majd elkísérik Berlinbe. A túlnyomó többség menni akart. Krukenberg és Fenet kiválasztott kilencven katonát, mivel a rendelkezésre álló járművek csupán ennyi embert tudtak szállítani. Sokuk tiszt volt, így köztük például a hadosztály lelkésze, Monsignore Mayol de Lupé gróf is. A háború után Krukenberg azt állította, hogy közülük senki sem volt nemzetiszocialista. A szó szoros értelmében ez minden bizonnyal igaz is volt, ám a francia fasizmus feltehetően közelebb állt a nácizmushoz, mint annak spanyol vagy olasz változata. Bárhogyan is, a Harmadik Birodalom romjain életüket áldozni kész önkéntesek elszánt antibolsevikok voltak, függetlenül attól, hogy az új Európában vagy a „vieille France”-ban hittek.

A kiválasztott katonák zsebeiket és tölténytáskájukat lőszerrel tömték meg és magukhoz vették a zászlóalj megmaradt Panzerfaustjait is. Reggel fél 9-kor, ahogy felsorakoztak járműveik mellett, hirtelen meglátták a Reichsführer-SS-t, amint nyitott Mercedesében elszáguld mellettük. Himmler anélkül hajtott tovább, hagy akár egyetlen pillantást is vetett volna katonáira. Sem őrök, sem kíséret nem tartott vele. Krukenberg csak évekkel később értette meg, hogy Himmler minden bizonnyal ekkor tett vissza Lübeckből hohenlycheni magányába. Előző éjszaka ugyanis Bernadotte gróffal, a svájci Vöröskereszt képviselőjével találkozott.

A két páncélozott csapatszállító járműből és három teljesen megrakott teherautóból álló menetoszlop elindult Berlin felé. Korábban már értesültek arról, hogy a szovjet tankok elérték Oranienburgot, ezért Krukenberg úgy döntött, hogy még nyugatabbról közelíti meg a német fővárost. Nem tűnt egyszerűnek az út. Mindenki, legyen szó külföldi munkásról, menekültről, vagy éppen rendezetten vonuló alakulatról, az ellenkező irányba haladt. Sok Wehrmacht-katona gúnyolódott a Charlemagne önkéntesein, mondván, rassz irániba mennek. Néhányan a halántékukat lapogatták, így jelezvén, hogy a franciák biztosan megőrültek. Megint mások azt kiabálták, hogy a háborúnak már majdnem vége. Még a Nordland hadosztály távírász-alakulatával is összefutattak. Ennek parancsnoka állítása szerint azt az utasítást kapta, hogy vonuljon Schleswig-Holsteinbe. Krukenberg, aki egy ideje már nem volt felettesei számára elérhető, ezt az információt nem tudta ellenőrizni. Arról sem tudott így, hogy Ziegler és Weidling között komoly vita alakult ki.

Miután egy vadászgép támadást intézett a kocsioszlop ellen, megölve egyik katonáját, és nem túl távol tüzérség zaját is hallották, Krukenberg olyan kis mellékutakra vezette csapatát, melyeket még a háború előtt Berlinben tisztként eltöltött időszakbál ismert. Kihasználva a fenyőerdők rejtekét, közelebb nyomultak a városhoz. Az út azonban a felrobbantan hidak és útakadályok miatt fokozatosan járhatatlanná vált, ezért Krukenberg elrendelte, hogy a teherautók térjenek vissza Neustrelitzbe. Ő a két páncélozott szállító járművel tovább folytatta az utat, ám a francia önkéntesek többségének így is gyalog kellett megtennie a következő mintegy húsz kilométert.

Az Olimpiai Stadion mellett fekvő Reichssportfeldet este 10 órakor érték el. A kimerült katonák találtak egy Luftwaffe-ellátmányraktárt, ám legtöbbjük a pilóták számára készített speciális, benzedrinnel kevert kakaót ivott. Csak keveseknek sikerült elaludnia. Szárnysegéde, Pachur százados társaságában Krukenberg ezután útnak indult az elhagyatott Berlinen keresztül, hogy a Birodalmi Kancellárián jelentkezzen Fegeleinnél. A franciák körében elterjedt a pletyka, hogy maga Hitler jön majd ki, hogy megtekintse őket.

*

Közvetlenebb főnökük, az aznap reggel mellettük elsuhanó Himmler végül mégis átlépte a Rubicont. A „hűséges Heinrich” ahogy Hitler udvartartásában nevezték, összeesküvő lett. A cselszövéshez kevés tehetsége volt, ráadásul kitűzött céljaiban sem igazán hitt. Egyetlen előnye talán az volt, hogy Hitler sohasem hitte volna, hogy a „Hűség a becsületem!” büszke SS jelmondatot kiötlő Reichsführer egyszer majd elárulja.

Speer szerint Himmler még ekkor is rendkívül dühös volt Hitlerre, amiért megfosztotta mandzsettaszalagjuktól magyarországi Waffen-SS-hadosztályait. Ám ha Hitler maga mellé rendelte volna, vagy valamilyen módon jelét adta volna annak, hogy többre tartja, mondjuk Martin Bormann-nál, Himmler azonnal könnyes szemmel rohant volna, hogy odaadásáról biztosítsa Führerét. Határozatlansága tehát döntésképtelenné tette. A Reichsführer legnagyobb tévedése azonban az volt, hogy kísérletet tett az ellenséggel a különtárgyalások megindítására, mivel úgy vélte, személye nélkülözhetetlen a nyugati szövetségesek számára, hiszen „egyedül ő képes a rend helyreállítására”.

Az első két, Bernadotte gróffal folytatott megbeszélésen Himmler nem átallotta a beszélgetést a koncentrációs táborokban fogva tartottak kiszabadulásának kérdésére terelni. - A Reichsführer már nincs tisztában a realitásokkal - mondta Bernadotte Schellenbergnek a Hitler születésnapját követően tartott megbeszélésen. Himmler nem volt hajlandó követni Schellenberg tanácsát, aki azt javasolta neki, hogy űzze elvagy akár gyilkolja meg a férfit, akihez oly sokáig hű maradt.

Április 22-én Schellenbergnek - miután Fegeleintől értesültek a Führer aznapi dührohamától - sikerült meggyőznie Himmlert, hogy ne látogassa meg a bunkerben Hitlert. Schellenberg attól tartott, hogy főnöke abban a pillanatban megváltoztatja szándékát, amint ismét meglátja a Führert. Himmler így egy közvetítőn keresztül ajánlotta fel Berlin védelméhez SS-kísérőzászlóalját. Hitler azonnal elfogadta a felajánlást és egy térképen meg is mutatta, hagy az egységnek az állatkertnél, a Birodalmi Kancellária közelében kell majd felsorakoznia. A Führer parancsot adott a fontos hadifoglyok elszállítására is, hogy azokkal a vereség pillanatában rögtön végezni lehessen.

Április 23-án éjszaka Himmler és Schellenberg Lübeckben találkoztak Bernadotte-tal. Himmler, immár tudva, hogy Hitler Berlinben végezni akar magával, végre elkötelezte magát a tárgyalások azonnali megindítása mellett. Most már hivatalosan is felkérte Bernadotte grófot, hogy vegye fel a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel és kérjen tűzszünetet a nyugati frontara. Cserébe megígérte, hogy az összes skandináv foglyot Svédországba küldik. Jellemző Himmler és a valóság furcsa viszonyára, hogy a Reichsführer rögtön azon kezdett tűnődni, hogy Eisenhowerrel találkozva meg kell-e majd hajolnia, vagy elég lesz, ha csak kezet nyújt.

*

A Berlinben még fogságban lévő zsidók számára a Vörös Hadsereg megérkezése vagy egy tizenkét éves rémálom végét, vagy az utolsó pillanatban történő kivégzést jelentette. A korábban Potsdamban letartóztatott Hans Oskar Löwensteint a Berlin Wedding nevű északi kerületében álló zsidó kórház körül kiépített schulstrassei átmeneti táborba vitték. A két szinten összezsúfolódott mintegy 600 ember krumplihéjon, céklán és „vízlevesen” élt. Sok Löwensteinhez hasonló, félig zsidó származású - a nácik által „Mischlingé”-nek nevezett - fogoly volt közöttük. Voltak itt kivételezett helyzetben lévő, a nácik által védett zsidók is, mint például a berlini olimpiai játékok szervezői. A semleges államokból, például Dél-Amerikából származó zsidó foglyok csupán azért maradhattak mindeddig életben, mert hozzátartozóik kávébabot küldtek az SS-hivatalnokoknak.

A tábor parancsnoka, Doberke SS-Obersturmbannführer parancsot kapott, hogy végezzenek az összes fogollyal, ám ő igencsak nyugtalankodott. A foglyok szóvivője egy rendkívül egyszerű ajánlattal kereste meg.

- A háborúnak vége - mondta Doberkének. - Ha megmenti az életünket, mi megmentjük a magáét.

A foglyok ezután készítettek egy formanyomtatványt, melyet mindannyian aláírtak, és melyen az állt, hogy Doberke Obersturmbannführer megmentette az életüket. Két órával azután, hogy a nyomtatványt átvették tőlük, a foglyok észrevették, hogy a kapuk tárva-nyitva és az SS-őrök eltűntek. A felszabadulás azonban nem csupán ilyen örömteli pillanatokat tartogatott az oly sokat szenvedők számára. A szovjet katonák a táborokban megerőszakolták a zsidó lányokat és asszonyokat, nem tudván, hogy szerencsétleneket már a nácik is molesztálták.

*

A Berlin felé tartó szovjet csapatokat „szovjet, francia, brit, amerikai és norvég hadifoglyokból álló”, valóban nemzetközi társaság éljenezte meg. Hangos kiáltásokkal üdvözölték őket a rabszolgamunkára Németországba hurcolt lányok és asszonyok is. A Berlinbe dél felől érkező Konyev marsall észrevette, hogy a menekülők a harckocsik lánctalpnyomaiban haladtak, felismerve, hogy ott egészen biztosan nem léphetnek aknára.

A kelet felöl érkező Grosszman ugyancsak „családostul vonuló szakállas orosz parasztok százaival” találkozott. A falvak vénjeinek és a szakállas „nagybácsik” tekintetében „kétségbeesés tükröződött”. A németek által még korábban kijelölt falusi vezetők és rendfenntartók egészen Berlinig menekültek, és most nincs más választásuk, minthogy hagyják magukat „felszabadítani”.

„Egy öregasszony gyalog távozik Berlinből”, jegyezte le Grosszman naplójába. „Kis kendőt visel a fején. Olyan, mintha zarándokúton lenne, zarándokúton a nagy orosz pusztaságban. Egy ernyő van a vállán, a nyeléről egy hatalmas alumíniumserpenyő lóg le.”

*

Noha Hitler még mindig nem tudta teljesen megemészteni, hogy a nyugati frontról keletre kell csapatokat átvezényelni, Jodl és Keitel belátták, hogy nincs már más lehetőség. A Wehrmacht hadműveleti parancsnoksága ennek megfelelően ki is adta a parancsokat. Sztálin gyanúja, keveredve a szovjet bosszúpolitikával, önbeteljesítő jóslattá vált.

Sztálint mindeközben Lengyelország sorsa is foglalkoztatta. Egyáltalán nem volt szándékában lemondani az átmeneti kormány megalakításáról. Ami őt illette, ez teljesen magától értetődő lépés volt és a lengyelek akarata ebből a szempontból nem sokat számított. „A Szovjetuniónak”, írta április 24-én Truman elnöknek, „joga van olyan lépéseket tenni, melyek Lengyelországban egy szovjetbarát kormány létrejöttét segítik elő.” Ez természetesen teljes szovjet befolyást jelentett. „Ugyancsak fontos figyelembe venni a tényt, hogy Lengyelország határos a Szovjetunióval, ami nem mondható el Nagy-Britanniáról és az Egyesült Államokról.” Most már, hogy Berlint gyakorlatilag bekerítették és a nyugati szövetségesek is kikerültek a képből, Sztálin nem érezte szükségesnek, hogy udvariaskodjon. A szovjet részről az amerikai légierőt korábban ért vádak ellenére még bocsánatkérésre sem került sor akkor, amikor hat szovjet vadászgép két amerikai repülőgépet megtámadott és egyet közülük le is lőtt.

Sztálin, élezve köztük a versenyt, továbbra is nyomás alatt tartotta két marsallját. Április 23-án hajnaltól a Zsukov 1. belorusz frontja és Konyev 1. Ukrán frontja között húzódó határvonal Lübbentől kiszélesedett, ám most észak felé, Berlin központja felé kanyarodott. Konyev jobb oldali határvonala egészen az Anhalter vasútállomásig húzódott. Ribalko harckocsihadtestjei Mariendorfnál a Teltow-csatorna közelében csupán üt kilométerre voltak tőle délre. Zsukov csupán akkor szerzett tudomást arról, hogy Ribalko hadserege elérte Berlint, amikor Katukov 1. gárda-harckocsihadseregének egyik összekötő tisztje április 23-án késő este kapcsolatba lépett vele. Zsukov megdöbbent.

Amióta április 22-én elérték a Teltow-csatornát, Ribalko három hadtestének egy egész nap állt rendelkezésére, hogy felkészüljön a teljes körű támadásra. A csatorna beton partfalai és az északi oldal jól védett raktárépületei komoly akadálynak tűntek. Noha a Volkssturm-egységek önmagukban nem lettek volna méltó ellenfelei a 3. gárda-harckocsihadsereg alakulatainak, a félkatonai szervezet egységeihez erősítésként csatlakozó tizennyolcadik és huszadik páncélgránátos-hadosztályok már megnehezítették az előrenyomulást. A frontáttöréshez a tüzérséget már két nappal korábban az első vonalba rendelték, ám akkora volt a forgalom a zosseni úton, hogy az üteget: csal: nehezen tudtak előrejutni. Ha a Luftwaffe rendelkezett volna néhány bevethető repülőgéppel, az útvonal tökéletes célpontot nyújtott volna. Lucsinszkij 8. gárda-lövészhadosztálya viszont időben érkezett ahhoz, hogy felkészüljön a hídfőállások elfoglalásához és végül a tüzérséget is sikerült felállítani. Nem volt könnyű feladat. Közel 3.000 ágyút és nehézmozsarat kellett április 23-a éjszakáján elhelyezni. Ez a front minden kilométerén 630 löveget jelentett, melyek között akadtak 152 milliméteres és 203 milliméteres tarackok is.

Április 24-én reggel 6:20-kor kezdetét vette a tüzérségi támadása Teltow-csatornánál. Ekkora tűzerő korábban még a Neisse vagy a Visztula frontszakaszán sem koncentrálódott. Mire Konyev odaért Ribalko parancsnoki állásához, addigra már majdnem véget ért az egész. Az 1. Ukrán front parancsnokainak egy maroknyi csoportja egy nyolcemeletes épület lapos tetejéről figyelte, ahogy a nehéztüzérség sorra dönti romba a csatorna túlpartján álló épületeket. A légierő magasban elzúgó bombázói több hullámban biztosították a tüzérségi támadást. A gyalogság összecsukható rohamcsónakokban kezdte meg az átkelést. Reggel 7 órára az első lövészzászlóaljak már a túlsó parton voltak és megkezdték egy hídfőállás kiépítését. Dél után nem sokkal helyére került az első pontonhíd és megindulhattak a harckocsik.

*

A Berlin délkeleti részét védőkre már a Teltow-csatornán keresztül meginduló átkelést megelőzően is nagy nyomás nehezedett. Április 23-án hajnalra Csujkov néhány lövészegységének Köpenicktől délre sikerült átkelnie mind a Spree-n, mind a Dühmén. A nap során és a következő éjszakán Csujkov gárda-lövészhadosztályai és Katukov harckocsidandárjai Britz és Neukölln irányába haladtak tovább. A 28. gárda-lövészhadosztály állítása szerint a civilek annyira féltek, hogy „csizmáinkat csókolgatták”. Április 24-én kora hajnalban pedig az 5. csapásmérő hadsereg egyik, a dnyeperi flottilla ágyúnaszádjai által támogatott hadteste még északabbra, a Treptow park közelében kelt át a Spree-n.

Április 24-én a nap első fénysugarainál ellentámadásba lendült Weidling hadtestének szinte az összes, előző este a Tempelhofnál újra feltankolt alakulata. Noha a Nordland, „Hermann von Salza” nehézpáncélos-zászlóaljához tartozó Királytigrisek több szovjet tankot is kilőttek, az ellenség elsöprő erőfölénye megkérdőjelezhetetlen volt. „Három óra leforgása alatt”, írta az 5. csapásmérő hadsereg hadosztályparancsnoka, „az SS hat támadást indított, de minden alkalommal meghátrálni kényszerült. A földön mindenfelé fekete ruhás holttestek hevertek. A Párducok és a Ferdinandok lángoltak. Dél körül hadosztályunk ismét megkezdhette az előrenyomulást. Biztosították a Treptow park teljes területét, és alkonyatra elértük a várost körülölelő S-bahn-vonalat.” A harc gátlástalan volt. A szovjet katonáknak például azt mondták a politikai tisztek, hogy „Vlaszov és emberei is részt vesznek” a Berlinért folytatott ütközetben. Ez azonban hazugság volt. Ők ugyanis ekkorra már lent voltak Prága térségében.

*

Miközben Konyev harckocsihadseregei a Teltow-csatornánál kiépített védelmi vonalakat támadták, utóvédje komoly veszélybe került. Nyugatról Wenck alakulatai közeledtek Treuenbrietzen és Beelitz felé, miközben a jobbszárnyon a Berlintől délkeletre fekvő erdők irányából a kilencedik hadsereg próbált kitörni az alakulatait körülölelő ellenséges gyűrűből.

Lucsinszkij tábornok a 28. hadsereg egy részét már kelet felé fordította, hogy alakulatai a durván a Berlin-Cottbus autópálya nyomvonalával megegyező arcvonalon felvegyék a kilencedik hadsereggel a harcot. Az elszigetelt kilencedik hadsereggel eddig nem igazán törődő Sztavka most legalább gyorsan cselekedett. Novikov marsallt, a Vörös Hadsereg légierejének parancsnokát utasították, hogy az erdőkön átvonuló 80.000-es német erővel szemben vonja össze 3., 16. és 18. légi hadseregeit. Azt azonban még nem tudták a szovjet parancsnokok, hogy a német egységek Berlin felé próbálnak majd áttörni, vagy nyugat felé indítanak rohamot, hogy Wenck tábornok tizenkettedik hadseregéhez csatlakozhassanak.

Április 24-én reggel a Beelitz-Heilstätten közelében álló kórházkomplexum nővéreinek legrosszabb rémálmai váltak valósággá. A talaj hirtelen remegni kezdett, ahogy a szovjet tankok közeledtek. Lejusenko egyik harckocsioszlopa, miután félresöpörték az útból a svájci Vöröskereszt képviselőit, egyenesen behajtottuk a kórház területére. A harckocsizók géppisztolyokkal felfegyverkezve berontottak az első épülettömbbe. Először csupán az órák-érdekelték őket, és mindenhol azt kiabálták: „Uri! Uri!” Ám ekkor hírek érkeztek, hogy Beelitzben fosztogatások kezdődtek, embereket lőnek le és megerőszakolják a nőket. A nővérek és a felnőtt betegek a legrosszabbra készültek fel. A potsdami kórházból érkezett gyerekek igazán azt sem értették, hogy mi folyik körülöttük.

*

A nővérek nem sejtették, hagy Wenck fiatal katonái ki fogják őket szabadítani. Hitler ezzel szemben meg volt győződve arról, hogy Wenck hadserege öt is és Berlint is megmenti a végső pusztulástól. Steiner úgy nevezett hadseregéről már alig ejtettek szót a Führer bunkerében. A hűséges Dönitz tengernagy választáviratában megírta Hitlernek, hogy kérésére az összes tengerészt Berlinbe küldi. A terv, mely szerint az embereket veszélyes kényszerleszállást végrehajtó Junkers 52S típusú gépekkel szállították volna a főváros központjába, legalább annyira tanúskodott a tényleges helyzet hiányos ismeretéről, mint a tengerészek életének semmibevételéről.

A bunkerben lévők közül senki sem hitte, hagy bárki is átjuthat a fővárost övező ellenséges gyűrűn. Nem csoda így, ha Krukenberg vezérőrnagy megjelenése éjfél körül mindenkit meglepett. Amikor végül Krebs tábornokhoz kísérték, az nem rejtette véka alá megdöbbenését. A tábornok, akit Krukenberg még 1943-ból, a Közép hadseregcsoporttól ismert, kijelentette, hagy az elmúlt negyvennyolc órában rengeteg tisztet és alakulatot rendeltek Berlinbe, ám „ön az első, aki sikerrel járt”.

A Führer bunkerében, noha építésekor nem sajnálták a pénzt felszerelésére, nem volt megfelelő távíróeszköz. Emiatt Freytag von Loringhoven őrnagy és Boldt százados csupán egy módon tudták a szokásos helyzetértékelő megbeszélésekre beszerezni a Vörös Hadsereg előrenyomulásának mértékére vonatkozó információkat. A berlini telefonkönyvből előkeresték és felhívtak azokat a magánlakásokat, melyek tulajdonosai a város peremén laktak. Ha a lakók felvették a telefont, megkérdezték tőlük, hogy látnak-e ellenséges csapatmozgásra utaló jeleket. Ha pedig - rendszerint vaskos káromkodások közepette - oroszul szóltak a kagylóba, a következtetés magától adódott. Az európai helyzetre vonatkozó információkat a Heinz Lorenztől, Hitler sajtótitkárától titokban beszerzett Reuters-jelentésekből ollózták ki. Freytag von Loringhoven azt tapasztalta, hogy - mivel pontos információkhoz csak rajtuk keresztül lehetett hozzájutni - most még azok is kedvesen bántak velük, akik a bunkerbe érkezésükkor semmibe vették őket.

A bunker lakóinak többsége semmivel nem tudta elütni az időt. Iszogattak, a folyosókon lebzseltek és közben arról beszélgettek, hogy fegyverrel avagy ciánnal jobb-e öngyilkosságot végrehajtani. Általános volt a nézet, hogy a bunkert élve szinte senki sem fogja elhagyni. A nedves és hűvös bunkerben még mindig jobb körülmények uralkodtak, mint Berlin bármely másik pincéjében vagy légvédelmi óvóhelyén. A lakóknak volt vizük, és a generátorok elektromos árammal is ellátták a létesítményt. Étel és ital ugyancsak bőven állt rendelkezésre. A Birodalmi Kancellária továbbra is működőképes konyháiban folyamatosan készült a ragu az odalenn élők számára.

*

A berliniek városukat ekkoriban a „birodalom halotti máglyájaként” emlegették. Az utcai harcok a civilek körében is szedték áldozataikat. A tulai Ratyenko, százados Bogdanov 2. gárda-harckocsihadseregének egyik tisztje a Berlin északnyugati kerületében, Reinickendorfban lévő egyik pince kapuján kopogott be. Senki nem nyitott ajtót, így berúgta. Géppisztolysorozat csattant fel és a szovjet katona halott volt.

A 3. gárda-harckocsihadsereg vele tartó katonái lövi kezdtek befelé az ablakon és az ajtón keresztül. végeztek a fegyveressel - egy civil ruhás fiatal Wehrmacht-tiszttel -, de megöltek egy asszonyt és egy gyereket is. „Az épületet ezután embereink körülvették és felgyújtották”, állt az esetről készült jelentésben.

A SZMERS fogságba esésüket követően rögtön kihallgatta a rejtőzködő Wehrmacht-tiszteket. Különleges vadászalakulatot állítattak fel, melynek élén egy 1927 óta náci párttag „véreb” állt. A férfi - nyilván, hogy saját életét mentse - ígéretet tett a tisztek felkutatására. Összesen húszat, köztük egy ezredest sikerült kézre keríteniük. „Egy másik tiszt meggyilkolta a feleségét, majd magával is végzett, amikor a SZMERS kopogtatott nála”, állt a jelentésben.

A Vörös Hadsereg katonái - elsősorban a maguk szórakoztatására és nem információszerzés céljából - úgy döntöttek, hogy használni fogják a telefonhálózatot. Miközben átkutatták a lakásokat, fogták a készülékeket, és találomra feltárcsáztak egy-két berlini számot. Amikor egy német felvette a vonal másik végén a kagylót, félreismerhetetlen orosz hangnemben tájékoztatták a gyanútlan személyt arról, hogy itt vannak az oroszok. Mindez „nagyon meglepte a berlinieket”, írta egy- politikai tiszt. Nem sokkal korábban az S. csapásmérő hadsereg politikai osztálya „abnormális jelenségekről”, vagyis fosztogatásakról, ittas gépjárművezetés okozta súlyos sérülésekről és „erkölcstelen cselekményekről” tett jelentést.

A valódi frontharcosok közül sokan megfelelően viselkedtek. Amikor a 3. csapásmérő hadsereg egyik utászalakulata belépett az egyik lakósba, „egy kis bábuska” közölte velük, hogy lánya betegen ágyban fekszik. Valószínűleg így, akarta őt megmenteni a nemi erőszaktól, ám az utászoknak ez ott és akkor nem tűnt fel. Adtak némi élelmet a családnak és egyszerűen továbbálltak. Más frontharcosok azonban rendkívül kegyetlenek voltak. Egyesek szerint ennek a „háború személytelen erőszakossága” volt az oka, míg mások úgy vélik, hogy a nők ezekben az esetekben „az ellenfél felett aratott diadalt” voltak hivatottak pótolni. Az egyik történész megállapítatta, hogy a szovjet katonák által keltett erőszakhullám gyorsan elcsitult, ám a folyamat gyakran újra kezdődött, amint megjelent egy újabb alakulat.

Április 24-én a 3. csapásmérő hadsereg egy keskeny sávban, ahol heves német ellenállásba ütköztek, bevetette az 5. tüzérhadosztályát. A nehézágyúk elpusztítottak tizenhét házat és 130 védőt megöltek. A szovjet támadók szerint négy házban a németek kitették a fehér zászlót, majd ismét tüzelni kezdtek. Ez a harcok során azután gyakran megtörtént máshol is. A Volkssturm tagjai meg akarták ugyan adni magukat, és lopva lengették is a fehér kendőket, ám a fanatikusabbak tovább akarták folytatni a harcot.

A németek három rohamlöveggel ellentámadást indítattak, ám ez a kísérlet a hős felderítő, Sulzenyok miatt kudarcot vallott. Sulzenyok, miután megszerzett három Panzerfaustot, egy romos háznál ásta be magát. Az egyik német lövedék a közelében csapódott be és törmelékkel szórta tele a detonációtól megsüketült katonát. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hagy támadást intézzen a közeledő rohamlövegek ellen. Az elsőt felgyújtotta, és károkat okozott a másodikban is. A harmadik sebesen visszavonult. Tettéért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést, ám másnap „egy civil ruhás terrorista végzett vele”. Az adott körülmények között ez lehetett egy kevéssé jól felszerelt Volkssturm-harcos is, ám a szovjetekben élő terroristakép kevéssé tért el a Barbarossa-hadművelet ideji Wehrmachtétól.

Nem messze a fenti események helyszínétől, a mögöttes területeken Vaszilij Grosszman leállította dzsipjét a Berlin északkelti részén fekvő Weissensee kerületben. Egy pillanat alatt egy csoport kölyök vette körül kocsiját és cukorkát kértek, illetve kíváncsian fürkészték a térdére fektetett térképet. Grosszmant meglepte a gyerekek merészsége. Tényleg körül akart nézni. A virágzó kertek teljes ellentmondásban állnak a Berlinről mint laktanyáról bennünk élő képpel”, írta. „A tüzérség robaja betölti a levegőt, ám a pillanatra beálló csendben hallani lehet a madarak énekét.”

*

Krukenberg április 25-én hajnalban hagyta el a romos Birodalmi Kancelláriát. Hideg volt és az égen alig voltak felhők. Nyugat-Berlinben továbbra is furcsa csend honolt, az utcákon nem volt mozgás. Weidling főhadiszállásán, a Hohenzollerndammon lazultak a biztonsági előírások. A belépőktől azonosításra csak a zsoldkönyvet kérték el az őrök. Weidling elmesélte Krukenbergnek, hogyan kellett rossz állapotban lévő páncéloshadtesteit megosztani a Hitlerjugend-alakulatok és a nem megfelelően felfegyverzett Volkssturm-egységek, vagyis olyan alakulatok között, melyektől nem várható, hogy heves ellenállást fognak kifejteni. Krukenbergnek a Berlin délkeleti részén lévő C védelmi körzetet és ezzel együtt a 11. SS-páncélgránátos Nordland hadosztályt kellett átvennie. Az volt a benyomása, hogy a Nordland parancsnoki posztjáról elmozdított Zieglernek azért kellett mennie, mert egyszerűen nem volt képes embereit együtt tartani.

A Ziegler eltávolításáról szóló beszámolók több részletben is eltérnek. Weidling törzsfőnöke, Refior ezredes úgy vélte, hogy „Zieglernek titkos parancsa volt Himmlertől, hogy vonuljon vissza Schleswig-Holstein felé”, és ezért tartóztatták le. Ziegler kétségkívül azon kevés SS-parancsnokok egyike volt, akik belátták a harc értelmetlen voltát. Elmozdítása után nem sokkal Ziegler a svéd nagykövetségre küldte Pehrsson Hauptsturmführert, hogy kiderítse, a hivatalnokok segítenének-e a még életben lévő svéd katonák hazajuttatásában.

Az egyik szemtanú szerint Zieglert aznap délelőtt a Tempelhof repülőtértől északra, a Hasenheidestrassén felállított főhadiszállássín egy ismeretlen SS-Brigadeführer tartóztatta le. A tiszt kísérete lezárta a hadosztály-parancsnoksághoz vezető összes útvonalat. Zieglert kikísérték a kocsihoz. Menetközben tisztelgett a bejáratnál álló megdöbbent tisztjeinek, majd elköszönt: - Meine Herren, alles Gute! - A foglyot ezután a Birodalmi Kancelláriára vitték. - Mi az ördög folyik itt? - kiáltotta az egyik tiszt, Vollmer Sturmbannführer.

- Most akkor nincs parancsnokunk? - Krukenberg ezzel szemben úgy emlékszik, hogy teljesen rendben zajlott le a parancsnokság átadása, Ziegler pedig egyedül, saját gépkocsiján hajtott el a Birodalmi Kancelláriára.

Bárhogy is történt, az átmeneti időszak nem tartott hosszú ideig. Röviddel dél után megérkezett Krukenberg, majd nem sokkal később Fenet emberei is a „Charlemagne” zászlóaljtól. Krukenberg megdöbbenve tapasztalta, hogy a „Norge” és a „Danmark” páncélgránátos-ezredek alig tesznek ki egy zászlóaljat. A Hermannplatz közelében felállított elsősegélyhelyre vitt sebesültek sem érezhették úgy, hogy jó kezekben vannak. A szerencsétleneket „vértől foltos asztalokra fektették, mintha csak valami hentesüzletben lettek volna”.

A Teltow-csatornától délre megmaradt utolsó, britzi hídfőállást éppen akkor hagyták el pánikszerűen a német katonák, amikor Krukenberg az új főhadiszállására ért. A „Norge” és a „Danmark” ezredek megmaradt egységei türelmetlenül várták a csatornánál az őket elszállító járműveket. Éppen megérkeztek a teherautók, amikor valaki elkiáltotta magát: - Páncélosveszély! - Még a legedzettebb veteránok is fejvesztve kezdtek rohanni a T-34-esek számára könnyű célpontot jelentő teherautók felé. A végül elszáguldó kocsikon még kívül is lógtak a katonák.

Miközben északi irányba, a Hermannstrasse felé menekültek látták, hogy valaki azt firkálta az egyik ház falára „SS-árulók, csak meghosszabbítják a háborút!” Nem volt kétséges, hogy ki írta, hiszen a szöveg így folytatódott „A német kommunisták itt vannak. Harcolnunk kell a belső ellenség ellen is?” hamarosan a „Tempelhof repülőtéren, a Focke-Wulfok között meghúzódó Müncheberg páncéloshadosztály megmaradt egységeire is T-34-esek támadtak. A szovjet katyusák sivító hangját a tüzérségi és harckocsilövegek robaja tette még elviselhetetlenebbé. A Vörös Hadsereg alakulatai egyre közelebb nyomultak a Nordland parancsnoki állásához és Krukenberget az arcán könnyebben megsebesítette egy gránátszilánk.

*

Miután a szovjet csapatok már Neuköllnt támadták, Krukenberg úgy határozott, hogy a Hermannplatz környékén alakít ki tartalék parancsnoki állást. A Karstadt Áruház ikertornyai kiváló lehetőséget nyújtottak a négy szovjet hadsereg - a Treptow park irányából érkező 5. csapásmérő hadsereg, a Neukölln irányából támadó 8. gárdahadsereg és 1. gárda-harckocsihadsereg, valamint Konyev Mariendorf felől rohamozó 3. gárda-harckocsihadserege - mozgásának megfigyelésére.

Krukenberg a franciák felét Fenet parancsnoksága alatt a Hermannplatz másik oldalán sorakoztatta fel, hogy Panzerfaustjaikkal felkészülhessenek az ellenséges tankok támadására. Fenet egységéhez több mint 100 Hitlerjugend is csatlakozott. A parancs szerint a Panzerfaustokat csak kis távolságból és kizárólag a lövegtoronyra célozva lehetett elsütni. A Waffen-SS-ben úgy vélték, jobb a lövegtoronyra tüzelni, mivel egy közvetlen találat így harcképtelenné teheti a kezelőszemélyzetet.

Az este a az éjszaka folyamát Fenet vezetésével a franciák tizennégy szovjet tankot semmisítettek meg. Az elszánt védekezés meglephette a szovjeteket és nagymértékben visszavethette az előrenyomulás lendületét is. A Halensee híd közelében, a Kurförstendamm nyugati végén Az egyik birodalmi munkaszolgálatos zászlóalj három fiatal katonája egyetlen géppuskával negyvennyolc órán keresztül sikerrel vert vissza minden támadást.

A Tempelhof repülőtérért folytatott ütközet még egy hosszú napig elhúzódott, noha a szovjet katyusák és a tüzérség már szinte rommá lőtték az irodaépületet. Az irodákon és a folyosókon a sebesültek sikolya visszhangzott, por, füst és égő vegyi anyagok bűze töltötte meg a levegőt. „A bombázásokat követő rövid csend csupán előjátéka volt a páncélosok újabb támadását jelző motorzúgásnak és a lánctalpak zörgésének”

*

Miközben Weidling leharcolt hadteste április 25-e délutánján a városközpont felé vonult vissza, Hitler a bunkerbe rendelt parancsnokokat arról próbálta meggyőzni, hogy a dolgok még jóra fordulhatnak.

- Javulnia kell a helyzetnek - mondta Weidlingnek. - Délnyugatról Berlinbe érkezik Wenck tizenkettedik hadserege, és egyesülve a kilencedik hadsereggel megsemmisítő vereséget mér majd az ellenségre. Schörner csapatai dél felől jönnek. Ezek a hadműveletek javunkra Fordítják majd a helyzetet.

Hogy még egyértelműbb legyen a keleti fronton bekövetkezett katasztrófa, Von Manteuffel tábornok nem sakkal korábban jelentette, hogy Rokosszovszkij 2. Belorusz frontja darabokra zúzta a Stettin környékén kiépített védelmi vonalait. Az OKW-parancsnokságról Dethleffsen vezérőrnagynak aznap ugyancsak a Führer bunkerébe kellett látogatnia és ott „hipnózisba hajló önámítással” találkozott.

Azon az estén Krebs tábornok figyelmeztette Krukenberget, hogy a Nordland hadosztályt vissza fogják vonni a „Z” (vagyis Zentrum) körzet védelmére. Ennek parancsnoksága a Gestapo központjától északra, a Wilhelmstrassén álló légügyi minisztériumban volt. Krukenberg, amikor visszament, hogy érintkezésbe lépjen az ottaniakkal, a Luftwaffe személyi állományát az épület pincéjében találta meg. Az emberek nem csináltak semmit, és szemmel láthatóan nem volt kijelölt vezetőjük sem. Tovább haladva az Unter den Lindenen eljutott az Állami Operaház épületéhez, mely csupán pár száz méterre állt az elhagyatott szovjet nagykövetségtől. 1942. június 22-én ide tért vissza Dekanozov azt követően, hogy Ribbentrop tájékoztatta a Wehrmacht offenzívájának megindulásáról. Most ameddig a szem ellátott, az Unter den Lindenen egy lélek sem járt. Krukenberg főhadiszállását az Operaház pincéjében állította fel. Az egykori királyi páholy egyik hatalmas, trónszerű karosszékében néhány órát még aludhatott is kényelmesen. Az ellenség most mintha nem lett volna olyan aktív. „Aznap éjszaka a körzet felett U-2-es kétfedelű gépek sem jelentek meg, hogy ledobják kis bombáikat.

*

Látva, hogy Berlin bármelyik órában eleshet, a SHAEF főparancsnoksága Rheimsből kérést intézett aznap a Sztavkához. „Eisenhower tábornok szeretné, ha miután a Vörös Hadsereg elfoglalta a várost, lehetősége lenne a helyszínre küldeni legalább huszonhárom akkreditált haditudósítót. Ha lehetséges, még ennél is többet küldene, mivel ahogy kijelentette, »Berlin eleste a világ egyik legfontosabb eseménye lesz«.” A Kremltől azonban nem érkezett válasz. Sztálin egyáltalán nem akarta, hogy újságírók jelenjenek meg Berlinben, annak pedig különösen nem örült volna, ha a kordában nehezen tartható nyugati zsurnaliszták bukkannak fel a városban. A sajtó azonban - nem várt irányból ugyan - mégis fejtörést okozott a szovjet vezetőnek.

Noha napközben az első szánni náci adóállomás, a Deutschlandsender elhallgatott, az április 25-én történtek híre hamarosan a világ legtávolabbi pontjára is eljutott. Az Elba parti Torgaunál a Vlagyimir Ruszakov vezérőrnagy vezette 58. gárda-lövészhadosztály elöl haladó egységei amerikai katonákkal találkoztak össze. A náci Németországot ezzel gyakorlatilag kettévágták. Mindkét oldal parancsnoki láncán távirat szaladt végig. Az amerikaiak először Bradleyt értesítették, aki felvette a kapcsolatot Eisenhowerrel a SHAEF-nél, míg a szovjeteknél Konyev tájékoztatta Antonov tábornokot a Sztavkánál. A hírt azonnal közölték az államfőkkel is, akik rövid üzenetváltást követően beleegyeztek, hogy az eseményt nyilvánosságra hozzák. Eisenhower első reakciójaként a helyszínre küldte az újságírókat, ám hamarosan megbánta tettét.

Gleb Vlagyimirovics Baklanov tábornok, a 34. hadtest parancsnoka utasítást adott egy hagyományos szovjet díszvacsora előkészítésére. A politikai osztály hatalmas vörös drapériákat szerzett, melyekkel az asztalokat és az emelvényt borították be. Sztálin nagyméretű portréit és Truman valamivel kisebb képeit a falakra függesztették fel. A csillagos-sávos amerikai zászló eredeti értelmezésű változatai is jól látható helyeken jelentek meg. Rengeteg alkoholt hordtak össze és új egyenruhákban az 5. gárdahadsereg legcsinosabb katonalányainak is tiszteletüket kellett tenniük Torgauban.

Baklanov felkészült a győzelem, a béke és a nemzetek közötti örök barátság témaköreiben mozgó hagyományos szovjet köszöntőbeszédekből. Nem készült azonban fel arra, hogy néhány zajos amerikai újságíró majd valódi tartalmat akar adni az ünneplésnek. A Vörös Hadsereg katonái jó adag vodkát is beszereztek, így a biztonsági előírások sem voltak olyan szigorúak, mint az általában jellemző volt.

Már az este körepében jártak, és az orosz tisztek „a csinos orosz katonanőkkel táncoltak”, amikor a Boston Traveller újságírója, bizonyos Andrew Tully „viccelődve odafordult” kolléganőjéhez, Virginia Irvinhez, a St. Louis Dispatch tudósítójához: - Gyerünk Berlinbe! - Rendben! - érkezett a válasz.

Kiosontak a fokadásról, és dzsipjükkel az Elbához hajtottak, ahol a kompot működtető szovjet katonáknak Felmutatták SHAEF-igazolványukat. - Dzsip! - kiabálták az amerikaiak és közben úszó mozdulatokat tettek. A jövevények érkezéséről előzetesen nem tájékoztatott, meghökkent őrök felengedték a dzsipet a kompra és átvitték a folyón.

A két újságíró térképe egészen Luckenwaldéig onttatta az utat. Attól tartva, hogy a gyorsan mozgó frontvonal közelében „esetleg kémnek nézik őket”, ellopták a fogadásról az oroszok által beszerzett egyik amerikai zászlót és a kocsijuk oldalára kötözték. Bárhol megállította őket egy gyanakvó őr vagy közlekedésirányító, a két újságíró nyájas mosollyal csak annyit mondott: - Amerikanszkij!

- Mosolyogj folyamatosan - figyelmeztette Tully Virginia Irwint.

Még alkonyat előtt Berlinbe értek ahol Kovalszkij őrnaggyal, a fiatal ám mégis már teljesen ősz tiszttel találkoztak. A beszélgetés köztük franciául folyt, akadozva. Kovalszkij az elején gyanakodott, ám végül mégis meggyőzték. A szerencsétlen tiszt, nem tudván, hogy a két amerikai útját nem engedélyezték, és hogy őt a későbbiekben felelősségre is vonhatják, az újságírókat az egyik félig szétlőtt házban kialakított parancsnoki állásához vezette. „Tipikusan orosz vendéglátóként utasította tisztiszolgáját, „egy félelmetes mongolt, bal arcán hatalmas heggel”, hogy hozzon forró vizet a vendégeknek. Egy negyedüveg kölnivizet, egy repedt tükröt és egy kis púdert is kerítettek valahonnan Virginia Irwin számára. Az őrnagy ezután elkezdte előkészíteni a díszvacsorát. .\z asztalra felfordított tejesüvegekben gyertyákat tettek, egy kancsóba tavaszi virágok kerültek, és megkezdődött az ünneplés. Az asztal roskadozott a füstölt lazactól, a fekete orosz kenyértől, a faszénen sütött ürühústól, „zsírral leöntött hatalmas adag tört krumplitól, sajttól és a többtálcányi orosz süteménytől. „Minden egyes köszöntőbeszédet követően az orosz tisztek felpattantak, összecsapták a bokájukat, mélyen előredőltek és lehajtották a nagy pohár vodkájukat. A vodka mellett volt még konyak, és valami méregerős ital is, amit az őrnagy egyszerűen csak »röviditalnak« nevezett.” Minden fogás után köszöntőbeszédet kellett mondani „az elhunyt, ám nagyszerű amerikai elnökre, Rooseveltre, Sztálinra, Truman elnökre, Churchillre, a Vörös Hadseregre és az amerikai dzsipre”.

A két újságíró hőstettüktől teljesen felvillanyozva másnap visszatért Torgauba. Tully szerint „ez volt a legőrültebb dolog, amit valaha műveltem”. Az mindenesetre biztos, hogy a hosszabb távú következményeket nem mérlegelte. Az amerikai katonai hatóságok dühösek voltak, ám messze nem annyira, mint a szovjetek. Mindez jól kiderül azokból a táviratokból, melyeket Rheimsből, Washingtonból, valamint Moszkvából váltottak egymással a felek. A feldühített Eisenhower úgy döntött, hogy mivel jogosulatlanul léptek Berlin területére, a cikkük csak azt követően jelenhet meg, hogy azt a szovjetek átnézték. Amikor az események ilyen gyorsan követték egymást, mindez természetesen azt jelentette, hogy a beszámolók megjelenésük pillaharában már messze nem lesznek aktuálisak. Eisenhower különösen amiatt volt mérges, mert úgy vélte, ez a kis berlini kiruccanás zátonyra futtatta azon javaslatát, hogy a fegyverletétel eseményére újságírókat juttasson a német fővárosba. A legrosszabbul azonban azok a becsapott oroszok jártak, akik segítették és szórakoztatták Tullyt és Irwint. Még az ünneplésben vészt vevő tisztek is az NKVD látókörébe kerültek a háborút követő tisztogatások során, mivel úgymond „kapitalista külföldiekkel kerültek kapcsolatba”.

*

Sztálin, amilyen hamar csak lehet, teljesen körbe akarta zárni Berlint. Sürgősen el kellett tehát foglalni azokat az egészen az Elbáig húzódó területeket, melyeket korábban a későbbi szovjet megszállási övezet részeként határoztak meg. Konyevnek a Berlin elleni támadásban és a tizenkettedik hadsereg elleni harcokban részt nem vevő hadseregeit a nyugati irányba vezényelték. Az Elbát április 24-én és 25-én Torgaun kívül több ponton elérték. Az 5. gárdahadsereg egységei, a Sztálingrádban hírnevet szerzett Rogyimcev tábornok vezette 32. gárda-lövészhadtest és a 4. gárda-harckocsihadtest ugyancsak elérték a folyót. Baranov tábornak 1. gárda-lovashadteste még ennél is tovább nyomult. Sztálin lovas cimborája, Szemjon Bugyonnij marsall külön kérésére Konyev konkrét feladattal bízta meg az alakulatot. A szovjet hírszerzés arról értesült, hogy a Szovjetunió legfontosabb, a Kaukázusban lévő tenyészistállójából 1942-ben Németországba szállított csődőröket valahol Riesa közelében, az Elbától nyugatra őrzik. A lovas gárda átkelt a folyón, megkereste és visszahajtotta ölet. Az akciót akár a Rio Grandén is végrehajthatták volna.

Kielégítendő Sztálinnak a berlini hadműveletre vonatkozó híréhségét, Szerov tábornok, az NKVD 1. Belorusz front mellé kirendelt képviselője részletes jelentést küldött a városban uralkodó helyzetről. A beszámolót április 25-én tette le Berija a szovjet vezető asztalára. Szerov megállapítja, hogy a legnagyobb pusztítást a város központja felé haladva tapasztalta, ahol még mindig több épület lángol a szovjet tüzérségi támadást követően. „Sok épület falára nagy betűkkel felírták, hogy »Pszt!« [azaz csendet].” Berliniek szerint a náci hatóságok próbálták így elhallgattatni az értelmetlen és felesleges háborúskodással kapcsolatban egyre gyakrabban megfogalmazódó kritikus véleményeket. A berliniek egyre többször érdeklődtek a városban felállítandó új kormányzati rendszer felől. Mégis, „minden tíz németből, akitől azt kérdeztük, hogy vállalná-e a polgármesteri posztot, egy sem válaszolt igennel, hanem mindenféle apró-cseprő mentséget talált ki”, írta Szerov. „Úgy tűnik, hogy félnek a következményektől és nem merik vállalni a feladatot. Ezért fontos, hogy a táborainkban fogva tartott berliniek közül válasszunk polgármestereket.” Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy ezek az emberek végül megfelelő képzésben részesített válogatott antifasiszták voltak.

„A fogságba esett Volkssturm-tagok kihallgatása során érdekes dologra derült fény, mikor megkérdeztük, hogy miért nincsenek hivatásos tisztek és katonák közöttük, akkor azt a választ kaptuk, hogy azért, mert féltek attól, amit ezek az emberek Oroszországban tettek korábban. Így ők majd az amerikaiaknak adják meg magukat, míg a Volkssturm tagjai - mivel nem bűnösök semmiben - a bolsevikok előtt teszik le a fegyvert.” Szerov Berlin körül rövid időn belül kiépítette a 105., 157., és 333. NKVD-határőrezredekből álló biztonsági gyűrűt.

Berlin védelmének állapotán talán maga Szerov döbbent meg a legjobban. „A Berlin körül húzódó tíz-tizenöt kilométeres sávon belül igazán komoly állandó védelmi létesítményt nem találtunk. Vannak lövészárkok és lőállások és az autópálya egyes szakaszait is aláaknázták.” A Volkssturm tagjainak kihallgatása során kiderült, hogy milyen kevés hivatásos katona védte a várost, hogy azoknak milyen kevés lőszerrel kellett beérniük, és hogy a Volkssturm milyen vonakodva fogott fegyvert. Szerov kiderítette azt is, hogy a német légvédelem szinte alig működik, lehetővé téve így a szovjet légierő számára, hogy szabadon pásztázza a város területét. E megállapítások természetesen szigorú titok tárgyát képezték, hiszen meg kellett őrizni annak látszatát, hogy a szovjet csapatok Berlinben félelmetes ellenféllel kerültek szembe.

Szerov, kerülve a politikailag esetleg ellentmondásosnak minősülő megállapításokat, külön kitért arra, hogy miért kell továbbra is számolni a német ellenállással. „A foglyok és a civilek kihallgatása során egyértelmű lett, hogy továbbra is rettegnek a bolsevikoktól.” Berija - sajátos gondolkodásmódról téve tanúbizonyságot - a „Vörös Hadseregnek a német foglyok és civil lakosság irányába mutatott viselkedésében” szükségesnek tűnő változtatásokat ürügyként használta fel arra, hogy átszervezze a polgári ügyekkel foglalkozó katonai adminisztrációt. Azt javasolta, hogy „a normális légkör megteremtése érdekében, a Vörös Hadsereg hadműveleti körzete mögött a német területekre” nevezzenek ki egy új helyettes frontparancsnokot, aki majd a polgári ügyekért felel. Szükségtelen mondanunk, hogy a helyettes frontparancsnok minden esetben az NKVD helyi főnöke lett - Szerov az I. Belorusz frontnál, Mesik tábornok az 1. Ukrán frontnál és Canava a 2. Belorusz frontnál. A vezérelv úgy hangzott, hogy „a front parancsnokhelyettese egyúttal a Szovjetunió NKVD-jének képviselője is, és mint ilyen a Szovjetunió NKVD-jének tartozik felelősséggel az ellenséges elemek felszámolása érdekében végzett munkájáért is.” A lényeget nem is kellett kimondani. A frontparancsnokok helyettesei kívül estek a katonai parancsláncolaton, hiszen Sztálin és Borija egyaránt féltek a diadalt diadalra halmozó tábornokoktól.

A szükség, hogy cselekedni kell, egyre nyilvánvalóbbá lett, hiszen az amerikaiak már készen álltak saját megszállási övezetük kormányzására, miközben a Szovjetunió még semmit sem tett. „Tájékoztatásul: Nyugat-Németország területén a szövetségesek létrehozták a »szövetséges haderők polgári ügyekért felelős helyettes parancsnoka posztot«. Lucius Clay vezérőrnagy kinevezéséig az USA katonai erőforrások mozgósításáért lelelős irodájának helyettes vezetője volt.” Beriját nyilván lenyűgözte, amikor tájékozgatták, hogy 3.000 különleges képzésben részesített „közgazdasági és közigazgatási tapasztalattal rendelkező” tiszt fog szolgálni a vezérőrnagy alatt. Szovjet kollégáiknak az NKVD irányításával minden bizonnyal más területen kellett jártasságukat bizonyítaniuk. A jelentés a szokott módon ért véget: „Döntést várok. Berija.”